NÉMETH ZOLTÁN
 
Interjú Csehy Zoltánnal
 

– Csehy Zoltán költő, műfordító és szerkesztő is egy személyben. Már egészen fiatalon az Irodalmi Szemle szerkesztője, majd alapítója a Szőrös Kő című pozsonyi irodalmi folyóiratnak, jelenleg pedig a Kalligram szerkesztője. Viszonylag ritka jelenség, hogy valaki már a húszas évei elején három irodalmi lapot is szerkesztett. Hogyan jött létre ez a helyzet?
     – Ezt a hármas szerkesztés jórészt az itteni kultúra szegénységi bizonyítványa. Főként, ami az Irodalmi Szemlénél eltöltött évemet illeti, hiszen oda jóformán a gimnáziumi padból kerültem. Természetesen, Tőzsér Árpád keze alatt dolgozni máig ható szellemi kaland is volt egyben, hiszen talán nem túlzás, hogy máig Tőzsér a „pozsonyi páholy” talán legdinamikusabb egyénisége. Mindamellett mérhetetlen csalódást jelentett számomra az akkor még intézményesen létezett „csehszlovákiai magyar irodalom” terméketlen moccanatlansága. Ekkor tudatosítottam, hogy közegemben szinte valamennyi értelmiségi funkció egybemosható, és egybe is mosódik. Írók játszották el a tudós egyetemi kutatótanárt, publicisták a kritikust és a szépírót, szerkesztők az írót, írók a politikust, filozófust, népművelők az elméletírót. Elképesztően letaglózott továbbá az a felismerés, hogy a „csehszlovákiai magyar irodalom” konstrukció lényegében többé-kevésbé stilizált mítoszok sorozata, illetve, hogy „irodalmunk” kettős könyvelés áldozata: a magyarországi recepció és a hazai virágzáskronológiák elképesztő nemzedékesdije nincs összhangban, sőt, semmilyen bizalmi viszony sincs közöttük. Intézményesen kreált „írók” (s akkor szinte mindannyian felvidéki irodalomtankönyvek tételei, a járási könyvtárak falain függő egyenképmások) sajátos mítoszrendszerének is kedvezni akaró lapot nem lehetett tartalmas anyaggal megtölteni, s egyre nagyobb teret kapott az összmagyar és világirodalmi orientáció, levetkőzve az önként felvarrt bélyegeket, viszonylag természetes dialógusra törekedve. A dialógus nyitottságának erénye azonban igazán csak a Kalligramot jellemezte és, merem remélni, jellemzi máig. A kor legpregnánsabb irodalmi dokumentumai Hizsnyai Zoli vízilovai, melyekben mintegy felszámolta (s ehhez nem kisebb egyéniség, mint Mészöly Miklós adta a nevét!) az előre gyártott konstrukciókat, (pl. a legnagyobb csehszlovákiai magyar író pozíciójából visszaminősítette Fábryt publicistává, rámutatott hazai tudományosságunk visszásságaira). A mi korosztályunk zöme viszont már eleve létében kérdőjelezi meg e kategóriák létjogosultságát, beleértve a kisebbségi irodalom kategóriáját is, mint irodalmi tényt vagy redukált értelmezési teret. A Szőrös Kő egyetemista folyóiratnak indult, a szokásos mérhetetlen ügyetlenségekkel, irodalmi-szellemi műhelynek szántuk. Akkor eszünkbe se jutott olyasfajta merész és olykor kissé megmosolyogtató önreprezentáció, mint amilyen ma jellemzi a folyóiratot: meggyőződésem, a Szőrös Kő ma is (jobbára nyitrai és immár Kocur László révén „szegedi”) egyetemista folyóirat, a maga pozitívumaival és hátulütőivel, mely utóbbiak olykor bántóan elképesztő minőségi heterogenitásában öltenek a leginkább testet.
     – Mindkét versesköteted a Kalligram Kiadónál jelent meg. A Nút (1993) és a Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai (1998) összehasonlításakor számomra izgalmas az a váltás, amely – azt hiszem – nagyon nyilvánvaló a két kötet olvastán. Mi történt ebben a négy-öt évben, ami szükségessé tette ezt a váltást, samely eredményeképpen lírád elhagyta a (neo)avantgárd késztetéseket, s egyfajta hangsúlyozottan intertextuális lírává vált?
