A véletlen az, aminek éppen véletlenül veled meg kell történnie!
Kovács Lajos beszélgetése Nádor Magda operaénekessel
  

Drámai koloratúrszoprán. Dorogon született 1955-ben. Tokodon, majd Tát-Kertvárosban töltötte gyermekéveit. A dorogi zeneiskola, Vörös Lili néni nélkül ez a pálya sosem indult volna el, sem az esztergomiak támogató szeretete nélkül. Húsz évig énekelt, ebből a leghosszabb időn át (1982-93 között) a berlini Komische Oper csillaga. Súlyos betegség parancsolta le a színpadról, a hangját is elveszítette. Senki sem hitt a visszatérésében, ő fél év alatt (orvosai segítségével) mégis visszaküzdötte magát a színpadra. Miskolc és a szegedi operafesztivál szenzációjaként tűnik fel ekkor, s már újra Németországban dolgozik. 1994-99 között újabb öt sikeres évad következik – most már a dessaui Felsenstein társulat tagjaként, hogy aztán a csúcson mondja ki a nehéz döntést: befejezi sikeres énekesi pályáját. Mindössze negyvennégy éves. Európa minden zenei fellegvárában volt vendégénekes, Drezda, Berlin, Bécs, München, Milánó, London, Stuttgart, Amszterdam, Párizs, Róma, a Vatikán, Bonn és Salzburg szerepek és koncertek sorával kínálta. Itthonról szinte azonnal „elengedték”, haza szinte sosem hívták. Most mégis azt mondja: ez az egész mind azért volt, hogy visszajöjjön és tanítson. Ez az ő legfőbb küldetése. 1999-ben ének-módszertan tanárnak hívták a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Azonnal elvállalta.
     Etyeki lakásán is tanítványok ostromolják, itt él férjével egy átalakított kis parasztházban. Videófelvételek, munkaanyagok őrzik a sikeres pálya nagy előadásait. És az emlékezet – a tragikomikus színpadi pillanatokat is...
     – Hetvenötödször játszottuk Mozart operáját, a Szöktetés a szerájbólt Berlinben. Vártam az ügyelő hívását az öltözőben, aztán a maszkmesteremnek is kiesett a fésű a kezéből, akkora durranás hallatszott a színpadról. Ezzel kezdetét vette egy sorozat ezen az előadáson. Hamarosan a szolgálólány vízipipát vitt volna Ozminnak egy sötét szerájszobából, kapta a piros jelzést, hogy mehet, de nem nyílt a zár. A zenekar előjátszott, a karmester rutinosan leintette a zenészeket, még egyszer elkezdték. Az ajtó nem nyílt, a szolgálólány kínjában kilépett a falon keresztül. Nekem már nem tudott jelezni, mikor az ajtóhoz léptem, hiába nyomtam, rúgtam, toltam. A közönség kuncogott, én addig erőlködtem, amíg ajtóstól kiestem a színpadra. Günter kollégám karjaiban kellett volna kilépnem, ő is nevetett, de azért segített kihámozni engem az ajtókeretből, aztán énekeltünk, közben mindenki hahotázott. Később megnyugodott az előadás, minket Günterrel elfogtak „szökés” közben, odaláncoltak a falhoz, nagyon szép kettős következett; meg fogunk halni... Egyszer csak érzem, hogy kioldódik a kezemen a bilincs, lebegett mögöttem össze-vissza, próbáltam elkapni, takarni, hogy  legalább a nézőtér egyik fele ne vegye észre, mi történt, persze mindenki fuldokolt. Jött a jó pasa, aki megbocsát, azt hitte, rajta röhög mindenki, keresgélte, mi nem stimmel, igazgatta is magát, de már minden mindegy volt, ezt az előadást nem lehetett megmenteni... Aztán megtudtuk, hogy a robbanással kezdődött minden, amikor minket megmenteni érkezett a főhős, éppen azt énekelte, hogy itt megtalállak téged, Konstanza, amikor felrobbant egy fényszóró a feje felett, hulló porként belepve őt. Egyik bakiról sem tehettünk, de kinn a rendező asszisztens persze most is írta a legkisebb hibát, ott az utolsó előadáson olyan nívónak kell lennie, mint az elején... Azt nagyon fájlalom egyébként, hogy ez itthon nem így van. Itt nincs elég figyelem az ilyesmire. Az előadások nívója egyre csökken.
