VASY GÉZA
A gyerek-lét motívumköre
Kormos István költészetében
 
 

A költő 1963-as újramegszólalása előtt annyira ritka a gyerekmotívum, hogy szinte észre sem vehető. Az 1945 előtti szövegek között két életkép található: az Emlék… azt a péket dícséri, aki kis süvölvény korában „Óriási bögre / Tejhez adott zsemlyét, / Füttyösre hangolta / Árva szívem kedvét.” A másik vers kiérdemelte az átdolgozást, Eső esik címen ismerjük a kisangyal csintalankodását. Van egy korai vers, amelyben megköszöni a nagymama felnevelő gondoskodását (Kérvény a Naphoz…), a Kását fújok tenyeremben pedig holt öccsét említi. Ez a testvérke szerepel a Dülöngélünk eredeti változatában is: „Holt öcsém alulról indul, / szemén két zöld / fillér fénylik – és szájából / fű hull és föld.”– A végleges szövegből azonban kimaradt. Felvillan a gyerek a Katlan (Realizmus) életképében, s ott van a motívum az Egy lélek tájairól kedveskedő-kicsinyítő képeiben és szemléletében, igazából azonban csak e vers végső változata: A nyár gyerekei illeszkedik tökéletesen a személyessé és egzisztenciálissá tett gyermek-motívumhoz, s nem csupán azzal, hogy a versbe épül Mézes Annuska portréja, hanem a József Attila-követés levetkezésével is. Néhány életrajzi elem, néhány életkép – ez minden. Látszólag. Nem szabad ugyanis elfelednünk, hogy Kormos István egy verses-mese-kötettel kezdte a pályáját, s éppen az ötvenes „hallgató” években majdnem minden költői képességét a gyermekirodalom művelésére fordította. Ami tehát még hiányzik a „felnőtt” lírából, az ott van epikus jellegű gyermekirodalmi alkotásaiban. Nyilvánvaló, hogy ez az odafordulás gyümölcsöző volt az érett költő számára is. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Kormos egyúttal a gyermekirodalom szerkesztője, „mecénása”, „múzsája” is volt, továbbá hogy nemcsak az írók és a nők körében tudta megkedveltetni magát, hanem a különböző korosztályú gyerekek között is, feltételezhető, hogy ez a sokszoros érintettség előbb-utóbb lírájában is megmutatkozik.
     Sőt, mindjárt az újramegszólalás első alkotásaiban. A Cécile-szerelem kapcsán több versben is döntő a szerelem és a gyermekség kapcsolata. Ebben mindenképpen szerepet játszik a „gyermekké tettél” József Attila által megfogalmazott helyzet jellemzése, de lehet más oka is, s ezt az is valószínűsítheti, hogy a későbbi szerelmes versekben nincs meghatározó szerepe a gyermek-motívumnak – eltekintve a Profán mágia utánozhatatlan példájától.
     A gyerekirodalom alkotója folytonosan közel érezhette magához a kicsinyeket, róluk felnőttverset mégis csak a franciaországi években kezdett írni. A nyolc éves Don Quijote, az Anne de Chartres és a Farkasvadászat trilógiája mindenképpen figyelmet érdemel. Mindegyikre jellemző, hogy a gyermekeket felnőttek környezetében mutatja be, s mindegyik versben van egy olyan gyerek, aki más mint a többi, akinek már van időtudata, vannak komoly tervei, álmai. A nyolc éves Don Quijote persze egy ma élő kisfiú, bár a versben szinte teljes az időben való visszatérés, a regényhős idejéhez való illeszkedés, egyetlen szó árulkodik: „Sancho is fogócskázik ő nem tud szélmalomról / csak nagynénjére és egy biciklire gondol”. A központozás nélküli versnek ez a „legravaszabb” sorpárosa. A rímelés is összeköti őket, a természetesnek vélt mondatkapcsolás is, pedig a második sorban már nem Sanchoról, hanem ismét don Quijote-ról van szó. Ő az, aki „ül az iskolapadban”, míg a többiek fogócskáznak, ő tud a szélmalomról – a bicikli talán annak modern megfelelője –, s ő gondol nagynénjére: a következő sor franciául meg is nevezi Cécile-t, aki be is teljesítheti a vágyat. Fontos szerepe lesz ugyanennek a női névnek az Anne de Chartres világában is: a kislány az ablakban könyököl, és gondolkozik. A nyaralása jár a fejében, majd a várható rokon: „Hajó jön a tengeren, hajón Cécile!”, s efölötti örömében alszik el. A Farkasvadászat kisfiúja talán azonos a nyolc évessel, ő viszont a versíró vendéggel foglalkozik, ővele szeretne jót tenni. Ez a gyerek éppen lázas beteg („anyád kezét eltoltad homlokodtól”), így fantázia, lázálom és igazi álom kapcsolódik egybe. Fantázia-tevékenysége kifejezetten férfias, a nyolc évesé is elhivatottságtudatos, míg a kislányé rapszodikusan csapongó. A lány s a beteg gyerek is elalszik a vers végén, a nyolc éves is „szemét behúnyja”, amikor megzavarja körülötte zajló gyereksereg, azaz a kinti világ. Az álmos kislány gondolatai logikusan csapongóak, gyerekhez illőek. Életkori sajátosság a néhány sorban érzékeltetett beszédmód is: „korán kelt hideg dézsa köd reggeli ima / apja keze lenyelt könny rajz matematika”, illetve: „közébük fegyvereddel! három is felkalimpál! / fröccsen a hóra vérük! hó-vér maszatot innál!” Az első sorpár 13 szava voltaképpen nyolc mondatértékű történés sűrítménye. Nyilván nem a már rég feledett álmosság késztet ilyen tömörségre, hanem a reggel leltározó számbavétele, valamint az eseményeknek a lényeghez képest jelentéktelen volta. Amire gondol, ahhoz képest csak zavaró tényező mindaz, ami vele, körülötte történik. A Farkasvadászat ugyan idézve adja elő a lázas gyerek beszédét, de pontosan érzékeltetve a mondottak felfokozott, átélt, ugyanakkor zaklatott eredeti előadásmódját.
     E három vers gyerek-hőse személyes kapcsolatba kerül a versek megmutatkozó vagy objektivizált alkotói énjével, az évekkel későbbi Téli rege (1968) már nem keres személyes kapcsolatot. „Beatrix csizmás csöpp ükunokája” egy szürrealistává váló pillanatképben jelenik meg, s bár erre semmi utalás nincsen, sokkal inkább lány, mint fiú. Lehet hogy ő, lehet hogy más a kisujj tulajdonosa (ha ő, akkor mégiscsak ismerőse lehet a költőnek, de legalábbis – versei révén – ismeri a nevét), a végkövetkeztetés a téli idill után a szerelem kétarcúságára utal:
 