     – Kezdetben vitathatatlanul nagy hatással volt rám az avantgárd, kivált Kassák Lajos nyelvi zsenialitása. A gimáziumi tananyag sterilitásában, noha egészen kiváló tanárom (Kovács László) volt, (a kortárs magyar irodalmat mifelénk az engem maximálisan hidegen hagyó népi irányzat képviselői töltötték ki, sa kötelező nyugatos formáció utórezgései) jobbára a „világirodalom” ragadott meg. Most, persze, hogy immár képes vagyok több idegen nyelven is szépirodalmat olvasni, már tudom: az a világirodalom szintúgy magyar irodalom volt, méghozzá a legnemesebb fajtából. Elbűvölt pl. Babits Dante-, Tóth Shelley-, Radnóti Byron-, Somlyó Kavafisz-, később pedig Devecseri Homérosz-fordítása. A sokk erejével hatott rám, amikor egy írótáborban a „hangomból” Szőcs Gézát hallották ki, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt arról, kinek a kölcsönnyelvét visszhangzom valamelyest. A Nútban, ahogy Tőzsér mondta-írta ott lappang valamiféle posztmodern hozzáállás (akármit is jelent ez a szó), s a „formára vonatkoztatott formátlanság”, alighanem valóban potens értelemkonstrukcióként működik. Második könyvem egészen más alapállásból született, egyrészt nem egyfajta kamaszkori rezdülésantológia, hanem tudatosan komponált munka: elsősorban az antik világ topikájára, intertextuális hálójára épített, jómagam nem tartottam járható útnak a puszta integrativitást. Nem akartam „bővíteni” az antik korpuszt, sokkal inkább fölülírni a játék, a kombinatorika, a verstan alakzatait kihasználva. Nem akartam szerepekre bomlani, sokkal inkább izgatott a feloldódás, ezért veszett bele a nevem is a történetileg semmitmondó (a felvilágosodáskori hagyomány, Édes Gergely stb.), ám újraszituálásában talán mégiscsak érdekes címbe. Szövegelőnek tartom magam, versificatornak, akinek életeleme a választott múltakkal folytatott dinamikus párbeszéd.
     – Mindkét verseskötetedben megfigyelhető azonban a vonzódás a test iránt. A test belső folyamatainak tematizálása, a Kristeva által emlegetett abject tematizálása, a cseppfolyós, a női minőségek felbukkanása egyfajta testköltészetet eredményez. Vajon miben érdekelt az ilyen költészet? A nonkonformitás fenntartásában, esetleg a szöveg szövegszerűtlenségének, a nyelven túli tartomány feltérképezésének vágyában érhető tetten?
     – A test rendkívül variabilis metaforikát működtet, mely a kultúrtörténet valamennyi korszakát átszövi. Hiszen a keresztény vallásban éppúgy kardinális kérdés a test metamorfózisa, akárcsak a költészetben s talán még inkább az értelmezésben a szöveg testként kezd funkcionálni. Már az antikvitás irodalmában megfigyelhető, kivált Catullus vagy Martialis költészetében az alkotói, illetve befogadói folyamat játékos erotizálása. A szövegnek kétségtelenül vágyat kell keltenie ahhoz, hogy potensnek bizonyuljon. A humanista irodalomban ráadásul megjelent a perszonifikált verskötet típusa is, ami nem mást jelent, mint azt, hogy a textus egy bizonyos síkon azonosul a testtel, s a testi kalandok allegorizmusára rakódnak rá a költészetesztétikai polémiák, a hagyományértelmezések rétegei. Ezt az örökséget vélem továbbgondolhatónak. Meggyőződésem, hogy egy vers ma, lényegében egy kultúrtörténeti bankett forgatagában érzi otthon magát, s a szerzői funkció pedig abban a dinamikus párbeszédben valósul meg, amelyet szövegeit képesek befogni. A test messzemenően az emberi kommunikáció legstabilabb és legegyetemesebb komponense, nem meglepő tehát, ha a művészi érzékeltetés egyik leghatásosabb emblémája beleértve valamennyi működését. Kristevához, sajnos, nem tudok hozzászólni. A test nálam maximális nemtelenségében, vagy ha tetszik egyfajta nemi komplexitásban jelenik meg, olyan elméleti konfigurációként, mely a szövegvágy és szöveggyönyör szinte valamennyi konfigurációját igyekszik lekötni.
