FÜZI LÁSZLÓ 
  
Világ és mű
– József Attila –
 
 
I.

„A dallam nem változtat szövegén” – írta József Attila az Emberek című versében. A rezignált megállapítás nem a „dallam” és a „szöveg” elválaszthatatlan kapcsolatára utal, a versben még csak nem is esztétikai vonatkozásban kerül elő ez az általánosító érvénnyel bíró megállapítás, hanem inkább társadalmi, ha tetszik, etikai összefüggések alapján, ahogy az a vers egésze alapján megmutatkozik. „Kibomlik végül minden szövevény” – olvashatjuk a versben, másutt azt jegyeztük meg, hogy „felfeslik a törvény szövedéke” – érezhetjük, hogy amit József Attila mond, az a társadalom működésével, ember és társadalom egymáshoz való viszonyával van kapcsolatban: „Kibomlik végül minden szövevény. / Csak öntudatlan falazunk a gaznak, / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak. / A dallam nem változtat szövegén.” 
     S mégis: „A dallam nem változtat szövegén”. Ez a sor vajon nem hívja-e elő belőlünk a gondolat és a költői szó egymáshoz való viszonyával kapcsolatos képzeteket? S ha előhívja, akkor vajon nem éppen azért hívja elő, mert József Attila a maga költészetének előterébe a gondolatot állította, a gondolat volt verseinek legfőbb szervezője, még maga a vers is gondolati alapon épült fel, költői képeinek sora az egyes összetevők logikai kapcsolódásának alapján fejthető fel, ahogyan arra egyes versértelmezései során maga a költő mutatott példát. Ahogyan például A hetedik című vers negyedik szakaszának jelentését egy interjúban kibontotta, az alighanem párját ritkító a versértelmezés történetében. Hasonló mélységű példát idézett Vágó Márta is, neki az Eszmélet negyedik szakaszát értelmezte, ahogyan másoknak nyilvánvalóan más verseket és más szakaszokat. Ezek az értelmezések nem csak azért érdekesek, mert előhívták és azóta is felszínen tartják mindazokat a képzeteket, amelyek végső soron a vers születésében és formálásában szerephez jutottak, hanem azért is, mert József Attila nem csupán a vers felépítése, hanem az értelmezése során is kristálytiszta logikát érvényesített. A hetedik kapcsán a következőket mondta: „Ha költenél és van rá költség: Nem hiszek abban az emberben, aki a költészetért feláldozza az életét. A költészet megoldási kísérlet az ember számára. Azt, amit nem sikerült a valóságban, a kultúrában, vagy a természetben, azt a költészetben oldja meg, avatja valósággá. A költészet az a fölöslegessé vált természet, de amely mint fölösleg vált ismét szükségessé…” Az Eszmélet kapcsán a következőket mondta: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra: csak a képzelt és remélt jövőben vagy csak a képzeletében válik minőséggé a mennyiség. […]’Az élet fája’, mondták azelőtt, és az élőfára gondoltak, de én azt mondom egy halom hasított fa, nem élő egység, minőségileg meghatározott valami, mint a növényi sejtek mennyiségeiből kialakult minőség: virág, bokor, valami, hanem csak mennyiségek, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindegyik determinált: kölcsönhatások vannak, fejlődést csak remélünk, képzeljük, hogy egyre teljesebb egységekké, kiválóbb új minőségekké válunk – nem igaz! A jelenben, a valóságban szétdarabolt mennyiségek vagyunk, és ha kívülről megmozgatják a halom fát, valaki elmegy mellette, meglöki, szétgurul, széthull!” 
     Mindezek után még a [Ha lelked, logikád…] című versére is gondolhatunk (Ha lelked, logikád, / mint patak köveken, / csevegve folyik át / dolgokon, egeken – // ver az ér, visz az ár, / eszmélhetsz nagyot: / nem kell más verse már, / költő én vagyok! // Kertemben érik a / leveles dohány. / A líra: logika; / de nem tudomány”), s így a logikát könnyen megtehetnénk József Attila költészetének gondolati pillérjévé. Megtehetnénk, ám ha így járnánk el, akkor keveset értenénk ebből a költészetből: a logika ennek a költészetnek, egyáltalán ennek a gondolkodásnak az egyik formálója (formát adója), de nem gondolati alapja. Az eddig sorra vettek alapján a kérdésünk sem válaszolható meg, hiszen a formát a formával magyaráznánk, a válaszadáshoz ezért újabb nekirugaszkodásra van szükségünk. Láttuk, már az eddigi, s valójában csak töredékesen idézett szövegekből is, hogy József Attila számos gondolati úton megközelíthető jelenség fogalmi tisztázására, s számos kérdés gondolati úton történő megválaszolására törekedett, az eddigiek kapcsán a világát uraló dilemmák közül a társadalomban érvényesülő törvények és magatartások, a vers miben léte, a költészet és a társadalom kapcsolata, a költészetnek a társadalom és az egyes ember életében betöltött szerepe, a társadalom életében szerephez jutó organikusság és műviség, a társadalomban érvényesülő meghatározottságok kerültek elő – a példatár” tehát jócskán elegendőnek tűnik annak érzékeltetésére, más példákat pedig úgy is látunk majd, hogy érezzük gondolkodói jelenlétét. De mit mondhatunk a vers és a gondolat, még ennél is pontosabban a vers szövete és a gondolat viszonyáról? A vers mögött állt a gondolat, mint annyi gondolati költészetet teremtő alkotónál, vagy a vers szolgálta a gondolatot, hiszen tudjuk jól, hogy a költői szó, a kifejezés szépsége „megemelheti” a gondolatot, mindezt akár az ún. filozofikus költészetre is rávetíthetjük, vagy a gondolat a versben született meg? József Attilánál a vers is a versben teremtődött, ismerjük a „Költőnk és Kora” keletkezésének körülményeit, s az erre való utalással kezdődik a vers is: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: ’Költőnk és Kora’. / Úgy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne / a pora…” A teremtés maga is fontos szerepet játszott József Attila gondolkodásában, s nem is csak a költészettel kapcsolatban. Induló költőként A világ teremtése címmel írt verset, ezt követően Most a teremtés kezdetén vagyunk című versében az új ember megteremtése foglalkoztatta, ez a képzet élete utolsó szakaszában is kísértette: 
 

Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, –
és ha csak pislog már a nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba. 
                                  (Március)
 

A teremtés mozzanata önmagában is kizárta gondolat és forma, ha tetszik „szöveg” és „dallam” szétszakadását, ám József Attila verseiben többről és másról van szó, mint költői szó vagy kép és gondolat egymásra találásáról. Gondolkodása – számos példa kínálkozik erre – az ösztön, a társadalom és a természet szférájára terjeszkedett ki, Tverdota György ennek kapcsán A város peremén című verset idézte: „mellyel az elme tudomásul veszi / a véges végtelent, / a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent…” Helyezzük az idézett rész mellé a [Magad emésztő…] egyébként az Eszmélet negyedik szakaszát részben megismétlő versszakát:
 

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát,
s így mindegyik determinált.
Így él gazdag is, szegény is,
így szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én tégedet és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyú karma?

Láthatjuk, A város pereménben Tverdota György által megfigyelt hármasság itt is ismétlődik: a világ törvényei vetítődnek át a társadalomba, a társadalom viszonyait viszont József Attila az ösztönök felől magyarázza. Kései nagy összefoglaló, s az általa teremtett világot a motívumok szintjén is lezáró verseiben szintén találkozunk majd ezzel a három szférával, s kell is, hogy találkozzunk, hiszen a versírásnak és a gondolkodásnak az összekapcsolódása, összeforrása éppen ez által teremtődik meg. Lengyel András írta ennek kapcsán nagyon pontosan: „… a lelki élmény, a teória és az alkotástechnika együtt, egymást alakítva, átformálva és fölerősítve hozott létre egy olyan gondolati alakzatot, amely művészileg magasrendű formában fejezi ki a világ és az emberi lét végső bizonytalanságát, törékenységét, a tökéletes magány létélményét. Ennek az alakzatnak a gondolati szerkezete a maga összetettségében így csak a motívum (s a vele rokon, azt előkészítő, kísérő és átszínező) képzetkör alakulástörténetében mutatkozik meg.” Láthatjuk, a gondolat a motívum szerkezetében mutatja meg magát, így válik eggyé a motívum a gondolattal…

 
II.

