Hamvas Béla Regényelméleti fragmentuma csak töredék ugyan, tehát nem egy részletesen kidolgozott regényelmélet, ám Hamvas ez irányú munkája nem marad befejezetlenül: maguk a regények pótolják az elmélet hiányzó tételeit. Részben úgy, mint a Karnevál esetében, ahol esszéisztikus metanarratív fejezetek szövegszerűen is tárgyalnak regényelméleti problémákat; másrészt viszont maguk a megírt regények képviselik Hamvas regényelméletét, hiszen a megalkotottságának módján keresztül minden regény szükségszerűen magában hordozza önmaga elméletét. Amennyiben a továbbiakban a Bizonyos tekintetben című kisregény elemzését egy ilyen olvasat irányából végezzük, talán ki tudjuk egészíteni Hamvas töredékes regényelméletének hiányzó fejezeteit. 
  

Mi történik és egyáltalán: ki beszél? 

A regény a következő mondattal kezdődik: „Ez még mind semmi.” Majd ezt követően az első bekezdés jelentős világtörténelmi eseményeket sorol fel, történelmi tényeket, melyek a 40-es évek legvégétől a 60-as évek elejéig befolyásolták a világpolitika alakulását (Mao Ce-tung kínai hatalomátvétele, Sztálin halála, a szuezi válság, a kongói polgárháború, az afrikai államok önállósodása, az első emberi űrutazás, Kennedy elnök meggyilkolása). Felmerül a kérdés, milyen olvasói attitűdöt vár el, mi lehet a célja egy regénynek azzal, ha a legutóbbi történelmi események enumerációjával kezdődik, és rögtön utána hozzáteszi: „Akármelyiket el lehet venni és hozzá lehet tenni Kongót, vagy az űrhajót, mindenki ott van, ahol van.” A történelmi tényeket egy vészjósló hang vezeti be, jelezvén, hogy még ennél is rosszabb, súlyosabb események várhatók; rögtön ezután azonban eljelentéktelenedik maga a történelem, lényegtelenné válik: lényegtelenné a regény szempontjából. Ezzel a Bizonyos tekintetben megfelel annak a követelménynek, amelyet a Regényelméleti fragmentum határozott meg. Eszerint mivel a világtörténelem realitása eltávolodott az embertől, személytelenné, absztrakttá vált, így a valóságnak, az emberi létezésnek, az emberi sors lényeges kérdéseinek a regénybe kellett áthelyeződniük: „Létezésünk súlypontja már jó ideje a nagy, nyilvános fő- és államtörténetből a regénybe siklott át.” (Regényelméleti fragmentum)
     A Regényelméleti fragmentum szerint regényben a ”reális történet” csak a személyes emberi történet, a „szélmalomtörténet” háttereként vagy ellenpontjaként jelenik meg, azaz a regény a történelmet „néha feloldja, néha kineveti, néha elveti”. A Bizonyos tekintetben cselekménye abban a hipotetikus közeljövőben játszódik, a munkatáborok korában, amikor a történelem már teljesen személytelenné és abszurddá vált, amikor „a valóság utolsó nyoma is eltűnt”. Ebből közvetetten arra gondolhatunk – ha továbbra is a Regényelméleti fragmentum gondolatmeneténél maradunk –, hogy a Bizonyos tekintetben regényideje a világtörténelem végével esik egybe. Úgy is olvasható ez a kisregény, mint egyfajta elmélkedés a világtörténelem végéről, a történelem utáni emberről.²

Később a valóság utolsó nyoma is eltűnt, csak a történet maradt meg. Eseménnyé azon az augusztusi délután vált, amikor a rakodóparton csődület támadt. (327)

