WEHNER TIBOR
 
A papír mint plasztika*
 

A felületes vizsgálódó azt vélhetné, hogy a papír plasztikai szerepvállalásának jelentkezése összefügg a 20. század avantgarde mozgalmaival, majd a 20. század utolsó harmadában tapasztalható, az anyaghasználat terén felfedezett szabadság térhódításával, az újító aspirációk korlátozatlan érvényesülésével, a művészeti ágazat-specifikumok és a műfajhatárok elmosódásának és összeolvadásának folyamatával, holott az eredők itt is a régmúltba vezetnek. Dobos László állapította meg a papír keleti kultúrkörökben játszott szerepét taglaló 1999-ben köreadott (a Papír, anyag, felület, tömeg című könyvecskében megjelent) tanulmányában, hogy a kínaiak a temetési szertartások során már a 7. században áldozati tárgyakat, épületeket, járműveket készítettek papírból, amelyeket aztán később elégettek. A magyar művészet történetében természetesen nem áshatunk ilyen mélyre: a 20. század második felében a szórványosan, majd a század utolsó évtizedeiben erőteljes tendenciaként jelentkező papírplasztikai kezdeményezéseken túlmenően korábbi adatok nem állnak rendelkezésünkre, de ezen eszmefuttatás célja és tárgya nem a történeti rekonstrukció, hanem a magyar papírművek kapcsán megvonható esztétikai tanulságok megfogalmazásának kísérlete. Vagyis László Bandy képzőművész – aki már több mint húsz esztendeje a különös, szuverén életművé érő papírkonstrukciók alkotója – szemléletes megvilágítása szellemében azt kell megvizsgálnunk, hogy a papír hogyan lépett elő „önmaga jelentésévé”, amely egyúttal „önmaga tagadását is jelenti. Hiszen mindaz, amit eddig a papírról tudtunk és gondoltunk, egyetlen papírszoborban megcáfolódik.”
     A legfontosabb lépés megítélésem szerint a papír mint a műalkotások alapanyagának, alkotóelemének, lényegi, tartalmi vonatkozásokkal felruházott összetevőjének, médiumának transzformációja esetében a síkból a térbe való átlépés volt. A papír érzeteinkben, megszokásainkban és konvencióinkban alapvetően síkszerű anyagként, felületként, kisebb vagy nagyobb ívek formájában rögződött – még a síklapok összefűzött egységeiként megjelenő tárgyak, a könyvek esetében is –, amely vékony, finom, légies, s általában valamihez mindig illeszkedő, valamivel kapcsolódó környezeti elemként jelentkezett. Önállóan a térben a papírlap csak ritkán, mintegy véletlenszerűen tűnt, tűnik fel, mint például egy, a szél által sodort újságlap. A problémakör megközelítése során hosszan foglalkozhatnánk a sík és a tér közötti határterülettel, az átmeneti jelenségekkel – a domborításokkal és a domborművekkel, amelyeknek még nem a tér radikális meghódítása az elsődleges szándéka vagy feladata, hanem sokkal inkább a sík dimenziójának valamifajta gazdagítása, kitágítása –, de most az autonóm módon a térbe helyezett papírszobor, a papírkonstrukció, a papírtárgy, a teret dinamikusan és dinamikussá szervező művészi célzatú papír-jelenség megközelítése, domináns jellegzetességeinek megragadása az elsődleges cél.
