KÁRPÁTI TÜNDE
 
Molnár Ferenc drámáinak magyarországi fogadtatás-
történetéből (1902-2002)
 

Molnár Ferenc (1878-1952) korának egyik – ha nem éppen a legmeghatározóbb – irodalmi orgánuma a Nyugat című folyóirat volt. Molnár világsikert hozó – drámáinak sorában a harmadik – háromfelvonásos vígjátéka, Az ördög 1908. jan. 11-én – a Nyugat című folyóirat első számának megjelenésével szinte egy időben – már az ország határain túl, Turinban, a Teatro Carignaoban, a darabot a világ színpadjai számára felfedező Ermete Zacconi címszereplésével, került színre. A Nyugat ekkor még nem figyelt fel a magyar vígjáték szokatlan külföldi sikerére1, bár Molnár Ferenc műveit szinte a kezdetektől figyelemmel kísérte a lap. A Muzsika és más elbeszélések című elbeszéléskötetéről írva Fenyő Miksa már 1908-ban kiemelte Molnár Ferenc szellemességét, és felhívta a figyelmet humorának azon nyers ízére, valamint komikumára, amelyet színműveiben Molnár oly ügyesen aknázott ki. A Nyugatban ugyancsak Fenyő Miksa írt elsőként Molnár-darabról színikritikát: mégpedig a budapesti premieren – 1909. dec. 7-én – először megbukó, de az 1910. febr. 10-i berlini bemutatón már sikert arató Liliomról. Ettől kezdve a legtöbb Molnár-premier tárgya lett a lap színikritikai rovatának. A Nyugat fennállása alatt bemutatott huszonnyolc Molnár-darab közül mindössze nyolcról2 nem közölt kritikát a lap, de ezek közül egynek, a Vacsora című egyfelvonásosnak teljes egészében közzé tette a szövegét.3 Molnár tevékeny drámaírói pályaszakasza és a Nyugat alig néhány év különbséggel zárult le, illetve szűnt meg. Molnárnak egészen 1937-ig szinte évről évre, rendszeresen voltak Magyarországon ősbemutatói. A harmincas évek utolsó ilyen premierje4 a Delila című háromfelvonásos vígjátéké volt. Ezt követően egészen 1946. ápr. 20-ig A császár című előjátékkal ellátott háromfelvonásos színműig nem volt Molnár-ősbemutató Budapesten.
     Molnár – annak ellenére, hogy a Nyugat színikritikusai rendszeresen foglalkoztak színre kerülő darabjaival, illetve hogy a folyóirat néhányszor még részletet is közölt valamelyik éppen készülő drámai művéből – nem tartozott a Nyugat köréhez, bár az többé-kevésbé sajátjának tudta, mint ahogy a folyóirat körével szembeforduló Szabó Dezső is közéjük sorolta a Nyugat szerzőiről torz képet rajzoló Az elsodort falu című regényében.Molnár azonban vigyázott arra, hogy ne azonosítsák az új iránnyal. Talán ez a kínos távolságtartás is oka annak, hogy mindössze a fent említett Vacsora című egyfelvonásosát adta oda teljes közlésre, s a tízes évek pauzája után csak a húszas években közölt újra – de most már csak darabrészleteket – a folyóirat. Ekkor négy darabjának első felvonásából adott részletet5, illetve a Vörös malom néhány közbeeső képéből.
     A már említett Nyugat-beli színikritikák a művek hibáinak megmutatása mellett összességében többnyire pozitívan viszonyultak Molnárhoz; szemben más orgánumokkal, itt nem szorgalmazták a magyar irodalomból való kiutasítását. Legkeményebben talán Babits szólt róla, tevékenységét „aranycsinálás”-nak mondta6, magát Molnárt pedig „átlag-mulattató”-nak7 tartotta.
     A Nyugat kritikusai – s közöttük is a Molnárról legtöbbet író Schöpflin Aladár – elismerték sikereit és tehetségét. Fenyő Miksa a Liliomért, Ignotus A testőrért szinte rajongott, noha mindketten láttak dramaturgiai, tartalmi hibákat a darabokban. A testőr premierje után, de attól lényegében függetlenül jelent meg Ady azóta számtalanszor idézett kritikája8, amely oly módon egyensúlyozott a dicséret és az ironikus hangú bírálat között, mint ahogy Molnár lebegteti a választ a darabnak arra a kérdésére, hogy a Színésznő valóban már a második pillanatban felismerte-e Színész férjét a Testőr-jelmezben vagy a Testőr-Színész önleleplezéséig fogalma sem volt arról, hogy egy „játék” részese. Ez az Ady-kritika a későbbi korok bírálataiban a leggyakrabban idézett és hivatkozási alapot jelentő megítélés. Feltehetően épp e kettőssége folytán. Ahogy Ady kritikája kiindulópont lesz a Molnár-drámákról később kialakított véleményeknek, úgy válik a többi Nyugat-kritika is érvvé, illetve ellenérvvé a különböző korok számára Molnár mellett vagy éppen ellene. Az olyan túlzó, impresszionista megjegyzések, mint a „Karmestere a színpadnak”9, „briliáns ötletek, pompás technikai készség”10, „franciásan klasszikus tisztaság jellemzi”11, „Nincs még egy magyar író, aki annyira ismerné az élvezet és fájdalom idegeit, ebben az értelemben Molnár a legérzékibb”12, „a nagyvárosi közönség legnagyobb mulattatója”, „nagyszerűen tudja tempírozni az aknáit, mindég pontosan robbannak fel”13 – a korabeli és későbbi Molnár-kritikák alapfogalmaivá váltak.
     Schöpflin Aladár a Nyugat vezető színikritikusa, de nemcsak ezért írt gyakran Molnár darabjairól. Molnár művei az 1907-es impresszumú A Pál utcai fiúktól kezdve több mint húsz esztendőn keresztül a Franklin Társulatnál jelentek meg.14 Az 1907-ben Molnártól négy művet15 – köztük Az ördögöt öt kiadásban – is megjelentető Franklin a Vasárnapi Újságot használta fel a Molnár-művek népszerűsítésére. Schöpflin 1898-tól a Vasárnapi Újság segédszerkesztője, majd 1902-től irodalmi rovatának szerkesztője és vezető irodalomkritikusa volt. Így került kapcsolatba a Molnár-művekkel. Először névtelenül megjelent kritikákban foglalkozott Molnárral, akiről mint óriási tehetségről írt, véleményével elsőként jelölte meg a drámaíró helyét a magyar irodalomban. Érdekes azonban megjegyezni, hogy a Nyugatban a legtöbb Molnár tárgyú írása csak a húszas évek végén és a harmincas években jelent meg, akkor, amikor Molnár már többet tartózkodott külföldön, mint itthon, illetve amikortól (1929-től) már meglazul a kapcsolata a Franklinnal. (A Nyugatban megjelent kritikák időzítésének oka az lehet, hogy Schöpflin 1909 és 1945 között a Franklin Társulat irodalmi titkára is volt, ezért elkerülendőnek tarthatta, hogy a kiadónál szinte „háziszerzőnek” tartott íróról kritikát jelentessen meg.)
     A húszas évek általában pozitív hangú, dicsérő kritikáival szemben Molnár a harmincas években már több bíráló megjegyzést kapott a Nyugat-beli színikritikai írásokban.16 Ezekben a bírálatokban elsősorban a tartalom rovására történő forma felé eltolódó dramaturgiája szolgáltatta az erősebb kritikai hang alapját.17 A kiváló esztétikai érzékű ítészek már ekkor helyesen mutattak rá arra a ma már tényként kezelt megálla- pításra, hogy Molnár harmincas évekbeli drámatermése korántsem éri el az előző évtizedek alkotásainak színvonalát.
     A Nyugat az első Molnár-darabról szóló írásától kezdve a mérsékelt és objektív kritikára törekedett. Nem csatlakozott sem a Molnár-rajongók, sem a Molnár-elvetők korabeli köréhez. Értéke szerint igyekezett megítélni a drámaíró műveit. Így jutott el az előbb már idézett móriczi méltányló véleménytől – Az ördög „a történelmi fejlődés keretébe úgy illeszkedik, mint a modern magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja” – Losonczy Zoltán bizakodó és biztatásba menő megítélésén keresztül, amelyet A hattyú kapcsán írt – „[a színészek] és Jób Dániel, a rendező, a nehezebb feladatot is vállalnák ebből a kézből”18, egészen Laczkó Géza gondolatvezetéséig, miszerint „Heltai és Molnár generációja kiszórta a magyar irodalomból a német műfajokat, művészi kifejezést, módszert és stílust s végérvényesen az angol-francia nyugathoz csatolta a magyar irodalmat”.19
     A Nyugatosok fordultak először objektíven, értő bírálóként a Molnár-drámákhoz. Elfogulatlan ítélőképességük a későbbi szakirodalom alaphangját adta meg. A Molnár-recepción végigtekintve szinte lehetetlen olyan komoly szakirodalmi munkával találkozni, amely meg ne említené valamelyik bírálót.