A realitás teljesen súlytalanná, lényegtelenné vált. Vannak azonban események, amelyek esélyt kínálnak arra, hogy a realitásban mintegy megmutatkozzon a valóság. Hamvas elmélete szerint a regény lényege, hogy képzeletbeli szereplők segítségével olyan képzeletbeli helyzeteket teremt, melyekben létezést fenntartó legfőbb valóság (vagyis az „igazság”) felismerhetővé válik. Ezért kezdődik a regény egy ilyen „eseménnyel”,³ melyet először távolról láttat a narrátor, kicsiben, és csak fokozatosan közelít felé, lassan élesíti a képet. Végül kivehetővé válik, hogy néhány ember körüláll egy földön hanyatt fekvő, meg-megvonagló ismeretlent. A narrátor még közelebb lép, és ekkor megismer valakit az emberek közül. Beszélgetni kezdenek: kiderül, hogy nemcsak egymást, de a földön vonagló embert is ismerik mindketten. Húsz évvel korábbi történetet kezdenek mesélni, amikor is Csincsajantaniban valaki fölgyújtott egy barakkot. A regény egy detektívtörténet lehetőségével kecsegteti az olvasót: az alapkérdés ugyanis látszólag az, hogy ki gyújtotta fel a barakkot, vagyis ki a tettes? Mint említettük, Hamvas vonzódik a népszerű irodalmi formák helyzeteihez és módszereihez (talán azért, mert az olvasót figyelmét és érdeklődését ezek segítségével lehet a leginkább ébren tartani). A „nyomozás” jegyében születő elbeszélés mindvégig azt a reményt tartja fönn az olvasóban, hogy van megoldás, és a regény végén fény derül mindenre. Ehelyett a Bizonyos tekintetben nem a dolgok tisztázása, hanem sokkal inkább az elbizonytalanítás felé halad, és az olvasó egyre bizonytalanabb lesz abban a tekintetben, hogy mi történt valójában Csincsajantaniban. Mintha a regény címe is arra utalna, hogy a reáliák világában nem lehet egyetlen pontos nézőpontot találni: többféle nézőponttal kell számolnunk, melyek mindegyike valamennyire másként mutatja ugyanazt a dolgot, ugyanazt a történetet. Ugyanakkor az is lehetséges – s ezzel némileg még komplikáltabbá válik a dolog –, hogy voltaképpen nem egy történet van, hanem több, egymás mellett érvényes történés… Az olvasó helyzetét továbbá az is súlyosbítja, hogy a Bizonyos tekintetben szereplői között nincs olyasvalaki, mint amilyen Patmore volt a Szilveszterben, aki mégiscsak kínált valamiféle támpontot a sokféle megoldás közötti eligazodásra.
     Nemcsak a történet, hanem maga a szöveg is fokozatosan elbizonytalanodik és megkérdőjeleződik. A párbeszédek során olykor nehezen követhető, hogy ki az, aki éppen beszél. Az is gyakran előfordul, hogy az aktuális beszélő elbeszélésében megelevenednek a szereplők, és az ő párbeszédeik beékelődnek az aktuális beszélő főszövegébe.
     A regény nem tagolódik fejezetekre, de figyelmes olvasással észrevehető, hogy a szöveg öt világosan elkülönülő részből áll.
     Az első nagyobb részt (327-355) nevezzük az 1-es számú beszélő elbeszélésének: ő az, akinek a hangja a regény elején szinte észrevehetetlenül simul bele a narrátori hangba (a két hangot akár azonosíthatnánk is). Az 1-es számú beszélő a 2-es számú beszélővel a rakodóparton találkozik, a hanyatt fekve vonagló ember mellett, s a 2-es számú beszélő meghívja az 1-es számút a hajójára, hogy ott bort iszogatva elbeszélgessenek. Az 1-es számú beszélő elbeszélése a rakodóparton fekvő különös illetőről, Mirabelről, s annak nem mindennapi élményeiről szól. Ezután következik a 2-es számú beszélő elbeszélése, amely a regény második nagyobb részét képezi (355-381). Ennek a résznek a központi figurája szintén egy különös szereplő, Hassqardass, és az ő nem kevésbé rendkívüli teóriái. A 2-es számú beszélő elbeszélését a regény harmadik része követi (382-425), a nyomozás története, melyben a két elbeszélő a barakk felgyújtásának körülményeit próbálja tisztázni a gyanúsítottak tanúvallomásainak felidézésével. A regény negyedik része a parodisztikus biztosítási eljárás (425-446): a kárrendezési igények során a Karnevál szereplőihez hasonló, „odakozmásodott” jellemek tűnnek fel. A regény végén található ötödik rész a regény lezárása (446-454).
     A szöveget valaki már az első egynéhány oldaltól kezdve lábjegyzetekkel látja el. Ezek a jegyzetek képezik a szöveg destabilizálásának leghatásosabb módszerét. Az első ilyen lábjegyzet a szövegben előforduló „lábországgereblyéző” szót kommentálja: „*Félreértés. Az eredetiben ‘foot- landraker’, ami annyit jelent, mint csavargó.”Arról lenne szó tehát, hogy a regény „eredetije” angol nyelven íródott, s amit mi olvasunk, az csupán fordítás? Néhány oldallal arrébb viszont egy újabb különös szót, az „alátartásvidám”-ot kommentálja egy jegyzet: „*Goromba hiba. Az eredetiben ‘unternehmungslustig’, ami annyit jelent, mint ‘vállalkozókedvű’.” Mégsem angol volna tehát az „eredeti” szöveg, hanem német? Vagy egy része talán angol, a másik része pedig német nyelven íródott? Később a kérdés tovább bonyolódik, mivel előfordul, hogy a lábjegyzetíró angol, német, francia (sőt: szanszkrit és héber) nyelvű megjegyzést fűz a szöveg valamely helyéhez… Úgy tűnik, a szöveg eredete az ismeretlenbe vész: a szöveg származása és eredeti formája bizonytalan.
     Csakhamar valószínűvé válik, hogy nem egy jegyzetíró van, hanem legalább kettő. Tipondálkuluc község szövegbeli előfordulását ugyanis az egyik lábjegyzet a következőkkel kommentálja: „*Tipondálkuluc nem létező község neve. Egyesek szerint a tatárjárás előtt Kajnádmekettye helyén levő település volt, de 1587-ben feldúlták.” Majd ehhez a lábjegyzethez egy újabb lábjegyzet azonnal a következő megjegyzést fűzi: „**Zagyvaság. Kajnádmekettye szintén kitalált név. Egyébként 1587-ben nem is volt tatárjárás.” Az olvasó ezek után még jobban elbizonytalanodik: vajon ki(k) lehet(nek), aki(k) a jegyzeteket készíti(k)?
 