     – Elhíresült fordításköteted, a Hárman az ágyban (2000) görög és latin erotikus, illetve pornográf verseket tartalmaz. Néhány szöveg először olvasható magyarul, másokat viszont újrafordítottál. Miért volt szükség az újrafordításra? Mi a véleményed a magyar fordításkultúráról, fordításirodalomról?
     – A Hárman az ágybant Kukorelly Endre „beszélgetőkönyvnek” nevezte, s lényegében az is: dialógus egy újra megszólaltatott hagyománnyal. Pályi Andrásnak is igaza volt, amikor egy új dimenzió meghódításáról beszélt. Irodalmi antikvitásképünk statikussága messzemenően az 50-es 60-as évek filológusnemzedékének, Devecseri Gábor, Trencsényi-Waldapfel Imre fordításainak köszönhetően alakult ki. Ők lényegében intézményesítették az antik műfordítást, egységes koncepciót erőltettek a kor költőegyéniségeire, a műfordítást jóformán kiszakították a művészet köréből, s tudománnyá igyekeztek átminősíteni. A maximális rekonstrukcióra törekedtek, s hittek az egyetlen üdvözítő változatban és módszerben. A latin nyelv idegenségét is őrizni akarták szövegeiken (lásd Devecseri szinte érthetetlen Horatius-fordításait), s ebben felszabadítandó energiákat véltek, ám, szerintem, ez utóbbi egy antik rezervátumi magyar nyelvet eredményezett súlyosan terhelve reáliákkal és latinos szerkezetekkel. Az antik fordítások nyelve számukra nyelv a nyelvben, melynek legfélelmetesebb jellemzője, hogy a szavakat holdudvarukkal együtt akarták átemelni, fittyet hányva arra, hogy a nyelvek közti regiszterek, s a szójelentések nem fedik le egymást. Így került pl. Vas István bosszúságára csűrbe a bor. A másik végzetes lépés volt a konszekutivitás megkövetelése: azaz minden szó lehetőleg ugyanolyan pozíciójú leképezése. Ez például az általuk olyannyira támadott nyugatos fordítást végképp nem jellemezte. Devecseri verses fordítói kiskátéja már a kezdet kezdetén csődöt mondott: Vas István azonnal a filológia rémuralmáról beszélt, Rónay György pedig racionális érveléssel vetette el az egyébként kiváló Homérosz-fordító radikalizálódott koncepcióját. A nyugatos fordítás ma inkább nyelvezete miatt problematikus a számomra. Meggyőződésem, hogy kortárs magyarul kell szólni, s a fordításnak lényegében a célnyelven kell megállnia a helyét, vagyis magyar verset kell alkotni, olyat, hogy potensen kapcsolódhasson a kor költői symposionjába. A fordítói szerénységet, alázatot hangsúlyozó filológusi irány képviselői talán épphogy átestek a ló másik oldalára: szerintem nem tudjuk teljesen levetkőzni élőítéleteinket, s a szerzői szándék rekonstrukciója eleve lehetetlen, hiszen a szöveg működési mechanizmusait kultúrtörténeti illusztrációvá vagy pedagógiai segédanyaggá degradálni felelőtlenség, a szövegnek mindenképpen aktívnak kell lennie. Catullus magyarul sosem lehet ugyanaz, mint latinul. Ezt megállapítani egy fordítás esetében dilettáns értelmezői stratégiára vall. A magyar Catullus pl. Devecseri Gábor. Ezt tudatosítva írtam a könyv fölé a nevemet. Ezt tartom természetesnek, s a fordítói alázat paradox módon talán épp ebben a mozzanatban nyilvánvalóbb, mintsem valamely nagy irodalmi előd nevével takarózni, vele – úgymond – azonosnak tüntetni fel saját nyelvi megnyilatkozásunkat. Én a fordítás dinamizmusában hiszek, nincs végleges változat, a fordítás folyamatos értelmezés, nem pedig leképezés, és megannyi sikeres technikája létezik Babitstól Faludyig. Az erotikus költészet esetében a korábbi fordítói technikák meglehetősen szépelgők és, ha úgy vesszük, inkorrektek voltak. Dsidánál a sikátorokban kurválkodó Lesbia „fosztogatja Róma férfinépét”, mintha útonálló lenne. Ez Dsida szecessziós fordításai esetében talán csak egy integratív gesztus az elétmű viszonylatában. Devecserinél, a catullusi kocsmában olyan mesterkélten beszélnek, a trágárságok olyan mérvű eufemizálásával, mint egy szalonban. A homoerotikus költeményekről ne is beszéljünk, róluk a nemrég elkészült, görögből magyarított Sztratón antológiája kapcsán értekezem bővebben. Csorba Győző Janus Pannonius obszcén verseiben az obszcenitást szlengesíti, ám ez olykor épp eme szlengesített izoláltságával teszi heterogénné a vers egészét. Mindenesetre izgalmas kísérlet!