*

A század első évtizedeiben szinte nem létezett olyan szakmai és szakmán kívüli orgánum, amely hosszabban vagy rövidebben ne ejtett volna szót Molnár színházi sikereiről. Már első színdarabja, A doktor úr számos kritikát kapott A Héttől a Magyar Színpadon keresztül a Pesti Naplóig vagy Az Újságig. Kezdő drámaírónál ebben a korban azért nem megszokott jelenség. Ennek természetesen az egyik fő oka abban található, hogy Molnár maga is újságíróként kezdte pályáját, így számos összeköttetéssel és szakmán belüli ismeretséggel, illetve ismertséggel rendelkezett a sajtópiacon20, amit színházi tevékenységében jól tudott kamatoztatni. Például oly módon, hogy a premiereket megelőzően valóságos reklámhadjárat folyt a legfrissebb Molnár-drámák körül. A Magyar Színpad és a Színházi Élet – a kor színházi magazinjai – már a próbafolyamatról és a főpróbáról kiszivárogtatott információkkal, gyakran pletykákkal igyekeztek a színigazgatók nem kis örömére óriási hírverést csinálni, nyilván a darab minél pozitívabb fogadtatása érdekében. Ez a Molnár-premiereket megelőző sajtóinvázió egészen A hattyú című darabjáig jellemző fogás maradt. A tízes évek óriási, már-már túlzásba menő sajtóbefolyása után a húszas évek valamivel mérsékeltebb reklámkampányt hoznak a Molnár-premiereket illetően, de például a Színházi Élet és Molnár viszonyában ekkor sem történik lényeges változás, a lap ugyanúgy, válogatás nélkül lelkesedik minden Molnár tollából származó írásért.
     A húszas években bekövetkezett változásra több aspektusból is találunk magyarázatot. Egyfelől ekkor jelenik meg Molnár mellett, illetve után egy újabb drámaíró-generáció, amelynek tagjait részben Molnár „nevelte ki”, illetve akiknek a század első évtizedében felvirágzó magyar színházkultúra ad teret és lehetőséget a többé-kevésbé színvonalas megszólalásra. Másfelől ekkorra Molnár már túl van több európai premieren, darabjai előtt megnyíltak a világ színpadjai, ezeket a sikereket itthon nem mindenki nézte jó szemmel, irigység nélkül. Harmadrészt pedig a sajtó egyfajta „elfordulásában” szerepet játszhatott Molnár 1919-es viselkedése, amelyről a továbbiakban lesz még szó.
     Azt az állapotot, amely Molnár és drámái megítélése körül, végleges Amerikába távoztáig (1939 végig) kialakult és dominált, a kortársak közül legszemléletesebben – nézetem szerint – Krúdy Gyula írta le: „Lehet rajongani érte, tombolni, megőrülni művészetén, […] és lehet csendesen legyinteni […] Könnyed és graciózus, mint egy csodálatos dal, és oly egyszerű, mint egy kalitka, amellyel a gimplit fogják. Lehet meghajigálni babérral is meg régi tojásokkal is, lehet őt gyűlölni, és lehet szeretni, megbolondulni lehet tőle vagy kiábrándulni reménytelenséggel…”21 Molnár megítélése a legtöbb esetben mentes volt az objektivitástól. Vagy oly mértékű dicshimnuszban volt része, mint amilyennel a Színházi Élet, Az Újság, a Magyar Helikon, illetve Az Est-lapok kritikusai vették körül22, vagy oly mértékű elutasítást kapott, mint amilyenben a Katolikus Szemle, a Magyarság, a Magyar Kultúra, a Népszava, illetve például az Élet kritikusa nem egyszer részesítette. Ezt az ambivalens hozzáállást Molnár egyrészt személyiségével, másrészt a magyar irodalomban mindmáig nem becsült vígjátékírói tevékenységével váltotta ki. Olyan műfajnak próbált létjogosultságot szerezni Magyarországon, amelynek őelőtte sok elfogadott nagy költőnek – pl. Csokonainak, Petőfinek, Vörösmartynak – sem sikerült megbecsülést kiharcolnia. Molnár ugyan külföldön, szerte a világban kivívta a magyar vígjáték irodalomnak kijáró tiszteletet, ám Magyarországon az esztéták elítélték és megvetették azt a külföldi alapokon nyugvó dramaturgiát, amelyből Molnár saját drámaíró világa kifejlődött. Pedig még a híres és szigorú német impresszionista kritikus, Alfred Kerr is pozitívan nyilatkozott 1932-ben Molnár Ferencről.23
     Egyik legtekintélyesebb pártfogója Kárpáti Aurél színikritikus – aki az általa a „színpad Paganinijé”-nek24 nevezett – Molnár csaknem valamennyi darabját látta és majdnem mindegyikről írt is, leggyakrabban rajongó hangvételű impresszionista kritikát. Noha 1924-től a Nyugatban is jelennek meg színikritikái, Molnár-darabról itt soha nem jelenik meg írása. 1923-tól a Pesti Napló hasábjain olvashatóak Molnár-tárgyú színikritikái. A Csendélet, A jó tündér és a Menyegző kivételével valamennyi ekkor bemutatott Molnár-drámát recenzálta a lapban. 1923-at megelőzően csak Az ördögről, A farkasról és az Égi és földi szerelemről írt bírálatot. Amikor a hatvanas évek elején megjelent könyvében25 visszatekintett a Molnár-darabokról írt kritikáira, maga is elismerte, hogy korabeli bírálatai túlzóan lelkesek, már-már rajongóak voltak, ám lényeges ponton mégsem módosította korábban kialakított alapvéleményét.
     A korabeli – Nyugaton kívüli – fogadtatástörténet egyik fontos állomása az Akadémiai Értesítő lapjain Jelentés a Vojnits-jutalomról címmel évről évre az adott színházi évad magyar darabjairól megjelenő kritikacsokor. A „csak irodalmi becsű és a színpadon sikert aratott”26 magyar színművet, illetve drámát író szerzőnek járó – 1908-ban például 20 000 korona – díjat évente egy háromfős szakmai zsűri ítélte oda. Molnár Ferenc két alkalommal részesült az akkor rangot jelentő Vojnits-díjban. Először Az ördög című háromfelvonásos vígjátékáért 1908-ban. A bizottság két tagja (dr. Négyesy László és Ferenczi Zoltán) ezt a drámát tartotta az évad legjobb írásának, szemben például a harmadik tag (dr. Heinrich Gusztáv) véleményével, aki Lengyel Menyhért A hálás utókor című színművét jelölte a díjra. (A legendás Molnár-Lengyel „összeférhetetlenségnek” és kölcsönös versengésnek épp ez a döntés lett az egyik kiinduló- és gyújtópontja.) A bizottság nem csak „általános, majdnem meglepő és szokatlan”27 sikere miatt ítélte oda a díjat a vígjátéknak, hanem azért is, mert megfelelt a második kitételnek is, miszerint kétségen felül álló módon „irodalmi becsű”28.
     Molnár Ferenc másodszor 1917-ben A fehér felhő című első világháborús témájú, a Nemzeti Színház színpadán bemutatott mirákulumáért részesült Vojnits-díjban – elsősorban a kor hangulatát megragadó költőisége, másfelől a darabot átjáró „magyarsága” miatt.29 A díjat ugyancsak egy háromtagú bizottság (tagok: Berczik Árpád t. tag, Császár Elemér l. tag, Szinnyei Ferenc) ítélte oda, akik közül ketten az Akadémia tagjai, ami egyben azt is jelent(het)i, hogy a díjazás megfelelt a korabeli „hivatalos” irodalom ízlésvilágának és elvárásainak is. Feltételezésünket az is alátámasztja, hogy egy évvel később, az Úri divat című darabjának ugyancsak a Nemzeti Színházban való bemutatásában nem kis szerepe volt A fehér felhő ilyetén „akadémiai” dicséretének és sikerének.
     Magyarországon hivatalos szakmai elismerésben ritkán volt része Molnárnak, legközelebb 1935-ben, néhány évvel végleges Amerikába távozta előtt részesül „kitüntetésben”, ekkor a legmagasabb művészi elismeréssel, a Corvin-koszorúval tüntette ki a magyar kormány.
     1919-ig számtalan elbeszélés, tárca és regény mellett tíz drámát írt Molnár Ferenc. 1919 után egyre kevesebb regény, még kevesebb elbeszélés került ki tolla alól, tárca is csak néhány, ám a drámaírás terén megszaporodtak írásai. A hátralévő két évtizedben részben Magyarországon, részben Európában még huszonegy drámát írt, az emigrációban keletkezett művek közé pedig hét befejezett és öt befejezetlen drámát kell sorolnunk.30 Annak, hogy Molnár a prózaírástól a drámaírás felé fordult, politikai okai is voltak. Amikor az őszirózsás forradalom körül Rákosi Jenő után elfoglalta az Otthon kör elnöki székét, mintegy az újságírók vezéregyéniségévé lépett elő. Az elnöki szék elfogadását nem forradalmi meggyőződésből tette ugyan, hanem mert – Halmi Bódog szavaival élve – „egy pillanatig sem akart az aktualitás porondjáról lelépni”,31 a Gábor Andor által (Kelemen László álnéven) „a magyar kapitalizmus fejlődési vonalát visszacsavaró”, „az 1919-et közvetlenül követő korszak vezető ideológusá”32 -nak nevezett Molnár akkori néhány cselekedetének következménye az lett, hogy a Tanácsköztársaság bukása után – életében először, de mint ma már tudjuk, nem utoljára – egy időre deklasszált ember és író lett. Az „elszigeteltségből” aztán a diplomatikus, egy letűnt kor szereplőin élcelődő vígjátékkal, A hattyúval tért vissza a színpadra 1920 decemberében.33 Ez a politikai affér is beleszólhatott abba, hogy a húszas években Molnár igyekezett minél többet külföldön tartózkodni annak ellenére, hogy 1928-ra „otthoni elismertsége ismét közeledik az [első világ]háború előtti csúcsponthoz”.34
     Távolmaradásának másik okaként jelölhetjük meg azokat a támadásokat, amelyek a Trianon után bekövetkezett közhangulat eredményeként érték. Mivel Molnár nem csatlakozott azokhoz az írókhoz, akik hangosan siratták az elveszett területeket, több publicista hazafiatlansággal vádolta, amelyhez újabb támadási felületet jelentett a drámaíró zsidó származása35, és az a tény, hogy darabjai előadására számára megnyílt a világszínpad, amivel az eddig is már világpolgárként viselkedő drámaíró még erősebben elszakadni látszott hazájától. Eltávolodásról és elszakadásról azonban szó sem volt, Molnár számára a legfontosabb mindig az volt és az maradt, ami Pesten történt. Ezért is omlott össze az amerikai emigrációban, ahogy az életére visszatekintő Útitárs a száműzetésben című kötetében36 is vallja.