Mirabel és a spirituális gyilkosság

A sokféle bizonytalanság közepette akkor kezd tisztulni valamelyest a kép, amikor (esetleg sokszori olvasás után)⁴ felismerjük, hogy a regény valójában egy ravasz „átverésen” alapul: a barakk fölgyújtása körüli nyomozás csak ürügy, csak apropó az elbeszélésben. A gyújtogatás ügyében való vizsgálat csak a felszín. Emellett van egy másik rétege is a regénynek, amely szintén egy nyomozásról szól.
     Mirabel a következőképpen jelenik meg a regény nyitójelenetében: „Hanyatt fekszik behunyt szemmel, néha megrándul. Szabálytalanul lélegzik. Keze ernyedt és nyitva.” Nem tudjuk, mitől lett rosszul, miféle rohama van, miért esett össze: a körülötte állók sem tudják. Mirabel mellett találkozik össze az a két szereplő, akiket fentebb, regénybeli nevek híján, 1-es és 2-es számú beszélőnek neveztünk. Az ő beszélgetésükből (illetve beszélgetésük részleteiből) áll össze a regény, amely azonban elejétől kezdve mintegy az „orránál fogva” vezeti gyanútlan olvasóját: megpróbálja elhitetni vele, hogy a nyomozás azt akarja kideríteni, hogy mi történt annak idején a barakk fölgyújtásakor, illetve ki volt a tettes. Mégis, minél több változatot és minél több nézőpontot ismerünk meg, annál homályosabbá válik minden a gyújtogatást illetően; az olvasó végül felismeri, hogy félrevezették, és tulajdonképpen nem arra figyelt, amire kellett volna, illetve nem figyelt mindenre. A nyomozás igazából nem (vagy nem csak) a barakk ügyében folyik, hanem (és sokkal inkább) Mirabel roszullétének ügyében. A regény alapkérdése ebben az utóbbi esetben a következőképpen módosul: mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy Mirabel ilyen rossz állapotba kerüljön?
     A kérdés megválaszolásához az 1-es számú beszélő történetéből indulhat ki az olvasó. Ez a rész bemutatja Mirabelt, akinek az alakjában a hamvasi „átvilágított egzisztenciára” ismerhetünk: Mirabel nem fogadja el a valóságot, mert az romlott, démoni, igazságtalan.

Tudja mi ez? Ellenállás nélkül minden megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. Mintha Lao-ce és Hérakleitosz, Buddha és Szókratész, Nagarjuna és Shankaracharja és rabbi Hillél és Plótinosz és Bruno és Ramakrishna szájukat se nyitották volna ki soha. Ami van, az a zsarnokok és az őrültek és a gazfickók, a forradalmak és a háborúk és a börtönök és a munkatáborok. (341)

Ugyanakkor ő is kénytelen a való világban élni, tehát maga is kénytelen része lenni ennek a romlottságnak. Valójában tehát Mirabel egy iszákos tolvaj (a lopásról egész elmélete van, ez a kleptozófia), akinek több nőtől is van gyereke, de tartásdíjat egyik után sem fizet. Az átvilágítottság azt jelenti, hogy Mirabel a romlott életvitelének igazolására nem talál ki elméleteket és magyarázatokat: önmaga sötét oldalait sem rejti el, hibáit ehelyett nyíltan bevallja, következésképpen a tudat teljes ellenőrzése alatt tartja önmagát. Mirabel azonban hiába átvilágított egzisztencia; szellemileg csak addig a szintig jut el, hogy a realitás romlottságát, valamint ezzel szemben az emberi életben rejlő nagyszerűség lehetőségét felismeri, azt viszont már nem tudja, hogy szellemi fejlődésében mi lehet a következő lépés.

Hihetetlen, mondta, hogy egy ilyen tetűnek ilyen óriási élete legyen, éspedig nem csupán nekem, hanem mindenkinek, hogy léte lénye térfogatán tízmilliárdszorosan túlnőjön és a létező világ egésze, vagyis végtelen legyen, ez a tetű, aki vagyok itt és örökké. (338)

Mirabel tehát csak a felismerésig jut el, nem tudja azonban, hogy mit kellene tennie ezután. (Hamvastól egyébként az sem idegen, hogy a regényeiben karikatúrákat rajzol esszéinek „beszélőjéről”, azaz a teoretikus műveiben képviselt álláspontokról. Ilyen szereplő volt a Karneválban Vidal, vagy a Szilveszterben Patmore; bizonyos tekintetben ilyen szereplőnek tekinthetjük Mirabelt is.)
     Mirabel számára a romlottságban való végső elmerülést az jelenti, amikor előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból megöli egyik munkatársát, a hallgatag, szorgalmas, egész életében a családjáért dolgozó segédmunkást (a „rőtképűt”). Mirabel azért veri agyon az illetőt, hogy elrabolja a pénzét. Enigmatikus helye ez a regénynek, mivel a meggyilkolt segédmunkás néhány perccel a gyilkosság után „feltámad”. Mirabel tanácstalan; nem érti a dolgot.