József Attilát a nagy végső kérdések, az abszolutumok foglalkoztatták – különösen szembetűnő ez ún. teoretikus írásaiban, bár életének és életművének bármelyik pontján ráakadhatunk a végletességre. Ilyen vonásnak kell tartanunk a bizonyosság keresésének eltökéltségét: „… e léha, locska / földön szorongva keresek / bizonyosabbat, mint a kocka”, írta az Eszmélet egyik változatában, a végleges változatban a következőket olvashatjuk: „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha, e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka.” A bizonyosság kereséséig vezető fölfokozottsággal nála végső soron a Semmiben való elmerülés állt szemben – erre a későbbiekben jócskán látunk majd példákat. A végletek, az egymással szemben álló pólusok keresése, az adott szituációban pedig a végletek között megmutatkozó feszültségek megélése mögött minden bizonnyal ott húzódtak gyermekkorából eredő aránytalansági képzetei. Fontosnak tűnik itt az „ott húzódtak” kifejezés használata, hiszen a gyermekkori tapasztalatokra a felnőtt ember aránytalansági képzetei épültek, azok emezeknek jelentették az alapzatát, ahogyan azt Szigeti Lajos Sándor bizonyította a Szabad-ötletek jegyzéke kapcsán. „A hiábavalóság érzete […] egyúttal a harmonikus, természetesnek tartott világlátás hiányát, az arányosság hiányát is jelenti – olvassuk. – […] amikor a felnőtt férfi megidézi a gyerekkort, verésélményeit, a gyermeknek oly nélkülözhetetlen játék hiányától, mint a gyermekhez arányos világ szimbólumának hiányától szükségszerűen jut el a felnőttkori aránytalansági képzetek megfogalmazásához. […] Nem egyszerűen a gyerekkort idéző sorok utólagos arányteremtési igényéről van itt csupán szó; a felnőtt szól itt önmagáról: magát vetítve vissza a gyermeki énbe.” Mindebből következően József Attila világlátása és az általa teremtett világ szükségszerűen két pólusú, ahogyan ismét csak Szigeti Lajos Sándor írta: „József Attila költészetének értelmezői gyakran kerülnek kapcsolatba egy sajátos jelenséggel, a költő érzeteinek hirtelen arányváltozásaival: a költő önmagát a létezés különböző szintjeire helyezi, s e szintek szemben állnak egy aránytalanul nagy vagy kicsiny világgal, azaz a költő maga is aránytalanul nagy vagy kicsi az így értelmezett világban.” Az aránytalansági képzet jeleként növesztette fel önmaga alakját az Ars poetica című versben: „Rám tekint, pártfogón, e század: / rám gondol, szántván a paraszt: / engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között; / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött”, míg – csak példát idézve – „kis” rikkancsnak nevezte magát az Ad sidera… című versben. Szinte a teljes József Attila-i világ felfűzhető lenne az így megteremtődő kettősségre, aminek csupán az egyik összetevőjét jelentené az én és a világ szembenállása, sőt maga a szembenállás is, hiszen az én és a világ ellentéte mellé a világ és a mű, a gyermek és a felnőtt, a játék és a valóság, a élet tényeinek és a műben megteremtett világ tényeinek az ellentmondása került. Csupán ez utóbbi kapcsán idézem a következő vallomást: „Én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni attól, ami szorongat. Engem csak ez érdekel. Az életem.” Máskor azonban a versírást tartotta legfontosabb tevékenységének, Adyhoz hasonlóan vallotta magát költőnek, s így teremtette meg a versírás terét, időnként a legendáját is, ami az általunk felvetett kettősségek további bővülésére utal. Ennél azonban fontosabbnak tartom annak a kiemelését, hogy nem csupán a különböző pólusok között vibrált József Attila költészete, hanem – ha tetszik – különböző szintek között is, és költészetének a hihetetlen összetettségét, gazdagságát éppen a különböző szinteknek és pólusoknak egy zárt világ törvényei szerinti elrendeződése biztosítja. Lássunk minderre egy példát. Korai szonettkoszorújában, A kozmosz énekében így írt: „Külön világot alkotok magam. / Kerengő bolygó friss humussza lelkem, / s szépségfák állnak illatokkal telten, / dübörgő gépváros zúgó agyam.” Állítsuk ezzel szembe egyik utolsó versét, a már említett „Költőnk és Kora” című verset. A versről főképpen Tverdota György rendkívül gazdag és számos értelmezési szempontot érvényesítő elemzéséből tudjuk, hogy „1937 augusztusának legvégén-szeptemberének legelején íródott, tragikus összeomlása ritkuló világos pillanatainak egyikében, barátai, főképpen Ignotus Pál biztatására, megrendelésére”. A vers, ahogyan ugyancsak Tverdota György