JÁSZ ATTILA
Töretlen ív
Ferencz Győző: Alacsony ég alatt
 

[Miről szóljon a vers?]

Sokan mondhatják, hogy elavult, legfőképpen pedig elkoptatott kérdés, és igazuk is lehetne, hiszen ilyen, általánosságban feltett kérdésekre a költő, a kritikus és az olvasó egyaránt csak vakargatja vagy ingatja tétován a fejét. Egy általános kérdésre adott konkrét válasz azonban érvényességet szerezhet magának, ahogy most ekként viselkedik Ferencz Győző gyűjteményes kötete is. A kötetet olvasgatva, oda-vissza, a régi és az új versek tükrében elsőként ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, költőietlenül, de mégis költőiként, mivel a válaszok eleve adottak, maguk a versek voltak. Ferencz Győző verseinek legjellegzetesebb vonása ugyanis, hogy mindig szólnak valamiről, van mondanivalójuk. Ez nem megszokott dolog ugyan, s bizonyos – folyton megújuló s majd alábukó – modern tendenciák szerint ez elavult ars poetica, de költőnket ez cseppet sem zavarja. Teszi a dolgát, tanít, fordít, vagy éppen verset elemez, s amikor éppen olyanja van (mondanivalója), verset ír. (Talán ebből a visszavonulásra, csendes munkára berendezkedett életformából is adódhatott, hogy a kortárs-nemzedéktárs szerzőket reprezentáló interjúantológiák egyikében sem kapott helyet – a Keresztury-, a Kőrösi- vagy akár a Nagy Attila Kristóf-féle összeállításokban.) A fentebb említett tartalmi aspektus pedig – figyelmen kívül hagyva most a költői iskolák által folyton hangoztatott tartalom-forma szétválaszthatatlanságát – ez idáig jóval kevesebb méltatást kapott kritikusaitól, mint megérdemelte volna. (Sőt, legtöbb kritikusa formai virtuozitását emeli ki, dicséri elsősorban, noha inkább formakezelésének Szabó Lőrinc-i eleganciájáról lehetne beszélni.) Általában a hétköznapokat verseli meg, mindennapi, saját tapasztalataiból indulva ki, ugyanakkor mégsem lehet azt állítani, hogy ez egy hétköznapi, könnyen emészthető költészet lenne. Szándékai szerint kerüli a retorizáltságot, a magasztos témákat, viszont a legapróbb dolgokból is képes világosan megfogalmazott filozófiai (egzisztenciális) problémákat az olvasó elé tárni. Szinte huszadik század végi cinikus bölcselőként szólítja fel a befogadót, vegyen részt az általa kezdeményezett dialógusban, hol provokatív módon ösztönözve, hol pedig a hiányos, töredékes dialogikus viszony (vershelyzet) kiegészítését várva tőle. Ez azt is jelenti, hogy versei a tiszta, pontos fogalmazás, az igényes, sokrétű formai megjelenítés és témái ellenére sem könnyű olvasmányok, megkövetelik maguknak a koncentrált olvasói figyelmet. Ennek megfelelően – ez idáig – viszonylag kevés számú kritikus vállalkozott e nehezen körüljárható költészet behatárolására, akik viszont megkísérelték, egyértelműen a kortárs magyar költészet egy-egy csúcsaként tartották számon az elemzett köteteket. A viszonylagos csönd tehát a most megjelent válogatott kötet körül ennek az egyaránt magas tartalmi-formai igénnyel – és nehézségi fokkal – megáldott költészetfelfogásnak tudható be.
     Három évvel ezelőtt egy másfajta, sajátos szempontrendszer által megszerkesztett válogatott kötete is megjelent, melynek célját az alábbiakban fogalmazta meg a szerző: „Lehetett volna »válogatott versek« is a gyűjtemény alcíme, de nem általánosságban válogattam, nem valamiféle csökkentett teljességgel kívántam képviselni verseimet. Ehelyett csak egy szálat húztam ki: azokat a verseket gyűjtöttem össze, amelyek a tudattal (történetesen az én tudatommal) foglalkoznak önmagában és másokhoz való viszonyában.” Ami által – egészíthetjük ki –, nyilvánvalóan az életmű másfajta keresztmetszetét kapja az olvasó, mint ha a megjelent kötetek gyűjteményes verzióját adja. Ez tehette indokolttá e jelen kötet, a „Palatinus-válogatott” harmadik darabjaként történő megjelentetését, hiszen az eddigi három Ferencz Győző-kötet szinte egészét tartalmazza, egykori koncepciójuk szerint, kiegészülve az újabb versekből szervezett ciklussal. A kötet hátoldalán a szerző portréjának homloka fölött olvasható szerkesztői jegyzetből konkrétan is kiderül e válogatás szempontja, mi-szerint „ma már hozzáférhetetlen kötetek” verseit tartalmazza, ami Ferencz Győző esetében abszolút indokolt, hiszen korábbi kötetei még könyvtárakból is nehezen férhetőek hozzá.
 