Az egyik lehetőség, hogy meg sem öltem. De akkor hogyan jutottam a pénzhez? A másik, hogy rosszul csináltam, a vízből kimászott és hazament. De akkor legalább vizes lett volna. Elhatároztam, hogy kérdőre vonom. Micsoda alapon merészel itt járkálni, amikor nem él? Előzőleg többeknél érdeklődtem iránta. Mindenki, akit megkérdeztem, értelmes válaszokat adott. A rőtképű rendesen jár munkába, eszi a zsíroskenyeret és a hagymát, és kéthetenként hazautazik. A dolog, úgy látszik, nem úgy történt, mint ahogy én gondolom. De akkor mi történt? (348)

Ennek az epizódnak több olvasata lehetséges. Az első az, ahogyan Mirabel magyarázza az esetet (nevezzük ezt erkölcsi olvasatnak): eszerint azért kellett megölnie a segédmunkást, hogy az emberölés bűnével való beszennyeződéssel közelebb kerüljön Istenhez. Mirabel istenkereső ember, aki az istentelen realitásban végtelenül szenved: tettét azért követi el, hogy legyen miért bűnhődnie, mivel úgy gondolja, hogy az emberben csak a bűnhődés során ébred leküzdhetetlen vágy a megtisztulásra. Vagyis a tette csak spirituális értelemben elkövetett gyilkosság, nem valódi emberölés: eredeti célja az istenkeresés.

Kiontott vértől beszennyezett ember vagyok, és számomra nincs bocsánat. Még ha kínálnák is, visszautasítanám. Én ezért bűnhődni akarok és bűnhődök is, sokkal jobban, mintha börtönbe zárnának, vagy ha felkötnének. De ez még mindig jobb, mint a realitás. Itt van bennem, mint a tüzes vastövis. Mintha más lennék, mint aki vagyok. Ez legalább nem valamilyen másodlagos élet, hanem közvetlen. Ez az, amit én szentségnek hívok. (352)

Egy másik olvasat szerint, melyet talán eszkatológiainak nevezhetnénk, a segédmunkás feltámadása a realitás elbizonytalanodásának kardinális momentuma. Ebben az olvasatban a realitás már olyan mértékben fiktivizálódottnak minősül, hogy a legalapvetőbb szabályai sem érvényesek többé, így például a halottak feltámadhatnak. A regénynek ez az epizódja egyben bevezetőt képez a regény túlvilággal foglalkozó, eszkatológiai részéhez, melyre a nyomozás története végén kerül majd sor (ahol egy másik szereplő szintén visszatér a túlvilágról).
     Végül egy harmadik, „dekonstruktív” olvasatban a segédmunkás feltámadása magáról a szövegről és a szöveg értelmezéséről szól. Az értelmező ugyanis – mint e helyütt mi is! –, addig „püföli” a szöveget, addig próbál valami értelmet, jelentést, magyarázatot kiszedni belőle (akár erőszakkal is), míg agyon nem veri végül. Az értelmezőnek sikerül szétszedni a szöveget, a szöveg agyonütésével sikerül valamiféle értelmezést rendelni hozzá; ám azt is észre kell venni, hogy a szöveg ezután új életre kel, új értelmet nyer. Minden értelmezést követően a szöveg egyúttal módosul, másképp is olvashatóvá válik. Újra és újra feltámad tehát a szöveg – újra és újra agyon kell verni az interpretáció során. (A textualitásban nincs, nem létezik megváltás.)
     Az értelmezések pluralizmusába beletörődve kell folytatnunk az olvasást. (Az olvasás mint tao: állandó rendezgetés, koncentráció, útkeresés.)
 