*

A szerző, Halmi Bódog kiadásában, Molnár Ferenc az író és az ember címmel 1929-ben jelent meg Molnárról az első monográ- fia. Halmi az akkor világnézeti összetűzések céltábláját jelentő Molnár Ferenchez azzal a céllal közelített, hogy a lehető legelfogulatlanabb módon írjon róla és műveiről. Az objektivitás mércéjéhez magát mindvégig tartani igyekvő konzervatív ízlésű kritikus így igaztalannak mondta Molnár Ferenc hazafiatlan- ságára vonatkozó megjegyzéseket, azoknak a vélekedéseknek azonban igazat adott, amelyek szerint Molnár a magyarságot ért fájdalmas időszakban, vagyis Trianon alatt nem állt hazája mellé, s nem írt olyan műveket, amelyek a fájdalmat enyhíthették volna. Halmi Bódog a szerző ötvenedik születésnapja tiszteletére kiadott húszkötetes életműsorozat megjelenését követő esztendőben már „meglepetéseket nem ígérő”-nek, „kiala- kult”-nak és „befejezett”-nek nevezte a drámaíró életpályáját. (Ezt a vélekedést fogja megerősíteni néhány évvel később A Toll 1934-es ankétjának több szerzője is.) Könyvét az alábbi következtetéssel zárta: „az irodalmi eseményeket, a nagy, tanulmányokra inspiráló szenzációkat nem Molnár Ferenc adja és már nem Molnár Ferenctől várjuk”.37 Pedig korábban nagyon sokan őbenne látták a színpad megújításánál lehetőségét és feladatát.
     Amikor 1896-ban megnyílt a Vígszínház, az új teátrum újfajta játékstílus kialakítására is törekedett. Igyekezett „megreformálni” a „nemzeti színházas” játékmódot. Megszabadult a drámákat szavaló stílusban előadó, deklamáló előadásmódtól, attól a játékmódtól, amely például a színpadi mozgást csak úgy tudta elképzelni, ha a színészek mereven csak a publikumnak és nem egymásnak mondják a szövegüket. A Vígszínház megújította ezen, akkor már megkövesedettnek és elavultnak tűnő elemeket, és új játékstílust, az ún. vígszínházi játékmódot igyekezett kialakítani: az előadásmód oldottabbá, természetesebbé vált, a színészek társalogtak és nem szavaltak a színpadon, szabadabban mozoghattak, akár egymásnak és a közönségnek is hátat fordíthattak. Az oldottabb játékstílus mellett megjelentek a reprezentatív, sokszor már teljesen élethű díszletek és kellékek. Mindezzel egyetemben a színpad elveszítette patetikusságát.A változásokkal párhuzamosan új témájú darabokra is szükség volt, ezért fordult a színház az akkor fénykorát élő francia kultúra és színjátszás felé. A Vígszínház sorra vette át a társalgási színműveket és könnyed operetteket, amelyek Molnár Ferencben kitűnő fordítóra találtak. Molnár miután nagyon könnyen elsajátította ezen műfajok alapszabályait, a szakma joggal hihette, hogy másfajta, mélyebb mondanivalójú műfajok alapelemeinek és lényegének elsajátítására is képes és hajlandó lesz, s ezzel a magyar drámairodalom megújítására és elmélyítésére is alkalmassá válik. A szakmabeliek várakozása ellenére azonban nem ez történt, ennek elmaradását az irodalomtörténészek nagy része nem tudta a tehetségesnek és a változás előidézésére alkalmasnak tartott Molnárnak megbocsátani.
     Halmi Bódog, éppen e változások, illetve az erre való hajlandóság elmaradása miatt tekintette 1929-ben már teljesen lezártnak Molnár pályáját, pedig még csak ezután fog a misztikum és a transzcendentális „költőibbnek” ítélt témái felé fordulni a harmincas években épp emiatt egyre több és nagyobb bukásokat megélő drámaíró. Halmi művében egy letűnt kor gyermekének aposztrofálta Molnárt, aki nem volt képes lépést tartani a korral. Ez a kezdetében objektivitásra törekvő, a végére azonban szubjektivitásba hajló könyv is egy lépcsőfoka annak a kritikusi felfogásnak, amely Molnár irodalmon kívül helyezésében látja a megoldást.

*

Az 1940-es évek elején újabb pauza következett a Molnár- darabok fogadtatástörténetében. Az európai tarthatatlan politikai állapotok miatt38 az 1939 legvégén Amerikába emigráló drámaíró ismét le- és kiszorult mind a színpadról, mind a sajtóból, bár Pintér Jenő 1941-ben megjelent Magyar irodalomtörténetében még meglehetősen objektív megközelítésű leírást kapott.39 Molnár azonban nem tűnt el teljesen a magyar színpadokról. 1940-től – 1942 kivételével – évről évre színre kerültek darabjai, csak éppen nem a hivatalos nagy színházak valamelyikében, hanem az (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakciónak nevezett, 1939 és 1944 között működő „színház” keretein belül.40
     A „színház” ötéves fennállása alatt hat Molnár-művet mutatott be.41 A sajtó azonban nem reflektált ezekre az előadásokra.
     1945 változást hozott a Molnár-darabok bemutatását és az ezekről szóló kritikákat illetően. Négy darabja is színpadra került, immár valamivel nagyobb színházakban. A Marsall az 1945-ben megalakult és mindössze három bemutatót megélt Budai Színház színpadán került színre42, majd két héttel később másik két egyfelvonásossal – az Előjáték Lear királyhoz és az Ibolya cíművel – egyetemben az ugyancsak 1945-ben megalakult, majd 1949-ben államosított, Várkonyi Zoltán nevével fémjelzett Művész Színházban.43 1945. júl. 6-án a Játék a kastélyban bemutatója volt a Belvárosi Színházban, majd két héttel később – 1945. júl. 21-én – A hattyú már a régi dicsőségek helyszínén, a Vígszínház színpadán került színre.
     A Játék a kastélyban bemutatójának (Turai: Góth Sándor) szükségességét a legtöbb kritikus – többek között Staud Géza is – abban látta, hogy az év közepére a gazdasági válság a fővárosi színházakat is elérte: fél házak előtt játszottak, sőt a Budai Színház és a Madách Színház kénytelen volt kapuit bezárni, így a színházak rászorultak a „nézőcsalogató” vígjátékokra. Lengyel Balázs „a jószimatú üzlet gyakorlott pénzszerzési manőveré”-nek44 tartotta a Molnár-darab bemutatását. (Molnár darabjait egyébként itt, a negyvenes évek derekán kezdik „nézőcsalogató” daraboknak tartani és hívni. Ez az epitheton ornans aztán szinte máig, de a kilencvenes évekig feltétlenül rajta maradt a drámákon.)
     Miközben Staud Géza imént említett cikkében45 már a három esztendővel későbbi fordulat évében aztán meg is valósuló irodalompolitika első lépéseit „sürgette”,46 a kritikusok többsége negatívan fogadta a Molnár által anekdotának aposztrofált művet, „értelem és mag”47 nélkülinek, mondanivalójában „súlytalan”-nak, „tartalom nélküli”-nek48 nevezte, amely mindössze „a könnyű nyári szórakozást szolgálja”.49
     A Vígszínházban 1945. júl. 21-én bemutatott, Marton Endre rendezte, Tolnay Klári főszereplésével játszott A hattyú egyik kritikusa, Újvári Imre éppen azt hiányolta a darabokból, aminek meglétét Molnár legnagyobb erejének és erényének tartott az eddigi kritika. A kritikus azt írta, hogy Molnár: „A társadalmat, amiben élt, nem vette szemügyre alaposan”.50 Ugyanakkor három nappal később ugyanezen lap hasábjain egy ellenkező előjelű, messzemenően dicsérő kritika jelent meg ugyanerről az előadásról. (Mint látható, a Molnár-darabokat és a drámaírót bíráló kritikák megszaporodtak ugyan a negyvenes évek második felében, de kizárólagossá mégsem váltak.)
     Az imént felsorolt reprízek ellenére Molnár-ősbemutató csak – az előző ősbemutatótól számított – kilencévnyi szünet után, 1946. ápr. 20-án volt ismét, ugyancsak a Vígszínházban, a szerző életében immár utoljára. A fennállásának félévszázados évfordulóját ünneplő színház kérte Molnárt, küldjön ez alkalomra darabot. A császárt expediálta a szerző. A három- felvonásos színmű megbukott, valószínűleg azon egyszerű okból, amit Veres András állított róla – „a közönség […] vígjátékot várt”.51
     A szaksajtóban is a fent említett három darab bemutatója – azaz 1945-1946 – körül, de ezekkel sokszor semmi összefüggésben kaptak ismét teret a Molnárról szóló cikkek, amelyekben – miként a trianoni események után – most is a háború okozta társadalmi problémáktól való elfordulással bírálják.52 A Toll 1934-es ankétján pozitív szavakat hallató Zsolt Béla azonban még 1947-ben is kiállt Molnár mellett a Radikális Párt lapjában, a Haladásban53, szemben Lukács György Forum-beli cikkével, amelyben a kor egyik legnagyobb esztétája dühösen támadt Molnárra.54 Lukács dühe azonban nemcsak esztétikai alapú, ugyanis ő maga is alapítója volt (Bánóczi László és Benedek Marcell mellett) az 1904-ben a német Freie Bühne és a francia Théatre Libre hatására és mintájára megalakult színházi egyesületnek, a Thália Társaságnak, amelynek célja nemcsak a hivatalos színházak műsoráról kiszoruló klasszikus és kortárs irodalmi értékű drámák bemutatása volt, de egy új játékstílus kialakítása is. Az 1908-ban budapesti, majd ugyan- ezen év legvégén vidéki játszóhely, de leginkább közönség hiányában feloszlott egyesületben a modern dráma megújítását jelentő törekvései buktak el az alapító tagoknak, akik a közönség hiányának okát csak részben kereshették ekkor Molnár Ferenc drámái körül, mivelhogy ebben az időben a sikerdramaturgiára épülő darabok közül csak Az ördög volt készen. Mindazonáltal a Molnár által magyarított francia szalon- és bulvárdrámák előadásain annál több okkal és joggal találhatták az elcsábított közönséget.55
     1948-ban az 1848/49-es szabadságharc centenáris ünnepségek rendezőbizottsága meghívást intézett Molnár Ferenchez, hogy vegyen részt az ünnepségeken. Az író a meghívást – valószínűsíthetően – elfogadta, ám végül mégsem utazott Magyarországra56, pedig Budapesten 1948. márc. 27-én, a Pesti Színházban, Marton Endre rendezésében, hazánkban immár hetedszer57 Liliom-premiert tartottak. A szerző hatvanéves születésnapjára felújított Liliom azonban csak újabb támadásokra adott okot, s polémia indult többek között a Haladás és a Szabad Szó hasábjain, amelynek lényege ismét Molnár mellett és ellen szót emelni,58 illetve folytatni és kiteljesíteni azt az ideológiai – és csak részben esztétikai – harcot, amelyet már a fent idézett Lukács György-féle vélemény is jelentett.
     1948. szept. 4-én a Greguss Zoltán igazgatóságával működő Modern Színházban a direktorral a címszerepben, a vígjáték szövegét Buday Dénes néhány sanzonjával „megtűzdelve” még színre került Az ördög, (amelyet a korabeli kritika ekkor már egyöntetűen utasított el59) ezután azonban hosszú – és immár valóban teljes – pauza következett. Molnárt a fordulat éve után nemcsak leparancsolták a magyar színpadokról, de „Losonczy Gézáék hírhedt könyvindexe papírzúzdába küldte Molnár majdnem minden művét”.60
     Az ötvenes évek elejének Molnár megítélésére jellemző az a hozzáállás, ami az 1950-ben a Magyar Színház- és Filmmű- vészeti Szövetség kétnapos, a magyar dráma és színház helyzetének áttekintését feladatul tűző konferenciáján figyelhető meg: Molnárt az előadók szinte mindegyike a magyar színpad egyik leküzdendő ellenségeként aposztrofálta. Az itt felszólaló Horvai István szerint Molnár és epigonjai „kommersz-szemetét”, amely „szívós harcban tartotta magát a magánszínházaknál […] végérvényesen csak az államosítással61 tudtuk kiszorítani színpadjainkról”.62
     Két évvel a fenti hivatalos kultúrpolitika erős és túlzó kirohanása után 1952-ben Amerikában, önkéntes száműze- tésében meghalt Molnár Ferenc, ám halálának híre sem törte meg a körülötte az ötvenes évek elején kialakult nagy csendet. Alig néhány cikk jelent meg róla.63 Salamon László a kolozsvári Utunk című folyóiratban majd két hónapos késéssel reagált Molnár halálára. Cikke nagyon erős támadás. Molnárt „íróipa- ros”-nak nevezte, aki „irodalmi kereskedővé züllött”, s aki „nemcsak a saját tehetségét árulta el, elárulta a magyar dolgozó- kat, a dolgozók hazáját is, amikor a »pénz ördögének« szolgáló- jává züllött. Magyar viszonylatban benne testesül meg az áruló írástudók minden jellegzetessége”64  – írta. Hubay Miklósnak az Irodalmi Újságba írt nekrológja szintén minden érdemet megtagadott Molnártól.65
     Az ötvenes évek második felében azonban változás áll be Molnárhoz és a Molnár-drámákhoz való viszonyulásban. Az erről a fordulópontról író Ladjánszky Katalin azonban téved, amikor az ötvenes évek eleji elhallgattatás utáni első Molnár bemutatóként a Petőfi Színház 1956. okt. 12-i Olympia előadását jelöli meg.66 A kritikus által „kordokumentum értékkel” bíró dátum egy évvel korábbi. Valójában hétévnyi szünet után 1955. nov. 20-án kerülhetett újra színre Molnár-darab Magyarországon, mégpedig a Vidám Színpad 1954-ben létesített kamaraszínpadán, a Kis Színpadon Az ibolya. Erről az előadásról azonban kritikai recenzió nem maradt fenn.
     A Ladjánszky Katalin által említett előadás előtt a fent említetten kívül még egy premierrel kell számolni, 1956. jan. 1-jén a Kecskeméti Katona József Színház felújította A doktor úr című bohózatot. Való igaz, hogy bírálat erről az előadásról sem maradt fenn, ha egyáltalán valaha is létezett.