Holnapra hó jön, frissen zuzogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.

E versekben a gyereknek mindig van valami artisztikussága, többnyire már a megjelenésében is: a nyolcéves fiú csak üldögél az iskolapadban a szélmalom-eszmére gondolva, Anna „katedrálisablakról szökött”, méghozzá Chartres-ban, a lázas fiú még betegen is jócselekedetre készül, majd rajzol, a Téli rege gyereke Mátyás király szobra mellett álldogál, így lehet Beatrix ükunokája, s megjelenik cselekedetével Szent Ferenc is. Ott van persze Sancho is, aki fogócskázik, Anna bátyja, aki indiánosdit játszik, s persze a farkasvadászat is vad cselekedet, de ugyanúgy van benne eszmeiség, mint a szélmalom-szimbólumban. E művekhez képest egészen más az Egy talicska halálára gyerek-képlete. Először is: itt egy egész életpályát követhetünk végig: a száz sorból csak 14 foglalkozik a gyerekkorral, amely egy kubikos-apa majdan kubikossá váló fiáé, de mégis az esküvő ideje mellett az egyetlen boldogságot hordozó, bár csak „Isten nagyritka napjain” válhat teljessé az öröm:
 

Vásárba vivő szekere,
csengős-szárnyas-négylovas hintó;
költözéskor batyuk fölött
lebegett, álmos csöpp Nizsinszkij.