Drih Muriklumeu Hassqardass 

Mirabel csak a realitás és a valóság szétszakítottságának felismeréséig jut el, a tudatosságát azonban nem tudja „alkalmazni”, azaz nem tudja önmagát megváltoztatni. A 2-es számú beszélő történetében szereplő Drih Muriklumeu Hassqardass alakja ezért részben a mirabeli életfelfogás, az átvilágított egzisztencia bírálata. Hassqardass ugyanis a szellemi érés következő lépését is megteszi: számára már a „realizálás”, a felismert igazságok „alkalmazása” (a realitásba való átvitele) a legfontosabb. A realizálás a kései Hamvas-esszék egyik alapszava, az egyetemes tradíció által megőrzött szellemi tartalmak megvalósítását, a helyes életrend gyakorlatban való alkalmazását jelenti.
     Hassqardass kétféle emberről (vagy inkább kétféle alapállásról) beszél, „érdekes emberről” és „jelentékeny emberről”. Az érdekes ember leírása alapján könnyen felismerjük Mirabelt. Ugyanakkor önreflexiós utalást, az esszéíró önkritikáját is kiolvashatjuk belőle, Hamvas korai gondolkodói szakaszára vonatkozóan, amikor az emberiség kulturális, szellemi és szakrális hagyományának elkötelezett híveként keserűen kritizált mindent, ami szerinte a szellem és az életvitel elszakadásához, vagyis a világválsághoz vezetett.

Az érdekes emberről egyelőre annyit tudok mondani, hogy önmagát tudata teljes fényének ellenőrzése alatt tartja, és minél tudatosabb, annál érdekesebb. De ebben aztán ki is merül. A megvalósításra ereje már nem jut. […] Minden percben rajtakapja magát valamin, amit tüstént be is vall. Csak egyet nem tud, mindennek következményét levonni és megváltozni. Igazságát nem tudja realizálni. […] Ezt az embert bármilyen társadalomba cseppintse be, tüstént az egészet opponálni fogja. […] Amint mondtam, egyetlen dolog jellemzi, hogy igazságát nem ralizálja, ellenben realizálásra való képtelenségét igazolja. Ezért nem jelentékeny, csupán érdekes. Mainapság a közkeletű alakzat, hogy igazolásának első tézise: a realizálásra való képtelenséget a társadalomra hárítja. (360-361)

A jelentékeny ember célja viszont éppen a hiteles élet megvalósítása. A jelentékeny ember számára – Hamvas kései esszéivel teljesen egybehangzóan – „egy csepp realizált igazság több, mint száz kötet érdekesség”.

A jelentékeny ember […] azt keresi, hogy az igazságot, amit magával hozott, miképpen tudja megvalósítani. Az ilyesmi nem pszichológiai kérdés. Ez, kérem, még csak nem is hit és nem is meggyőződés és nem is önbizalom, vagy életerő. Ez, kérem, hűség, jobb szó híján. Igazságomhoz való hűség. Ez teszi szoliddá és egyszerűvé és unalmassá és szimplává. Vagyis ez teszi jelentékennyé. (361)

A jelentékeny ember egyszerűségre törekszik. Az élet akkor lesz élhető, mondja Hassqardass, ha a közösség nem ideológiákra, hanem a lehető leghétköznapibb dolgokra, az élet „legegyszerűbb tényeire” fog alapulni. Ezzel egy igen lényeges ponthoz érkeztünk, itt ugyanis Hamvas – lényegében – a másság elfogadását teszi meg egyfajta egyetemes erkölcs alapjául.

Az egyik asztalnál angolul beszélnek, és momentán Mr. Smith Mr. Brownt üldözi. A másik asztalnál kínaiul beszélnek, és Mr. Ming Han-Cheng Mr. Tin Tiu-Changot üldözi. Mondanom sem kell, hogy az igazság vagy a szabadság vagy a jövő vagy a haladás vagy a béke, vagy valamely más szlogen nevében. Kérem szépen, minden asztalnál más nyelven beszélnek és mindenki üldöz valakit. Közben mindenki reggelizik és a teája után rágyújt. Véleményem szerint, hogy ki milyen nyelven beszél, egészen mellékes, az is, hogy ki kit üldöz és milyen ürüggyel, a fontos a sziklaszilárd tény, amely szerint kivétel nélkül mindenki reggelizik és a teája után rágyújt. […] A jelentékeny ember semmiféle elv mellett vagy elv ellen nem kíván állást foglalni, még akkor sem, ha az politikai és mégoly hősies és mutatós. Egyszerűen azért, mert minden asztalnál más nyelven beszélnek és mást üldöznek. (366-367)

A jelentékeny ember nem vesz részt a (hamvasi alapszóval) „létrontásban”, nem is hirdet elveket vagy ideológiákat, vagyis „nem prédikál”. Ehelyett elsősorban önmaga iránt támaszt követeléseket, önmagától várja el a hiteles, valódi, hűséges élet megvalósítását. Ez megfelel annak, amit Hamvas kései esszéi állítanak (például a Mágia szutra).
     Hassqardass teóriái kisesszékként illeszkednek a regénybe, melyeknek mind a tartalma, mind a megszövegezése erősen emlékeztet Hamvas Béla esszéire. Az efféle esszészerű „betétek” könnyen túlterhelhetnék a regényt, ha a regényíró nem ellensúlyozná az elméleti fejtegetést könnyed és egyben kalandos fikciós „háttérrel”: Hassqardass a 2-es számú beszélő hajóján fejti elképzeléseit, a világ óceánjain utazva, hol tomboló viharban, hol ragyogó napsütésben; s a hajó időről időre egzotikus partokon köt ki.
 