     – Hogyan lehetett húsz év után ilyen hirtelen abbahagyni egy sikeres pályát? A szakmában sem nagyon értik, mi okozta a váratlan döntést?
     – Férjemmel közösen döntöttünk így: szép kerek húsz év van mögöttem, annyit énekeltem, mint más negyven évig. Az életünk csupa utazás volt, ő itthon, én kinn, kéthetente autózás, nekem próbák, előadások, és akkor összetalálkoztam Patkó Józseffel, aki az ének tanszéket vezette a Zene-akadémián. Ismert engem, tudott a betegségemről, jó tanár és zenész volt, tudta, mennyit tanultam a betegségem miatt, ő kísért le engem Vitray műsorában is, mikor senki sem hitte el, hogy újra tudok énekelni. Szóval már akkor megkért, hogy ha egyszer abba akarom hagyni az éneklést, nagyon kellenék tanítani. És mikor írtam neki, hogy itt az idő, azonnal hívott a Zeneakadémiára. 
     – Mi az, amit  növendékeinek többletként tud adni mint énektanár? Mi volt a közös gondolatuk Patkó Józseffel?
     – Az alap az én betegségem. Halva született a kisbabánk, napokig hordtam még magamban, a hormonháztartásom felborult, a hangszálamon, a pajzsmirigy felől képződött egy polip, ránőve a gégémre, a hangszalagra, ezzel még elég sokáig énekeltem, a gégész nem látta, csak ultrahang vizsgálattal derült ki... Ehhez persze kellett egy nagyszerű énektanár. Nekem itthon itt volt Fábry Edit, akitől tanultam, de aki nem lehetett velem Berlinben. Önzetlen ember volt, mert ő mondta ki: kell neked egy tanár, menj el Hanne-Lore Kuhsehoz. Ő hallotta meg a műtét után, hogy itt „valami” nem stimmel, a hang nem akart igazán szólni, én azt hittem, majd rendbe jövök, ha szorgalmasan gyakorolni fogok. Kuhse elküldött Siegert professzorhoz Jénába, a foniátriára, itthon nem ismerik igazán ezt az ágát az fül-orr-gégészetnek. Rögtön láttam a professzor úr szemében a komolyságot. Az egyik hangszalag nem mozgott. Az esélyt egy elektromos sokkterápia ígérte, ha el nem késtünk. A második héten érkeztek a jelek, de fájdalmat éreztem a terápiától, féltem a magasságoktól. Én voltam reggel az első, este az utolsó páciens, nem tartott nagyon sokáig, de fél év eltelt, mire újra énekelni tudtam. Lelkileg nagyon nehéz volt visszatalálni. Akkor megtanultam újra bánni az éneklőapparátusommal, sokkal tudatosabb, árnyaltabb, finomabb kontrollhoz szoktatták a fülemet, ezzel az énekléssel kapcsolatos érzéseim is megváltoztak. Ez azt ígéri nekem, hogy ha időben észreveszek dolgokat, sokkal hamarabb ki is tudom javítani a hibákat. Ezen a klinikán olyan programmal találkoztam, amit itthon nem sokan ismernek. Én hangápolásnak nevezném, kondíciótréningnek az éneklőapparátusra. Évtizedek alatt kipróbált, kikísérletezett, célzott gyakorlatokat tanultam. Konkrétabb, megbízhatóbb ez a program, ezért sokkal hatásosabb is, mint bármi más.
     – És hogyan fogadják a tanítványok, vagy a többi tanár?
     – Ha nem akarunk lemaradni a világtól, sok vitát abba kellene hagynunk. Ez a légzés, amaz a légzés... Sok a szakmában a hozzá nem értés. Ázsia régen szakított néhány rossz gyakorlattal például a légzést illetően is. Patkó József tanár úr sajnos az évnyitót követően elhunyt. Ő már nem kísérheti figyelemmel, hogy milyen nagy szükség van erre a munkára. A tanítványok nagyon örülnek ennek a komoly, tudományos alapokon nyugvó munkának. De a tanárok is egyre többen köszönik meg, hogy a módszertan óráimon mennyit tanulnak a tanítványaik. Konkrétan, világosan, érthetően, „magya-rul” adok át mindent, amit megtanultam. Nem azért kell hinniük nekem, mert én mondom. A torkuknak higgyenek! Ha a hangjuk könnyebb, szebb lesz, akkor nekünk van igazunk.