bizonyította, formateremtő elvként rögzíti is megszületésének körülményeit: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: ’Költőnk és Kora’”. Láthatjuk, a vers felidézi, annyi más vershez, így A kozmosz énekéhez hasonlóan az önálló világ teremtésének mozzanatát, de nem csupán valódi világtól elzárkózó, abban csak részt képviselő teremtett világ létét, keletkezését hangsúlyozza, visszautalva az én és a világ eredendő szemben állására, hanem az aránytalansági képzetek más-más szintjét is a felszínre hozza. „Kerengő bolygó friss humussza lelkem” – áll A kozmosz énekében, a „Költőnk és Kora” című versben ismét csak kozmikus képpel találkozunk, ha lehet azt mondani, az aránytalansági képzetek korábbival ellentétes pólusán a felnövesztéssel szemben a kiüresedés kozmikussá növesztésével: „Űr a lelkem”.
     Visszatérve az abszolutumok kereséséhez és József Attila teoretikus írásaihoz: ezekben a főképpen a húszas években, azoknak a második felében keletkezett írásokban József Attila többek között a világ és a mű, ehhez kapcsolódóan pedig az ihlet és az intuíció meghatározására tett kísérletet. Ezeknek a fogalmaknak a tisztázása, tisztázási kísérletei során ugyanúgy a bizonyosság keresése irányította, mint személyes életében vagy éppenséggel költészetében. Maga az általa érvényesített metafizikai látásmód is, ahogyan Lengyel András Bradley-t idézi, a bizonyosság kereséséhez kapcsolódik, mivel metafizikán „a puszta látszattól megkülönböztetett valóság megismerésére irányuló kísérletet értünk, vagy az első elvek, vagy a végső igazságok tanulmányozását, vagy pedig arra irányuló törekvést, hogy a világegyetemet ne apránként vagy részleteiben, hanem valamiképpen mint egészet ragadjuk meg”. Ez a világegyetem egészére irányuló megértési törekvés magyarázhatja a József Attila költészetében szinte folyamatosan jelenlévő kozmikus képeket, láttunk már és látni is fogunk még erre példákat. József Attila az „első elvek” vagy a „végső igazságok” megfogalmazásának igényével írta: „A világ mint a valóságelemek teljessége, valóság mögötti tény. A világot a valóság elemei elnyelik: a világ nem szemlélhető, nem szemléleti, mert amint azt megállapítottuk, a lényegintuició a valóság különös lényegeinek az intuiciója, holott a világ a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege, és csak mint ilyen, csak a többi különös lényegéhez különös.” Ebből következik, hogy a világ „az a dolog, amelyet a fogalom feltételez, amelyet nem szemlélhet az intuició, mert elnyelik előle a valóságelemek, ám ugyanakkor van”. A világhiány létét – mint önmaga legszemélyesebb problémáját is – a valóságelemek eltűnésével magyarázta, feloldását pedig az ún. abszolutumokkal, három síkon, a logika, a mítosz és a művészet síkján tartotta lehetségesnek. A művészet kapcsán vizsgálta az ihlet fogalmát, kiemelve: „A világ mint a valóságelemek egységes teljessége, valóságmögötti tény, az ihlet mint a teljes valóságnyivá növesztett valóságölő valóságelem részeinek teljessége, valóság előtti tény.” (Ha ezeket az alaptételeket költészete fundamentumának tekintjük, akkor válik érthetővé A hetedik című vers kapcsán már idézett mondat: A költészet az a fölöslegessé vált természet, de amely mint fölösleg vált ismét szükségessé”.)
     A Babits Mihályról írott pamfletjének gondolatmenetét ide kapcsolva fontos levezetésre nyílik lehetőségünk. József Attila – kötődve metafizikai kiindulópontjához – a művet az ihlettel, a valóságot pedig Istennel hozta kapcsolatba („a műforma magának az emberi ihletnek a tárgyiasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. […] A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a műnél az ihlethez”), a műalkotást pedig „határolt végtelenségnek” látta – a kifejezés mögött felsejlik a később az ember, majd a világ végességét lefedő „véges végtelen” képzet –, olyan jelenségnek, amelyik „a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot”. Ezzel óriási mértékben megemelte a műalkotás jelentőségét, hiszen a „világhiány” feloldási lehetőségének látta, ugyanakkor a mű létezési módját, belső mozgásait, strukturáltságát is szemlélete középpontjába állította, ha lehet ezt mondani, a művet teremtett világként szemlélte, olyan teremtett világként, amelyben megmutatkoznak a nagyobb világ törvényei.
     Nemcsak a teremtés, az önálló világ teremtésének vágya, hanem a bizonyosságból fakadó törvények keresése iránti igény is innét ered József Attila költészetében.
 

