KISS LÁSZLÓ
Ciklikusság és groteszk
Kiss Ottó: Az elmerült kert
 

Kiss Ottó legutóbbi, a Körös Könyvtár sorozatban 2000-ben megjelent prózakötetének alcíme – prózaciklus-töredék – folytatást ígér, mindenesetre előzetesen is olyan megvilágításba helyezi Az elmerült kertben olvasható kisprózákat, ami egy létező nagyobb egység részeiként tünteti föl e szövegeket. Mindazonáltal a kötet rövidtörténetei mind tematikájukat, mind motívumrendszerüket tekintve koherens, egységes műalkotássá szervezik a rövid, mindössze harminchat oldalas könyvet. Tetejében oly módon, hogy az oda- és visszautalások rendszerén keresztül folyamatosan párbeszédet alakítanak ki a szerző korábbi munkáival, a Lopott Levegő (Békés Megyei Könyvtár, 1990) és a Visszafelé hull a hó (Tevan, 1997) verseskötetektől kezdve egészen a túlnyomórészt kedvező kritikai fogadtatású Szövetek című regényig (JAK–Kijárat, 1999).
     Az elmerült kert írásainak koherenciáját elsősorban az egyes novellák tematikája biztosítja. Kiss Ottó műveiben folyamatosan megfigyelhető az elmúlással, még inkább azonban az ezzel együtt járó változással való szembesülés, egyszersmind az ezekkel szembeni kilátástalannak ábrázolt, mégis folyamatosan vállalt küzdelem. Mindez rendre egy elképzelt s épp ezért – a nyelv által – létező transzcendens entitás, egy képzelet szülte természetfölötti „erő” meg/újraalkotásának igényével zajlik, aminek többnyire egy sokszor groteszkbe forduló ciklikus világszemlélet az alapja – azaz ily módon ennek az „erőnek” a tagadása is. A Mese a gonosz kishorgászról hőse egymás után fogja ki s teszi el vízzel félig merített vödrébe halmamát és gyermekeit, akik új környezetükben hasonlóképpen élnek tovább, s halmama ugyanúgy, miként életük előző terében, a gonosz kishorgászról, illetve ennek eljöveteléről mesél (!) gyermekeinek. Az óra hőse, Pikó M. Béla, minthogy előre nem képes, hátrafelé tekeri az órát, az időt, mígnem eljut csecsemőkoráig, majd azon is túl, öregkorában találja magát: „– Végre sikerült – mondta akkor Pikó M. Béla. – Megöregedtem. – Pedig csak azután kezdődött minden.” Ugyanerre a ciklikus-groteszk világképre épül – akár a Szövetek vagy a groteszkre már címével is utaló Visszafelé hull a hó – a Mi történt? is, amelyben Sém Dániel minduntalan elalszik tévénézés közben, ám amint felébred és újra végigpörgeti magában a látottakat, csupán addig a pontig jut, ahol álomba merült. Hasonlóan: álmát felébredése szakítja meg – a történet tehát nem áll(hat) össze egységes egésszé, nincs külön kezdet és vég. Kérdésére, mellyel az álom véget érte után történtekre próbál választ lelni – „Mi történt azután?” –, egy kofa adja meg a választ: „az már történelem.” Megjegyzendő, hogy a novella mítosz-újraírásként is olvasható, hiszen Sém Dániel álombéli apja „egy bizonyos Noé” volt.
