VÖRÖS ISTVÁN
Miért olvassunk kortárs irodalmat?
 

Röviden? Csak. Mert van.
     Komolytalan válasz? Igaz, de az irodalmat nem szabad mindig komolyan venni. Nem szabad túlságosan komolyan. Az irodalom lényege tehát a komolyság részleges hiányával függene össze? Az irodalomban, mint a váltóáram, ide-oda áramlana a komolyság? Vele szembe pedig ellentéte, a könnyedség? Ha az az ellentéte. De semmiképp se a komolytalanság. Talán inkább a derű.
     Az irodalmat tehát komolyan kell venni.
     Az irodalom az, amiben, tartalmától függetlenül, ott a derű.
     De miért olvassunk kortárs irodalmat? Benne talán másmilyen a derű? Vagy másmilyen a komolyság? Igen, alighanem így van. Az irodalom olyan, mint a bor. A kortárs irodalom pedig olyan, mint a must. Az óbor tiszta, sűrű, átlátszó. A must zavaros, édes. Nem száll a fejbe, hanem a gyomorba.
     Hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, komolyabban kell hozzáfogni.
     A kérdésünkben ugyanis egy állítás is benne rejlik. Így hangzik: irodalom az, amit olvasnak.
     De mi az az olvasás? Nem minden betűsilabizálás minősül olvasásnak a szónak ebben a szűkebb értelmében. Mert az, aki olvas, nemcsak megérti a szavak, szókapcsolatok jelentését, hanem tudatosan használja, fogadja be őket. Nem zárkózik el a testiségük elől. Van az irodalomban, tehát az olvasásában is, valami erotikus jelleg. Tolsztojnak nincs igaza, nem(csak) a zenében van. Az irodalomban is. Mivel az irodalom is zene. A nyelv szövete alapvetően zenei természetű. Az igazi olvasó, mint a vásárló a méterárut, mindig megtapintja ezt a szövetet.
     De ez csak a felszín. Ahogy a jelentés is csak felszín. Mögöttük föltárul valami látható. Az igazi olvasó mindig lát valami mást is. Nemcsak a betűket, hanem egy képet, jelenetet. Az igazi olvasónak a figyelme elkalandozik a szövegtől a mű felé. Az igazi olvasás megosztott figyelem, de nem görcsös koncentrálás, hanem könnyedség, sőt derű, mintha egy képtárban sétálgatna, vagy moziban ülne az ember. Csakhogy ez a képtár és ez a mozi nem kint van, hanem odabent, a fejben. Az igazi olvasó nemcsak a szövegre reflektál, hanem önmagára is. Az igazi olvasás önismeret.
     Az irodalom pedig nem más, mint ami ezt az olvasást, a figyelemnek ezt a könnyedségét és az önmegfigyelésnek ezt a komolyságát lehetővé teszi.
     Egyik meghatározza a másikat. Az, ami a szó szűkebb, de másfelől sokkal tágabb értelmében lehetővé teszi az olvasást, az az irodalom. Olvasok, tehát írok, mondhatnánk. Írok, tehát olvasok, ezt is. Vagy ahogy Pilinszky mondta: Vagyok, mert nem vagyok. Ez az állítás nem esztétikai természetű, hanem a létezésnek arról a formájáról szól, ami értelmezésünk szerint épp az irodalomban valósul meg. Többek között az irodalomban.
     Az olvasás tehát önmegismerés és lét-érzékelés. Vagy egy hrabali kifejezéssel élve (Varga György fordításában): önvilágámítás.
     De ha elfogadjuk, hogy az irodalom önmegismerés és lét-érzékelés, akkor inkább úgy kéne föltenni a kérdést: hogy lehet, hogy nem egyedül kortárs irodalmat olvasnak az emberek. Hogy lehet, hogy nem mindenki olvas kortárs irodalmat? De hát ezek a kérdések így túlságosan komolytalannak tűnhetnek, amelyekre csak egy bohócok által kormányzott másféle világban lehetne válaszolni. Ott, ahol a gondolatmenetek nem szakadnak el a valóságtól akkor se, ha túlságosan következetesek. Mert az nem komoly világ lenne, hanem nevetséges.
     De mi a kérdések sorsa, ha nem lehet őket megválaszolni? Az irodalom. Az irodalom tehát sors. Nem az íróé, hanem az olvasóé. Sőt, olykor az olvasás elől kitérőé. Az irodalom brutális valóság, bármiféle izmust követ is az írója.
     Az irodalom anyaga a nyelv, amin írják. Minden más forma. Az idő, amelyben születik és a hely, ahol születik, tehát a környező valóság két legfontosabb kiterjedése a nyelv tulajdonságaként lép a műbe. A tulajdonság pedig forma. És forma nemcsak a kompozíció, hanem bármilyen szándékolt üzenet is, amit a szerző, oh irgalom atyja ne hagyj el, mondani akar. De ennek a sok mindennek, ami a mű anyagán, a nyelven, megmutatkozik, a szerző csak töredékét formálja maga. Egy részét a hely és a kor, a gondolkodási szokások vagy divatok adják. Később a kor elmúltával, a hely átalakulásával, a gondolkodás elsekélyesedésével ezeket a tartomá-nyokat is a szerző munkájának tudjuk be. És kulcsot kell keresnünk a mű megértéséhez. A kortárs olvasó maga is ilyen kulcs.