[Kint és bent feszültsége]

Eleinte (az első kötet verseiben) hatalmas intenzitással vetette bele magát az identitás problémakörébe, az önmaga és a világ között meglévő diszharmonikus viszonyok feltérképezésébe, formai és nyelvi virtuozitással is érzékeltetve ezt a megosztottság, kettősség miatt generálódó feszültséget. Egy huszonéves ember helykeresésének a dokumentálásáról is beszélhetnénk az első kötete kapcsán (Ha nem lenne semmi nyom, 1981), ha nem lenne olyan erős a már akkor – többnyire sikerrel – megfogalmazódó szintézisteremtő hajlam, vágy a kint és bent fedésbe hozására, a régi (hagyomány) és az új (modern) poétikai vívmányok ötvözésére. E jelenlegi gyűjteményes kötet statisztikai értékelése is felhívja az első kötet fontosságára a figyelmet, hiszen közel felét teszik ki e korai versek. Ferencz Győző mindössze néhány alkalmibb verset hagyott el, érthető okokból, azaz szinte a kötet egészét vállalhatónak és fontosnak tekinti. (Még a ciklustagolásokon és -címeken sem változtatott.) Változtatott ellenben az első kötetet zömében jellemző shakespeare-i szonett strófatagolásán, melyet korábban, angolosan, egy tömbbe szedve közölt, most pedig a három quartinát és a záró sorpárt sorkihagyással is elkülönítette. „A három quartina ugyanis nem alkot folyamatos egységet: az első nyolc sor, az oktáva után itt is fordulópont van, és egy második fordulat a záró sorpár előtt.” Írja Ferenc Győző verstani kézikönyvében (1994), s ennek a klasszikus igénynek (is) megfelelve alakította ki – majd később át – saját szonettjeinek strófa-szerkezetét. A bonyolult, sodró lendületű formának strófákra tagolása fellazította, lassította egy kicsit a sűrű szövésű, lendületes, jellegzetesen Ferencz Győző-i – történetszilánkokból építkező – szonetteket, ezáltal értelmezhetőbbé, könnyebben befogadhatóvá váltak. (Ez a forma a soráthajlások ellenére – a sorkihagyások miatt – nagyobb teret enged a „rímek”-nek is.)
     A köznapi, az életből vett témákról beszélni egy költészet alakulása kapcsán mindenképpen csak jelzésértékű lehet, mivel az egyedi esetre való koncentrált elemzés kizárni látszik azt a lehetőséget, miszerint számos más, kortárs költő is ezen a nyomvonalon halad, noha költői világuk a téma azonossága ellenére alapvetően más tendenciákat mutat. Ezeknek az életközeli viszonyrendszereknek minden ember ki van téve, mégis a művészet története alapján nyugodtan állíthatjuk, más és más részlet tűnhet az egyed, a művész számára a valóságra jellemzőnek. Az érzékenységen túl a kiválasztás szempontjait befolyásolja a versbeemelhetőség mértéke, a megfelelő forma megtalálása és a költői hangnak megfelelő megvalósítás. Ferencz Győző kimondottan kedveli az antipoétikus (prózai) szituációkat megverselni, amit formai tudásával (tehetségével) emel költészetté, ahogy ezt az ez irányban kísérletező mesterétől, Szabó Lőrinctől megtanulta. Kibogozhatatlan immár, hogy Tandoritól jutott el Szabó Lőrincig vagy fordítva, mindenesetre Tandori nyelvkritikai filozófiákon edzett írásmódja, folytonos reflektáltsága a versírás helyzetére, mint a műalkotás témájára, élőbeszédhez közeli nyelvhasználata, közvetlensége, nyelvi redukáltsága, minimalista technikája szintén fölfedezhető – főként az első kötet anyagá-ban. De. Ha már a költőietlen témák megverseléséről van szó, az öniróniát előtérbe helyező költőelődök hatása is nyilvánvaló, Petri kiábrándultságának személyes hangú szikársága és Várady Szabolcs rosszkedvének pontos-humoros megfogalmazásai is jól felismerhetőek időnként. „Az igazi tehetség mindig azt tanulja el, amire szüksége van.” Ezt az igen bölcs megállapítást Lator László tette éppen Ferencz Győzőről írott Mesterlevelében. A felismerhető hatások spektruma nyilván jóval szélesebb, nem is beszélve az észrevétlenül – a fordítások kapcsán – beépült, szervesült hatásokról, s folytatva Lator László gondolatát, mindez egy igazi tehetség esetében, így Ferencz Győzőnél is eredetivé képes transzponálódni, mint ahogy költészetének egyik legjellemzőbb vonása éppen az eredetiség, a frissesség. Ennek egyik legradikálisabb jele „A hagyomány és az eredeti tehetség” című verse, ami idézetként nyilván Eliot ismert esszéjére utal (Tradition and the individual Talent, nálunk Szentkuthy Miklós fordításában, Hagyomány és egyéniség címmel szerepel, még antológiacímként is), mely éppen a fent említett problémát járja körül: „…ha egy költőhöz efféle előítéletek nélkül közeledünk, hamarosan rá fogunk jönni, hogy művének nem csupán legjobb, de legegyénibb részei éppen azok, melyek a régi költőknek, az ő őseinek halhatatlan virágaival vérrokonok.” Mindez Ferencz Győző által, rendkívül eredeti módon „lefordítva”, így hangzik:

