ALFÖLDY JENŐ
Példa és mérték
Csorba Győző: Vallomások, interjúk, nyilatkozatok
 

A közelmúlt irodalomtörténeti feldolgozása és rendszerezése rendkívül nagy feladat elé állítja a jó ideje súlyos gondokkal küszködő könyves szakmát. Ezért kettőzött örömmel vehetjük tudomásul a Pannónia Könyvek kiadói vállalkozását. Az Irodalmunk forrásai sorozatban a Csorba Győző-életmű negyedik köteteként jelent meg a Vallomások, interjúk, nyilatkozatok című gyűjtemény.
     A Csorba-életműsorozat első darabja, a Drámafordítások előszavában olvastam a kiadóvezető, Szirtes Gábor tollából: a kiadóvállalat „a művelődés- és irodalomtörténet kevésbé vagy egyáltalán nem ismert vonatkozásaira irányította rá a figyelmet”. Ma, amikor a könyvkiadás eddig még nem látott mértékben a közvetlen haszonelvűség kiszolgáltatottja, különös érdem ez a vállalkozás. 
     Egy olyan kiemelkedő alkotóegyéniség esetében, amilyen a hat esztendeje meghalt Csorba Győző, figyelmet érdemel mindenféle írás- és élőszóbeli megnyilatkozás. A pécsi és az országos szellemi életben jelentős tekintélyt kivívott költőt gyakran megszólaltatták a helyi és központi újságok, folyóiratok szerkesztői, rádiósok, televíziósok. A könyv közleményeiből is jól látható, de személyes tapasztalatból is mindig úgy láttam, hogy Csorba Győző nemcsak kiváló költő és műfordító, hanem irodalmi központot szervező egyéniség is volt. Úgy érzem, nem csekély mértékben Pécs város és Baranya megye hálája is kifejeződik ebben az életműsorozatban, illetve a most megjelent kötetben. 
     Utószóként közölt jegyzetében jegyzi meg Tüskés Tibor: „…a kötetünkbe fölvett, különböző időben keletkezett írásokban elég sok az átfedés, az ismétlés. Ezeket azonban az írások egységes gondolatmenetének megőrzése érdekében nem gyomláltuk ki.” Valóban, sok minden ismétlődik a gyűjteményben: mint minden gyakran megszólaló íróegyéniségnek, Csorbának is voltak úgynevezett lemezei. Ezek azonban nem ismételten meglovagolt vesszőparipák, hanem nagyon is közérdekű gondolatok, amelyeket nem lehet elégszer elmondani a mindennél makacsabb előítéletek, irodalompolitikai érdekből táplált téveszmék és a közhelyek betonfala mögé bújt középszer ellenében.
     Hangoztatni kellett, prófétai allűrök nélkül is (melyek oly távol álltak Csorba megfontolt emberségétől) fennen hirdetni, hogy ha valaki nem hajlamos az időszerű közéleti, politikai témák megverselésére, akkor hagyják őket békén dolgozni az elefántcsonttornyukban. Volt annyi humora, hogy a patinás város régi várfala mellett egy kis toronyszobában rendezze be dolgozószobáját, amelyet egyesek „elefántcsonttoronynak” nézhettek, s így együtt marasztalhatták el barátjával, a Hallgatás tornyába zárkózott Weöres Sándorral. Ő azonban inkább őrtoronynak nevezte fészkét, s így a Bálint György-i, „toronyőri” szóképpel sikerült is közéleti színezetet adnia művészi függetlenségének. Ahogy a valóságban is nemhogy kizárná, egyenesen föltételezi egymást a közérdekűség és az alkotói függetlenséghez és elzárkózáshoz való jog. 
     Ugyancsak ismételten hangoztatja a túlzottan és egyoldalúan fővárosközpontú szemlélettel szembeni ellenérzéseit. Pécsett szerzett s ott nagyra nőtt költői és műfordítói tekintélyével példázza, hogy nemcsak Budapesten, hanem vidéki településeken is jelentős írói művek, életművek jöhetnek létre. Ezen a téren nem lehet eléggé hangoztatni élenjáró érdemét.
     Visszatérő témái élettörténetéből azok az adatok, amelyek már önmagukban előítéleteket döntenek halomra. Kilencgyerekes szegény családból származott, és akár eljátszhatta volna a proletárköltő szerepét. Nem tette. A „polgári humanisták” közé sorolták klasszikusokra és modernekre nyitott ízlése és érdeklődése miatt, s mert irtózott attól, hogy a napi politika uszályába keveredjen. Tudjuk, hogy a polgári humanista – ami pedig nemesen csengő szó a fülünkben – a három „t” idején a tűrt kategóriába tartozást jelentette. Ez bizony megnehezítette számos kiváló alkotó helyzetét. Ő lemondott az előnyösebb káderezés esélyéről. Eredetének következetes vállalása arra volt jó, hogy védelmet nyújtson a környezetében élő „polgári” beállítottságú irodalmároknak. Az ellenkező előjelű előítéletet sem tűrte. Azt, amelyik legszívesebben kirekesztené a falu világában otthonos költőt, a szegényszagot. Amely még József Attilát is csak a Szép Szó körében hajlandó észrevenni, véglegesen kiszakítva abból a proletár környezetből, amelyből jött, és amelyet hiába akart bearanyozva vitrinbe helyezni a sematikus irodalom –, a maga helyén az is igaz volt.
