FEKETE J. JÓZSEF
 
„Liter újabb a túra”
Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó.
(Közreadó: Bozsik Péter)
 
 
Mert van-e, lehet-e rettentőbb felfedezés,
Mint az, hogy a jelen időben élünk?
                                                                      (Karácsonyi Petra)
 

Igencsak regényszerű fogás, hogy a regényszöveg már az első oldalon a könyv befejező jegyzetére utal előre. Nem csupán azért kamatoztatható ez a fortély, mert a szöveg szerkesztettségét, „csináltságát” demonstrálja, vagy a regényírói vállalkozás átgondoltságát nyomatékosítja, hanem ezek mellett, ha az olvasó veszi magának a fáradtságot és előrelapoz az utalásig, azon nyomban megvilágosodik előtte ennek a szerkesztettségnek a ténye, a szerző maga leplezi le mesterségbeli mahinációit, narrációjának trükkjeit, rejtőzködő pozíciójának koordinátáit. Bozsik Péter könyvében még csak a jelzett 297. oldalra se kell lapoznunk e felvilágosításért, már a hatodik oldalon felfedi szerzői alapvetését: szerepet kezdett játszani, identitást váltott, nemet cserélt, regényírói hatalmával élve megölte, illetve közlekedési balesetben elveszejtette elsődleges beszélőjét, Karácsonyi Petrát (a Bozsik név szerb értelmezésében már majdnem benne van a magyar karácsony szó, a Petra pedig a Péter név női párja), az „önarckép”-nek készült regény verses szövegének szerzőjét. Ezt az identitást, a regényírás idejére magára öltött animát a műteremtésnek az egyéni és generációs önarckép felé haladtában szűkösnek érezte a szerző, aki úgy írta ezt a könyvet, „mint aki csak véletlen adódó hézagot tölt ki az időben”, vagy Lovas Ildikó szavával élve, mint aki lecövekelt „a múlttá válni nem akaró időben, amelyben úgy élünk, akár egy történetben” és ekkor kezdett a verses regény mellett egy mozaikregényről gondolkodni, aminek szerzői elveit a már jelzett 297. oldalon post festa le is fekteti: „Hogy ilyen regényt írtam, nem másmilyent, annak oka az, hogy egy idő után elegem lett a kerekre szerkesztett, tökélyre törekvő regényekből és a szép mondatokból, az alteregókból, és ráuntam a mágikus realizmus különböző formáira, így önmagamra is, ezért azt gondoltam, visszájára fordítom a valóságot, azaz azt, ami valóságos, a hihetetlen, a csodás felé mozdítom el, és megfordítva.” Kicsit „magyarázom a bizonyítványom”-ízű ez a post festa vallomás, illetve az lenne, ha Bozsik nem alkalmazna még egy nagyon fontos csavart a kötet végére illesztett értelmező jegyzetében. „Minden fikció” – írja, bizonyára a regény egészére vonatkoztatva, majd hozzáteszi: „Én különösen.” S mivel a jegyzetet Bozsik Péterként írta alá, arra kell gondolnunk, a regényben megszólaló anima és animus harmonizáló dualitása mellett a közreadó mivolta is a fikcióban feloldódó identitás, amely ennek az anekdotikus fragmentumokból épülő, önmitizáló regénynek egyszerre hőse is és elbeszélője.
