Február másodika a vizes élőhelyek világnapja, annak emlékére, hogy 1971-ben ezen a napon írták alá az iráni Ramsarban a Ramsari Egyezmény néven ismertté vált nemzetközi megállapodást a vizes élőhelyek, elsősorban az ott élő madárvilág védelméért.
Az egyre fokozódó emberi beavatkozás hatására a 20. század közepére olyan mértékben összezsugorodtak a vizes élőhelyek, hogy óhatatlanul szükségessé vált az ökoszisztémák hosszú távú megőrzését szolgáló nemzetközi szintű összefogás.
Bár az alapítók között csak 18 ország szerepelt, az egyezményhez az elmúlt három és fél évtized folyamán több mint 130 ország csatlakozott. A csatlakozás feltétele, hogy az adott ország legalább egy, a kritériumoknak megfelelő vizes élőhellyel rendelkezzen.
Jelenleg több mint 1200 terület, összesen mintegy 100 millió négyzetkilométer tartozik az egyezmény hatálya alá. A szervezet titkársága a svájci Glandban működik, háttérszervezete az IUCN (World Conservation Union – Természetvédelmi Szövetség). – Olvashatjuk a NatGeo cikkében.
Hivatalos nevén az egyezmény a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyekről, különösen, mint a vízimadarak élőhelyeiről a természetvédelmi államközi megállapodások legrégebbike.
Századunk második felében a vizes élőhelyek átalakításának, pusztulásának felgyorsuló üteme eredményezte azt a nemzetközi összefogást, mely az egyezmény létrehozásához vezetett. Több mint ötven éves története során az egyik legdinamikusabban fejlődő nemzetközi természetvédelmi egyezményként fokozatosan szélesítette ki tevékenységét és a jelenleg 171 aláíró ország, számos nemzetközi partner társadalmi szervezet (BirdLife International, WWF és az IUCN), valamint más egyezményekkel kiépített működő kapcsolatrendszer feljogosítja, hogy a vizes élőhelyek, valamint a vízi ökoszisztémák megőrzése érdekében globális szinten lépjen fel.
Eredetileg a rohamosan csökkenő vízimadár-állományoknak kívántak a csatlakozó országok védelmet biztosítani. A tapasztalatok azonban hamar rávilágítottak arra a tényre, hogy önmagában az élőhelyek védelme nem elegendő, magát az ökológiai rendszert kell megőrizni, amely képes az ott előforduló fajok eltartására. – Írja a Természetvédelem .hu.
Magyarország és azon belül Komárom-Esztergom Vármegye területén található hazánk legrégebbi halastava a tatai Öreg-tó. A helyén már a Pleisztocén korban is itt húzódó, forrásokkal táplált mocsárvilág terült el. A tó kialakulása összefügg a domborzati viszonyokkal, a tó mai medrében és a környéken működött nagy számú forrás vize a mélyebb részeken összefolyt, és tóvá terebélyesedett. Ekkor még ilyen nyílt vízfelületekkel, nádasokkal és lápokkal váltakozó táj volt a helyén. A tavat az Által-ér táplálja.
1977-ben nyilvánították megyei jelentőségű természetvédelmi területté. 1989. március 17. óta a Ramsari egyezmény védelmét élvezi. 1993-ban tiltotta meg egy miniszteri rendelet a korábban igen nagy zavarást jelentő vízivadvadászatot a tavon.
A tó kiemelt fontosságú vízi élőhely, ritka madárfajok a vonulási időszakban tömegesen megtalálhatók a tó környezetében. Rendszeresen 20 000 egyednél is több madár tartózkodik itt. A vetési lúd (Anser fabalis) európai telelő állományának 12%-a tartózkodik itt. A nagy lilik (Anser albifrons) szintén jelentős állománya telel a tavon. A ludak közül még a nyári lúd (Anser anser), a rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchus), az apácalúd (Branta leucopsis) és az örvös lúd (Branta bernicla) is megtalálható a területen. A fokozottan védett vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) vonuló egyedeit egyre gyakrabban látni errefelé. Az átvonuló – telelő madártömegek megfigyelését segíti a tó partján 1999-ben felállított 11 méter magas megfigyelőtorony is. – Forrás: Wikipédia.
Könyvajánlónk a témához ökológiai válogatásunkból:
A magyarországi vadvizek világa. Szerk.: Tardy János. Ellenőrizze a könyv elérhetőségét katalógusunkban.