     A papír plasztikai alakításának eredője, és talán legfontosabb inspirátora a fantasztikus megformálási, illetve mű-objektivizációs lehetőségeket teremtő szövedékszerű, szövedékszerűségét rejtő vagy felfedő papír-matéria maga. E varázslatos, kimeríthetetlen médium tulajdonságainak jellemzéséül néhány, a papírral régóta foglalkozó művész az anyagalakításra, az anyagalkalmazásra vonatkozó, a papírművészet magyarországi meghonosításában kiemelkedő szerepet játszó Mészáros Géza festőművész által összegyűjtött vélekedését idézzük. A Papírfolyam, papírhidak, papírhajók című Mészáros Géza-esszében László Bandy írta le, hogy „a papír alkalmas bármilyen forma felvételére. Egyszer vékony hártyaként vihetem bármilyen görbe felületre, olyan vékonyan, hogy szinte átlátszik, és meghatározottnak mutat egy éppen csak körülvett semmit. Máskor mint sűrű masszát, mint valami kerámia-anyagot önthetem – csak arra kell vigyázni, hogy a papír papír maradjon.” A papírművészethez oly sok pályatársához hasonlóan a textilművészet felől érkezett Sóváradi Valéria vélekedése szerint a papír „Ha akarom kő- és fémszerű, ha akarom könnyű és áttetsző. Ha akarom kemény és szilárd, ha akarom puha és hajlékony. Festhető, alakítható, bármilyen formát felvesz, kombinálható a lehető legkülönfélébb anyagokkal.” A homokkal, szurokkal, kőporral kevert vagy borított papírból műveit alakító Tölg-Molnár Zoltán így vallott az anyaghoz fűződő alkotói viszonyáról: „…alkotótársam a zúzott papír, a papírmassza, ami megengedi, hogy gyúrjam, formáljam, tapasszam, színezzem, reá bízva magam memóriájára, ami a természetes felejtés összegző szűrőjén át megmutani, megőrizni képes a – talán – tehetségesnek mondható pillanatokat.” És a művészek mellett idézzünk egy teoretikust is, Jane Farmert, aki az 1992-es budapesti nemzetközi papírművészeti kiállítás, a Médium: papír című nagyszabású tárlat alkalmából állapította meg: „A papír rugalmas, erős, természetes rostokból készül, és az előállítása a papírkészítőre és a környezetre is minimális kockázattal jár. Úgy az előállítás módjában, mint magában az anyagban óriási a választék (a rostok kiválasztása, a színválaszték, az alakítás, attól függően, hogy ívként, vagy háromdimenziós szobrászati anyagként használják), és mindegyik választás sajátos jellemzőket és vizuális hatásokat is eredményez. Ráadásul a papír történeti és kulturális felhasználásának múltja bizonyos asszociációkat és sugalmazásokat idézhet elő anélkül, hogy azok egy konkrét ikonográfiához vagy kultúrához kötődnének. Ezek az asszociációk a papír számos különböző kulturális hasznosításával válnak a papírral dolgozó művész palettájává. A művészek világszerte úgy találják, hogy a papír különösen megfelelő a kortárs művészi kifejezésre, mivel az egyént ellátja a hagyományok keverékével, miközben mint médium rövid és változatos múlttal rendelkezik.”
     Az alkotói és a teoretikusi megállapítások is nyomatékosítják, hogy a papírművek, és így a papírszobrok esetében is sajátos jellemzőkkel és különleges vizuális hatásokkal szembesülhetünk. E sajátos jellemzők és hatások azonban magától értetődően összefüggésben vannak a plasztika, a tárgyalakítás alapvető, klasszikus sajátosságaival, ugyanakkor e rendszeren, e kereteken belül a papírplasztikai műteremtés létrehozza specifikumait is. A papírplasztika leggyakrabban a tradicionális szobrászati anyagalakítási eljárással, a mintázással készül, s elsősorban a szobrok modellfázisát alkotó anyaggal, az agyag vagy a viasz megmunkálásával állítható párhuzamba, azzal a lényeges különbséggel, hogy az agyag és a viasz egy provizórikus, átmeneti fázist képvisel, míg a közvetlenül megmunkált papíralapanyag a mű végleges matériája is egyben. E közvetlensége mellett különleges ez az anyag azért is, mert úgy idomul a mű végleges alapanyagává – hasonlóan a szintén nem nemes anyag gipszhez – hogy a megmunkálási szakasz alakíthatósága, puhasága a megszilárdulással keménnyé, tovább csak durva beavatkozással alakítható plasztika-anyaggá válik. A