     Bozsik Péter könyve azt az unalomig szajkózott irodalomtörténeti feltevést látszik igazolni, amely szerint a szerző, függetlenül attól, hogy hány alkotást készített, életében mindvégig egyetlen művön dolgozik. Mivel ennek az egyetlen, folytonosan formálódó és alakuló műnek a tétje nem egyéb, mint a szerző élete, ez az „élet-mű” nem is szólhat egyébről, mint a szerző életéről. A többi – vagyis az irodalom – már stilizálás, transzfiguráció, szerkesztés, arányítás, vagyis szakmai dolgok kérdése. Ezen túlmenően, Szentkuthy Miklós igazoltnak tűnő megállapítása, miszerint „a 20. századi irodalmi alkotása kifejezi egy-egy életgóc (mondjuk egy nagy intellektussal és hajszálpontos érzékekkel megvert emberi élet) teljes egységét: naplóját, metafizikáját s a kettő harcából származó téma-jelképeit. Nincs külön »kiadatlan levelezés«, nincs külön »szerző tudományos kísérletei«, nincs külön »költői művei« […] De kétségtelenül nemesen intellektuális és nemesen művészi vágy olyan művet látni, melyben életünk alapélménye nyerne hiánytalan kifejezést: az egész világ, természet és többi emberek, az egész történelmi múlt, az összes vallási kompenzációs rendszerek, a nagy vágyak sémái, az egyéni élet pillanatról pillanatra bukdácsoló adaptációi egyetlenegy egységben – lírai kötöttség, metafizikai Ikarusz-őrület, hangulat-homály és erőltetett dogma mind egyetlen nagy egységben, összefüggéseiben – élet és mű, egyéni torzó és egész opus csodálatos házassága, egybeolvadása”3, erre a kötetre is bár annyiban érvényes, hogy egy életművön belül keletkezett, külön műfajú, de mindenképpen önéletrajzi ihletésű alkotások összegzése, a verses és prózai poétikai struktúrák egymásba játszása válik benne új műfajjá, önéletrajzi retrotörténetté, regénnyé. Úgy is mondhatnám, egyszerre több önéletrajzi könyvből áll össze a Csantavéri Orlandó. Egyik fő vonulata a verses formában megírt krónika, amely a Vajdaságban, Bácskában, Szabadka közelében található Csantavér történetét beszéli el, nem kevés utalással a település hírhedt szülöttjére, Matuska Szilveszterre, majd egy idő után, az önéletrajzilag a szerzőhöz kapcsolódó eseményeket nagyítja ki. Innentől fogva a verses krónika nem csak a Szabadka-Csantavér-Zenta-Topolya-Kishegyes-Feketics-Újvidék-Belgrád-Szeged-Veszprém vonalon pásztáz végig, mintegy követve a szerző életének állomásait, illetve nevelkedésének kalandos színhelyeit, hanem a krónikás objektivitásából a vallomástevő személyes megszólalásába vált. Midőn gáláns, szerelmi vagy szexuális élményeit beszéli el, az „így emlékszem” bevezető, és az „így emlékezem” lezáró formulával relativizálva, ugyanakkor személyesítve az első személyű közlést, azonnal teret nyit az események másik szempontú láttatásának, amikor a partnernő szempontjából megírja a verses beszámoló (napló?) palinódiáját, ellentétes szemléletű értelmezését is, magyarán visszaéneklését, amelyekben a vers leginkább sikeresen lírába olvad. A verses krónikának tehát három, egymással párhuzamosan futó vonulata vezet végig a könyvön: az objektív, külső tényeket megjelenítő, személytelen megszólalású; az első személyben megszólaló férfi emlékezése; valamint az erre válaszoló, ugyanazt az eseményt saját szempontjából megvilágító női szólam. (Efféle, egymást kölcsönösen értelmező férfi-női verseket Donald Michael Thomas, A fehér hotel szerzője nyomán Balogh Robert ír előszeretettel az utóbbi időben, nem szakadván túl messzire a freudi szexualitás-értelmezéstől, ugyanakkor eredetien, ügyes játékként kezelve a szerepjátszás irodalom-adta lehetőségét.) A verses krónika, annak is a beszélő serdülő és ifjúkori éveinek történéseit elbeszélő része a leginkább stilizált, fikcionált része a kötetnek, vagyis a regény önálló műalkotásként is érvényes ága.
