OLASZ SÁNDOR
 
A Javított kiadás antinómiái
 

Esterházy Péter nem először adja föl olvasóinak, értelmezőinek a leckét. A Javított kiadás (melléklet a Harmonia caelestishez) megjelenése (2002. tavasza) óta eltelt idő, a műről megjelent két tucatnyi kritika, recenzió bizonyította, hogy mind a megítélésben, mind a poétikai jelenségek vizsgálatában homlokegyenest ellenkező nézetek fogalmazódtak meg. Az egyik legnagyobb dilemma pedig az: hogyan lehet ez a szöveg a javítása valaminek, ha a művelet végérvényessége nélkül lépten nyomon újabb kérdésgubancba szövi az olvasót? Vagy éppen ez, a szöveg lényegi végvénytelensége a lényeg?
     Kezdjük a két mű kapcsolatával. Az alcím azt sugallja, hogy a Javított kiadás önállóan nem létezik, csak a Harmonia caelestis-szel együtt van értelme. Javítása a 2001-ben megjelent regénynek, s a korrekciót egy sajnálatos életrajzi tény tette szükségessé: a regény befejezése után derült ki, hogy a szerző édesapja, a Harmonia apamítoszának kulcsfigurája III/III-as ügynök volt. (Egyébként erre a tényre a nagysikerű regényben is történt halvány utalás.) A szerzői óhaj is érthető: azt szeretné, ha a mellékletet kizárólag az olvasná, aki ismeri a Harmoniát. A két könyv nyilvánvalóan összefügg. Ám a javítás szándéka, eredmé- nyessége már meglehetősen kétséges. Hosszan sorolhatnánk azokat a szöveghelyeket, amelyek az említett biográfiai tény cezúra-jellegét, mentális és poétikai következményeit jelzik. Ha korábban tudja meg apja árulását, talán nem is tudja megírni a könyveit. Az élményt szeptember 11-e sokkjához hasonlítja, a toronyba fúródó repülőgép és a dossziéban apja kézírásának látványa ugyanazt a döbbenetet váltja ki. „Nemcsak azt nem fogom tudni leírni, édesapám, hanem azt se, hogy én. Illetve valahogy másképp.” „…eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem.” Most az őszinteségre akar támaszkodni, egészen odáig eljut, hogy visszavonja a Harmoniát. Ámde visszavonhatja-e a szerző teremtett, s igen sok olvasóra talált világát? Az olvasó születése mégsem a szerző halála? Lehetséges-e, hogy a Javított kiadás miatt majd megutálják a Harmonia caelestist? Bán Zoltán András teljes joggal emlegeti azt a művészi kockázatot, amely Esterházy működésében eddig nem volt tapasztalható. De aligha fogadható el, hogy az apa spiclilétének leleplezése kérdésessé teszi az író egyik legnagyobb igényű művét. Miért lenne a fikcióból dokumentum abban a műben, melyben a szerző hangsúlyosan olyan kódokat helyez el, amelyek a „tessék regényként” olvasni intelmére figyelmeztetik az olvasót. Az persze egy percig nem volt kétséges, hogy e kódok ellenére sokan egy-az-egyben fogják olvasni. Már csak amiatt is, mert „fikció-nem fikció határaival a szöveg folytonosan és ordenáré módon játszik”. A regény a valósággal is szembesíthető, ám az elioti „objektív korrelatívumok” egyértelműen regény és nem önéletrajz elemei. Megtagadásról tehát szó sem lehet. Miként arról sem beszélhetünk, hogy a Harmonia (Tamás Gáspár Miklós vélekedik így) a Javított kiadás után jobb, mint eddig. Legföljebb árnyaltabb lehet, még inkább többértelmű, de az értékbe így, utólag bizonyosan nem lehet beavatkozni. (Ettől függetlenül bárkinek joga van ahhoz, hogy az újabb mű tükrében másként lássa az előzőt. Miként ahhoz is, hogy a Javított kiadást „műremeknek”, „nem jó könyvnek” vagy éppen manipulációs cél érdekében született könyvnek nevezze.)
