LACKFI JÁNOS
 

Diszkrét lenyomat
 

Nem is tudom, hanyadik egeret ölöm már meg,
de sem a kéjgyilkosok élvezete, sem tudományos
kíváncsiság nem járul az akcióhoz, a legbanálisabb
tárgyilagos undorral, pici szúró fájdalommal veszem
szemügyre művemet
Amikor betolakodót látunk meg a lakásban,
s kitesszük a be nem száradó, színtelen, szagtalan
ragacsot, rá az avas diót, szalonnát, már be is indul
a gépezet, visszaút nincs
Aztán egyszeriben ott a csatakos bundával mindhiába
bicikliző csepp élet, a mocorgó bajusz, kiutat fürkésző szem,
én meg készülhetek a jó halál kegyes doktorbácsijának
szerepére
Lapát, hordódonga, terméskő: megteszi bármi, súlya
legyen, hozzá karom ereje
Letakarom, ne lássam, ahogy fröccsen,
ahogy facsarodik a test, csak a sújtó tárgy
diszkrét lenyomata a kartonon

 
 

Innen haza

                   Öcsémnek, Matyinak
 

Ki mondja meg, Úristen, miért van az,
hogy most, a lábszagú szobában
számítógépet nyüstölve egyszeriben
kiabáló; nyári piackép vesz körül,
valahol Franciaországban lehetek,
mályva- és rózsaszín, kunkorgó
tenger gyümölcsei, gombszemű rákok,
nagy halom mélylila héjú kagyló,
sós lében heverve ínycsiklandó,
barnára sült csirke-testek,
opálos halszeletek, nagy bogyójú szőlő,
halmokban ráncosodó vagy épp feszes
bőrű oliva, arrébb húsos és erezett szirmú,
rikító virágok harsányzöld levelek közt,
zsíros kockákban pasztellszín
gyógynövényszappanok, karcsú
üvegekben olajba áztatott vérvörös paprika,
hasas befőttesekben dinnyék, narancssárga,
csíkos és pettyes tökszeletek, mindennemű
savanyú zöldség vegyest,
s a tréfálkozó árusok már készülődnek,
nedves törlőronggyal hajigálják egymást,
dobozokba pakolják az árut, méregetnek
engem, a kései vevőt, aki határozatlanul
ténfergek, a vászontetők közötti hasadékon
lepergő fénykonfettiben gázolva térdig
– valamit vinni kéne innen haza.