III.

Ha eltekintünk József Attila elméleti írásainak teoretikus értékelésétől – megtehetjük, hiszen kiváló elmék, közöttük Németh G. Béla, Tverdota György és Lengyel András ezt már megtették –, s „csupán” saját költészetére vetítjük rá az általa kialakított fogalmi rendet, akkor is fontos megállapításokhoz juthatunk el. Elsőként ahhoz a megállapításhoz, hogy a világ” képzete költészetének is fontos összetevőjét jelenti, azt is mondhatjuk, hogy annak egyik legfőbb viszonyítási pontja, s így nem csupán a versek logikai rendjében és motívumvilágában foglal el kitüntetett helyet, hanem maga a szó is számos esetben és kitüntetett pozícióban tűnik fel. A kiindulópontot ebben a vonatkozásban is József Attila korai, világbánatos, ám ugyanakkor valós társadalmi tartalmakat hordozó költészetében találjuk meg. Korai verseinek visszatérő jellemzője a világ és a költői én szembenállásának tételezése. Az 1922-ben írott Csöndes estéli zsoltárban olvashatjuk: „Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. / De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. / Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem, / minek zöldel, minek zöldel, meg kinek zöldel.” Az 1924-ben írott Kakuk Marci című versben a világot idegennek mutatja be: „Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe…–”. Az 1926-ban írt Bődülj torony című vers is a világ és a költői én szembenállását, ennek az énnek a kiszolgáltatottságát mutatja be: „Kardhegyen pörg a világ. / Háborúság a hitem. / Szépekkel, nagyokért – / nincsen jobb a csatánál! // Behúnyom a szememet: / ki rúg belém nagyobbat? Kacagok, nyílt a szám: ki dug békát beléje?” A világ ezekben a versekben értékeitől megfosztva jelenik meg, ezért okunk van azt is feltételezni, hogy a kézenfekvő és József Attila által is alkalmazott világ-virág rímpár tagjai egymással ellentétes tartalmakat jelenítenek meg. „…ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág” – áll a Kertész leszek című versben, s ugyancsak megengedi ezt a feltételezést a Medáliák második része is: „zöld füst az ég és lassan elpirul, / csöngess, a csöngés tompa tóra hull, / jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ”. Láthatjuk, a virág és a világ itt is elszakadt egymástól, a virág a tisztaság megjelenítője, s tőle elszakadva, mintegy önmagába zárkózva – ez a zártság a József Attila által megteremtett világok egyik legfőbb jellemzője lesz – létezik a világ. Kései verseiben a virág egyértelműen a meglévőnél teljesebb világ kifejezőjévé válik, Lengyel András hívta fel a figyelmet a Május című vers egyik három soros fogalmazványára: „s a szabadság kihordja majd / szép gyermekét, a rendet, / az ágon a virág kihajt”. A vers végleges változata is ebben a motívumkörben helyezhető el, a szabadság világa jelenik meg benne, hozzákapcsolódik a májusi kép: „A rengő lomb virágban ég, / és készül a gyümölcsre…” A szerelem is a virág képzetét hívta elő, s ez által lényegült át a világ „aranyos kalitkává”. Az [Én, ki emberként…] című vers egyik fogalmazványában olvasható: „Flóra, karcsú kehely / pompázik benned a világ / beléd van tűzve a fellegekkel / e könnyü, remegő levelekkel / a nagy, lehajló fejű virág”.
     A világ és a költői én szembeállítása két okból is fontossággal bír. Egyrészt azért, mert jelzi – s a teoretikus írásoknál korábban jelzi – a világ József Attila által vélt értékvesztését, s az énnek a világgal való szembenállását, ez a szembeállítás a teoretikus írásokban jól megfigyelhetővé válik a „világ eltűnésében”, a világhiány jelentkezésében és a művészetnek, mint a világhiány feloldási kísérletének a kettősében. Úgy, ahogy Vágó Mártának írta: ami kívül hiányzik a világból, azt „az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul”. Másrészt azért is fontos ez a szembenállás, mert végigkíséri József Attila költészetét, kései „nagy” verseinek is fontos motívuma lesz majd.
     A világ idegensége idéződik fel a Majd emlékezni jó lesz című versben:
 

…Fogamban
szaporodik az idegen anyag,
mint a halál is szivemben. Hanyag
társadalmunkra szabatos szavam van.

 
     Az Irgalom című versben is az én legmélyebb lényegét állítja szembe a világgal:
 
És hallgatom a híreket,
miket mélyemből enszavam hoz.
Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.
 
 
     A Nagyon fáj című versben akkori létállapotából következően a szembenállást kitaszítottságként jelenítette meg:
 
hisz kitaszít
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

     Végül az ugyancsak a világidegenségét felidéző, bizonyára gyermekkori emlékekre visszanyúló képet idézem a Kirakják a fát című versből:
 

Tőletek féltem, kemény emberek,
ti fadobálók, akiket csodáltam?
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csősz világban.
 

     Élete utolsó éveiben írta az idézett verseket, akkor, amikor gondolkodásán, ebből következően pedig a versein is eluralkodtak a gyermekkori emlékek. Szigeti Lajos Sándor figyelte meg, hogy az ekkor írt versekben megjelent a gyermeki énhez, a gyermekhez való arányosításnak az igénye, minden bizonnyal a gyermekkori, öcsödi tapasztalatokhoz kapcsolódva. Gondolkodásában bármenyire is hangsúlyozódott a világ és az én szembeállítása, ráadásul ennek a szembeállításnak még az elméleti alátámasztását is megteremtette, költői világában ez a szembenállás nem merevedett egyoldalú kapcsolattá. Az Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak című versében a már megfigyelt szembenállást jelenítette meg:
 

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.
 