     Noha sokan átverésre gyanakodtak, a Javított kiadás szemé- lyes érdekeltségét, valós alapját nemigen kérdőjelezhetjük meg. Veres András „shakespeare-i helyzetről” beszél, Schein Gábor pedig arról, hogy a könyv „közösségi tétje nem tréfadolog”. Ezzel szemben megfogalmazódik az a vélemény is, mely szerint itt valójában a fiú és nem az apa kerül a középpontba, s a dolog ily módon személyes és nem közügy. Az író/elbeszélő csak átengedi magán a katartikus élményt, az elbeszélés tétnélkülisége ezzel magyarázható – vélekedik Elek Tibor. Mintha az író egyik nyilatkozata is ezt erősítené. Keresztury Tibor és Székely Judit kérdése: „Változott a természetes felejtéshez való viszonyod a Javított kiadás tükrében? Nem, nem. Azt láttam, hogy ha én ezt nem írom le, akkor azonnal elfelejtettem volna. Egy hét alatt. Az egész ügyet? Mindent. Mintha nem is lett volna. Vagy lehet, hogy két hét alatt. Bárki tud ilyen történetet mondani, hogy »volt valami, hogyan is volt, á, hagyjuk, nem érdekes«, és egy idő után már nem is tudod, hogy micsoda is volt ez voltaképp.” Eszerint „a kezdet drámaiságától eltekintve” csak az a szerencsés dolog volt érdekes, hogy a szerző kezében toll van, s az egész kellemetlen históriát képes megírni. De hol marad A szív segédigéiből ismerős „kiírás” érzelmi alapja, a kizökkent idő tragédiája? Ott az ontológiai derű első megingásának, a linearitás összeomlásának élménye, az élmény minden poétikai konzek- venciájával együtt. Itt az életút, életmű visszamenőleges és látszólagos megkérdőjelezése, könnyed fölülemelkedés és a történtek írói megformálásának gondja. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Az író/elbeszélő apja halott, s a fiú érzelmi viszonyán nem tud s nem is akar változtatni. Ám földolgozni sem könnyű a jelentésekből, a belügyis tiszteknek a jelentések- hez írt följegyzéseiből körvonalazódó sivár, mondhatni unalmas, a korszak lassú erózióját azonban kiválóan érzékeltető történé- seket. Az egyes szám első személy kommentálja, majd többször is újraolvassa a szomorú, kisszerűségükben nyomasztó dosszié- kat. Kelepcében van, kitörés lehetősége nélkül. S a szerző ehhez talál ki egy másféle, az életmű eddigi fejleményeihez képest szokatlan poétikát és nyelvet, mely természetesen nem vissza- kanyarodás a realista prózához, noha szüntelenül a realista prózaíró szerepébe, maszkjába ütközünk.
     Volt, aki arra a következtetésre jutott, hogy ebben a könyvben a realizmus diadalmaskodott a posztmodern, antirealista Esterházy fölött. A művészeten kívüli valóság győzte le a Harmonia fikciójának apaképét, miként oly sokan gon- dolják? A realizmus diadalaként roppant nehéz Esterházy művét értelmezni. Hiszen az is kérdés, hogy a szerző mit ért egyáltalán realizmuson. Többnyire a civil kurázsi őszinteségét vagy legalább is ennek illúzióját. A szerzői csalafintaság lényege éppen az, hogy mindvégig fönntartja a hitelesség látszatát, miközben pontosan tudja, hogy az őszinteségre önmagában csak legyinteni lehet, „az őszinteség használhatatlan kategória”. A szerzőt is megkísérti a csábító lehetőség: milyen jó lenne a nem-fikciót végül fikcióként beállítani. A libikókázó szöveg ily módon egyformán jellemezhető a realista tényrögzítéssel és annak meghaladásával. Bármilyen sok dokumentum olvasható is a könyvben, a szerző nem gondolja, hogy ezek a tények logikus sorrendben összerakhatók, s az így született elbeszélés a valóság tükre. Hiába vonul végig az ügynök-apa és az író-fiú párhuzama, s hiába hasonul egymáshoz az író és az ügynök írásmódja. „Már-már regényírói eljárások, távolságtartás, impasszibilité…” – írja egy helyen. Az elbeszélő valójában jól tudja, hogy a realista próza neki valahogy nem fekszik. Érzi, hogy a magyar epikai örökség kedélyes, megbocsátó, mikszáthos hangja itt nem folytatható. „…miért nem Mészöly vagy Nádas apja besúgó, sokkal pontosabban le tudnák írni az egészet, miért kell olyasmivel foglalkoznom, ami nem felel meg a te-het-sé-gem-nek!” A realizmus tehát pusztán az őszinteség igényét jelenti, s a másféle poétika utáni vágyakozás inkább azzal a redukcióval jellemezhető, amelyet például Mészöly Miklós tárgyiassága képvisel: „Korlátozni, korlátozni. [Most jut eszembe, van, aki mindig így dolgozik, nem csak akkor, amikor az apja besúgó, például Mészöly Miklós.]”