Mikor Lenau a negyedik sorba került, Rimbaud-t is át kellett sorolnom, ezzel viszont Milton és Majakovszkij második kötete is továbbléptek, ugyancsak az ötödik sorba; mivel azonban Villon kiszorult…
 

[Ironikus helyzet]

A kiválasztott élethelyzetek legmeghatározóbb jellege az irónia, mely a drámaibb szituációkat is átlengi, így biztosítva azt a sajátos szemléletet, amelyet minden Ferencz Győző-vers visszatükröz. Az irónia tehát ez esetben nem a nyelvre, a stílusra vonatkozik, hanem a helyzetekre, mint azt Borbély Szilárd is hangsúlyozta. Ezek a helyzetek valószínűleg a költő szkeptikus lelkületéből fakadnak – de az irónia fegyvertényét elsősorban önmagára alkalmazza, az értelem fényénél mutatva meg saját gyengeségeit-gyarlóságait, azaz, saját pozícióját kérdőjelezve meg legelőször. Az irónia eszerint az értelem megvilágosító fényének egyik legfontosabb segítőtársaként elviselhetővé teszi a mindennapok racionalitását, kedvessé varázsolja a kedvetlenséget okozó élettényeket. Erről a típusú iróniáról írja Anatole France, hogy „nem teszi nevetségessé sem a szerelmet, sem a szépséget. Mosolya enyhíti a haragot, és arra tanít bennünket, hogy nevessük ki azokat a rossz és buta embereket, akik iránt gyengeségünkben ne éreznénk semmi gyűlöletet.” Az irónia tehát, patetikusabban fogalmazva, a bölcsesség egyik velejárója, e kettősségben pedig valóban Ferencz Győző költészetének legjellemzőbb vonására ismerhetünk, még a dramatikusabb daraboknál is, ahogy a helyzetet zseniálisan egyensúlyozva a humor felé tolja el nyelvjátékaival, szándékolt többértelműségeivel, konkrét válaszai hiányával.
 