*

Az igazi Molnár-rehabilitáció végül csak 1957-ben teljesedett ki, amikor is tíz Molnár-bemutatót67 tartottak országszerte. (Ezt a tényt egyébként Gyárfás Endre egy 1963-as tanulmányában a műsorpolitikában megnyilvánult polgári befolyás újraéledéseként definiálta.68) Közülük külön kiemelendő a Vígszínház A hattyú bemutatója, miután ennek a darabnak a felújításával a Vígszínház fennállásának hatvanéves évfordulóját ünnepelte.69 A rehabilitáció során bemutatott darabok közül a legnépszerűbbnek A doktor úr, a Játék a kastélyban és az Olympia bizonyult, amelyeknek sikere – az egy évtizeddel későbbi legjelentősebbnek és viszonylag legobjektívebbnek mondható Molnár-kritikus – Nagy Péter szerint a „sokáig tiltott gyümölcsé, mint a műből áradó költészeté vagy emberi mondanivalóé”.70 A rehabilitáció oly nagy erejű volt, hogy még a MSZMP VI. kerületi Pártbizottsága is felfigyelt rá.71 Sőt, Kádár János 1957. május 9-én elhangzott országgyűlési beszédében nehezményezte is, hogy a színházak repertoárján olyan Horthy-korszakbeli népszerű tollforgató is szerepel, mint Molnár Ferenc.72 A Molnárt elutasító hangulatot újra fellángoltatni akaró beszédnek azonban mindössze annyi hatása volt, hogy a színházak a következő bemutatóval vártak néhány hónapot. De Molnár- darabról a magyar színházak soha többé nem mondtak le.
     Az ötvenes évekből hátralévő két év még négy felújítással szolgált,73 miközben 1958-ban – Molnár születésének nyolcvanadik évfordulójára – Stella Adorján fordításában, a régi nagy „rajongó” kritikus, Kárpáti Aurél előszavával magyarul is megjelent az angol nyelven 1950-ben készült önéletrajzi írás, a Companion in exile, Útitárs a száműzetésben címmel74. Kárpáti Aurél az előszóban továbbra sem lankadó lelkesedéssel hívta fel figyelmet arra, hogy Molnár-darabjai adtak először hírt hazánkról távoli országokban, majd szinte darabról-darabra méltatta Molnár drámaírói pályáját, szót sem ejtve – a Pál utcai fiúkon és a Széntolvajokon kívül – prózai alkotásairól. A kritikus nem megfeledkezve az elmúlt évtized Molnár-ellenességéről, a drámaíró oeuvre-jének középpontjába nem sikerdramaturgiáján felépülő darabjait helyezte, hanem sokkal inkább „költőiségbe” hajló kísérleteit, az Égi és földi szerelem, Az üvegcipő, a Riviera, a Harmónia, a Csoda a hegyek között című darabokat. Mindezen „fimonkodások” ellenére Kárpáti Aurélt felkérni az előszó megírására, 1958-ban nem kevés üzenettel járt, a kádári rosszallással szemben mintegy egyet jelentett az előző esztendő színházakbeli Molnár-rehabilitációjának támogatásával és megerősítésével.
     Ugyanez lehetett az üzenete az Irodalmi Színpad 1959. márc. 21.-i „Ünnepi műsor a Tanácsköztársaság 40. évfordulójára” nevezett estjének is, amelyen Molnár Ferenc A vacsora című egyfelvonásosát is bemutatták.75