     A kortárs irodalom olvasójának tehát nehezebb és könnyebb dolga is van, mint annak, aki klasszikust olvas.
     De mi egyáltalán a kortárs irodalom? Azoknak a műveknek az összessége, amelyeket frissen megjelenve olvashatott el az ember, vagy amelyekről már megjelenésük előtt hallhatott, amelyeknek megjelenését várta, esetleg, amely művek megjelenésétől félt.
     A kortárs fogalom kiterjedése éppúgy az egyéntől függ, ahogy az olvasás maga. Az egyéntől függ, és rá irányul. Az olvasás, kicsit minden művet kortárssá tesz. Az olvasás, kicsit minden művet a sajátunkká tesz. Az olvasás a művek meghamisítása, anakronizmus. Az olvasás nem is időbeli cselekvés, az irodalom nem időbeli művészet. De hát létezhet nem időbeli cselekvés? Az olvasó passzív, az olvasó az időn kívülre kerül, az olvasó halott.
     A kortárs irodalom nyelve és valóságanyaga közös olvasójáéval. A kortárs irodalmat még nem kell meghamisítanunk az olvasás által. A kortárs irodalom olyan, amilyennek a korábban keletkezett művek alapján a világot most látjuk. A kortárs irodalom könnyebben érthető, mert nyelvét nem kell tanulni, utalásait nem kell lábjegyzetelni. A kortárs irodalom nehezebben érthető, mert értelmezését még nem tanulhattuk meg, mert utalásai szokatlanok és váratlanok, tehát legjobb lenne lábjegyzetelni őket.
     A kortárs irodalom minden gesztusával azon van, hogy a valóságot meghamisítsa, vagyis irodalmat csináljon belőle. A kortárs irodalom sokkal kevésbé irodalom, mint a többi, mert azonos anyagúsága miatt szabad átjárás van a benne és a körülötte levő között.
     A kortárs irodalom olvasójának szabadsága nagy. Épp ezért eminensen irodalom, hiszen az irodalom mindig is a szabadságot akarja bővíteni. Az irodalom fegyelmezett rendben bővíti a szabadságot.
     A kortárs irodalom, ha igazi irodalom, megkísérel, amennyire lehet, függetlenedni a korától. Csakhogy nem nagyon lehet. A kortárs irodalom olvasójának megadatik, hogy olyan műveket tud élvezni, amelyeket a későbbi olvasók már nem tudnak. A kortárs műveket még kitölti a kor. A kor, amelyet események, gondolatok, filozófiai viták, félelmek és divatok jelentenek. Az, hogy van az emberek arcában valami közös. Ez a töltelék anyag, ami kívülről szivárog be a kortárs művekbe, mint a víz a pincébe, később fölszárad onnan, és akkor kiderül, hogy ami remekműnek látszott, csupán üres, kongó tér. De nem voltunk pontosak. Nem pusztán remekműnek látszott, az is volt. A remekmű éppúgy elkopik, mint egy mesterszabó készítette kabát. Előbb csak ünnepeken szolgál, aztán már megteszi hétköznapon is. Előbb kímélik, aztán már egy másikat kímélnek azzal, hogy nem kímélik. Előbb a családfő hordja, aztán a gyerekek, végül egy szegény rokon. Elvásik, földarabolják. A jelen kibújik a remekműből, és lehet, hogy nem marad belőle más, mint egy irodalomtörténeti vagy kortörténeti dokumentum. (És mindig arról a korról árulkodik, amelyben írták, nem arról, amelyben játszódik. A nyelv, nem pedig a téma meghatározta időről. A történelmi regény a jelenben értelmetlen kérdések elejét próbálja megtalálni. Nem azért, hogy megválaszolja, hanem, hogy helyesen föltegye őket.)
     Önmegismerést, olvasói szabadságot, nyelvi otthonosságot, a reáliák pontos ismeretét, a felfedezés örömét nyújtja a kortárs mű olvasójának.
     Pedig bizonytalanul tapogatja önmaga határait. Az olvasót (minél többet) legszívesebben magához láncolná, ha betűkkel lehetne bilincsbe verni. Tolvajnyelvet használ előtte, hogy ne lehessen érteni, ha valami illetlenről beszél, a valóság pedig egyáltalán nem érdekli, mert ő maga a valóság, a többi csak az ő hitvány másolata és utánzata. Aki nem érti önmagát, vagy a körülötte lévő dolgokat, legjobban teszi, ha kortárs művet olvas. Hogy megfigyelhesse, hogyan épül azokból a rendszertelenül és törvényszerűség nélkül egymás mellé kerülő dolgokból, amelyek őt, vagy a vele egy idejű világot (ami még mindig kicsit ő) alkotják, hogyan épül mindebből valamiféle rend. És hogyan mutatja magát azon nyomban szükségszerűnek. A kortárs irodalom a miénk. Feledésbe és közömbösségbe menekül az utókor elől.
     A remekmű elmúlik, a szöveg megmarad.
     Kétszáz év múlva talán már nem sokra fogják becsülni a mi kedvenc könyveinket.
     Meghalnak, eltemetődnek a többi mű alatt. De nincs miért bánkódni ezen, hiszen addigra már mi sem fogunk élni.