BEDECS LÁSZLÓ
 
Gyerekeknek gyerekhangon
– Beszélgetés Kiss Ottóval és Varró Dániellel –
 

– Kezdjük talán a legelején. Az elmúlt napokban két helyen is hallottam, de ha figyeltem volna, talán több helyen is hallhattam volna gyerekverseket is író szerzőktől, hogy márpedig nincs különbség gyerek- és felnőttvers között, mert egyrészt csak jó vers van és rossz, másrészt az igazán nagy műveknél, mint a Kisherceg vagy a Micimackó, úgysem lehet eldönteni, hogy az gyerekeknek szól vagy felnőtteknek. Hogy vagytok, és ti hogy vagytok ezzel a kérdéssel?
     Varró Dániel: Kösz jól, de én nem érzem ezt a problémát olyan élesnek. A verses regényen dolgozva én is elővettem gyerekkori kedves könyveimet és a gyerekirodalom klasszikusait is, mert kíváncsi voltam, nekem mi tetszett akkor, és ilyesmi. És meglepődve láttam, hogy ami akkor tetszett, az most nagyon nem jön be, ami viszont akkor távoli volt, mint például az Alice csodaországban, azt most kifejezetten jó könyvnek találom. Szóval lehet, hogy nem lehet eldönteni, a Kisherceg gyerekeknek vagy felnőtteknek szól, de az biztos, hogy másként szól a gyerekeknek és másként a felnőttekhez. Más rétege szólal meg itt és ott a szövegnek.
     Kiss Ottó: Az én könyvem kapcsán, amelynek a címe ugye az, hogy Visszafelé hull a hó, alcíme pedig, hogy „versek gyerekhangra”, azt hiszem, nem árt hangsúlyozni, hogy nem feltétlenül gyerekeknek írtam, hanem gyerekként: a versekben egyes szám első személyben megszólaló öt-tíz éves kislány beszéli el, hogyan talál társra a szomszéd fiúban, hogyan éli meg szülei válását, a csonka család milyen módon próbálja pótolni az apát, stb. A versek szókészlete és mondatszerkezete egyszerű, a szövegeket gyerek is mondhatja és magáénak érezheti, ugyanakkor fiataloktól és felnőttektől olyan visszajelzéseket kaptam, amelyek alátámasztják a Dani által mondottakat, tudniillik, hogy a szövegek más rétege nyílik meg a gyerekek, és más a felnőttek előtt.
     – Dani, épp a te költészeted kapcsán merült fel az elmúlt években a legerőteljesebben a gyermekirodalom és a felnőttirodalom elválaszthatóságának kérdése. Mert miközben a Bögre azúr versei az óvodától az egyetemig taníthatók és élvezhetők, gyakran elhangzott az a vád ellenük, hogy nem elég mélyek, nincs igazi tétjük, a nagy lírai kérdéseket látványosan elkerülik. Orbán Ottó metaforája volt a neked írt versben, hogy „súly nélkül” még léghajózni sem lehet. A készülő könyvedet azonban nem érheti ez a vád, hiszen az hangsúlyozottan gyerekeknek készül. Én viszont azt hiszem, a kritika, épp a fentiek miatt nagyon is oda fog figyelni rá, miközben a gyerekverseket tartalmazó kötetekre egyébként alig.
     V. D.: Néhány régebbi vers egyébként bekerül az új könyvbe is, de ennek ellenére nem gondolom, hogy ez annak ilyen közvetlen folytatása lenne. A szigorú kötött formák és a lehetőleg ötletes rímek itt is fontosak, sőt a könnyedség, ha úgy tetszik, a könnyen fogyaszthatóság is, de természetesen van egy csomó dolog, ami hiába játékos, formai vagy nyelvi tekintetben, épp a gyerekkönyv követelményei miatt nem fér majd bele az újabb kötetbe. Egyébként pedig például Edward Lear, akit Lewis Caroll mellett a legszívesebben olvasok és fordítok is, kizárólag gyerekverseket írt, mégis széles körben ismert, sokat méltatott költő. Egyszóval lehet, hogy kár ezt a dolgot ennyire feszegetni. Mit gondolsz, Ottó?
     K. O.: Én úgynevezett svéd típusú gyerekverseket írok, amelyekben a gondolatiság, illetve a lélektan, a gyermeklélektan kap elsősorban szerepet, a forma pedig, lévén szabadversekről szó, ellentétben a Dani dolgaival, kevésbé hangsúlyos. Ugyanakkor szeretném azt hinni, hogy ezek nem gyerekszáj-történetek, s hogy van átjárás az úgynevezett felnőtt- és gyermekirodalom között.
     – Ha mégis valami, akkor a felnőtt- és gyerekirodalom különbsége abban lehet, hogy amíg az úgynevezett felnőttirodalomban az elvárásoktól való eltérés értékkategória, és az az igazán jó regény, ahol nem lehet tudni a végkifejletet, ahogy egyébként egy jó krimiben is, addig a gyerekirodalom, a mese például kifejezetten panelekből, jól bejáratott sémák mentén építkezik. Ti mennyire figyeltek arra, hogy például a jó elnyerje jutalmát, a rossz pedig megbűnhődjön és így tovább?
     K. O.: Néhány éve azt mondta nekem egy általános iskolai magyartanár, hogy szerinte ma már nem nagyon érvényes az eddig biztosnak hitt jó-rossz ellentétpár: hiába tanítja ő, hogy a vörösingesek erkölcsileg tarthatatlan elveket követnek, ha a gyerek abban nő fel, hogy mindaz, amit a tanár vagy a könyv elítél a vörösingesek magatartásában, számára szinte követelmény, a siker és az életben maradás járható útja. Azt nem tudom, hogy ez így van-e, s ha igen, mennyire feketén-fehéren, pláne nem tudom, hogy azok a szellemi és érzelmi beidegződések, viselkedési modellek, amelyeket a gyerek az úgynevezett szocializáció során elsajátít, mennyiben változtak, vagyis a mesében használható panelek és sémák érvénytelenné vagy érdektelenné váltak-e, az biztos, hogy én korábban sem a jó és a rossz ellentétére hegyeztem ki a történeteimet, ha kihegyeztem egyáltalán valamit.