papírmassza különlegessége, hogy mintegy egyesíti a mintázható agyag és viasz, és az önthető gipsz tulajdonságait: a papírplasztika-alapanyag bármely metódussal megmunkálható, formálható. A mintázás, a mintába öntés mellett tulajdonképpen megfigyelhető a faragással, az elvétellel alakított formateremtés is: gondoljunk a vágással – esetleg tépéssel – létrehozott, a vágott lapok összeillesztésével alakított papírmunkákra, mint például László Bandy konstrukcióira vagy Butak András papírdobozaira. A papírszobor tehát olyan tömeget alkotó forma, amely a klasszikus plasztikai művekhez hasonlóan lehet kéregszerű – mint egy bronzszobor – és tömör, tömbszerű is – mint egy márványfaragvány. A papír azonban érdekes módon – és az anyag természetéből eredő szükségszerűséggel – nem vet fel olyan szerkezeti, statikai problémákat, mint a klasszikus anyagválasztású szobrok: a tér birtokbavétele a papírtestek számára már-már korlátlan, nem kell oly mértékben megküzdeniük a nehézkedéssel, a súlyok és a feszültségek hordozásával a szoboralkotó elemeknek, mint egy-egy bronzból, fából, vagy kőből készült alkotásnak. A papír formai szempontból csaknem teljesen szabad. Jellemző, az alakíthatóságból eredő tulajdonsága ennek az anyagnak, hogy tökéletesen alkalmas az organikus, a természetelvű és a mesterséges, a konstruktív-geometrikus motívumok megtestesítésére is: az előbbire példa lehet Körösényi Tamás hegesztett vasvázra felhordott képlékeny papírmasszából alakított, festett amőba-plasztika-sorozata, míg a konstruktív műformálás eklatáns példájaként Zsankó László illuzórikus kocka-vázelemére hivatkozhatunk a már említett László Bandy-művek mellett. László Bandy alkotásai egyben a térbe kilépő vonal abszurditásokat realitásba fordító megtestesítője is: vágott, filigrán, bonyolult szerkezetű papírkonstrukciói a tér papírral megrajzolt vonalakkal való behálózásának fantasztikus megvalósítása. A konstruktív téralakítás szféráiban kalandozik az alapvetően síklapokból szerkesztett – bambuszpálcák kereteire rögzített –, térbe helyezett, gyakran függesztett pozíciójú festett, hártyavékony papíríveivel Bodóczky István, aki így a festészet és a szobrászat izgalmas szintézisét teremti meg, s intenzív hatásmechanizmusokban oly gazdag, eleven térszervező erőket indukáló közegeket hoz létre. A papírszobor esetében óvatosan használható csak az anyagszerű jelzővel jelölt minősítés, mert a papírok sokfélesége és sokarcúsága miatt nem konkretizálhatók úgy a tulajdonságok, mint a fémeké, a fáé vagy a kőé: itt mást, egészen mást jelent a keménység, a puhaság, a könnyedség, a súlyosság mint a hagyományos szobrászati anyagok esetében. A papírszobor vizsgálata, szemlélése, befogadása folyamatában fontos tényező a súly kérdése, vagy inkább a súlytalanság, a könnyűség problematikája: a papírplasztika – még ha olyan hatalmas tömeget alkot is, mint Balás Eszter életnagyságú alaknál nagyobb, bálványszerű plasztikája, vagy Benes József kísérteties alakjai, Bakos Ildikó testlenyomatai – mégis könnyed, légies jellegű képzeteket keltő alkotásként jelenik meg. A légiességgel, a látszólagos súlytalansággal kapcsolható papírszobor-tulajdonság a szilárdság, illetve a puhaság kérdése. Míg egy fém- vagy kőszobor magától értetődőn kelt keménységérzetet, a papírszobor viszonylagos keménysége valamiképpen mégiscsak a lágysággal, a puhasággal társul vagy oldódik: egy melegebb, emberközelibb, vonzóbb aurát von maga köré mint a hagyományos anyagokból készült műalkotás. (Némiképp ellentmond ennek Varkoly László papírművészeti munkássága kapcsán megfogalmazott vélekedése: „A papírszobraimmal is teljesen ismeretlen technikát alkalmaztam. A keményített papírt, amely olyan kemény, mint a fa, én találtam ki, hasonlót még nem láttam.”) E különös tulajdonságot, a művekből áradó meleg atmoszférát, lágyság-érzetet éltetheti a papírművek oly változatos felületalakítása, amely a leggyakrabban alkalmazott, a simaságot kerülő rusztikus jelleggel, érdességgel hivatkozik az anyagszerűségre és a természetességre.