     A groteszk kapcsán óhatatlanul felmerül Örkény István neve. Az elmerült kertről eddig megjelent – híven a Békés megyén kívüli irodalomértés horizontján többnyire kívül eső Körös Könyvtár-kötetek fogadtatásához – „regionális” recenziók többsége szívesen emlegeti Kiss Ottó rövid – „fapados” – történeteivel kapcsolatban az egyperces novellákat. Az örkényi epés-keserű világ továbbélése Az elmerült kert szövegeiben tagadhatatlan. A megénekelt virág – melyről alább még lesz szó – a Ballada a költészet hatalmáról című egypercest idézi, s kapcsolatukat az a motivikus azonosság is egyértelművé teszi, hogy a novellabeli Sándor apa ugyanúgy négy sort ír a kókadozó virághoz, ahogy négy sor „bolondítja” meg Örkény telefonfülkéjét is. Kiss Ottó Állatok című „egypercese”, melyben René bácsi egy a „FŰRE LÉPNI TILOS” táblával jelzett parkon belül marad, végül – képzeletben – repülve távozik, Örkény Szakmai önérzetére reflektál, az állatművész történetére, aki, miután produkcióját elutasítják, kirepül a nyitott ablakon. Mindamellett a már címe miatt is igen hangsúlyos, A jó cím rövid, tömör és sokatmondó is utalhat Örkényre, konkrétan az egyperceseket bevezető Használati utasításra, melyben a cím fontosságáról értekezik a szerző (narrátor).
     A groteszk létszemlélet ábrázolásával párhuzamos a végtelen utáni vágyakozás, pontosabban a végtelen megtalálásának, egyszersmind kimondásának, elmondásának igénye. Ez megjelenik már a Visszafelé hull a hóban, igazán hangsúlyossá azonban a Szövetekben válik. Az elmerült kert utolsó írása a Megfejtés című, amelyben az érezhetően kíváncsi és mindent tudni akaró, ugyanakkor mindent tudó, de ennek tolmácsolására képtelen (sztereotip) gyermekhőst, Apró Pötyit faggatja édesanyja. Már a novella címe előrevetíti a szövegek önreflexív jellemzőjét, amennyiben megfejtést, pontosabban egy lehetséges megfejtésnek az egész kötetre érvényes kulcsát adja az értelmező kezébe: „– Nyolcas? – kérdezi az anyja, és egy nyolcast rajzol a porba. – Ilyen volt – mondja Apró Pötyi. – Csak feküdt.– Fekvő nyolcas? Az a végtelen – mondja az anyja. – A végtelen volt – mondja Apró Pötyi. – Láttam.”
     A tematika azonosságán/rokonságán túl a motívumok rendszere is hozzájárul a kötet egységességéhez. Így a többnyire rituális funkciójú víz, az újraértelmezésre, újraérthetőségre kérdező, ezért már a szövegek némelyikének önreflexív jellemzője felé mutató tükör (nem egy helyütt: víztükör), vagy a szintúgy rendre felbukkanó fapad – „majdnem mindig mesélek, afféle fapados történeteket” – motívuma biztosít egyfajta láncolatot, valamint átjárást a különböző szövegek között.
     Különösen jelentős a tükör szerepe. Újraértelmező funkciója legmarkánsabban a Tükörben című novellában tűnik ki, amelyben a már éltesebb korú Pászthyné hosszan rúzsozza magát a tükör előtt – „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?” –, mígnem türelmetlen férje felháborodottan a tükör előtt teremve abban „az évtizedekkel fiatalabb Pászthynét” pillantja meg. Az egész kötet hangulatára és világlátására jellemző a kispróza fanyar-ironikus lezárása: Pászthy „leakasztotta a tükröt, s azzal együtt távozott. – Megőrültél? – kérdezte az asszony, amikor meglátta a falitükröt férje hóna alatt. – Lehet – felelte Pászthy, és leintett egy taxit.” A Balzsam című novella hőse, özvegy Diósi Ferencné, miután alaposan nyakon öntötte az eső (víz és rituálé!), „a szemközti illatszerbolt kirakatüvegében” szembesül a valóssággal, hiszen „az üvegen hatalmas betűk keresztezték [... ] testét: VÉGKIÁRUSÍTÁS!” Végül betér az üzletbe, ahol az eladó „hangja ugyanolyan […], mint valamikori férjéé”, s ahol sampont vásárol, majd visszafordul – balzsamért.