     – Napjaink nagy gyerekkönyv-sikere, a Harry Potter-könyvek kapcsán már többen leírták például, és ez szerintem, Ottó, téged igazol, hogy ott a siker kulcsa éppen az, hogy a szerző szakít a hagyományos gyerekképpel,azaz nem ügyes, rendes és szófogadó szereplőket mozgat, hanem egy csúnyácska, a szülői elvárásoknak megfelelni nem tudó, ugyanakkor a szülők által észre nem vett képességekkel bíró figurákat. És hogy ezekkel a gyerek, mint olvasó, sokkal könnyebben azonosul, ha úgy tetszik, ezek sokkal életszerűbbek, közelibbek, mint elődeik.
     K. O.: Ez biztosan így van, de azt nem hiszem, hogy a Harry Potter-történetek sikerének ez lehet a kizárólagos oka. Ugyanakkor persze az is igaz lehet, hogy miközben a mindig okos, belátó és makulátlan felnőtt idilli képe felbomlik, felbomlik a gyerek és a felnőtt közötti régi hierarchia, és a gyerek is másképp látja önmagát, több szempontból sem elég neki a lányregények vagy a kioktató parabolák világa.
     V. D.: De szerintem az is idetartozik, amit fentebb mondtam, mármint az Alice-regénnyel kapcsolatos élményem. Mert ennek az is az oka, hogy húsz év alatt a mesék státusza is változott. A gyerekirodalomban is megfigyelhető, hogy motívumok és talán műfajok tűnnek el nyomtalanul, vagy tabuk törnek össze. És azért azt se felejtsük, hogy gyerekirodalom lehet a három éves ovisnak és a tizennégy éves kamasznak írott szöveg is, és azért a kettő nem mindenben összehasonlítható. De persze ma már lehet írni drogról, a válásról és kínjairól, mint ahogy Ottó is ír, és a másság problémáiról vagy esetleg a szexualitásról is.
     K. O.: Az a nemzedék, amelyik klipeken és számítógépes játékokon nő fel, nyilván az irodalomtól, akármilyen irodalomtól is elvárja, hogy egyrészt gyors legyen, pergő és változatos, másrészt könnyen fogható és lehetőleg élvezetes. Azt gondolom, attól, hogy valami első olvasatra ezt nyújtja, vagy bizonyos rétegeknek és korosztályoknak csak ezt, nem feltétlenül ilyen, nem feltétlenül érték nélkül való.
     – És akkor itt van az a közhely, hogy a gyors kielégülés ígéretével, épp a pörgés és az állandó változás fenntartásával a TV és újabban az számítógép világa minden idejét elrabolja a gyerekek és persze a felnőttek többségének. Attól félek, hogy elsőként a könyvektől, az olvasástól veszi el.
     K. O.: Ez nyilván így van, meg nincs is így, éppen a Harry Potter-könyvek a bizonyság rá, sikere óta az ifjúsági és gyerekkönyvek iránti kereslet nálunk is megnőtt. Azzal együtt, hogy természetesen változnak az olvasási szokásaink és az utóbbi évtizedben csökkent az olvasásra fordított idő, szerintem ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy húsz éve vagy harminc éve nagyságrendekkel többet és jobb minőséget olvastunk, akár gyerekként, akár felnőttként gyerekeknek. A gyerekek, ugyanúgy, mint a felnőttek, önszántukból csak azt fogadják be, amihez közük van. Persze az óvodák és az iskolák szerepe ebben döntő lehet, de e tekintetben sincsenek illúzióim.
     – Te egyébként szoktál felolvasni gyerekek előtt?
     K. O.: Előfordul, legutóbb például hetedikeseknek és nyolcadikosoknak egyszerre. És ha már szóba került, azért volt különbség a versek fogadtatásában, abban az értelemben, amiről korábban beszéltünk, az egy évvel idősebbek között több minden bejött.
     – És Dani, te, vagy a szövegeid közvetlenül is kapcsoltba kerülnek a gyerekolvasókkal?
     V. D.: Igen, én is viszonylag gyakran olvasok gyerekeknek is, és általában jók a tapasztalataim. Amellett a Kincskeresőben is gyakran és szívesen publikálok, azt hiszem az is egy közvetlenebb kapcsolat, mondjuk.
     – Neked is szerepel például az egyik itt elhangzott versedben az Internet, mint háttér, nagyon szellemesen egyébként, hogy ugye a postás, Emil, most már csak a hálón kézbesíti a leveleket, így legalább a lába sem fájdul meg stb. De mit gondolsz, ma hány éves korban kezdődhet az, hogy egy gyerek érti ebben a viccet, tudja, mi az, hogy e-mail, például?
     V. D.: Ezt most nem tudnám megmondani, hogy hány éves kortól, de ha abból indulok ki, hogy én húsz évesen még nem nagyon tudtam, ma pedig egy tizenéves már biztosan, akkor azért van remény, itt is. De a viccet félretéve, én azért szeretném azt hinni, de gondolom, ezzel Ottó, te is így vagy, hogy a verseim, így vagy úgy, mindenkihez közel kerülhetnek.
 

(Ráday utca, 2001. június 10.)