*

A legnagyobb szakmai Molnár-vita a hatvanas években tört ki. Ennek előzményeként tekinthető a Vígszínház Játék a bíróságon vagy a Molnár-ügy76 című 1962. ápr. 21-i Kárpáthy Gyula és Orbók Endre jegyezte premier, amelyen az Országos Rendező Iroda szervezésében egy sajátos törvényszék előtt az éppen tíz éve elhunyt Molnár Ferencet ültették a vádlottak padjára – épp abban a színházban, ahol sikerei javát könyvelhette el. E különös játék keretében a bíróság arról lett volna (volt) hivatott dönteni, hogy követhető-e a hatvanas évek színpadi írói számára Molnár dramaturgiájának útja, hogy csak sikerhajhászó volt a világhírre szert tett drámaíró, vagy felvetett igazi, mély társadalmi problémákat is. A komoly kérdések tisztázását maga elé tűző színpadi játék valójában könnyed formában – a drámákból és a szakirodalomból kiragadott részlettekkel – próbált ítélkezni a molnári életmű felett. Mind a vádló, mind a védő oldalán nagyon jellemző és a fogadtatástörténetben elterjedt, tekintélyes vélekedéseket soroltak fel a szerzők: Schöpflin Aladár és Ady véleményét Molnár védelmében, Lukács György nézeteit a drámaíró ellenében használták fel. A színpadi mű bár érzékletesen mutatta be a drámai oeuvre-t méltatók és bírálók érveit, végül azonban – vállalásával ellentétben – nem teremtett szintézist a két ellentábor véleménye között.
     Mint ahogy nem jött létre kompromisszum az egy évvel később kirobbant „Molnár-legenda” vitában sem. A konkrét vitát a híres színházesztéta, Osváth Béla A Molnár-legenda című Kritika-beli állásfoglalása indította meg, bár valódi vitaindítónak Hegedüs Géza a Színház című néhány Molnár-drámát magába foglaló színdarabgyűjteményhez írt előszava tekinthető, amelyben Hegedüs Molnár fejlett színpadtechnikáját, pontos drámaépítését elvitathatatlannak tartva a drámaírót a Kisfaludy-Szigligeti-Csiky-Bródy által megkezdett drámairodalmi út folytatójának nevezte.
     Az objektív hangra törekvő – ám attól egy-egy erősebben megfogalmazott elmarasztaló megjegyzésével minduntalan elhajló – Osváth-kritika Molnár drámaírói munkásságát az impresszionizmus jegyében látta elindulni és kibontakozni.77 Osváth kritikájában leginkább azt fájlalta, amit Halmi Bódog fentebb említett monográfiája nyomán már a harmincas évek sajtóbírálatai is megfogalmaztak: Molnár drámaíró tehetségéből adódóan képes lett volna a magyar drámairodalmat megújítani, s ezzel létrehozni az akkori értelemben vett modern drámát, ám ezt nem tette meg. Osváth ennek okát a század eleji „izmus- hullám” külsőségeinek, nem pedig belső, tartalmi lényegének átvételében látta.
     Az Osváth-tanulmány egyik alfejezetének címe: „A hazugság dramaturgiája”. A korábban csupán látszat-valóság problematikáról beszélő szakirodalmi vélekedés most először bővült a hazugság problematikájának gondolat- és jelentés- körével. Ez az árnyalat értékesen járult hozzá a Molnár- darabokról szóló szakirodalom elmélyítéséhez. Ezzel kapcso- latban tett megfigyelését, miszerint Molnár drámái két csoportra oszthatók – az egyik „amelyekben a végén kiderül, hogy nem történt semmi” és a másik „melyekben bebizonyítják, hogy nem történt semmi”78– a későbbi szakirodalom alapvető tételként és hivatkozási alapként tartotta számon. Ezt a vonalat csak a húszas évek drámáiig vezeti el Osváth – itt sem beszélve az Egy, kettő, háromról, a hazugságot a végletekig fokozó műről és –, tudomást sem véve a harmincas évek hazugság-dramaturgiájáról, amely olyan drámákat hozott létre, mint például A jó tündér, a Valaki, a Harmónia, Az ismeretlen lány és A császár. Kritikájában ezen a ponton a hazugságnak csak „antihumánus, dekadens felfogást hirdető”79 vetületét látta, s nem vette észre, vagy legalábbis nem verbalizálta, hogy ezekben a művekben a hazugság egyben a játék lehetőségét és alapját is szolgáltatja. A tanulmány végén Osváth – csatlakozva az 1947-es Lukács György-féle véle- ményhez80 – Molnárt kárhoztatja azért, hogy „a nyugati kozmopolita boulevard-dráma magyar változatának a megteremtésével lehetetlenné tette, hogy egy tartalmasabb drámairodalom nőjön fel, és jusson színpadhoz. Szerinte Molnár drámaírói működése a magyar színpadot a boulevard-darabok otthonává tette, s a Bús-Fekete, Vaszary, Bókay-féle még silányabb színműírásnak csinált szállást. A közönséget meg a színészeket pedig érzéketlenné tette az igazán modern, korszerű színház és drámairodalom iránt.”81 Ez a nem minden alap nélküli vélemény a későbbi évtizedek Molnár drámáit elutasítók táborának és gyakran az objektív vélemény kialakítására törekvő kritikusoknak is alaptételévé és fő érvelésévé vált.82
     Az Osváth-féle Molnár-legendával vitatkozó „legendaoszlató” Gyárfás Miklós szerint Molnár „a nagyon világosan megítélhető drámaírók közé tartozik. Talpraesett, ügyes, szellemes és az Olympiával a magyar vígjátékirodalom egyik mindenkor játszható darabját alkotta meg.”83 ( S hogy meglátása mennyire igaznak bizonyul, az azóta eltelt idő is bizonyítja: 1945 és 2001 között a magyar színpadokon A doktor úr harmicnégy és a Liliom huszonhat felújítása mögött a maga huszonöt reprízével az Olympia a harmadik leggyakrabban játszott Molnár-darabnak számít.84)
     Gyárfás sem nevezte korszakalkotónak ezt a fajta drama- turgiát, de helyét és szerepét látta a magyar színházkultúrában. Nem hitte, hogy Molnár Ferencnek egymagában sikerült volna rossz útra terelnie a magyar drámairodalmat, de azt sem, hogy a korszerű drámairodalom a molnári dramaturgia útján születik meg85. Drámái helyét azonban sokkal ponto- sabban, mint Osváth Béla, kijelölte a magyar dráma- és színház- történetben: „játékosságuk, könnyedségük, szerencsés, kerekded formájuk, szereplehetőségük újra meg újra arra ösztönzik a színházveze- tőket, hogy egy-egy klasszikus óriás mellett, bennük is megta- lálják a maradandóságot”.86
     A polémia azonban Gyárfás vitatanulmányával sem ért véget, hanem tovább folytatódott a Kritika hasábjain. Imre Katalin Mi az értelme a Molnár vitának című rövidebb állásfoglalásában részben szintén az osváthi vélemény ellenében érvelt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy Molnár nem szoríthatott ki senki irodalmi értékű műveket létrehozó tehetséget, „mert eddigi tudatunkkal jelentős drámaíró-tehetségek a szóban forgó időben nem ostromolták a hazai színpadot”.87 Majd a továbbiakban az egész Molnár-vitát „félrecsúszott”-nak ítélte, mivel az csak Molnárral és nem népszerűségének tünetjellegével, okaival, a Molnár-darabokat pozitívan fogadó közönséggel, annak kispolgári ízlésével, nosztalgiájával foglalkozott és számolt le. Tanulmányában tehát nemcsak a drámaíró, de a közönség és ezzel kimondatlan összefüggésben a színházigazgatók ízlésformáló felelősségére is rámutatott.
     Ez a három egymás mellé helyezett vélemény jól tükrözi a Molnár-drámák fogadtatástörténetében azt az elmozdulást, s annak az igénynek a kiindulópontját, amely mindhárom kritikában ilyen vagy olyan formában, de megfogalmazódik, miszerint a szakemberek egyre nagyobb szükségét kezdték látni egy – ugyan a kor tendenciájának megfelelő ideológiájú, marxista, de – minél objektívebb és feltáró Molnár-értékelésnek.
     Az Osváth-féle Molnár-legenda azonban nemcsak egyfajta irodalomtörténeti adalékként élt tovább, de a későbbi évtizedek Molnár-recepciójára óriási hatást – már-már nyomást – gyakorolt azáltal, hogy a hatvanas évek közepén készült A magyar irodalom története című „hivatalos” irodalomtörténeti áttekintés ötödik kötetében helyt kapó Molnár-pálya összegzését Osváth Béla kapta feladatul. A osváthi Molnár-legenda alapvető nézetei váltak így egyféle zsinórmértékként az irodalomtörténet úgynevezett hivatalos állásfoglalásává.
     A hatvanas években egyébként a fenti vitától függetleníthető módon megszaporodtak a Molnárral és darabjaival foglalkozó szakirodalmi írások. Ennek oka az egyre több Molnár-repríznek is tulajdonítható.88 (A megszaporodó Molnár-felújítások mögött valószínűsíthetően tudatos színházpolitika állt89.) Ezek között kell említeni az olyan írásokat, mint amilyen Halasi Andor A jövő felé című könyvében megjelenő, valójában a tízes-húszas években keletkező, csak most kötetté formálódó színibírálatok, illetve az olyan nosztalgiázó, biográfiai adalékként szolgáló dolgozatok, mint Csathó Kálmán Írótársak között című könyvében megjelenő Molnár-portré, amely emlékeztette az utókort arra a korábban nagy hangot, később pedig nagy hallgatást kapott tényre, miszerint Molnár darabjai voltak az első magyar drámák, amelyek külföldön színre kerültek. Ennek szenzáció értékét Csathó ekképp okolja meg: „Akkor még nem szoktuk meg, hogy magyar darabok külföldön színre kerüljenek”.90
     A hatvanas években születtek azért még mélyebbre nyúló kritikák is. Ezek közül elsőként a későbbi, hetvenes években megjelenő Molnár-értékelése miatt érdekes Nagy Péter-írásokat kell kiemelnünk. A drámatörténésznek ez idő tájt két, a témába vágó írásokat is tartalmazó kötete jelent meg.91 Egyikben Molnár-portrét nyújt, a másikban néhány Molnár-darab elemzésével foglalkozik. A Molnár-pályát összegző írásában több olyan figyelemre méltó megállapítást tett, amely sokban továbblendítette a drámaíró műveivel foglalkozók nézeteit. Merőben új felfogása szerint Molnárt a fejlődés, a haladás és az új harcosaként mutatta be, akinek a gyökerei azonban a 19. századra nyúlnak vissza. Megmaradt azon vélemény mellett, miszerint a nemzetközi siker elérése céljából igazodott a nemzetközi drámapiac igényeihez és elvárásaihoz, de ezt nem csak hibájának tartotta, mint kritikus elődei, de részben erénynek is, mivel így a molnári dramaturgia egyre inkább az „elvontan emberi” problémák felé fordul(hatot)t. Tanulmánya abból a szempontból is fontos fordulópont a Molnár-darabok fogadtatástörténetéhez tartozó kritikákban, hogy – elődeitől eltérően – több fontos dramaturgiai észrevételt is tesz, amivel a recepciónak a színházból az irodalomba történő elmozdulását erősíti.92 Ám a harmincas évek Molnár-drámáit még Nagy Péter sem tette elemzés tárgyává. Elsőként vette észre viszont a Liliomban azt a groteszk fintort, „ami élni képes belőle, s ami éltethetné a művészet síkján a darabot”93. Ennek kiemelése azért fontos, mert ha végignézzük a mai színházi feldolgozásokat, legtöbbjük ezen a felismerésen alapul. (Természetesen nem közvetlen hatásról van szó.) A kilencvenes évektől egyre több rendező fedezi fel Molnár drámáiban – groteszk humorukból fakadóan – önmaguk paródiájának lehetőségét. A hatvanas években azonban még tartottak az efféle előadásmódtól, sőt kifejezetten óvakodtak tőle.94 Ugyancsak Nagy Péter az, aki a harmincas évek Karinthy Frigyes és Kárpáti Aurél véleményei után ismét hangsúlyt helyezett Molnár dramaturgiájának játékosságára.
     A „Molnár-legendáról” szóló vita közben felmerült igény megvalósulása – miszerint ideje lenne megfelelő értékelést készíteni Molnár pályájáról – nem sokat váratott magára, még a hatvanas években, 1966-ban megszületett Vécsei Irén tollából a Molnár Ferenc című könyv.95 A második monográfusnak mondott Vécsei valójában mégiscsak az első, mivel könyvében ő tekinti végig először a szakirodalomban a teljes molnári életművet, beleértve a pályakezdő újság- és tárcaíró érát és a prózaíró korszakot is.96 A monográfia legfontosabb és legújszerűbb megközelítése, hogy szinte megfellebezhetetlenül, a témáról további vitákat szinte teljesen kizárva állította Molnárt a magyar vígjátékírók első vonalába. Továbbá abban is magának tudhatja az elsőséget, hogy nemcsak a húszas évek végéig keletkezett Molnár-művek sorát mutatta be, de a harmincas évek drámatermésére is értő szemmel tekintett ki – még ha elnagyoltan is.
     A hatvanas években a Molnár-drámákkal szembeni enyhülés jeleit tükrözi, hogy miközben a hivatalos kultúrpolitika igyekezett távol tartani a Molnár-drámákat egyes színpadoktól, mint például az Irodalmi Színpadtól,97 másutt leplezetlen bevételnövelő szándékkal engedélyezte Molnár-darabok előadását.98