     Ugyancsak a kötet – s az egyes novellák – önreflexív karakterét domborítja ki a már említett, hangsúlyos, A jó cím rövid, tömör és sokatmondó című szöveg. Nem csupán azért, mert a huszonkét kisnovella közül ez az egyetlen, amelynek címe jóval hosszabb a többinél, hanem azért is, mert a művészi tematizáltság, az ön/műreflexivitás itt jelentkezik a legkonkrétabban. A novella hőse, Pergola Ákos beköszön az Öreg Irodalomhoz – „ha már úgyis arra jár” –, de választ nem kap. Amint azonban távozni készül, nem találja az ajtót. „Csak a négy fal volt. A falakon pedig rettenetes ellentmondásokat látott. Bekeretezve lógtak, mint a festmények vagy a falitükrök.” Úgyszintén az irodalomból való kitörés lehetetlenségének, egyidejűleg az irodalom valóságkonstruáló voltának példája a Mindennapi irodalmunk című írás, amelyben Júlia, meglátogatván S.-nét, Rómeó elhidegüléséről beszél, majd elárulja, hogy születendő fiát Vilmosnak fogja keresztelni – „[E]z lesz az ő rettenetes bosszúja”.
     Az önreflexív szövegek egyik legjellemzőbb vonása a metanarráció. A már említett Mese a kishorgászról nem csupán a narrátor, hanem a halmama meséje is, de ugyanúgy a metanarratív szöveg-, illetve ebben az esetben kötetszervező eljárásnak egy példája a Fapados történetek című írás, melyben a különféle beszélők azonosítása („Béla bácsi”) és így lefolyt párbeszéde (egymással, tehát önmagukkal, akár: valakinek önmagával folytatott dialógusa) után jutunk el a mű valamennyi novellájával kapcsolatban megfogalmazható kijelentéshez: „– Miért, miről van szó? – mondta aztán tűnődve.” A megfejtést már láttuk korábban.
     Úgyszintén a kötet koherenciáját biztosítja a végig megfigyelhető metaforizáltság, minek következtében Az elmerült kert szövegeinek egyszerű, poros realizmusa rendre szürrealizmusba csap át, a racionális irracionálisba fordul. Egyetlen novellán belül különböző idősíkokba és terekbe kerülünk, a szabad átjárás biztosítva van, mondatról mondatra keveredik múlt és jelen. Mindez annak felismerésével párosul, hogy fantázia, képzelet teremti meg (újra) a valóságot – s fordítva. A megénekelt virág című írásban Sándor apa pusztuló-hervadó virága feletti elkeseredésében „egészséges, kövér betűkkel négy strófát rótt egymás alá a virág valaha volt szépségéről”. A növény később virágba borul, Sándor apa pedig nekilát újabb verseket írni. Látszólagos ellentétben áll ezzel a Hét babszem című novella, melyben K. Gézához, akinek lakásában már csak oldalazva lehet bemenni a konyhába a sok mosatlantól, az egyik nap becsönget egy gyönyörű lány: „– Fogd ezt a hét babszemet, helyezd a szőnyegre, s meglátod, kívánságod teljesül.” Miután nem történt semmi változás, K. Géza morgolódva beoldalazik a konyhába – „Ez a világ sem a régi” –, ahol elmosogat. A csoda tehát mégis bekövetkezett, ezzel mintegy újfent bizonyítékát szolgáltatva annak, hogy Kiss Ottó groteszk világaiban fordítva is megtörténhet bármi, a valóság is teremthet – de csak a képzelet útján – csodát, a realitás fikciót, hiszen a groteszk gyakorta paradoxonokban nyilvánul meg, ahogyan paradoxonokban, paradoxonok által léteznek a tárgyalt kötet írásai is. (Békés Megyei Könyvtár – Körös Irodalmi Társaság, 2000.)