Tárgyias a gyerekkép a Nagy László feje három szólamából a középsőben is. Ez a vers az ötven éves mestert köszöntötte (1975), s olyan a három rész mint egy szárnyasoltár: 70 éves parasztasszony hangja, 9 éves árvagyerek hangja, 17 éves lány hangja. Ha meggondoljuk: az idős parasztasszony személyessé formálva lehetne akár a nagymama is, az árvagyerek önportré, a lány pedig az örök nő, a szerető, a férfiálom. S így a tárgyiasságon átsugárzik a személyesség: nemcsak Nagy László, hanem a megszólalók iránt is a felfokozott, a teljeskörű szeretet.
     A gyerek-lét motívumkörének leggazdagabb területe a saját gyerekkor megidézése. Ez a szál a korai versekben mellékes, az 1971-re rekonstruált és megújult pályaszakaszban (Szegény Yorick kötet) már erőteljessé válik, még nem a gyakoriságával, hanem fontos versekben való megjelenésével. Korai versek jelentékenyebbé tett új változatának kell tekintenünk a Védenek a nyárfák és a Megmérettél korábban nem ismert (1948-ra és 1952-re datált) szövegeit. Az előbbin nem sok lehetett a változtatás, az utóbbi erősen Párizs utáninak mutatkozik. Fontos elem a címadó versben is a gyerekkor, s a Dülöngélünk után a nagymama alakja a Szegény Yorickban jelenik meg először. A téma nagyszabású bemutatása azonban az Atlantisz. Ezt 1949-re datálta a költő, de a vers csak 1970 végén jelent meg, s szinte teljes egészében a Szegény Yorick és a Tengermély közeli szövegtársának bizonyul. A címet a zárószakasz értelmezi: „Gyerekkorom Atlantisza, / elsüllyedt mesebeli tájam!” – s a vers bemutatja ezt az összegzően mesebelinek nevezett tájat és időszakot. A költői kijelentés ugyan csak a tájat nevezi mesebelinek, s ezt jeleníti meg a legrészletesebben a legterjedelmesebb első szakaszban: a szigetközi vadvízország a gyermek felnevelő természeti környezete, amelyben még érződik „a vizek teremtés előtti / örök szaga”. Ez a kisgyermek valóban mintha a vizekből született volna. A második szakasz a természet után a civilizáció közegébe vezet: a faluban vagy a majorságban egy talán nem is működő ébresztőórával a nyakában szaladgál nem is a fiú, hanem „Kisjézus, fehér ingben botladoztam”, s mivel tél van, a betlehemezés idéződik fel. A harmadik szakasz leltár: szegényes gyerekjátékokat sorol, mindössze négyet, majd jön ötödikként a gyerekkornak jelképesen véget vető: a szerelmeskedés megismerése. Végül a negyedik szakasz az emlékek sorát, az egész gyerekkort szemléli befejezett múltként. Az emlékek ugyan megmaradtak, hiszen „ma hallom / időm kútjából dohogásukat”, ugyanakkor „csapkod az idő szárnya törten”: ami mesebeli, az egyszer volt hol nem volt, azaz visszahozhatatlan.
     A gyerek és a természet kapcsolatának bemutatása nemcsak a születésre utal, hanem szinte a további eggyéolvadtságot is kifejezi: ez a gyerek egy a természettel, érzékeli és átáramoltatja azt magán. Konkrétan megfogalmazódik a tapintás, a szaglás, a hallás, az ízlelés, s mindent egybefoglalva a látás (a kép maga) mint érzékelési forma. A strófa zárása mindezt már a jelenhez, az idő- és az Isten-képzethez viszonyítja, s ezzel is kötődik a második szakaszhoz: az időjelző órához és a Kisjézus-jelmezhez. E helyen a színesség a feltűnő: sárgaréz kupola, fehér ing, kék lábak, zöld órás, s ez az eljárás a Tengermély gyermekkor- és karácsony-képzetét is jellemezte. A harmadik szakaszban a tárgyak leltára mellett a fontos személyek listájára is érdemes figyelni: nagymama, Feri bátyám, Terus néném, Mézes Annus. A mesebeli tájnak ők is szereplői, sőt a táj részben általuk ilyen szépséges. Ez az egyetlen életidőszak, amelyről Orpheusz kései utóda valóban elmondhatta: „a vizek hozzám kezeskedtek”, sőt a rétek és lakóik is.
     Kikerülhetetlen motívummá s emellett ciklusnyi verset is meghatározóvá az N. N. bolyongásai verseinek első harmadával vált a gyermek-lét. Ide tartozik a Kisborjak, az Áldozat, a Medve, a Jóslat, a Szent György, a Jászol, a Metszet: felhőszakadás után, a Nagymama háza, a Cinpohár, a Mozsár, a Folyók, az Emlék nádkorodból – ezek a versek mind 1971-ben keletkeztek – és a Profán mágia (1973). E versek nem cáfolják meg az Atlantisz mesebeliségre vonatkozó, summázó minősítését, de összetettebben értelmezik azt. Bár lehet, hogy csak a jámbor olvasó hajlamos arra, hogy azt a mesebeliséget az édeniséggel azonosítsa. Ezek az 1971-es versek éppen azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a mesében jó és rossz egyaránt előfordul, s bár van idill, van tragikum is. A sorozatot – és kötetet – nyitó Kisborjak az előbbit hangsúlyozza, a Medve viszont kijózanít:
 