     Ezzel szemben az Eszmélet hatodik szakaszában a szembenállást ellenkező irányból mutatja be, nem az énnek a világba való bekerülését érzékelteti, hanem a világnak az én világába való behatolását:
 
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
 
     A költői képet megteremtő gondolkodás érzékelte a világ és az én szembenállását, ugyanakkor a kép a világot teljes egészében az én részévé formálja, a világhiányt – láttuk, a világ a legtöbb esetben értékvesztetten jelent meg, ráadásul önmagába záródó egyes világként, ezzel még foglalkozni fogunk – az én hiányává formálja át, s ezzel kiváltja egy másik világ, ha megelőzhető az elnevezés: az új világ képzetét. Az én és a világ közötti ellentétes irányú, a világ irányába, majd az onnét kiinduló mozgás ebbe a gondolkodási rendszerbe kapcsol más különböző irányú mozgásokat is. A Dunánál című versnek az eddigiek alapján szokatlan, ám József Attila aránytalansági képzeteit ismerve ugyancsak érthető kijelentése („A világ vagyok – minden, ami volt, van”) mellé a múltból a jelen irányába ható mozgássor, ha tetszik, építkező jellegű mozgássor kapcsolódik, két szakaszt idézek ide kapcsolódóan: 
 
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
 

     Mindezzel ellentétes irányú mozgássor is megfigyelhető József Attila költészetében. Nemcsak a voltból építette fel magát önálló világgá, hanem önmagába is befogadta, s megsemmisítette a világot: „Világot hamvasztottam el szivemben” – olvassuk a Mint gyermek… című versben. Ehhez hasonlóan az építkező jellegű mozgássorral ellentétes széthullás is a világ képzetéhez kapcsolódva jelent meg József Attila világában, éppenséggel a világteremtéssel kapcsolatban már idézett A kozmosz éneke című versben: „Ha bolygók és világok mind kihűlnek, / minden atom az ősbe visszahull, / minden lélek az Úrba szabadul…” A kozmikus széthullás képe megőrződött József Attila költészetében, a Kövek című, nagyon is reális kiinduló képeket tartalmazó versben is felnagyítódik: „Hát nem segít a jaj s az allelúja? / Se hit? se malter? se Krisztushabarcs? / széthull az ember millió darabra, / mint esőben a vályogkaliba.” Feltűnő, hogy az Eszméletben a széthullás („ami van, széthull darabokra”) a vanra (világra?) vonatkozik, vele szemben az „ami lesz, az a virág”(!) jelenik meg. A világ-virág rímpár megismétlődik a Flórának című, az egyik utolsó nagy számvetést tartalmazó versében:
 

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.
 

A Ritkás erdő alatt című vers főmotívuma az eltűnés, a vers a „tökéletesen absztrakt képek ugrásával” a kozmikusság érzetét kelti fel, s így kapcsolódik egy egészen más, már elvont voltában is eredendően „tudati kategóriarendszerbe”. A széthullás képe egyik utolsó, tulajdonképpen a vers felépítését önmaga tárgyává tevő versében, a már idézett „Költőnk és Kora” című versben válik egyetemessé, az ebben a versben megformált kép magába sűríti léttapasztalatát: önnön szétesésének megtapasztalását, a kozmosszal kapcsolatos tudását, s mindazt a tudást, amelyet az én-identitás (Lengyel András) széteséséről szerzett. Az egyéni tapasztalat mellé az általános tudás társult, mindezt pedig teljesen egyénítve, önmaga világából és költői szemléletmódjából kiindulva jelenítette meg. Ha van titka József Attilának, akkor ez a legnagyobb titka, az általános tapasztalatot nem gondolatilag közelítette meg, hanem megteremtette. Az építkezés és a széthullás képzetének párhuzamos jelenlétéről mondottakat megerősíti az, ahogyan Lengyel András bebizonyította, hogy József Attila „a Szabad ötletek jegyzékében és A Dunánál című ódájában, nagyjából egyazon pillanatban, problémáira diametriálisan ellentétes válaszokat adott”. Eszerint mindkét szöveg – nevezzük így őket – 1936 májusának második felében, az első május 22-én és 24-én, a második pedig május 31-én született. Lengyel András szerint A Dunánál kulcsmondata az „…Én dolgozni akarok”, ez pedig szembefordulás „saját önanalízisének negativizáló törekvésével”. A „párviadalban”, tudjuk, a kiüresedő világ tükörképeként, s az én széthullásának fájdalmas végső tapasztalataként a lélek kiüresedése, s az én szétesése győzedelmeskedett. A Ki-be ugrál című versben olvashatjuk:…
 

A semmiből vissza ne rántsatok.

Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

amíg elkészül ez a költemény…
 

A [Kiknek adtam a boldogot…] című vers ebben az értelemben rögzítette a széthullást, ismét csak a kiüresedő világnak az egyénben való megjelenéseként:
 

Kitetszik, mily üres dolog,
mily világ visszája bolyog
bennem, mint lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
 
A  „Költőnk és Kora” című versben a más versekben is megjelenített semmi ezért jelenhetett meg – igaz, „mintha” – a valami szétesésének poraként:
 
Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora…
 
 IV.