     Elgondolkodtató, hogy az említett írói gondok ellenére igen sokan besétáltak a fikció – nem-fikció zsákutcájába. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a kiadói beharangozás is, amely az ország politikailag túlfűtött hangulatára is rájátszott. Ezúttal a szerző egy nem fikciós művel lépett a közönség elé, írta az Index. S a Népszabadság beszámolójában ez volt olvasható: „A kiadó hangsúlyozta, hogy jelen esetben nem fikcióról van szó: a jelentések és az apa ügynök volta tény, így Esterházy – tőle szokatlanul – a dokumentarista irányba mozdult el. Természetesen a könyv megítélése innentől kezdve elsősorban nem esztétikai jellegű lesz, hanem magáról a gesztusról folyik majd a vita.” A jóslat szerencsére nem vált be, s a tanulmányírók, kritikusok csak nagyon ritkán elégedtek meg a non-fiction besorolással. A fikciótól a rideg tényekig jutunk el? A Kortárs egyik cikkírója azt nem veszi észre, hogy a fikció utáni tényeket újra a fikció követi. Szijj Ferenc szerint nem regénnyel, hanem egy regény mellékletével van dolgunk. A többség azonban mégis az eminensen szépirodalmi mű mellett teszi le a voksot. A bizonytalanságot persze az elbeszélő is növeli: „itt nincs iroda- lom”, mondja egy helyen. De ő mondja ezt is: „Papa, lassan nem tudlak valóságos személynek tekinteni. Olyan vagy, mintha egy regényből lépnél elő…” „Megint: mintha egy/a regényben volnék.” „Varródnak el a szálak, mint egy regényben.” Még az is megfogalmazódik, hogy a Harmonia a valódi kép az apáról, ez a realista, a Javított kiadás pedig fikció. („Vad fikció – ennyi fantáziát néztem volna ki magamból.” De mégsem így van: „…milyen jó lenne, ha mindezt csak kitaláltam volna. Poétikailag is minden passzol, a nem-fikció mint fikció. Mindez mint [zseniális!] fantáziatermék. És bátor. Morálisan kérdéses ötlet volna – de hát valamit valamiért. Egy új fausti paktum, én mint Leverkühn.”) Ezt a fiktív – nem-fiktív rotációt (nem szégyen) olykor nehéz követni, de talán nem is kell. Hiszen a szöveg leghangsúlyosabb formateremtő elve, jellegzetessége ez a válta- kozás, „fikció és valóság puha határmezsgyéjének fürkészése”, valós, fiktív és imaginárius elemek szétszálazhatatlan szöve- vénye. Az elbeszélő mindenesetre „mulatságosnak” találja, hogy „a szövegből nem állapítható meg, hogy tényleg így van-e vagy nincs”.