     – Lefordítottad Antonio Beccadelli elhíresült, botrányos Hermaphroditusát is. Miért van szükség erre a fordításra, kérdezik sokan, s nem értik, hogy „komoly” irodalmár, műfordító miért öli az energiáit ilyen feladatokba. Ki volt egyáltalán Beccadelli, smilyen jelentéseket indukál ma a Hermaphroditus?
    – Beccadelli a Quattrocento neolatin irodalmának kulcsfigurája, egy irodalmi, irodalomtörténeti botrányhős, akihez mérve, Madarász Imre, irodalomtörténész szavait idézve „Boccaccio novelái novíciáknak való ájtatos olvasmányok”. Hermaphroditus című műve perszonifikált kötet, az első könyvecskét a pénisz, a másodikat a vulva égisze alatt született költemények teszik kétnemű testté. A veronai Guarino szavaival élve, Aphrodité témáiról szól Hermész leleményességével és ékesszólásával. Janus Pannonius jól ismert obszcén epigrammáit jórészt Beccadelli ihlette, ráadásul az indíttatás is közösnek látszik. Mindkét költő esetében kardinális szerepű a Vergiliushoz való viszony. Mindketten az „antikká levés” bűvöletében az ő akkor ismert életpályáját akarták többé-kevéssé újraélni: az ókor legpajzánabb verskötetét, a Priapeát (Priaposz isten tiszteletére írt versek) ugyanis Vergilius fiatalkori alkotásának vélték, s ez megfelelő legitimációnak bizonyult a priapikus hangnem felújítására. Ez az igyekezet párosult az „intézményesült” Vergilius-kultusz parodizálásával is. A feneketlen vulvában tehetetlenül vergődő hímtag így lesz pl. Beccadellinél vagy Janusnál a hajótörés tipikus eposzi epizódjának hallatlan paródiája. Beccadelli Hermaphroditusának többrétegű olvasata van: Hermaphroditus, aki maga a kötet teste, különféle testi és velük párhuzamos költészetesztétikai csatározásokat élvez végig, végül is eljut a priapikus Parnasszusra, a firenzei bordélyba, ahol kilenc lány, azaz a kilenc múzsa parodisztikus ellenvilága fogadja, hogy beteljesedhessen a gyönyör maximálásának vágya. Egy komplex Aeneis-paródia is kiolvasható a műből valamennyi eposzi kellék parodisztikus meglétével. Esterházy Péter, a könyv bemutatóján hosszan olvasott fel a legendás poéta remekeiből, s a közönséget láthatóan nem botránkoztatta meg a nyílt, „művészi” obszcenitás, sőt, úgy vettem észre, az állítólagos magyar prüdéria lényegében mítosz. A magyar költészet történetéből a Beccadelli által képviselt hang hiányzik (ezt Margócsy István méltatása is megggyőzően kimutatta), ez is indokolta tagadhatatlan személyes vonzalmam mellett a Hermaphroditus magyar rekapitulációját.
     – 2001-ben jelentettétek meg Polgár Anikóval közösen az Illatos kenőcsök háza című fordításkötetet, amely – alcíme szerint – a középkori latin irodalom gyöngyszemeit tartalmazza. Hogyan zajlik egy ilyen „közös fordítás”? Beavatnál egy kicsit fordítói hétköznapjaidba?