Bár – végső tapasztalatként – a világ és az én szétesése József Attila gondolkodásában összekapcsolódott, ennek a tapasztalatnak legtovább éppen a vers állt ellen, láttuk, azt teljes világként akkor is felépítette, amikor önmaga széthullását a világegyetem egészére vetítette ki (Tverdota György). A széthullás a világ és az én szembeállításához kapcsolódó képzetekben jelent meg, ennek a folyamatnak a térnyerése azonban számos más folyamat, s más irányú mozgás közepette ment végbe. Ha kiindulópontként nem egyszerűen a világ és az én, vagy a világ és a költészet szembe állítását fogadjuk el, hanem a létező, ám a valóságelemek által elnyelt világot és a valóságnyivá növesztett, a „való világ” törvényeit önmagában hordozó költészetet szemléljük, akkor láthatjuk, hogy ehhez az egymást feltételező két jelenséghez az alapvető mozgásirányok mellett is számos más jelenség és mozgás kapcsolódott.
     Első megfigyelésünk a „teoretikus” állásfoglalás és a költői gyakorlat egymáshoz való kapcsolódásához kötődik. József Attila verseiben szinte fölösen nagy számban alkalmazott kozmikus képet, az űr, a csillagok, a különböző égitestek, az űrhöz kapcsolódó végtelenség és hatalmas távolság állandóan visszatérő elemei költészetének. A kozmikus képek használata részét képezte költői gyakorlatának, szinte folyamatosan kozmikus képeket teremtett. Példaként idézem az 1925-ben írott Ezüst élet című versből: „Egy télestén a földet csöndesen / betakarta a fáradtság, a szent, / az én szavammal együtt, hisz az is / végtelen hideg világban kereng.” Láthatjuk, a végtelenség itt a hidegre vonatkozik –, de a kép áttételesen felidézi a világ végtelenségét is, annál is inkább, mert a tagolás hiánya lehetővé teszi, hogy a jelzős szerkezet jelzőjeként értelmezzük, s így magára a világra vonatkoztassuk. A végtelenség – meglehet, még a világ Newton teremtette modelljéből származik ez a képzet –, visszatérő eleme volt már a fiatal József Attila költészetének is. 1922-ben írta a Keresek valakit című versben: „Lelkem elröppen a Végtelenbe, / tovább nem vágyom arra az egyre, / a Végtelenbe.” Alig valamivel később a Vers című versbe kerültek ilyen sorok: „Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne / és semmisülne át a Végtelenbe”, s így tovább… Kozmikus képeivel már indulásakor kitágította verseinek világát, példaként ennek kapcsán még idézem a Ködből, csöndből című verséből: „Iszonyatos, nagy bosszú ez, / várni, várni, míg vége lesz. // S tudni, vannak így még többen: / mígnem valaki megdöbben, // míg valaki föl nem ordít, / ködből, csöndből föl a holdig…” Még a kései versek ismeretében is meglepő az 1924-ben írott Magyarok című versének képe: „Űlünk, űlünk a mindenség szélén, / tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?” S bár a kozmikus világról vallott felfogása az idők során jócskán megváltozott, ahogyan azt Tverdota György bizonyította, a Newton által megteremtett világmodell helyére az Einstein által megteremtett került, a végtelen kifejezés helyére pedig a véges végtelen, az induló költő kozmikus képei tovább éltek a későbbi versekben is. A csillagok korai, ha úgy teszik a későbbieknél természet közelibb verseinek középponti szereplői voltak („Gyöngy a csillag, úgy ragyog, / gyöngyszilánkokként potyog”, Gyöngy, 1928) későbbi, ún. nagy verseiben is megtaláljuk őket. A Téli éjszaka felejthetetlen képe ezekben a korai versekben találja meg elődjét:
 

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival...

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
 
Az 1934-ben írott [Magad emésztő…] című versben találjuk az alábbi sorokat:
 
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán megúntad. Így volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az únt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhúztam vele.
 

S még a kései Judit című versben is rátalálunk a korai versek statikus, a költői én hangulatát kozmikus méretűvé növesztő eljárására: „Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.” A kései versek képzetvilágát (a lélek és az űr egymásba való átjátszását) a korai versek statikus képi világával elegyíti Az árnyékok című vers:
 

Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok,
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.
 