     – Most egészen a jelen időben járunk. De hogyan kezdődött mindez? Kik tanították, kik indították el Nádor Magdát? Honnan kezdte?
     – A kínaiak azt mondják: a véletlen az, aminek éppen véletlenül veled meg kell történnie. Az én életem ilyenekből áll. Vörös Lili néni az első ilyen „véletlen”. Tát-kertvárosban, egy bányásztelepülésen jártam iskolába. Má-sodikos voltam, Lili néni pedig rendszeresen kijárt a dorogi zeneiskolából tehetségeket keresni. Ősz hajával, meleg kékesszürke szemével – a jó tündért képzeltem ilyennek mindig. Dallamot énekelt, én meg rajzoltam a dallamívet a táblán. Nagyon tetszettem neki. Otthon azonban hallani sem akartak arról, hogy tanuljak, nem lehettem „különb” a környezetemnél. Szeptemberben nem jelentkeztem a zeneiskolában. Lili néni kijött újra az iskolába, nincs kedved? Lenne, persze nem mondtam semmit, csak megsejtette, hogy otthon van a baj. Oda is eljött. Mindent elintézett a buszbérletig, a zongorát nem tudta, pedig nagyon szerettem volna zongorázni. Hegedültem. Nálunk a zene nyivákolás volt, elbújtam a kamrába játszani. Középiskolás koromig győztem. Bekerültem Esztergomba a Dobó Gimnáziumba, kollégista lettem. Nem mentem haza többet. Kassai Mariann tanárnő valamit „megsejtett” a helyzetemből, nem kérdezett semmit, kivitt Szentendrére az édesanyjához, ott laktam az iskolakezdésig. Ez is „vélet-len” volt, hiszen éppen az ő osztályába kerültem! Négy évig kollégista voltam, állami gondozottak között, azoknak munkát ajánlottak, nekem a szüleim keresete alapján megállapították a 465 Ft kollégiumi díjat, azt meg kellett keresnem. Bekértem magam az állami gondozottak közé, takarítottam lakásokat, táborokba jártam dolgozni, megtanultam főzni a szakács néniktől… Egyszer takarítás közben kihallgatta Skripeczky Ágota évfolyamnevelőm a dalolászásomat, rögtön hívott a Monteverdi kórusba, ott alakult egy kisebb kamarakórusunk, temetésekre jártunk egyenruhában. Ez megint kereseti lehetőséget jelentett. Morbid a történet, de én minden nap mentem megnézni a mozi közelében a táblát, ki halt meg, megyünk-e énekelni… Minden fillérre nagy szükségem volt, hogy talpon maradhassak.
     A Dobó Gimnázium 150 tagú kórusában is énekeltem. Reményi Károly volt a karnagy, próbáltunk, a karnagy úr „felfülelt”, azt mondja: ez az oldal fogja be a száját. Aztán egyre szűkült a kör, amíg eljutott hozzám. Gyere ki! Kizárásos alapon így lettem szólista. Összenyertünk mindent a kórussal, kamarakórust is alakítottunk. Na ez a Reményi tanár úr a fejébe vette, hogy én felvételizzek a Zeneművészeti Főiskolára! Tanította nekem a kis dalokat, én meg rettegtem, hogy nem tudok megélni. Nem vettem komolyan az egészet, elmentem edzőtáborba, mert észrevették, hogy messzire el tudom dobni a diszkoszt. Ott tudtam meg, hogy behívtak felvételizni a budapesti Zeneakadémiára! Megjelentem a kis miniszoknyámban, fehér zsebes blúzban, mindenki talpig aranyban, kisestélyiben körülöttem, volt egy akadémista ismerősöm, akivel Esztergomban léptem fel a kórussal, az legalább gyorsan beénekelt velem, folyton azt kérdeztem közben magamtól, mit keresek én itt? Aztán kiderült, hogy van bennem vagányság, kiénekeltem egy dét, ez magasabb a „a magas cé”-nél, amit nem volt muszáj, és két hét múlva akadémista voltam. Nem volt könnyű, néhányszor kiborultam, elindultam „haza”, olyankor mindig telefonáltam az akadémiai tanárnőm-nek, Fábry Edit néninek a buszmegállóból, aki gyorsan utánam jött, vissza-vitt, csináltuk tovább. Az első operaszerepem – ötödéves koromban – egy rémálom volt, Nyesztyerenko és Obrazcova a színpadon, én a kis apród pedig elfelejtettem a szöveget, úgy léptem be a kis lantommal, hogy csak a dallamot dúdoltam két soron át. Súgott a kórus is, de abból semmit nem értettem. A színpad mögött el akartam süllyedni. Till Géza bácsi, az egyik legnevesebb operaszakértő odajött, és azt mondta: ez jó jel, szerencsét hoz! Évekkel később is emlékezett rá, mikor találkoztunk.