[Az „én” kioltása"]

Az első kötet fiatalos-lendületes-sokirányú tájékozódási próbái után a második kötet (Omlásveszély, 1989) versei egy egységesebb, stabilabb (felnőtt lét)helyzetről számolnak be. A költő figyelme lassan elfordul a külvilágtól, mintegy kívülállóként próbálja szemlélni önmagát. „Hallom beszélek // én is…” írta az első kötet utolsó szonettjében, s a második kötet első versét (szintén szonett) szinte szerves folytatásként olvashatjuk:
 

Ha majd rám végleg sötétség borul,
És nem találom magam a sötétben,
Tapogatózom vakon, botorul,
S végül leroskadok, magamba, tétlen –
Megismerem-e akkor magamat,
Vagy akkor is még mást fogok keresni…

E nyitószonett programszerűen foglalja össze az egész kötet koncepcióját, vagyis az „én” kioltására, felszámolására tett kísérleteit. A magam részéről ezt a legkevésbé sem tekintem radikális újításnak, csupán annak a hiteles gesztusnak a realizálásának, amit például Eliot – ha már a nagy világáramlatból korábban őt idéztem, ebben az 1919-ben írt esszéjében – így fogalmazott meg: „…a költő nem azért költő, hogy ‘személyiségét’ kifejezze, hanem hogy a költő sajátos médium (és csakis médium, nem pedig személyiség), amely médiumban benyomások, és élmények sajátos és váratlan módon kombinálódnak.” A legtöbbször idézett Fraktál-tudat című verse (az egészet idézni kéne!) éppen ezzel foglalkozik, nyilván nem véletlen, hogy a 97-es válogatás kötetcímét ebből az opusból emelte ki: „Magamtól egyre messzebb”. Saját mikrovilágát bontja le, állványozza fel, és építi újra, rendületlenül a makro-összefüggésekkel való párhuzamokra irányítva figyelmét:
 

És most lép ki rajtam, vissza se néz
Utolsó lakóm, én, s hogy elhagyottan
Mered homlokzatom, egy csonka fél
Távozik – s egy táblát csapkod a szél.
                                                     (Vigyázat, omlásveszély!)

Egy szorongó lélek fogalmazza meg itt bizonytalanságait önmagával szemben, s egyetlen lehetőségként formába önti az ezen a problémán való túljutásának vágyát:
 

Magamon oly könnyelműen jutni túl, mint
Rossini és a brazilok.
                                                       (Rossini és a brazilok)
 
Ha mozdulok óvatlan, mást mutat –
Amíg itt, túl sok vagyok s túl kevés.
Megnyílik-e a négyzetrácsos börtön,
Ha sikerül magam kiküszöbölnöm?
                                                       (Fogalmunk sincsen)

A kérdés saját értelmezésemben arra vonatkozik e kötet zárásaként, hogyan tovább.
 

[A hit túloldala]