     Csorba rangot adott annak, akinek interjúval szolgált. A pécsi, baranyai, dunántúli, de a fővárosban élő költők, írók, kulturális újságírók is rendre fölkeresték, beszéltették. Lehet, hogy olykor az idejét rabolták, mégis jó munkát végeztek, ki-ki a tehetsége szerint. Némelyek iskolát jártak ki nála. Így látom Berta Bulcsut, aki a hatvanas évek közepe táján még formális kérdéseket tett föl neki, aztán vele kezdte el zseniális beszélgetés-sorozatát, mely több kötetben, különböző címekkel jelent meg a hetvenes-nyolcvanas években. A Meztelen a király kötetben megjelent Csorba-portré – mely sokkal több, mint interjú – a kötet egyik legnagyobb értéke. Itt válik a kérdező egyenrangú partnerré a kérdezettel. Az benne az érdekes, hogy nem is annyira arról szól, hogy a költő miként vélekedik a világról, hanem arról, hogy miként látja Bertha a költőt. Nemcsak szavait rögzíti, hanem megfigyeli és gondolkodik róla. Szereti. Tiszteli. Fél, vagy legalábbis tart tőle. Alig meri kimondani, amit gondol róla: valami démonit sejt benne. Falusi öregekkel mondva, talán az ördöggel cimborál.
     Vajon miért látta így az ihletett író idősebb pályatársát? Mert mindig érezni lehetett jelenlétében, hogy mennyivel több mindent gondol, mint amennyit kimond? De hiszen ez benne van a verseiben. És úgy érzem, Bertha Bulcsu, aki „délutáni beszélgetéseiben” játszotta az ellensznobot, és tüntetett az esztéta-fontoskodás ellen, valójában kitűnő versolvasó volt. Számára világos, hogy az élet és a költészet egy tőről fakad. Nem volt szüksége arra, hogy Csorba kedvencei közül Goethére, a Költészet és valóság írójára hivatkozzék. Megértette ezt az egyéniségéből. Azért került Goethe bűvkörébe, mert olyan volt, amilyen. Temető mellett nőtt fel, és eredendő borzongásokat kapott az elmúlásról. Ezekre a borzongásokra ismerhetett rá későbbi olvasmányaiban. Dantéban, Goethében, Rilkében. Egész életében az elmúlás foglalkoztatta legjobban. A Faust II. fordításakor csakúgy, mint legszebb versei, például a vallomásos könyvben is olvasható remeke, A latin nyelvtan – vagy hogy egy másik kedvencemet említsem, a Padlás-Odüsszeia írásakor. Amikor nem volt hajlandó eltérülni kedvezményekért, könnyen kapható kitüntetésekért a maga útjáról, akkor ehhez a kényszeresen visszatérő érdeklődéséhez, ehhez a keresztjéhez maradt hű. Mi végre születtünk, miért kell elmennünk, hogyha ide köt a dolgunk, mi dolgunk a világon, mely vonz és taszít, miért ragaszkodunk hozzá, ha egyszer úgyis elenged vagy úgy vesz vissza bennünket, mintha kölcsönbe adott volna minket magunknak.
     E nyilatkozatokból talán arról tudhatunk meg viszonylag kevesebbet, hogy milyen fejlett humorérzéke volt. Néhány Pécsről elszármazott írótársa készített erről följegyzéseket – elsősorban a kitűnő humorú Galsai Pongrác neve kívánkozik ide. Tőle tudható, hogy kényes helyzetekben is milyen finom iróniával tudta helyükre tenni a dolgokat. Ennek titkát pedig abban sejtem, hogy a bölcs emberek egyik legfontosabb adottságával, öniróniával vértezte fel magát. Arányérzéke nem tűrte a költőkre oly sokszor jellemző öntúlértékelést, önátstilizálást. Szeme áthatolt a dolgok felületén – nem véletlen, hogy többen is szóba hozzák átható pillantását. S ez is benne van műveiben: puritán stílusa levetette magáról a sallangokat, semmit sem mondott azért, mert jól hangzik. Viszont a dolgoknak nemcsak a színét, hanem a fonákját is látta. Ennek köszönhető a humora, mely a följegyzések szerint társaságban – ha ritkábban is, mint a tréfamestereké –, fényesen működött.
     Könyvtárosságáról kell még szót ejteni, hiszen ez hosszú évtizedekig napi munkája volt, melyet nem csupán megélhetés diktálta kényszerűségből, hanem hivatástudatból végzett. Itt is kamatoztatni tudta pedagógiai érzékét, azt, hogy senkit sem akart üres kézzel, útravaló nélkül elengedni, aki a közelébe került. Ahogy az írókat, költőket látta el jó tanáccsal, hasznos dorgálással vagy el nem felejthető, finoman ironikus figyelmeztetéssel, úgy adott útbaigazítást a könyvtárlátogatóknak egyénenként vagy bárki által elolvasható esszében, újságcikkben, nyilatkozatban. Mestere és barátja, Várkonyi Nándor ugyancsak felejthetetlen könyvtáros-egyéniség volt. Pergő évek címmel kiadott memoárjából tudok erről egyet s mást. Amikor ezt a címet kimondom, óhatatlanul a könyvlapok pergése villan eszembe. Csorba Győző is méltán érzékelhette időnként az évek, évszázadok pergését az ezrivel végigpörgetett könyvek fölé hajolva. Hasznos szolgálatnak tarthatta, hogy sokan az ő útmutatásával tájékozódnak és érdeklődnek a könyvek világában. Azt az önfelszólítást követte, amelyet így írt le egyik versében: hogy példa legyünk és mérték. (Pannónia könyvek, Pécs 2001)