     – Nitti Magdolna hogyan lett Nádor Magda?
     – Előttem már főiskolás volt Pitti Katalin. Ha a fiatalabb növendék neve egyezett valakiével, íratlan szabály volt, hogy nevet változtat. Nekem is ajánlották, hogy keressek másik nevet. Nem akartam „művésznevet”, a családi névhez kevés közöm maradt, ezért hivatalosan kértem, hogy szép régi magyar nevem lehessen. A Nádort választottam, a Magdolna is túl hosszú volt, ezért lett Magda. Újrakereszteltek.
     – Két évig az Operaház magánénekese volt. Milyen emlékei maradtak?
     – Kéthavonta szabad volt elénekelni egy előadást… Engem nem tolt senki, nem kellettem. Az Akadémia befejezése után voltam egy nemzetközi énekversenyen 1981-ben Belgiumban, ott megkaptam a nemzetközi zsűri nagydíját. Mikor hazajöttem, Mihály András (ő volt az Opera igazgatója) megkérdezte, mit szeretnék énekelni. Már főiskolás koromban énekeltem a Szöktetés Konstanzáját, később Ferencsik Jánossal a Varázsfuvola második szereposztásában énekeltem az Éj királynőjét. Nagyon tanulságos a nagyokkal együtt dolgozni, de ennyi volt az Operában a dolgom. Szóval nagyon örültem volna, ha ezek után elénekelhetem a Lammermoori Luciát, ha már egyszer megkérdezte! Albérletben laktam Pesten, elkezdtem tanulni a szerepet, aztán kiírták egy szereposztással az operát, nem voltam benne, aki énekelte, már nincs is a pályán. Az én tanárnőm nem volt ott a tolongásban, ő „csak” tanított, becsületesen, rendesen, és ez kevés volt. Akkor megint következett a „véletlen”. Polgár László korábban Berlinben járt, és ott kérdezték tőle, nem tud-e egy fiatal Konstanzát, aki illik is a szerepéhez. Laci azt mondta, tud, de az még főiskolás. Egy év telt el közben, és egyszercsak jött a meghívó. Edit néni eljött velem, hiszen ő jól beszélt németül, nekem el kellett énekelnem mind a két Éj királynőjét és mind a három Konstanza-áriát. Tetszett nekik, de két hónap múlva vissza kellett mennem ugyanezzel németül. Vendégnek szerződtettek, felajánlották, hogy hazajárhatok a szerepeimet énekelni, meghívták a budapesti igazgatót, főrendezőt zárt ajtók mögött tárgyalni, én meg abban reménykedtem, hogy nem engednek el csak úgy az Operától, marad valami kis kötelék. Teljesen lemondtak rólam.
     – Tizenegy évig a berlini opera első számú énekese volt. Akkor jött a betegség.
     – Már akkor abba akartam hagyni. 1994-ben haza is jöttünk. Újrakezdeni mindent? Én a berlini éveim alatt – ezt szerénytelenség nélkül elmondhatom – Európa minden nagy operaszínpadán szerepeltem. Dolgoztam a legjobb karmesterekkel, zenészekkel, énekesekkel, tanulságos időszak volt. De most ki kell mondanom: ez soha nem volt az én világom. Gyönyörű elmondani a városneveket. De én mindig egyedül voltam. Jó közel kértem a hotelszobámat a színházhoz, tudtam az utat oda és vissza, és aztán bezárkóztam. Idegennek éreztem magam. Ne nevessen ki, de nekem meggyőződésemmé vált, hogy én mindent csak azért csináltam végig, hogy aztán a klinikára kerüljek, tanuljak, és most részese lehessek a fiatalok felkészítésének. Nemcsak a programra gondolok… Hanem az Európába „menésre” is.
     – Arra az Európára gondol, ahová hamarosan a művészvilág, az énekesek is belépnek a közeljövőben? Ismerik a magyar művészek ezt a világot?