Ha netán idillt szimatolsz
te janicsár! kölökmezőmön,
hol kiscsizmában furulyáltam
két lábon métázó nyulak közt,
nézd nemesi levelem: rokkant
nagyapám fotografiáját.

Érdemes tovább sorolni a félelem, a tragikum, a kijózanodottság példáit: „egyik nem látja a messzi-vágóhidat, / másik nem látja a még-messzibb-férfikort” (Kisborjak), „Ne búsulj, lesz valami EZUTÁN is.” (Jóslat), „ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM” (Metszet: felhőszakadás után), „Hol van nagymama háza?” (Nagymama háza), „…egy száj emléke: csontszobor anyádé” (Cinpohár), „…szétzúzódott az a világ, / széttöredelődött az a világ” (Mozsár), „…kín hieroglifáit / az sütötte szívedre” (Emlék nádkorodból). S ezek még csak a legszembeötlőbb, fogalmilag könnyen megragadható sorok. A Kisborjak mégis domináns idillje után az Áldozat, a Medve inkább a negativitás, a halálközelség képeit sorolja. A Jóslat a szegények karácsonya, de ez is csak egy villanásra válhat idillivé a második szakaszban, amely aztán így zárul:
 

…aj, boldog percek, ti fölségesek,
utolszor volt ez a világ kerek,
bűzlött bolhás királyi ingetek.

Károlymajor sem az idill helyszíne a Metszet: felhőszakadás után leírásában: a birkanyáj csapzott és keserű szagú, a szamár rémült, a körte lopott, az imára kulcsolt kéz képmutató. A Folyók nagy leltárából sem hagyhatók ki a történelem tragédiái.
     A gyerekkor leggyakrabban megidézett emléke a karácsonyi ünnepkör: Jézus születése, a betlehemezés, a Háromkirályok eljövetele. A Kisjézus-szerep miatt oly könnyű a versekben is az azonosulás, ezért tud a gyerek a mezőn „jézusos fejlehajtva” kocogni a kisborjúval. Számára Jézus elsősorban a gyermek, ezért képes minden gyermekben meglátni a jézusi jegyeket, amiként a fenyőfában is a karácsonyfát (Folyók), a szamárban is a szent történet állatát.
     A gyerekkor fő színterei: a vízpart, a rét, a majorság a Szigetközben, a ház Erzsébeten. Növények, állatok népesítik be, olykor legendásan-csodásan a réteket. Szinte csak jó emberek veszik körül a gyereket: a nagymama, a keresztanya, paraszt öregasszony, Józsep úr, Zöld Erzsi fejőslány, a pék mint Szent György, napszámosok mint Háromkirályok, summáslányok, cigánykölykök, lánypajtások, köztük Mézes Annus, legendásítva Ráskay Lea, Sövényházi Márta.
     A gyerek-lét motívumkörének utolsóként megszólaló tárgyköre a saját utódoké. Összekapcsolódik ez az életút-összegző számvetésekkel. Közülük az Egész évben Lucázás összegzése a clown motívumkörhöz kapcsolódik. A Luca napra egy korty ital (1973) második lányának megszületése alkalmából keletkezett. Inkább farsangias, mint húsvéti vagy Luca napi alkotás, játékosan-ironikusan a clown szólal meg:
 

Csináltam Anna gyereket,
ne mondják, hogy fajom kihal,
Luca napra is gőzölög
orrom előtt egy korty ital.
Hasig tengerbe gázolok,
vagy más vizekbe lazacért,
értem keresztet hányjatok,
ha kópélelkem hazatért.

E vers első szakasza érthetően a saját gyerekkort is felidézi a maga szegénységével, s a folytatás is egy nehézségekkel sújtott, mégis helytálló életet mutat fel: nélkülözést, bántalmazást, otthontalanságot – és mégis megtalált rímeket, hazát, megszületett utódokat.