     A kötet másik két vonulata levélfolyam. A Szentkuthy-tanítványnak számító Bálint Péter állítja nagyon szigorúan, hogy „Boldogok, akik számára a beszéd vagy az írás majdnem egészen mindegy; az ilyen kiváltságosok közé tartoznak azon alkotók, akik mesterségük gyakorlása mellett előszeretettel írnak levelet is. Esetükben azt tapasztaljuk, hogy a levélírás nem az alkotástól vagy a műre felkészüléstől elrabolt idő […], hanem az énfaggatásnak és lélekbe pillantásnak egy másfajta módja, méghozzá olyan, amely a levélíró figyelmét az alkotás szünetében azon lélekölő kételyekre, reális zsákutcákra és vélt kitörési pontokra irányítja, melyek fölött figyelme elsiklott volna, ha a levélírás idejére nem lépne ki az alkotás feszült, fokozott szellemi koncentrációjából, s az önmagát fürkésző tekintet nem pillantana másként az imént még megmunkálandó művet alakító énjére, akiről nem tud nem beszélni a levélben megszólítottnak.” Bozsik Péter könyve talán a lehető legszemléletesebb példája a Szentkuthy-Bálint féle teóriának, miszerint az írói levél ugyanolyan szerves része az írói életműnek, mint a szépirodalmi szándékkal írott alkotásai, sőt, ezen túlmenően, Bozsik azt bizonyítja művével, hogy megfelelő szakmai eljárásokkal a nem szépirodalmi szándékkal írt levél maga is szépirodalommá alakítható, vagyis a levelek sora lesz maga a mű. Kötetének kétharmadát ugyanis levelek teszik ki. Az egyik nagy levél-vonulat szerzője szegínykispityóka néven szignálja magát, és olymódon azonosítható a regény (el)beszélőjével, hogy tulajdonképpen lényegtelenné lesz, címzettje-e vagy szerzője az elbeszélő ezeknek a leveleknek. A szóban forgó, hosszabb-rövidebb periódusok eseményeit vagy éppen eseménytelenségeit összefoglaló tréfás beszámolók 1982 végétől 1986 derekáig utaztak, többnyire a kies Macedónia földjén katonáskodó barátokhoz, Bacchusnak Bitolára, Freddynek Tetovóra, de a kötet végén találunk K. Petárnak (a Péter szerb megfelelője: Petar, s innét már csak egy permutáció kell a Petráig) címzett levelet is, ami nem szólhat másnak, mint Karácsonyi Petrának, vagyis Karácsonyi Péternek, akiről korábban már megállapítottuk, hogy azonos Bozsik Péterrel. Tulajdonképpen teljesen lényegtelen, ki a szerző és ki a címzett, egyedül az fontos, hogy a levél tartalma a közreadás során építse a történetet. Ezek a levelek lényegében barátságokról, irgalmatlan ivászatokról, a Sörfolt Kiadó és a HB-csoport köré csoportosuló vidám fiúk társaságáról (Újabb liter a túra!), vagyis irodalmi szárnypróbálgatásokról tanúskodnak, szemléletesen ábrázolva egy nemzedék, a ma már középkorúnak számítók életét az akkori Jugoszláviában. Az ironikus, önironikus és nem kevésbé humoros szövegek annak ellenére, hogy a válaszleveleket soha nem olvashatjuk, teljes plaszticitásában képesek ábrázolni a kort. De nem ám csak a poros falvak és kisvárosok csibészkedő legényeinek többnyire illuminált hétköznapjait, hanem a háttérben mozgó társadalmi eseményeket, különös hangsúllyal az Új Symposion szerkesztőségének 1983-as szétverésére, aminek kapcsán az események akkori szereplői, még ha csak újságíróként is kommentálták a történéseket, ma nem örülhetnek különösebben e dokumentumokat, újságcikkeket is közlő regény megjelenésének.
     A második levélfolyam 1999 januárjától indul, és már elektronikus levelekből, e-mailekből áll össze. Ezek a levelek, amelyek Veszprémből kísérik végig Jugoszlávia NATO-bombázásának történetét, zsó aláírással keltek, fikciójuk szerint, bár gondolom, könnyen meglehet, hogy a valóságban is a zsizsikuram-ként aposztrofált szerző-közreadó feleségének levelei. A másik levélfolyam mellett ez a tény magyarázná a kötet címlapján és gerincén egyaránt hangsúlyozott megjegyzést, miszerint Bozsik Péter közreadója a (különben Karácsonyi Petra nevével jegyzett) regénynek. Zsó levelei több címre intézett, ugyancsak egyirányú beszámolók, nem kevésbé ironikusak és humorra fogottak, mint a nyolcvanas években keltezett „férfi”-levelek, csak a családanya, a feleség, a gondoskodó princípium szempontjából folytatják a szerzői élettörténet elmondását, ám olyan rafinált módon, hogy a házaspár mindennapjai – és globális gondjai – mellett az olvasó mindvégig figyelemmel kísérheti a vajdasági eseményeket is, amelynek immár nem ugyanazok a szereplői, mint másfél évtizeddel korábban, noha ugyanolyan fontos és pontos referenciális pontok, mint az előzőek voltak.