     – A fiatalok nem! Kőkemény világ lesz a számukra. Sokan nem fogják még fel, mi vár rájuk, ránk. Az én húsz évem elég tanulság ehhez a versenyhez. Nem lesz olyan, hogy valaki két hónaponként énekel egyszer az Operában. Nem lesz ekkora apparátus mögötte. Németországban egy jó közepes színházban harminc állandó tag van, akik mindent csinálnak, ami pedig nincs, arra vendéget hoznak. De szerződéssel nem csinálni semmit: ilyen nincs. Ott bizony attól kell tartani, hogy kizsigerel a sok munka. Egy produkcióra előéneklést hirdetnek, és egy szerepre rengeteg a jelentkező. Aztán ketten majd megkapják, a legjobbak, hogy biztosítva legyen az összes előadás. Dessauban Felsenstein színházába én is így kerültem a betegségem után. A zenekar „A” kategóriás, vagyis az egyik legjobb zenekar! Kétszáz éves az opera. És hiába tudta mindenki, hogy én honnan jöttem, ugyanúgy meghallgattak, hiszen közben beteg voltam, és ez így van rendjén. Szép, ami volt, de most hogy szól a hang, idegileg hogyan vészeltem át a betegséget… És őszintén kellett válaszolnom, aztán megkockáztatták velem a következő öt évet. Ezalatt tíz premiert énekeltem, többségében egyedül „szereposztva”. Szófiában ősbemutatót vállaltam Verdi fiatalkori művével, a Luisa-val, egy szoprán sem tudta elénekelni. De eszembe jut még valami, amit meg kell tanulniuk a fiataloknak. Hívtak egyszer Bécsbe vendégnek (még az NDK-s időkben történt), és kiderült, hogy hét közben ült be valaki meghallgatni az operában. „Was lehrt uns das” – mondaná a német, mi ebből a tanulság? Nem lehet soha rossz állapotban kiállni, a leghétköznapibb előadáson sem! De beteg sem lehetsz. És vigyáznod kell, nem lehetsz gyenge, vagy beteges! Itt mindig nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, „jókedvűnek” kell lenni. Próbán sem csinálhatsz hibát! Nem mondhatsz le előadást! Ez ma az erősek, a kemények világa. Nem tudom, ezt akartuk-e, így akartuk-e. Nem mindenki tehet arról, hogy nem olyan erős és egészséges, mint a másik. Ha ezeket az embereket nem fogjuk cserbenhagyni, csak akkor van létjogosultsága ennek a társadalomnak. De nagyon kemény világ vár ránk, ezt tudom. Onnan jövök. Nem is tudom, miért szeretnek a tanítványaim, mindig azt mondom nekik: ha maguk mindent megtanulnak, ketten talán viszik is valamire. Az ázsiai-akat említem nekik példaként. Az ázsiaiak nagyon szorgalmasak, fel-készültek. Az amerikaiak célratörőek, profik, de a mieinknek van egy nagy esélye: van szívük. Ha megszólal a mi belső hangunk, aminek lelke van, izzása, ami fűt… itt van a sanszunk – ha a többit is tudjuk. És ezt a többit meg lehet tanulni!
     Lorin Maazel akkor a bécsi Staatsoper igazgatója volt, egyébként le akart szerződtetni teljes állásra, és én nem fogadtam el. Nem voltam normális? Én tudtam, hogy hat szerepet énekelek Berlinben telt házak előtt, és ha elmegyek, összedöntök mindent. Nem disszidáltam volna, hivatalosan akarták intézni, de én maradtam. Bécsbe három évre vendégnek szerződtettek.
     – És tanítani kezdett...
     – Igen, azon kaptam magam, hogy a klinika óta már nem is az éneklés érdekel engem igazán, hanem amit ott tanultam. Ha Mátyás nem volt kinn velem, gyakoroltam, gyakorlatokat gyűjtöttem, a fiatal kollégák elkezdtek kérdezni, segítséget kérni, és én tanítottam őket. Minél jobban rendben volt a hangom, még egyszer szerettem volna tudni, hogyan tudok visszakerülni egy nagyon magas színvonalra. Hogyan kell ezt csinálni? Hogyan kellene? Ez fűtött!
     – Biztosan sokan megkérdezik, hogyan lehet ezt ennyire „korán” abbahagyni?