     – Ez a kötet lényegében sajátos „melléktermék”, hiszen valamennyi benne szereplő fordítás a Palimpszeszt Alapítvány fiatal fordítóknak kiírt pályázataira készült, illetőleg abból a lelkes rajongásból fogant, amit Adamik Tamás professzor úr hihetetlenül inspiratív középkori latin irodalom óráin ismertünk meg budapesti tartószkodásunk idején. A közös fordítás csak a végeredményben közös, magában a kompozícióban, ki-ki tulajdonképpen a maga elképzelései szerint dolgozott, néhány nüanszot leszámítva. A vitás kérdések disputája egyébként önálló, szeparatista fordításaink esetében sem maradhat el. A középkori szövegek magyarítása nemcsak a latinság más minőségei miatt nehéz, hanem a formagazdagság (kersztbe-kasul rímelő hexameterek, képversek) miatt is, illetőleg a liturgikus tradíció, vagy a dogmatika fokozatos üledéke, stabil értelmezéskonstrukciói sem maradhatnak figyelmen kívül, hiszen a versek némelyike ma is „használatban van” a katolikus egyházban. Mi kivált az egzotikumokra összpontosítottunk, azokra, melyek Babitsot és Síkot nem annyira érdekelték. A kötet bemutatóján a budapesti Egyetemi Könyvtárban Adamik tanár úr a munkát lelki füveskönyvnek nevezte, s ettől, azt hiszem, aligha kaphatott volna nagyobb dicséretet. Csak reménykedhetünk, hogy a középkori irodalomban járatlan, elfogulatlan olvasó is hasonlóan vélekedik majd.
     – Mennyire érzed fontosnak a fordítás helyét napjaink irodalmában? Kérdezem ezt azért, mert az idén több elismerést is kaptál (a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány különdíját, ill. a pozsonyi Posonium Irodalmi Díj műfordítói különdíját). Van-e hatással napjaink magyar irodalmára a műfordítás, a más nyelvű kultúra, irodalom?
     – Nekem a fordítás lételemem. Akit a párbeszéd vonz, néha másokat is meg kell hallgatnia. Nyilván, ma jobbára a pszeudofordítás, illetve a fordításparódia dívik irodalmi körökben. KAF Calvusét olvasva sokszor kiálltok fel, így szólna kb. Catullus vagy Horatius magyarul, ha a „filológusnemzedék” nem tette volna rezervátumi nyelvvé az antik fordítások nyelvét. Jack Cole daloskönyve pedig valóban ezt az intézményesedett paradigmát teszi nevetségessé a maga elképesztő szabályaival, a saját verítékében tocsogó fordítóval, a kötelező lektorokkal (Babtisék még nem igényeltek ilyesmit!), a köszönetnyilvánításokkal, stb. Sajnos, valahogy úgy látom, nagyon kevés prominens költő foglalkozik ma műfordítással, miközben a gyár tovább termel, talán csak félnek, nehogy immár konvencionálisan „esztéticista modernnek” legyenek, mint irodalomtörténeti elődeik…
     – Keszthelyen, a Berzsenyi Helikon Napokon a felvidéki magyar irodalomról tartott előadásodban arról beszéltél, hogy az irodalom nyelve egyre játékosabb, felelőtlenebb a 90-es években, s a költőszerep is lényeges változásokon ment keresztül. Hogyan látod a 90-es évek magyar irodalmát?
     – A költő ma már nem a romantikus vátesz, a világostorozó zseni, de nem is a nyomorgó művész retorikájával prezentált szócső, egyszerűen csak autentikus szövegelő. Megjelent az önmenedzselés, illetve az irodalmi show műsor is, amikor az egyéniség látványossággá, illetve mítosszá tágul. Mintha az irodalom valamilyen fokon újra helyet kapna a hétköznapokban, akárcsak az antik Róma fürdőiben. Beköszöntött a pluralizmus abszolút kora, lényegében felszámolható valamennyi művészi korlát, ideológiai ballaszt, ami nyomasztó ebben a szabadságban, az az egymás mellett levés, a párbeszéd hiánya, illetve az elmélet túlnyomó részt steril irodalomértése. Talán még sosem állítottak fel ennyi tilalomfát az irodalomértelmezők elé, mint manapság. Az irodalomról talán az irodalmi értelmezés mond mindmáig a legtöbbet. Ezekben pedig nincs ma hiány, hiszen serényen írjuk újra a korábbi hagyományt, de akár egymás verseit is.