*

Vécsei Irén monográfiája után megnyugodni látszott a Molnár-drámák körüli vita, véleménynyilvánítás. Csendben – elő-, illetve utószó nélkül – jelent meg a drámaíró halálának huszadik évfordulójára – az 1928-as jubiláris húszkötetes, mindössze 4000 példányban a Franklin Társulat kiadásában napvilágot látott „életműsorozatot” most nem számítva – második, továbbra sem teljes, viszont az előzőnél csaknem kétszer több drámát tartalmazó színdarabkötete.99 A bécsi kiadású gyűjteménnyel viszont nem Magyarország, hanem Ausztria hajtott fejet a drámaíró Molnár előtt.100
     A Molnár-drámák körül 1978-ban, az író születésének 100. évfordulójára emlékezve mozdult meg újra jelentősebb mérték- ben a sajtó, de nem csak a szaksajtó. Cikkek sokasága árasztotta el a napi- és hetilapok, irodalmi és színházi folyóiratok hasábjait. Kellér Andor101 és Csathó Kálmán nyomdokain megjelentek a Molnárról anekdotázó, valójában azonban nem sok újdonsággal és hitelességgel szolgáló visszaemlékezések. Miben hozott mégis újat ez a cikk- és tanulmányáradat?
     Szinte mindenki arról számolt be, hogy elintéződött Molnár műveinek értékelése, legalábbis ami prózairodalmát jelenti, de többségében vígjáték- és drámairodalmát is a magyar dráma- irodalom elidegeníthetetlen részének tartották már ekkor. Többnyire pozitív előjelű megjegyzések hangoztak el róla is, drámáiról is. Már nem bántották kitűnően megtanult mester- ségéért, szellemességéért sem, sőt némely drámájából társadalombíráló hangot is kihallani véltek. Mindemellett továbbra sem volt mentes a kritikusi kör a túlzóan pozitív vélemények hangoztatásától. Volt, aki a modern dráma megteremtőjeként beszélt róla.102 Földényi F. László103 például évek óta először nem hogy hibájának, de hangsúlyozottan erényeként tüntette fel Molnár drámaíró technikáját. A fentebbi fejezetekben már említett Adyt és Lukácsot meg is rótta, amiért nem figyelt fel arra a molnári drámaszerkesztő technikára, amely képes volt akár tartalommá is válni. A hazai színjátszást pedig azért intette meg, mert még mindig nem ismerte fel azt a molnári dramaturgiában rejlő technikai lehetőséget, miszerint a darabok- ban ábrázolt világ az abszurdig is elvihető lenne. (Földényi ezzel a felismerésével nem hozott teljesen újat, hiszen az előző fejezetben tárgyalt Nagy Péter-tanulmány a Molnár-darabok groteszkségében ugyanezt a lehetőséget már láttatta.)
     A fenti kritikák nagyjából egységes hangvételétől elütő hangnemben íródott az újabb – szintén a molnári centenáriumra készített – terjedelmes Nagy Péter-tanulmány.104 Nagy Péter az előbb említett kritikusokkal szemben egyáltalán nem látta még elintézettnek Molnár Ferenc megfelelő értékelését.105 Ezzel a véleményével mintegy kimondatlanul is szembeszállt a Vécsei- féle monográfia konklúzióival. A végig objektív hangú kritika az addigi legalaposabb és legszakszerűbb szakirodalmi vélemény- nyilvánításnak számított. (S talán még számít ma is.) A filológiai precizitással megírt tanulmány kronológiai rendben haladva – először a szakirodalomban a korabeli fogadtatásra is tartalmas módon ki-kitérve – tárgyalta a darabokat. Erénye a tanul- mánynak, hogy Vécsei Irén után ő is szót ejt a – szakirodalom- ban részben méltatlanul kevés szót kapó – harmincas évek drámaterméséről, bár a drámaíró két, szintén ekkor keletkezett művéről – A cukrászné és a Menyegző című egyfelvonásosáról nem beszélt, illetve ugyanígy nem ejtett szót a negyvenes években – immár New Yorkban keletkezett – A császár című színműről sem.106
     Hogy az ezt követő drámákról és drámatöredékekről nem szólt, nem róható fel neki. Az Amerikában készült darabok többségéről hosszú ideig nem tudhatott a magyar szakirodalom, mivel Molnár hagyatékát – Bartha Vanda halálakor, az ő emlékére – egy amerikai egyetemnek ajándékozta. A Darvas Lili hagyaték pedig, amit a színésznő 1974-ben bekövetkező halála előtt a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozott, kevés tájékozódási pontot jelent(het)ett ezen a téren. Nagy Péter a tanulmányt záró pozitív összegzésében – amikor a magyar vígjátékirodalom elidegeníthetetlen részének tartja Molnárt– tulajdonképpen úgy értékeli a drámaírót, mint Gyárfás Miklós. Értékelésében azonban jóval tovább megy, amikor „a játék művészé”-nek107 és a „színpadi dialógusnak előtte soha nem látott fokra fejlesztőjé”108-nek nevezi Molnárt. Művészetét azonban erősen időhöz kötöttnek tartja, nem hisz abban, hogy valaha is olyan népszerűségre tegyen szert, mint saját korában.

*

A nyolcvanas évek folyamán mindvégig talán a centenáriumi megemlékezések vagy éppen a fent említett pozitív végkicsen- gésű Molnár-értékelések hatására a Molnár-darabok szinte második reneszánszukat élték a magyarországi színpadokon.109 Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb alkalmi és egyre több mélyebb, irodalmi, esztétikai írás jelent meg róla. Az „agyon- elemzett”, „agyonideologizált” darabok és a drámaíró személyi- sége felől egyre inkább az eddig még ismeretlen drámák felé fordult a kritika érdeklődése. És nemcsak irodalmi-esztétikai tárgyú, de nyelvészeti110 és könyvészeti111 megközelítésű tanulmányok is születtek ezekben az években.
     Ebben az évtizedben az eddig kevéssé ismertetett drámák felé való odaforduláson kívül általános tendenciaként jelölhető meg a recepcióban az értékes dramaturgiai megjegyzések elszaporodása is. Az átfogó Molnár-értékelésben azonban nem sok elmozdulást mutat ez az évtized. Említésre csak Bécsy Tamás és Gombocz István Molnárral kapcsolatos tanulmánya méltó.
     Bécsy egy mindenben a korának megfelelni akaró és tudó Molnár-képet felállító kritikában112 hívta fel a figyelmet a molnári dramaturgia azon tulajdonságára, miszerint lehetetlen, hogy „a rendező akár megújítsa, akár felforgassa a darabok világszerűségét”.113 Nézete szerint a darabok aktualizálására sincs lehetőség, annyira meghatározó a bennük élő világkép. A groteszk vagy abszurd előadásmód helyett a színész-technikai bravúrral megvalósított előadásmódot tartotta adekvátnak a Molnár-darabokkal kapcsolatban.114
     Gombocz István tanulmányában gyakorlatilag azt az irányvonalat erősítette, amely már a legelső évek fogadtatásában is jelen volt, miszerint Molnár csaknem mindegyik művét kapcsolatba hozták valamely külföldi drámaíró munkájával, mégpedig abban az összefüggésben, hogy elég sokat vett át ezekből a művekből.115 Gombocz István Arthur Schnitzlerrel vonja párhuzamba néhány Molnár-dráma alapszituációját és megoldását, amivel kapcsolatban arra is rámutat, hogy a század első éveiben a budapesti és bécsi közönséget (ki)szolgáló írók mennyire hasonló módon gondolkoztak bizonyos – a publikumukat érdeklő – kérdésekről, a látszat és valóság, az igazság és hazugság, a szerepjátszás problematikájáról.
     A nyolcvanas évek egyik legfontosabb Molnárt érintő munkája az Elizabeth Molnar Rajec által készített kétkötetes angol nyelvű Ferenc Molnar Bibliography, amely első kötetében az angol, német és magyar nyelvű Molnár-kötetek, illetve e három nyelven készült filmek filológiai adatait gyűjtötte össze, míg második kötetében ugyanezen három nyelvterületen 1986-ig Molnár próza- és drámairodalmáról megjelent szakirodalmi – színház- és irodalomkritikai – anyagot akkumulálta.
     A kilencvenes évek recepciója valamivel nagyobb fellendülést hozott, méghozzá az irodalomtörténeti megközelítésű elemzések területén. Szinte évről évre jelent meg Molnár dramaturgiájával kapcsolatosan egy-egy színvonalas dramaturgiai tárgyú dolgozat. Ez az évtized meghozta a drámaíró Molnár Ferenc teljes felfedezését. Egyre több elemzés érinti az eddig alig tárgyalt harmincas évek drámatermését, és egyre több szó esik az amerikai évek alatt fogant darabokról is. A nyolcvanas évek tendenciája – amelyben igyekeztek az irodalom- és drámatörténészek egyre újabb és újabb területeit felfedezni a Molnár-oeuvre-nek – ebben az évtizedben is folytatódik. Két irányú ez a keresgélés: egyfelől a pályaív elejére, másfelől a legvégére vonatkozó kutatások erősödnek fel. Az egyik eredményeképpen „felfedezték” legelső, még gimnazista korában keletkezett – természetesen nem sok irodalmi értékkel bíró, inkább csak érdekességszámba menő – írásait, a másik eredményeképpen „megtalálták” a Darvas Lili-hagyatékban Molnár egy kései, teljesen be sem fejezett művét, majd a direktor-rendező Balázsovits Lajos tollából megszülető véggel, Nászinduló címmel 1996. máj. 10-én be is mutatták a budapesti Játékszínben. Ezzel kapcsolatban egyre nagyobb teret kaptak a drámaíró pálya utolsó harmadának – valljuk be, nem túl jól megírt, de annál több „költőiségre” törekvő – darabjai, amelyek – némely kritikusi megállapítások szerint – jobb lett volna, ha meg sem születnek, vagy meg sem találja őket az utókor.
     A kilencvenes években két ízben is komolyabban hozzáláttak Molnár drámai életútjának áttekintéséhez: 1992-ben, halálának negyvenedik évfordulójára emlékezve konferenciát tartottak róla.116 Ugyanebben az évben a Színház című szaklap Molnár örök című különszámmal jelentkezett117, amelyben Bécsy Tamás – a szakirodalomban először – modern cselvígjátékként határozta meg Molnárnak a „jól megcsinált színdarab” mintájára írt drámáit. Cselvígjátéknak azon felismeréséből kiindulva tartja ezeket a drámákat, miszerint bennük mindig van egy szereplő, aki a szituáció kibontására van kiválasztva, s akinek elsődleges szándéka a jó véget elérni, minek elérése érdekében gyakran cselhez folyamodik. E felismerésből kiindulva jelenti ki – egy új fejezetet nyitva a Molnár-drámák fogadtatástörténetében –, hogy „nemcsak könnyedén, kellemes társalgási csevegéssel szórakoz- tató drámák” a Molnár-drámák.118 Ugyancsak Bécsy Tamás az, aki egy 1998-as Sikerdarabok című tanulmányában nyíltan ír a húszas, harmincas években készült vígjátékok kánonprob- lémáiról, s ezzel közvetve a molnári kánonproblémákat is érinti.
     Igényes szakmai, dramaturgiai megközelítésű tanulmány Vilcsek Béláé is119, aki a Molnár-recepcióban elsőként egyértelműen kimondva azzal az igénnyel fogalmazta meg dolgozatát, hogy bármiféle ideológiai-politikai nézőpont érvényesítése nélkül csak a drámatechnikával, a drámák szerkezetének szigorúan szakmai megközelítésével foglalkozzon. Tanulmányát természetesen nem tudta – s nem is állt szándé- kában – az összes Molnár-drámára kiterjeszteni, csupán a legtechnikásabban megírtak néhány közös vonását jellemzi és elemzi. Ezzel a szigorú értelembe vett szakmai megközelítéssel gyakorlatilag – mondhatni – a Molnár-drámák recepciójában végérvényesen leszámolt a „Molnár-legendá”-val.
     Ezzel a leszámolással párhuzamosan Puskás István arra hívta fel a figyelmet, hogy a kilencvenes évek színházai újra kezdik felfedezni Molnárt (nem mintha az előző két évtized nem ezt tette volna). Tanulmányában120 újabb aspektusokra hívta fel figyelmet, például arra, hogy az eddig leginkább látszat és valóság, illetve szerepjáték problematikájú darabok valójában inkább a személyiség hitelének kérdéseivel foglalkozó drámák.