Nyomozás 

A regény folytatásában a két elbeszélő a tanúvallomások felidézésével próbálja meg tisztázni a gyújtogatás körülményeit. Egymásnak ellentmondó vallomások következnek, a kihallgatások részletei; ennek során olyasféle „odakozmásodott” jellemeket ismerünk meg, mint amilyenek a Karnevál lárva-emberei voltak. Ezek a szereplők azt példázzák, hogy a realitás immár nem más, mint (ahogy Mirabel nevezi) „támolygás a megváltatlanságban”.
     A Szilveszterben a decentralizált elbeszélés, az egymásba gabalyodó szálak a zavarkeltést szolgálták. A történetek burjánzása a Bizonyos tekintetben nyomozásról szóló részében szintén valami ehhez hasonló hatást vált ki az olvasóban. Egyébként a regényíró Hamvas, úgy tűnik, kedveli a „labirintusi konfliktusokat”: nemcsak a Karnevál, de a Szilveszter esetében is lényegi (formaalkotó) funkciót kap a bonyodalom, a felfordulás, a labirintus (melynek egyrészt elrejtő, másrészt felfedő szerepe van). A Bizonyos tekintetben útvesztője a kihallgatásokról szóló részben rajzolódik ki, melynek során, mint korábban mondtuk, a regény egyre inkább az elbizonytalanítás felé halad. Ebből következően azt mondhatnánk, hogy a Bizonyos tekintetben nem detektívregény, hanem – legalábbis a legelső jelentésréteg szintjén – valamiféle ellen-detektívregény, ahol minél több részletet ismerünk meg, annál nehezebb kideríteni, mi történhetett. Történet helyett csak történetek vannak. Ezt jelzi, hogy Csincsajantani egyetlen kocsmáját majdnem minden szereplő más néven említi (Piros Bugyelláris, Kárbunkulus, Három Árva, Aladdin, Takarodó), s ezt a jegyzetek írója nem hagyja szó nélkül.

*Ismét zavar. A mulatót, ahol Mirabel is működött, Piros Bugyellárisnak hívták, most hirtelen Kárbunkulus lett belőle. Vagy talán két ivóhelyiségről van szó? Meg nem fejtett rész. (383)

Valóban meg nem fejtett rész; de csak addig, amíg nem gondolunk arra, hogy több nézőpont, több elbeszélés, több történet létezik egymás mellett, és esetleg csak érintkezések vannak a történetek között, de azonosságról szó sem lehet.
     Ráadásul történetek helyett történet-részletekről, történet-töredékekről kellenne beszélnünk. Még maga a jegyzetíró sem olvasta a regényt a maga teljességében (ha minden bizonnyal teljesebb szövegváltozattal is dolgozott, mint mi, olvasók): ugyanis többször felhívja a figyelmet arra, hogy a szöveg egy adott helyen megszakad, vagy hogy egy oda nem illő rész került a regénybe. Lássuk néhány ilyen lábjegyzetet.

**Nyomtatási hiba. Itt most Pond megszakadt kihallgatásának folytatása következik. (421)

* Pond vallomása nyomdahiba miatt másodszor is megszakad. (422)

* Értelmetlen. Összefüggése sem az előbbivel, sem az utóbbival nincs. Nyilván kimaradt részből került ide. (434)

A töredékesség, töredezettség azt jelenti, hogy a jegyzetíró szintén romlott verzióval dolgozott, melyben feltehetően összekeveredtek egyes lapok (sőt egyes részletek ki is maradtak a szövegből). Az olvasó pedig még ennél is rosszabb szövegváltozatot tart a kezében, így ő csak bizonytalanul összeállított részleteket ismerhet meg a kihallgatásról. (Úgy is mondhatnánk: az olvasónak esélye sincs arra, hogy kiderítse, ki a tettes, mi történt, s egyáltalán, miről szól a regény.)
     A kérdések tehát, éppen ezek miatt a szándékos eldönthetetlenségek miatt, a cselekmény szintjéről a regény meta-szintjére csúsznak át: többé már nem a regény mint olvasmány lesz a megértés tárgya, hanem a regény mint önmaga. Nem az lesz a kérdés, hogy ki gyújtotta fel a barakkot, hanem az, hogy ki írja a szöveget és kik írják a jegyzeteket. Nem az a kérdés ezután, hogy mi történt a munkatelepen, amikor a barakk kigyulladt és „a lánglovak az égbe nyargaltak”, hanem az, hogy mi történt a megcsonkított szöveggel (egyes lapok talán a lángok martalékai lettek?).
      Nem az a kérdés immár, hogy miről szól a regény, hanem hogy miről szól a mű mint probléma. A nyomozás metanarratív nyomozássá vált – a szöveg elbizonytalanítási technikái mind jobban magára a szövegre irányítják a figyelmet, a kérdések egyre inkább magát a szöveget faggatják, a szöveg eredetét, létmódját, működését problematizálják. Mirabel találó kérdése: „Mi a valóság abban, amiből semmi sem igaz?”
 