A harmadik kötet (itt főciklus) ismét szervesen kapcsolódik az előzőhöz. A válasz, vagy egyfajta válaszaspektus rögtön az első vers zárlata: „Tervezem, hogy mit nem teremthetek.” (Elvetélt teremtések) A könnyelmű olvasó azonban könnyen elcsábulhat a látszólag egyszerű értelmezés mentén, ha azt érti rajta, hogy mindig könnyebb azt meghatározni, mit nem akar/tud az ember megvalósítani, mint azt, mit akar. Óvatosságra pedig a visszalapozás int, hiszen az Omlásveszély elejének egyik szonettzárlata is hasonló gondolatot fogalmazott meg: „De megválasztom, hol ne lennék.” Vissza kell lépnünk néhány mondat erejéig a harmadik kötet címéhez. 1993-ban Két ív címmel jelent meg az egy ívnyi verset és egy ívnyi fordítást tartalmazó kötet, amelyből a saját versösszeállítás e gyűjteményses kötetben A hit túloldalán című cikluscímet kapta. Szokatlan cím Ferencz Győzőtől, de az én megközelítésemben szintén kedvenc többértelműségével van dolgunk. A teológusok szerint ugyanis a ráció túloldalán van a hit, mivel Isten megismerése észérvek alapján lehetetlen. Ha ezt a viszonyt matematikai relációként fogjuk fel – ahogy ez Ferencz Győző gondolkodásmódjára nagyon is jellemző –, akkor a hit túloldalán a ráció, a megismerésben való kétely húzódik. De a képlet mégsem ilyen egyszerű. (Nem lényegtelen háttérinformáció, hogy a kötet megjelenésével egy időben jelenik meg, 1993-ban az általa szerkesztett Isten-kereső versek huszadik századi antológiája.) Számomra óhatatlanul adódik a párhuzam az egyik leghíresebb John Donne szonettel – akitől maga Ferencz Győző is fordított egy kötetnyi verset –, amely így kezdődik: „Ó, mennyi kínzó ellentét terem / szívemben: már szokássá változott / Az ingatagság; az alázatot / Csak kedvem ellenére észlelem.” Ferencz Győző éppen azt a vallás által nyújtott bizonyosságot, megnyugvást keresi folyton, amit a vallásos gondolkodók énjük feladásával kívántak elérni, de ő is tudja, hogy ez csak a pillanat ünnepeiben lehetséges, és hogy ez a küzdelem folytonos. A tét tehát: megtalálható-e ez az összhang, megteremthető-e a külső (világ) és belső (én) kettősségének szintézise. Válaszai változóak, de a címadó versben mintha a költészetbe vetett hitét fogalmazná meg a „láthatatlan falat” és saját eltűnését megidéző vízióban: „De a falnak támasztva ott a létra, / Ahogy a képzeletem létre hívta.” Olvasatomban a hit túloldalán csak a mű, az alkotás, a versforma marad. De az igen. Akkor is, ha ez a hit az értelembe vetett hit erejét jelenti, és akkor is, ha ez a verseiből sugárzó erkölcsi tartás a vallásos hitre is enged következtetni. Máskor például az álom biztosítja az „igen” és „nem” között az átjárhatóságot (Álom és revízió, Álom és feledés).
 

[Kettősségben]

Ezt a kettősséget megtartva a negyedik főciklus, az új verseket tartalmazó Napok rése tartalmilag szerves folytatása az előzőnek. Szintén jól szerkesztett egységet alkot, ahogy az előző két ciklus is (kivétel csupán a legelső kötet öt alciklusra bontásának meghagyása). Tartalmi szempontból egyszerűsödés, letisztulás jellemzi az új verseket, míg formailag jelentősen lazít korábbi feszes szerkezetein, s ez által is a kései Kosztolányi érett költészetét juttathatja az olvasó eszébe analógiaként. A pogány életöröm és az erkölcsi aggódások kettőssége jellemzi a versek fő témáit, néha éppen egy versen belül megjelenítve (Felsőbb parancsra):
 

Milyen gyönyör ígérete vakított
El ennyire, hogy felelőtlenül
Hozzám váltig hasonló lényeket
Dobtam ösztöneim űrébe veszni?
Hogy elég egy hullámvonal, a test
Nyíló hajlásszöge és felcsapó
Illata, szomjas ajkak ívelése,
Elég, ha bomló fürtök lebbenése
Alól egy fénylő szempár rámnevet,
S én esztelen szívódom fel megint
Az ismeretlen, nyirkos akarat
Mélyedéseibe. Akiket a
Legjobban kellene szeretnem, én
Kényszerítettem erőszakkal élni.


Könnyed – és szép – szerelmes dalokat ír a feleségéről, alkalmi – ám komoly – verseket mesterekhez, példaképekhez (József Attila, Weöres Sándor, Tandori) – ezek által is deklarálva a hagyomány(ok)hoz való erős és eredeti kötődését –, de alapvetően a kötet vége felé súlyosabbá válik mondanivalója, egy sor – a válogatott kötethez méltó – igazán „nagy”, csöndekből-elhallgatásokból építkező, klasszicizáló verssel zárja az eddigi, töretlen pálya-ívet. Hiszen – ahogy Pilinszky mondja – nem az a lényeg, hány szárnycsapással halad a madár, hanem hogy íveljen. (Palatinus, Bp. 2000)