*

Napjainkban, mintegy száz évvel az első Molnár-darab premier- je121 után két átfogó igényű könyv is napvilágra került a magyar nyelvű Molnár-recenzióban, de sajnos nem két új fogantatású mű.122 A drámaíró halálának ötvenedik évfordulója tiszteletére jelentek meg e tanulmánykötetek. Nagy György, azaz George L. Nagy Molnárs Stücke auf der deutschsprachigen Büchne című 1978-ban írt könyvét Kálmán Judit fordításában Molnár Ferenc a világsiker útján címmel a Tinta Könyvkiadó jelentette meg. A drámaíró születésnapi centenáriumára az akkori szóhasználat szerint „nyugaton” készült tanulmány Magyarországon hamarabb nem láthatott napvilágot. Ugyancsak 2001-ben, de néhány hónappal később a Magvető Kiadó is jelentkezett egy Molnár- témájú könyvvel, egy ugyancsak több évtizeddel ezelőtt (1980-ban) Amerikában írt monográfiával, a szerző Györgyey Klára, maga is fordító, a Nemzetközi P.E.N. Klub Amerikai Emigráns Centrumának elnöke. A kötet címe Molnár Ferenc, fordítója Szabó T. Anna költőnő.
     Mindkét könyv megjelenése azt mutatja, hogy az irodalom- és színháztörténet igyekezett törleszteni Molnárral szembeni adósságaiból (de hogy ebből az adósságból maradt még jócskán, azt az is bizonyítja, hogy nem friss irodalomtörténeti munkák kiadásáról van szó, hanem magyarul eddig meg nem jelent régebbi tanulmányokról). E két kötet egymást követő megjele- nése és a számos budapesti123 és vidéki124 Molnár-premier arra enged következtetni, hogy a Molnár-recepció száz év elmúltával sem úgy kezeli Molnárt, mintha egy letűnt kor letűnt írója volna – noha mind a napig igazi, objektív, érzelmektől mentes, teljes körű, valamennyi drámai művére kiterjedő értékelés nem született róla. Sajnos sem a Nagy György-féle, sem a Györgyey Klára-féle monografikus igénnyel megírt könyv nem oldja meg a teljes körű és objektív értékelés feladatát. Az előbbi – noha megpróbál teljes képet adni az író életművének valamennyi fázisáról – elsősorban a világsikerek időszakát dolgozza fel, az utóbbi célja pedig a korábbi kritikusok szubjektivitásának felülvizsgálata és a korábbi Molnár-értékelések hiányosságainak pótlása, e céllal azonban akaratlanul is elfogulttá válik. A végleges ítéletalkotás hiánya ellenére mindkét könyv értékes adalékokkal szolgál egy objektivitás igényével megírandó Molnár-oeuvre feldolgozáshoz.
     Az életmű objektív megítélésének hiányában azonban mindkét könyv csupán a pártoskodást folytatja, ahelyett hogy elfogulatlan mértékkel mérve helyezné bele Molnárt a magyar dráma- és színháztörténet folyamába. Természetesen ezen a ponton nem hagyható figyelmen kívül e két tanulmány keletkezési ideje, olyan időszakban születtek ezek a monográ- fiák, amikor Magyarországon Molnár elfogulatlan megítélésére korántsem volt akkora igény, illetve amikor inkább védelemre volt szüksége Molnárnak (főként éppen drámái miatt), semmint objektív – s ezen belül természetesen és óhatatlanul negatív – kritikai megállapításokra.

*

Molnár drámáinak vázolt fogadtatástörténete nem csak egy drámaírói oeuvre-be, de egy század irodalomkritikai, esztétikai gondolkodásmódjába is betekintést enged. Megmutatja a csekkszpírnek csúfolt, műveivel a világ színpadait bejáró drámaíróhoz való viszonyulás mikéntjét, de a vígjáték műfajához való szakmai, irodalmi viszonyulást is.
     Elgondolkoztató és okok keresésére sarkalló az a sorstör- ténet, amely a fentiekből kiolvashatóan a magyar drámairoda- lomnak, benne a vígjáték műfajának jutott a 20. század folya- mán. De továbbgondolásra érdemes a fent vázoltakból levonható következtetés is, miszerint a Molnár-drámákról itthon – leszá- mítva az aktuálpolitikai és ideológiai okoktól vezérelt alkalmakat – jobbára csak a premierek vagy az alkotói évfordulók apropó- jából készülnek tanulmányok, mintha csak ilyen „ünnepélye- sebb” pillanatokban kaphatna teret és figyelmet az a drámaíró, akinek a neve a század húszas éveiben szerte a világon – de sajnos vagy szerencsére sok helyütt még ma is – egyet jelentett és jelent a magyar vígjátékirodalommal.
 