A kozmikus képek eredetével kapcsolatban természetesen csupán találgatásokra hagyatkozhatunk, eredetük minden bizonnyal ott húzódik, ahonnét a versírás szándéka is ered, ebből fakadóan eredetüket minden kétséget kizáróan akkor tudnánk értelmezni, ha az első versek, képek megszületésének folyamatát is ismernénk. Ezek a képek József Attila költői gyakorlatának részei voltak, alkalmazásukkal József Attila kitágította versei világát, ezért rendszeresen alkalmazta őket, mintegy a magyarázat, okfejtés részeként is. Ám mivel eredendő módon kapcsolódtak József Attila világához, talán nem fölöslegesen föltételezzük, hogy akkor, amikor az abszolutumok megértésére törekvő költő teljes, az elrejtőző világ helyére új világot képviselő költészetet akart teremteni, tudatosan élt a kozmikus képek adta lehetőségekkel.
     Ennek a gondolkodásnak a másik oldalához, a „világ elrejtőzöttségéhez” kapcsolódik az, hogy kozmikus képeiben József Attila mindig felnövesztett világot teremtett, ám ez a világ csak a legritkább esetben bizonyult teljes világnak. Pontosabban, nem az egész világ mutatkozott meg bennük, hanem a világokra szakadt világ egyik világa, már A kozmosz énekében megtaláljuk a világok elkülönülésére utaló sorokat: „Külön világot alkotok magam, / mert mint baktériumoknak csepp is tenger, / idegen, messzi bolygó minden ember, / kinek csak vágya, álma, gondja van.” Ismét csak azt kell mondanunk, hogy az önálló világ megjelenítésére utaló körülhatárolt csepp magában hordozza a későbbi „külön világokat”, ahogyan az űr és a lélek egymásra vetítésével is találkozunk később. Láttuk, a Medáliákban is feltűnt a zárt, s kicsivé formált világ („jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ”), s a Téli éjszaka hatalmas kozmikus képében is önálló világként léteznek újabb téli éjszakák: „Téli éjszaka. Benne / mint külön kis téli éj, / egy tehervonat a síkságra ér.” Az Eszmélet című versben a nem természetes világ szétdaraboltságának bemutatása meghatározó jelentőségű szerephez jutott. Az ún. kései versekben figyelhetünk majd fel hasonló tagolódásokra, már az Eszmélet után írott Szappanosvíz című versben, a világ-ág rímpár megjelenési formájaként: „…én is szállnék s szállna az ág, / a ház, a szalma, felhő és e / sok egymáshoz kötött világ!” Az Elmaradt ölelés miatt című versből idézem: „Makacs elmúlás tolja a világot / maga előtt, mint bányász a szenet, / melyet kifejtett, darabokra vágott.”
     Feltehetően ide kapcsolható az a jelenség is, hogy József Attila csak a legritkább esetben, majdhogynem „teoretikus” vagy „ideologikus” okok alapján vállalkozott ún. „teljes világok” bemutatására. Ezek között a tudatosan megformált versei között kell számon tartanunk például a Falu című verset, ennek kapcsán írta N. Horváth Béla: „A vers […] azon művek sorába tartozik, amelyek a társadalmi valóság egy meghatározott részének definitív leírását, értelmezését hivatottak adni.” Természetesen több hasonló, majdhogynem deklaratív céllal megteremtett verset találunk József Attilánál, ezek közül említem meg A város peremén és a Hazám című verseket. A leírás, a külső világ leírása ezekben a versekben és más versekben is megjelenik, vagy önállóan vagy háttérként. Csupán a nagyobbrészt ismert példák közül idézem fel a Levegőt! című verset („A gyepre éppen langy sötétség szállott, / mint bársony-permeteg / és lábom alatt álmatlan forogtak, / ütött gyermekként csendesen morogtak / a sovány levelek”), s a Hazám című verset: („Az éjjel hazafelé mentem, / éreztem, bársony nesz inog, / a szellőzködő, lágy melegben / tapsikolnak a jázminok, // nagy, álmos dzsungel volt a lelkem / s háltak az uccán…”)
     A „való világnak” ez a leszűkítése minden bizonnyal összefüggésben állott betegségével. A József Attila betegségével foglalkozó tanulmányában Cserne István idézi Vágó Mártát, aki egy 1927-es kirándulásuk kapcsán a következő szavakat idézte a költőtől: „…mikor mentem itt lefelé a bevetett árokban, szemben, az emelkedő lejtő mezsgyéit bóbiskoló parasztoknak láttam, az egyik behúzta a nyakát, a kalapja az orráig csúszott előre és a pipa lógott a szájából…” A kérdésre, hogy ezt valóban látta-e, így válaszolt: „Azért tudtam, hogy szántóföldek”, s Vágó Márta szerint vigasztalóan nevetett. A leszűkítés viszont valószínűleg szerepet játszott abban, hogy az általa teremtett rész-világot, azt a rész-világot, amelyet aztán felnövesztett, elképesztő érzékletességgel, annak belső törvényeit figyelembe véve teremtette meg, s „zárt világként” létező költészete is a logikai törvények legkövetkezetesebb érvényesülését mutatja, ahogyan motívumai is kristálytiszta rendbe illeszkednek.
 

(Folytatjuk)