Beszélgetés az üszkökön 

A barakk felgyújtása után fél évvel zajlik le az 1-es számú beszélő és egy talányos szereplő (az „idegen”) között az a „beszélgetés az üszkökön”, amely a regény lezárását képezi. A leégett barakk helyén már fű zöldell. Az idegen a közelben „ácsorog és a jelent bámulja”, szemlélődve próbál „értelmet csempészni” a dolgokba. Hogy ki lehet ő, arra vonatkozóan jelzésértékű, hogy jelenleg segédmunkás, de valójában „elűzött király és trónkövetelő”. A magyar Hüperion leveleiben a következőket olvashatjuk.

Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik az én uralmamat kibírná? Panaszolják, hogy a népeknek nincsenek királyaik. De vannak a királyoknak népeik? Ezek itt ma kölcsönösen megérdemlik egymást, ezek a népek és ezek az uralkodók. A király az, aki mindenkiből királyt csinál. A mai uralkodók mindenkiből szolgát csinálnak. (27)

Elárulom neked titkomat. Gyermekkoromban azt hittem, hogy király leszek. Készültem rá, és a király-erényekben gyakoroltam magam. Akkor még nem sejtettem, hogy szükség lehet reám. (95)

Nem azért lettem gondolkozó, mert nem lehettem király, s így ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hidd, a megbukott királyokból lesznek a gondolkozók. […] S én, mint király, éppen úgy gondolkozó lettem volna, mint most, ahogy gondolkozó vagyok, s mégis király. (101)

Ezek alapján a levelek beszélője és a regény végén megjelenő titokzatos idegen könnyen azonosítható: mindketten a realitás pusztulása miatt éreznek vigasztalhatatlan kiábrándultságot. A regény végén a barakk leégése jelképes értékűvé válik: a lerombolt „igazság és erkölcs és tisztesség és lélek és szellem és Isten és morál és nemesség és becsület és értelem” jelképévé. Részben ezért nem találják a tettest, aki a barakkor felgyújtotta: „gyújtogatót tételeztek fel, holott minden valószínűség szerint nem volt”. Az életrend megromlásáért nem egyvalaki, hanem mindenki egyaránt felelős: mindenki tettes, aki nem a hiteles életrend szerint él – ezt sugallja a Bizonyos tekintetben.

     A regényben a realitás megromlásáról szóló könyörtelen bírálat a túlvilág megjelenítésével éri el tetőpontját. A titokzatos idegen mesél egy nem kevésbé talányos szereplőről, Satacoll Máriuszról: őt is megölték, de a regény elején szereplő „rőtképűhöz” hasonlóan szintén visszajön a túlvilágról. Hamvas már a Túlvilági kalauzban is az emberi közösség szigorú, szatirikus kritikáját írta meg: túlvilági útleírása nem annyira a túlvilágról szól, mint a realitás ellehetetlenüléséről, s lényegében ebben az esszében sem beszél másról, mint a helyes életvitelről.⁵ (Érdekes viszont, hogy míg a Túlvilági kalauz a mennyországról és a tisztítótűzről beszél részletesebben, s a poklot csak említi, addig a regény végén éppen a pokolról esik szó; a regény végén szereplő rész ezért a szatíra kiegészítéseként is olvasható.)

     Satacoll Máriusz, miután visszajön a pokolról, beszámol a többieknek: nemcsak arról, hogy milyen a pokol, hanem arról is, hogy milyennek látják a túlvilágról a való világot.

Eltemetjük, és amikor a temetésről visszatérünk, Satacoll az ajtóban áll és azt kérdezi: hol voltatok? Téged temettünk, válaszolta Czékla Misi. Persze, de visszajöttem. Látom. De miért jöttél vissza? Milyen volt ott? Jó? Satacoll vállat von. Másképpen rossz, mondja. Itt jobb? Nem tudom, most, hogy itt vagyok, megint oda kívánkozom. Menj vissza. Majd meglátom, valószínűleg visszamegyek. Ott hideg van. Nagyon rossz. Olyan hideg van, hogy nem is tudom. De nem kívül. Kívül is. Fehér hideg. És csak úgy visszajöhettél? Miért ne? Mindenki visszajöhet, ha akar. Sokan vissza is jönnek, legtöbben csak pár percre. Inkább a hideg. Inkább ott gémberedik az ember, nehogy ide kelljen jönni. A fenét. Az ember azt hiszi, hogy itt jobb, de aztán mégiscsak odamegy. Sehol se jó. Majd visszamegyek a pokolba. (450)