     – Rengetegen kérdezik. De ha hallok itthon néhány évvel idősebb kollégákat rossz állapotban énekelni, akik nagyon jók voltak, akkor csak megerősít engem ez a gondolat. A tanárnőm, már nagyon betegen, ugyanezt mondta: Magdikám, akkor hagyd abba, amikor még mindenki azt mondja, hogy jaj, de kár. Ne várd meg azt az érzést, amikor körülötted már mindenki arra vár, hogy mikor mész végre... Az is igaz, hogy magam előtt én mindig nagyon magasra tettem a mércét. Nem arról beszélek, ami ma itthon van. Ez magával hozza a színvonal romlását. De én először tanári szakot végeztem, az operaszakot az ötödik évben vettem fel. Már tanulás közben tanítottam Győrben is, a Konziban, Edit néni engem tudatosan mindenre felkészített. Tanári szak, opera tanszak és még tanítás is Győrben? Túl sok volt. A második évben nem akartam – mert nem hittem, hogy bírom – Győrben tanítani. Akkor kaptam a tanítványaimtól egy levelet: ugye nem tetszik minket cserben hagyni? Négy évvel voltam csak idősebb náluk. Nem lehetett abbahagyni.
     – És szerepálom nem maradt megvalósulatlanul?
     – Soha nem volt időm álmodozásokra. Velem „történtek” a dolgok.
     – Az ön ereje az elbukások feletti nevetésben teljesedik ki. A Szöktetésre gondolok.
     – A Szöktetést Berlinben játszottuk. Lezajlott az előadás, jöttünk meghajolni, egy nagy vitorla volt a függöny helyén a színpad elején, azt vonták fel minden felvonás kezdetén. Meghajoltunk, az ügyelő pedig mellényúlt a gombnak, a vitorla elindult, a rúd elkapott bennünket és emelt a levegőbe. A selyemruhámat tartotta a partnerem, aztán kicsúsztam a kezéből és a karmesteri pulpitusra zuhantam. Partnerem rosszabbul járt, de egy zenész – zuhanását felfogandó – aláhajolt, így mindketten bordatöréssel megúszták. A szigorú karmester, akitől soha mást nem kaptunk, csak németes precizitást, másnap a zenekari próbán a befáslizott hegedűsnek – aki még így is kötelességének érezte résztvenni a munkában – csak ennyit mondott: maga, fiam, ma azt játszik, amit akar. De annyi virágot még én sem kaptam soha, mint akkor, mert mozdulni nem tudtam, elszakadt a térdemben egy in. A szegény ügyelő pedig – akinek legendás tisztaságmániája volt – kétségbeesetten kérdezte telefonon: mit tudok neked segíteni? Ránéztem az ablakaimra, és azt mondtam neki: Rudi, pucold meg az ablakaimat, nem látok ki rajtuk. Ez persze csak vicc volt. Tíz perc kellett neki, hogy ott legyen a kis kék vödrével...

Kerényi Mária zenekritikus ott volt Nádor Magda dessaui búcsújánál. A Bohémélet Mimije, Nádor Magda „primadonnája agyonhajszolt, karikás szemű gyárilány, kopott és szürke, mint a külvárosi tűzfalak[…] Nádor Magda […] az évek óta futó Bohémélet búcsúelőadásán lépett fel[…] csodálatos Mimi-produkcióját a hálás publikum virágözönnel, s viharos, szűnni nem akaró tapsorkánnal ünnepelte”. A búcsúelőadásból lett még egy utolsó utáni búcsú, sőt premier is, mert a legendás Felsenstein társulat Wolf-Ferrari Il Campiello című darabját tűzték műsorra, ahol Gasparina mókás-tréfás szerepében mondott végleg búcsút a színpadnak a pálya csúcsán álló énekesnő. Akkor a kétszáz éves társulat történetében harmadikként, mint egyetlen külföldi megkapta a színház örökös tiszteletbeli tagja címet. Mint ahogy pályája kezdetén Berlinben is, máig a legfiatalabbként ismerték el a Kamaraénekes címmel 1984-ben. Egy alig ismert magyar történet, amely Európában játszódott.
     „Nem volt hibás vagy korai a döntésem” – ismétli meg a fényképek szerepleltározása közben. „Zeneközelben vagyok, magyar énekes fiatalokkal foglalkozhatom, nem érek rá, rengeteg energiát adok bele...” Beszélgetés közben is drámai koloratúrszoprán – Kerényi Máriát idézem újra: „süt belőle a személyiség roppant ereje”.