     Lássuk, milyen fogódzókat ad a szöveg a műfajra vonat- kozóan. A mű önreflexiós rétegében a mintha regény olykor a családregény-forma dekonstrukciójaként, szétszedéseként jelenik meg. „Akkor most ez is egy családregény vége, pedig nem így terveztem. Ember tervez; végez.” Az idézet nemcsak a Nádas- allúzió miatt fontos; minden világképi, poétikai cezúra ellenére szerves folytatásként tünteti föl a Javított kiadást. A 19. századi gyökerű regényműfaji örökség lebontásának szándéka kapcsolja össze a két művet, a realizmus diadala engelsi, Lukács György-i kifejezése már csak ezért sem helyén való. Fölbukkan még a szövegben a „nem vallomás ez: beszámoló” megállapítás is. A Javított kiadás recepciója a műfaji megjelöléseket illetően még kaotikusabb képet mutat. Tényregény, napló („naplóféle”), vallomás – mondja a Kortárs kritikusa, de úgy érzi, a mű mindegyik készen kapott kategória alól kibújik. Elek Tibor „a hagyományos naplóregény, önéletrajzi regény, dokumentum- regény posztmodern módon megújított alakváltozatát” látja benne. A naplóra kétségkívül sok minden emlékeztet, a mű bonyolult időszerkezete azonban földarabolja a linearitást. Önéletrajzi regény semmilyen változatban nincs: a két fogalom (önéletrajz, regény) ugyanis „üti egymást”; önéletrajz lehet valami vagy regény, de a kettő együtt nem. A dokumentum- regény pedig elfödi azokat a ravasz szövegalkotási technikákat, amelyek egyáltalán nem jellemzők a non-fiction műfajaira. Megfontolandó, amit Palkó Gábor a mű Bildungsroman jellegével kapcsolatban mond. Az egyik fontos narrációs eljárást, az elbeszélés koherenciáját a narrátor és a főszereplő fejlődése teremti meg: „A fejlődésregényekből ismert séma úgy jön létre, hogy az elbeszélő mind saját magát, mind pedig az ügynököt egy lineáris változás alanyaként állítja elénk. A két változási sor teljesen párhuzamosan bontakozik ki, az ügynök… és a narrátor egyetlen »fejlődésregény« szereplői.” Az elbeszélőt illetően bizonyosan érvényesül a fejlődésregény szisztémája. Hiszen a fejlődés tétje a sikeres szembesülés a szörnyű felismeréssel, az apához való immár ambivalens viszony értelmezése, feldolgozása. De milyen fejlődés van az apa életútjában? Ő süllyed, miközben fia emelkedik. Egy ponton azonban mégis találkozik ez a két, ellentétes tendenciájú mozgás. Az apja kettős életére rádöbbenő elbeszélő nem ad választ, de meditációja tovább gondolható: „Mi mozgatta vajon? Nem az aljasság és nem is a meggyőződés. A tehetetlenség? A rezignáltság? A cinizmus? De hát az én időnkénti rezignáltságom, melyet ő olykor (helytelenül) cinizmusnak vett – az nagyon is irritálta őt. Vagy: megzsarolták, megijesztették, megijedt, hibázott, és gyönge volt kikeveredni? És bonyolódott bele, egyre mélyebbre, és ebbe beletörődött, belefásult? De akkor mi az a, majdnem azt mondanám, emberfeletti erő, mellyel mégis megőrizte a látsza- tot? Hogy fölnevelt, sőt, sok mindenben példát adott. A tartás nélküli ember tartást.” A továbbgondolásban pedig valószínűleg Bojtár Endre jár jó nyomon. Az ő verziója szerint „az apa a születésekor kapott talált tárgyat fiai életének a megtisztítására használta fel – a maga bemocskolása árán.” Ez nem „pedagógiai hősköltemény” (Bächer Iván), pici, mondhatni hétköznapi történet, ami éppen ezzel válik egy korszak modellhelyzetévé. Ennek az etikai tartalomnak a jelentőségét sem eltúlozni, sem bagatellizálni nem lehet. Nem „hősköltemény” a Javított kiadás, de az sem állítható, hogy egyáltalán nem erősíti a „morális megújulást” (Babarczy Eszter).