A halottak amiatt fagyoskodnak inkább a pokol jéghideg tűzében égve, mert a való világban büdös van: a rengeteg hazugság elviselhetetlenül büdössé teszi világunkat. A hazugság szintén alapszava Hamvasnak, esszéiben sokszor foglalkozik vele, és egészen tág értelemben használja. a hazugság nála léthazugságot, ontológiai korrupciót, hazugságszisztémát jelent, amellyel az ember a romlott életvitelt igyekszik igazolni. erre vonatkozó nézeteit hamvas a Patmoszban dolgozza ki; a legtömörebben talán a Direkt morál és rossz lelkiismeret című esszében (amely nagyjából ugyanakkor íródott, amikor a Bizonyos tekintetben). A realitás kritikája ebben az esszében éri el a maximumát: a Direkt morál…-ban nyoma sincs szeretetnek és humornak, legfeljebb némi keserű iróniát érezhetünk helyenként. Valóban éleshangú, kemény bírálat ez az emberről és az emberi közösségről, ahol az ember hiteles elkötelezettségén való munkálkodást („önmaga realizálását”) a korrupcióban való elmerülés váltja fel; az ember élete elhazudottá, „pszeudoegzisztenssé” vált.

     A Bizonyos tekintetben egy ilyen világban játszódik. A romlottság odáig fajult, hogy épeszű (vagy inkább éplelkű) ember nem tudja elviselni, hacsak nincs akkora önfegyelem birtokában, mint Drih Muriklumeu Hassqardass. Talán arra a kérdésre is ez lehet a válasz, hogy miért esik össze a regény elején Mirabel: azért, mert ő felismerte ugyan a világ romlottságát, de mivel nem volt ereje ahhoz, hogy változtasson önmagán, a létkorrupcióban ő is elmerült, ezt pedig nem tudta elviselni.

     Míg azonban a Direkt morál és rossz lelkiismeret nem más, mint egy roppant szigorú, könyörtelen, kemény bírálat, addig a regény ugyanezt a bírálatot egész másként tudja közvetíteni: a Bizonyos tekintetben utolsó sorain egyetemes érvényű szomorúság érezhető.

Elvesztettem kedvemet attól, hogy meghaljak! De már régen elvesztettem kedvemet attól, hogy éljek. Csak tudnám, mit kell tenni. Nem lenne bolondság. (454)

Egyetemes érvényű ez a szomorúság azért is, mert nemigen dönthető el, hogy ki az, aki beszél. Lehet, hogy az idegen szavai ezek; lehet, hogy az 1-es számú beszélőéi; de az is lehet, hogy a narrátor sóhaját halljuk. A szomorúság egyetemes érvényűsége a regény végső sugallata. Egy valami egészen biztos: ebben a végtelen nagy szomorúságban az is ott van, ami a keményen kritizáló esszéből hiányzik. A szeretet.

     Az egyetlen lehetséges életmegoldás, mely nélkül ez az élet, ez a világ nem élhető.

     (Hamvas Béla: Szilveszter. Bizonyos tekintetben. Ugyanis. Hamvas Béla művei, 2. kötet. Szentendre, Medio Kiadó, 1997. Második kiadás.)
 

Jegyzetek 

1 Részlet a Hamvas Béla regényei című értekezésből. 
2 Milan Kundera A regény művészete című könyvében írja: a regény „elmélkedés a létről, képzeletbeli személyeken keresztül kifejtve”; mint ilyen, „kérdező, hipotetikus jellegű” elmélkedés, mivel a regény „a játék és a hipotézisek birodalma” (A regény művészete, Európa Könyvkiadó, 1992., 107. és 101. o.) 
3 Ahogy ebben az esetben a regény, úgy az Óda a 20. századhoz című esszében maga a rettenetes 20. század lesz az a „mester”, amellyel a szembesülés hozzásegíti az embert ahhoz, hogy magasabb szellemi szintred törekedjék. Ez egyébként az olvasásnak egy speciális értelmezése is lehet: az olvasás olyan „mester”, amely hozzásegít a tökéletesedéshez, másképp szólva: az olvasó „üdvözüléséhez”, mégpedig azáltal, hogy alkalmat ad egyfajta spirituális gyakorlatra. Ilyen értelemben mondja a Milarepa élete és tanításai című, a tibeti buddhizmus egyik legismertebb műve, hogy Brahmától a fűszálig minden dolog lehet Guru: „A cserépedény, mely egyetlen vagyontárgyam volt, / Ím eltörött, és Guru lett belőle, / Hisz csodás beszédet mondott a Mulandóságról.” (Milarepa élete és tanításai Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996., 203. o.) 
4 Ahogy egy várost is fokozatosan ismerünk meg, részletről részletre, s egy-egy kis utcán más irányban áthaladva új, mindaddig teljesen ismeretlen városképre és összefüggésekre leszünk figyelmesek; úgy egy regényt is akkor ismerhetünk meg igazán, ha keresztül-kasul átolvassuk, más-más kapcsolatokat fedezve fel a részletek között… 
5 A túlvilágról mint „az ember kemény és igaz bírájáról” lásd még Kelemen Zoltán tanulmányát: Az ürességként megélt lét görbetükre: a túlvilág. (Orbis, 1997. nyár, 93-96. o.)