     A katonáskodáshoz és az egyetemen töltött évekhez kapcsolódó férfi-levelezés 1986-os megszakadását és az elektronikus levelezés 1999-es kezdetét jelentős időbeli kihagyás választja el egymástól, ami fehér foltként ugyancsak zavarná az önéletrajzi mű szerkezeti stabilitását. Bozsik azonban ezt a hiátust is kitölti, csak a levélforma jelenidejűségével ellentétben a múlt elbeszélésének módszerével. Erre nem a regény verses vonulata ad lehetőséget, hanem éppenséggel a feleség levelei. Zsó ugyanis alkalom adtán, életük egy-egy nehéz szakaszát mintegy illusztrálandó, levele címzettjének csatolmányként megküldi férje, zsizsikuram éppen aktuális, elkészült vagy még nem publikus, többnyire a minimalista prózaírás nyomdokait követő, önéletrajzi ihletésű novelláit – ezek az elbeszélések képezik a regényépítmény negyedik pillérét –, amelyek, még ha a szótár formáját is öltik magukra, akkor is gyökeresen önéletrajzi ihletésűek, akkor is anekdotikus szövegek, akár a levelek, ráadásul értékes alkotások, amelyek valóban mozaikszerűen teszik teljessé a képet, erőteljes megformálását adják a két (több) fiatal (mára középkorú) értelmiségi egzisztenciális küzdelmének, amelynek hátterében ott az elhagyott (és vágyott) otthon jóféle pájinkókkal, gyomorkeserűvel, borokkal, sörökkel és különnemű égetett szeszekkel illuminált idillikussága (újabb liter a túra!), amit azonban beárnyékol a levelekből kiolvasható társadalmi-közérzeti háttér komorsága. Az olvasó csupán akkor ismeri fel Bozsik Péter írói megoldásának zsenialitását, midőn rálátást nyer a regény egészére: a múlt és a jelen összekapcsolásában azzal kerülte el az „így emlékszem” egyoldalúságának csapdáját, hogy bevezette a történetbe az elektronikus levelek jelen idejű női elbeszélőjét, ám még ez se elegendő számára, hanem a női objektivitást a novelláinak közbeiktatásával irodalmiasítja. Ebben a vonulatban tehát a férfi a légiesítő, míg a verses elbeszélésben a férfi tárgyszerűségét a nő lírája oldja. Valójában mintha két férfi és két nő egymást kiegészítő, több látószögű négyzetre feszítet keretben mind a négy oldalról haladva, egyszerre készítené a regény sok színre árnyalt gobelinjét. 
     Valószínűleg a felkészületlen, illetve másra előkészült olvasó meghallásától eltérő akusztikát nyer a regény, ha az olvasója is vajdasági, miként a szerző is, ráadásul nemzedékileg is közel áll a regényben megjelenő generációhoz: más kicsengést nyernek a huszadik század utolsó harminc évére vonatkozó (kisebbségi) valóság-referenciák, a műben nem titkolt, vagy könnyen azonosítható nevű-személyű kulcsfigurák, az a korhangulat, amiről a szerző remélhette, hogy elköltözésével maga mögött hagyhatja, és maga is hasonló ifjúkori megpróbáltatások közepette nevelkedett, és hódította meg a barátság, az alkohol, a szex, a szerelem, és végső soron az irodalom általa elérhető lankáit, és aki maga is híve a(z irodalmi) keretek felrúgásának. A regénynek természetesen van egy ilyen domesztikált olvasata is, ami az értelmezés során kulcsregényként, dokumentumregényként, tényregényként (is) minősítheti. Ennél azonban sokkal nagyobb a tétje Bozsik Péter regényének. Az, hogy az egyirányú levelezések hiátusai ellenére (pontosabban: ezekre építkezve) kerek elbeszéléssé álljon össze három évtized retrotörténete, miközben az anekdotikus, bár nem mindig igazi csattanóval végződő, vagyis kegyesen elbeszélő tartalmú subtextusokat főszöveggé lépteti elő. Ez a cél nem más, mint irodalommá tenni azt, ami nem irodalom, vagyis a valóságot, ugyanakkor valósággá tenni az irodalmat. Óriási, egy életmű munkáját követelő, és minden íróban lánggal lobogó feladat, amit Bozsik Péternek sajátos regényírói módszerével a Csantavéri Orlandóban sikerült megoldania. (Pufi Pressz, Bp. 2002)
 

Jegyzetek

1 A címet Margit Istvántól, alias Pityókától kölcsönöztem, aki Így írom én – Így írtok címmel paródiát jelentetett meg Bada Dada, Bata János, Beszédes István, Bozsik Péter, Fehér Katalin, Géber László, Gimpel Tibor, Kontra Ferenc, Ladányi István, Majoros Sándor, P. Nagy István, Toldi Éva és Varga Szilveszter munkáiról az újvidéki Képes Ifjúság 1987. 10. 21-i számában. A cím (Liter újabb a túra) tördelése megengedi az Újabb liter a túra – olvasatot is, ezért a továbbiakban a Csantavéri Orlandó erősen spiritualizált ambientusának megidézésre ezt az elferdített változatot használom.
2 Lovas Ildikó: Meztelenül a történetben (Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2000) című regényének fülszövegéből.
3 Szentkuthy Miklós: Europa Minor. (Szent Orpheus Breviáriuma I.) Magvető Kiadó, Budapest.
4 Bálint Péter: Nyílt kártyákkal. A levél- és naplóírásról. Nagyvilág, 2001. 18. o.