     Ezzel az etikai kérdésgubanccal mindenképpen szembesülnie kell a Javított kiadás olvasójának. Ha regényként olvassuk a könyvet – márpedig e sorok írója szerint minden műfaji találgatás ellenére annak kell vennünk –, az etikai problémára adott esztétikai válasz módjait kell vizsgálunk. Ahogy A szív segédigéiben sem lehet esztétikai elemzés tárgya, hogy mit érez egy fiú anyja halálakor, úgy az sem, hogy mit érez egy fiú apja árulásakor. A tények folyamatos reflektálása, az ö és k betűk érzelemkifejezése (ö: önsajnálat, k: „komolytalan ideák”, „könnyhelyek”, könny, könnyezem), a különféle szövegrétegek ütköztetése, a szerkesztés fegyelme – mind-mind az utólagos beavatkozás, a megformálás irányába mutat. (Legföljebb a kékharisnya följegyzésekre emlékeztető publicisztikus kitételeket, direkt kiszólásokat hagyhatta volna el a szerző. A „közírói” termékek, glosszák, „kis színesek” színvonalbeli különbségére egyébként Szegedy-Maszák Mihály is fölhívta a fugyelmet.) A szerkesztetlenség látszata Karinthyt juttatja eszünkbe. Nevezetes önéletrajzi jellegű (és nem önéletrajzi) regényében (Utazás a koponyám körül) lépten-nyomon az élmény spontán rögzítésére hivatkozik. Móricz ezt érti félre kritikájában: lám, ő mindig mondta, nem kell sokat bajlódni a szerkezettel.) „Nem akarok (akartam) nagyon szerkesztgetni, miközben tudom, formát kell adnom ennek is.” Ezt a valamit sok mindennek lehet nevezni („ócska politkrimi”, „ügynökfilm”), de mellékletnek semmi- képpen. De hát az alcímekben föltűnő műfaji megnevezésekkel ez általában így szokott lenni.
 

Jegyzet

A Javított kiadás recepciójának tőlem is idézett, hivatkozott munkái:
Király Levente: Megjelent Esterházy Péter új műve, a Javított kiadás. Népszabadság online, 2002. május 16.
Bojtár Endre: 1 könyv – 1 (történelmi) bohóctréfa. Élet és Irodalom, 2002. május 24.
Schein Gábor: Baleseti jegyzőkönyv. Élet és Irodalom. 2002. május 24.
Szijj Ferenc: Kiadás és visszafogás. Élet és Irodalom, 2002. május 24.
Tamás Gáspár Miklós: Nincs bocsánat. Élet és Irodalom, 2002. május 30.
Bán Zoltán András: A realizmus diadala. Magyar Narancs, 2002. május 30.
Veres András: Az Apa árnyéka: Esterházy Péter spionregénye. Magyar Hírlap, 2002. május 27.
Murányi Gábor: Irodalmi ügy. HVG, 2002. május 30.
Bächer Iván: A könyv. Népszabadság, 2002. június 1
Babarczy Eszter: Magán-, bel- és közügyek. Élet és Irodalom, 2002. június 21.
Eörsi István: Esterházy Péter diadala. Élet és Irodalom, 2002. június 21.
Szegedy-Maszák Mihály: Hagyomány és (újra)értelmezés. Esterházy magyarul és idegen nyelven. Alföld, 2002. 6. sz.
Szabó Zoltán: Családi titkokról írt könyvet Esterházy Péter. Index, 2002. május 17.
Horváth Csaba: Júdás-passió (Esterházy Péter: Javított kiadás) Kortárs, 2002. 12. sz.
Herczeg Géza: Mennyei összhang – avagy Bach-huszárok, quislingek és utódaik. Kortárs, 2002. 12. sz.
Elek Tibor: A „rettenetes” és a „jó”. Bárka. 2002. 6. sz.
Márkus Béla: Erő a kétségbeeséshez. (Esterházy Péter: Javított kiadás). Hitel, 2003. 1. sz.