     A papírtest – amiként egy modern szobor – lehet zárt és nyitott struktúra, lehet tömbszerű és feltárhat áttöréseket, létrehozhat negatív tereket. Jellegzetesen zárt kompozíciók Záborszky Gábor falhoz illesztett domborműszerű, de esetenként a szabad térben is elhelyezett pszeudo papír- vagy textilhajtogatásokként is szemlélhető, a festett arannyal ékesített, puhaságot sugárzó kompozíciói, míg az áttört, megbontott testre Székelyi Kati néhány kilencvenes évek elején alkotott műve, és megintcsak László Bandy alkotásai a legjobb példák. Megjelenhet a papírszobor hagyományos pozícióban – mint posztamensre, vagy a kiállítóterem padlózatára helyezett, körbejárható szobor-tárgy –, és betölthet installatív-funkciót, és felléphet térberendezésként is: talán elég, ha e körben csak Tölg-Molnár Zoltán legújabb, egyre szűkszavúbb, egy-egy felnagyított geometriai motívumot idéző műveket termő alkotóperiódusára, vagy Karattur Katalinnak a 2002 őszén a budapesti Csepel Galériában rendezett, a kiállítótermet aktív papírszoborközeg-térré avató kiállítására hivatkozunk, amelynek központi eleme a korábban a Kaposváron, az első papírművészeti triennálén díjat nyert Kékazégészöldafű című tojásplasztika-sorozat volt. A papírszobor azonban mindig csak a belső, a védett terek műalkotása lehet: a külső szabad térben, a természeti hatásoknak kitett papírszobor pusztulásra ítéltetett.
      A papírszobor készülhet a művész által létrehozott alapanyagból, készülhet készen vett papírokból, és megjelenhet másodlagos felhasználással, mint talált papírtárgy, mint objekt is. A művész által előkészített anyag a lényegi jellemzője – másokéi mellett – Sóváradi Valéria és Tölg-Molnár Zoltán műveinek, míg készen vett papírdarabokból alakul új minősséggé az alapanyag Balás Eszter szobrainak esetében, aki újságpapírból és kartonból ragasztja össze plasztikáit, s ugyanez a folyamat játszódik le Kovács István papírmunkáinak megalkotásakor, amelyeket a művész végtelen hosszúságú papírragasztó csíkokból vág-ragaszt össze. Kovács István egy-egy futballpályányi alapterületet feldolgozó papírragasztó-csíkokat feldolgozó munkáiról írta Sturcz János: „Az enyves papírcsík az állatinak és a növényinek, az általa középpontba helyezett természetnek a koncentrátuma, mely az életadó vízzel egyesülve szüli meg a belül látott lénynek megfelelő külső formát. Az irodai ragasztó ugyanakkor nagyon is ’társadalmi’, köznapi, bumfordi, popos anyag, panteisztikus vonása mellett mélységesen profán, talán Kovács saját vállalt ’csinovnyik’-szerepére is utal.” A papír mint talált tárgy, vagy mint objekt másodlagos felhasználására, eredeti funkciójából és környezetéből való kiemelésére, esetleges átformálására példák után kutatva emlékezetes, vágott újságpapír-tömb-munkák merülhetnek fel emlékezetünkben Sass Valéria munkásságát idézve, s ugyanígy egy más minőségű, de koncepciójában hasonló műalakítási gyakorlatra bukkanhatunk, ha a könyvekből épített Lengyel András-konceptekre gondolunk, és ugyanezen kategóriába sorolhatók Butak András eredeti csomagolóanyagokat felhasználó, rekeszekre osztott dobozművei is.
     A papír szobrászati múltja meglehetősen rövid periódust ölel fel a modern magyar művészetben – az első papírplasztikai kísérletek minden bizonnyal Megyeri Barna ezerkilencszázötvenes-hatvanas években született hajtogatott-vágott papírmunkáihoz köthetők –, ezért különösen nehéz e műalakítási gyakorlat jellemzőinek egzakt megfogalmazása: előadásomban néhány, a papír szabad, különösségekbe és egyediségekbe emelkedő, eredendően a plasztikai konvencióktól elszakadni vágyó, vagy szükségszerűen elszakadó törekvésére szerettem volna felhívni a figyelmet. Remélem, hogy az esztétikai felvetéseket igazolják majd a kaposvári II. Országos Papírművészeti Triennálé művei, és remélem, hogy ugyanígy igazolják az esztétikai felvetések a triennálé műveit is.
 

* Az előadás elhangzott 2002. október 4-én Kaposváron, A papír ideje címmel rendezett szimpozionon.