Jegyzetek 
 

1 A darabról csak 1912-ben lesz szó Móricz a Magyarosság és nemzetietlenség című írásában, ahol egyébként „a modern magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja”-ként beszél a vígjátékról. (Nyugat, 1912/I. 704.)
2 A Józsi, 1904. jan. 5. – Vígszínház, Az ördög, 1907. ápr. 10. – Vígszínház, Vacsora 1915. jún. 5. - Vígszínház, Úri divat 1917. nov. 23. – Nemzeti Színház, Csendélet 1925. febr.28. – Vígszínház, Egy, kettő, három 1929. okt. 5. – Vígszínház, A cukrászné, Menyegző 1935. ápr. 18. – Andrássy-úti Színház
3 Nyugat, 1909./II. 530-536.
4 1937. szept. 17. – Pesti Színház
5 A hattyú, Égi és földi szerelem, Az üvegcipő, Olympia
6 Nyugat, 1933/II. 256.
7 Nyugat, 1933/II. 257.
8 Ady: Molnár Ferencz színpada, Nyugat, 1910/II. 1909-1910.
9 Ignotus: A testőr, Nyugat, 1910/II. 1724.
10 Fenyő Miksa: Farsang, Nyugat, 1916/II. 710.
11 Földi Mihály, Nyugat, 1923/II. 466-468.
12 Földi Mihály: Az üvegcipő, Nyugat, 1924/II. 719.
13 Schöpflin Aladár: Játék a kastélyban, Nyugat, 1926/II. 971.
14 Ide valószínűleg Mikes Lajoson keresztül került Molnár. Mikes nemcsak a Vígszínház házi fordítója volt – ahogyan Molnár is –, de a Lampel Kiadó népszerű sorozatát, a Fővárosi Színházak Műsorát is szerkesztette. Ebben a sorozatban jelent meg A doktor úr és a Józsi. 1904-ben Lampel-Wodianer Rt és a Franklin Társulat fuzionált, ezzel Mikes a Franklin Társulat első lektora lett. Valószínű, hogy Az Est-lapok létrejötténél is az ő közreműködésével bábáskodhatott Molnár, aminek az lett az egyik következménye, hogy néhány darab kivételével, 1922 után pedig kivétel nélkül valamennyi magyarországi bemutatójáról írt a lap. E kitüntető odafigyelést továbbá valószínűsíthetően annak is köszönheti, hogy az első világháború alatt Az Est haditudósítójaként tevékenyen kivette részét az itthoniak naprakész informálásából.
15 Rabok, A Pál utcai fiúk, Az ördög, Muzsika
16 „ő nem gondolatokat akar közölni, hanem szórakoztatni” (Schöpflin: Bemutatók /a Valakiről/, Nyugat, 1932/I. 343.), „alakjai elsősorban szerepek s csak azután emberi lények.” (Schöpflin: Bemutatók /a Harmóniáról/, Nyugat, 1932/II. 401.)
17 „…attól kap súlyt, ahogy meg van csinálva, merő forma, amely azonban már majdnem tartalom.” (Schöpflin: Színház /a Deliláról/, Nyugat, 1937/II. 294.)
18 Nyugat, 1921/I.150.
19 Nyugat, 1927/I. 271. (Véleménye szerint e tettéért kapta meg mindkét drámaíró a francia becsületrend lovagjává való kinevezését.)
20 Ne feledjük, hogy pályáját újságíróként kezdte, már tizenkilenc éves korában a Budapesti Naplóba írt (itt teremti meg a kroki műfaját), aztán A Hét szerzője, dolgozott az Új Időkbe, a Pesti Napló munkatársa, aztán a Pesti Hírlap szerkesztőségének tagja (ahol új rovatot indít Vasárnapi krónika címmel), Az Est haditudósítója az első világháborúban. (Ez utóbbi élményéből születik meg az Egy haditudósító emlékei című kötete, amely a monarchia háborús könyv- piacának legnagyobb sikere, s amiért a király a Ferenc József-rend tiszti keresztjével tüntette ki.)
21 Krúdy Gyula: Molnár és közönsége, Magyarország, 1917. nov. 25. 3.
22 Bár ez utóbbiak egyáltalán nem véletlenül tettek így, hiszen Molnár ott bábáskodott Az Est indulásánál, s később is vezető publicistája maradt. Ez az oka annak, hogy legelső drámájától, A doktor úrtól (1902) egészen a Pesti Napló 1939-es megszűnéséig majd minden drámájáról írt a lap. (Mindössze a Liliom, A farkas, A farsang,  Az ibolya, Marsall, Előjáték Lear királyhoz darabokról nem közölt kritikát az újság.) Magát a Mikes Lajos irodalmi szerkesztősége alatt a húszas években jelentős magyar irodalmi fórummá kinövő Pesti Naplóban az Égi és földi szerelem 1922-es bemutatója után elő nem fordulhatott, hogy egy új Molnár-premierről ne jelenjen meg kritika.
23 „A magyarokat irigyeljük Molnár Ferencért. A Liliom grandiózus. És az is marad. Azt hiszem, Molnárt kisajátíthatnánk Németországnak, hiszen mi itt Berlinben jobban ünnepeljük, mint maguk Pesten.” Magyar Hírlap, 1932. júl. 10.13.
24 Kárpáti Aurél: Tegnaptól máig, Szépirodalmi, 1961. 199.
25 Kárpáti Aurél: Tegnaptól máig, Szépirodalmi, 1961. 183-220.
26 Akadémiai Értesítő, 1908. 194.
27 im. 194.
28 im. 194.
29 „Nem utolsó érdeme az sem – különösen mai napság – hogy élesen meglátott s finom realizmussal megrajzolt alakjai igazán magyarok, magyarul beszélnek, s gondolkozásukban egyszerű, de emelkedett erkölcsi érzés nyilatkozik.” Akadémiai Értesítő, 1917. 95.
30 Ezen a ponton tehát nincs igaza az egyik legjobb Molnár-értékelést író Nagy Péternek, amikor azt állítja, hogy az 1919-20-as évek fordulója Molnárnak nemcsak életútját, de alkotói útját is pontosan felezi – még akkor sem, ha a hetvenes években kevéssé ismert emigrációs évekbeli drámákat leszámítjuk. Vö. Nagy Péter: Drámai arcélek, Bp., 1978. 112.
31 Halmi Bódog: Molnár Ferenc az író és az ember, Bp., 1929. 60.
32 Kelemen László: Molnár Ferenc, 100%, 1928. 190.
33 De ez a darabja az ezt megelőzőekre jellemző hagyománytól eltérően már nem jelent meg a bemutatás hetében szép kis Franklin Kiadású kötetben. Csupán 1923-ban kerülhetett sor újra Molnár-darab kiadására. Igaz, ekkor egyszerre többére is: A hattyú, a Színház és az Égi és földi szerelem látott egy kötetben napvilágot.
34 100%, 1928. 190.
35 Vö. Berényi László: Marsall – Egy, kettő, három, Élet, 1929. 432. : „Az ország kétharmada elveszett, a maradék magyarság iszonyú gazdasági és erkölcsi válságokat él át […] és ebben a tragikus levegőjű életben, Molnár Ferenc, az illusztris magyar író darabot ír […] egy szélhámos finánc Napóleonról, aki egy óra alatt címet, rangot, pozíciót vásárol az egyűgyű sofőrnek.[…] Mutassanak nekem egy sor írást, amelyen megérzik, hogy Molnár Ferenc magyar író, akinek lelkét megihlette ennek az árva népnek a sorsa!”
36 Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben, Táncsics Kiadó, 1958.
37 Halmi Bódog: Molnár Ferenc, az író és az ember, Bp., 1929., 77.
38 Molnár sem marad ki a harmincas évek második felében megnyilvánuló zsidóellenes hangulatból. Ez derül ki az Újmagyarország 1936.május 18-i számából is, amely a nyilaskeresztes párt hivatalos orgánumában, a Nemzet Szavában megjelent antiszemita megjegyzésekre ekképp reflektál: „Persze, ha már a képzőművészetet is célbavette a nyilas orgánum, akkor már a színházi front felé is kiönti mérgét. Molnár Ferenc nagy sikert aratott miráculumáról [Csoda a hegyek közt], amelyről még a jobboldali napisajtó is elismerő kritikában számolt be, így emlékszik meg, hogy ›Neumann Pinkász darabja‹ megy a Vígszínházban, amelyben – folytatja – még a portás is az izraelita hitet vallja.” (Újmagyarország, 1936. máj. 18. 2.)
39 Pintér elismerése, hogy „Ritka színpadi készségű író: csupa szellem”, bírálata, hogy „Frivol életszemlélete megfosztotta attól a dicsőségtől, hogy igazi klasszikussá lehessen”. (Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet, Franklin, 1941. 1263., 1265.)
40 1939-ben a Színház- és Filmművészeti Kamara létrejötte egyben azt is jelentette, hogy a zsidó származású művészek nagy része nem lehetett színház tagja, így megélhetésük veszélybe került. Ekkor jött létre a zsidó származású színházi művészek megsegítésére az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) Művészakció, amely a Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utcai Goldmark termében rendszeresen és engedéllyel tarthatott színházi előadásokat. Elsősorban klasszikusokat és a nagyszínházak színpadjairól lekerült zsidó származású szerzők műveit tűzte műsorára. Igazgatója: dr. Bánóczi László színházi író, műfordító, aki a Thália Társaság egyik alapítója, vezetője és rendezője volt 1904 és 1908 között. Művészeti vezetője az ugyancsak a Thália Társaság alapítói közé tartozó Bálint Lajos dramaturg, író, újságíró, aki húsz éven keresztül a Nemzeti Színház titkára, majd dramaturg főtitkára volt.
41 1940. márc. 30. – Előjáték a Lear királyhoz, 1941. febr. 8. – Játék a kastélyban, 1941. dec. 16. – Marsall, 1943. jan. 3. – Az ismeretlen lány, 1943. máj. 31. – Liliom, 1944. febr. 12. – Delila.
42 1945. ápr. 15.
43 1945. ápr. 27.
44 Lengyel Balázs: Kastély és kéjház, Képes Világ, 1945. júl. 27. 11. sz. 15.
45 Magyarok, 1945. 3. sz. 150.
46 „Az a veszély fenyegeti a főváros színházi életét, hogy a komolyabb drámai műfaj teljesen elsorvad, vagy legalább is erősen a háttérbe szorul. Művelődés- politikai szempontból tehát nagyon is mérlegelendő az a meggondolás, hogy vajjon a demokratikus szabadság alkalmazható-e minden korlátozás nélkül színházainkra, s nem volna-e szükség bizonyos megszorításokra.” (Magyarok, 1945. 3. sz. 150.)
47 Újvári Imre: Játék a kastélyban, Szabad Nép, 1945. júl. 10.4.
48 im. Lengyel Balázs
49 Stób Zoltán: Játék a kastélyban, Magyar Nemzet, 1945. júl. 8. 55. sz. 4.
50 Újvári Imre: A hattyú, Szabad Nép, 1945. júl. 22. 6.
51 Veres András: Kritika, 1997. 33. Meglepő az Új Idők kritikusának véleménye, miszerint „éppen a régi molnárferenci rutin sziporkázó jelenlétét hiányoljuk”, mivel hogy a negyvenes évek esztétái számára éppen ez volt az egyik „legüldözendőbb” a molnári drámatechnikában. (Várkonyi Nagy Béla: A császár, Új Idők 1946. máj. 4. 294.)
52 „Az emigráns Molnár Ferenc világhírű nevét nem bocsátotta rendelkezésre a fasizmus elleni harcnak, nem vett részt benne s mialatt emigráns sorstársa, Thomas Mann rádióbeszédeiben, röpirataiban, cikkeiben éveken keresztül fáradhatatlanuk és kétségbeesett elkeseredéssel igyekezett felrázni a világ és a németség lelkiismeretét – Molnár Ferenc a ›Manhattan Melodies‹-t írta Fodor Lászlóval és más hasonlókkal. Ezt nehezményezzük tőle.” (Andor Leon: Tévedések Molnár Ferenc körül, Igaz Szó, 1946. szept. 28. 4.)
53 S ekként foglalja össze Molnár elmúlt csaknem három évtizedes „politikai” múltját: „Az ellenforradalom utolsó éveiben már őt is csak a hátsó ajtón lehetett becsempészni a pesti színpadra, a reakciós és a fasiszta sajtó dührohamától kísérve és a turulifjak bűzbombáitól ünnepelten. Az ellenforradalom öntudatlanul is emlékezett a fiatal, arrogánsan kritizáló és leleplező M.-ra s őt is a vádlottak padjára ültette. S az óvatos öregedő M. már évekkel az ellenforradalom mocskos vége előtt ki is tért a hazai ítélet elől. Most tért vissza először egy könyvével, amely lehet rossz könyv, de bizonyára nem számított rá, hogy balról körülbelül ugyanazért porolják ki a nadrágját, amiért öt-tíz év előtt. S majdnem ugyanazokkal a vádakkal s egy nagy tudóstól meglepő módon, majdnem ugyanazokkal a Kraftausdruckokkal.” (Haladás, 1947-jún.26. 1)
54 „Az úgynevezett molnárferenci színmű nem volt a magyar polgári dráma, nem volt semmi köze Ibsen vagy Shaw társadalomkritikájához. Ez a színmű-ipar balkáni franciaságú nemzetközi exportáru volt, amely azután – Bus Fekete Lászlókig – az üres hatásvadászat, a trükk-keresés vonalára vitte az amúgyis gyenge lábakon álló magyar drámairodalmat.” (Forum, 1947. 7. sz. 555.)
55 A dolgozatnak nem tárgya Molnár drámaírói korszakát részben megelőző, részben azzal párhuzamosan kibontakozó fordítói munkásságának feltárása és elemzése, ezért csak röviden csak annyit jegyzünk meg, hogy Az ördög bemutatójáig kb. 24 francia, német operettet, bohózatot és vígjátékot fordított le. A részletes adatokat lásd.: Magyar színművészeti lexikon III. kötet é.n. Szerk. Schöpflin Aladár 274. A fordításokra vonatkozó mindmáig legérdemibb tanulmány Szilágyi Ágnes: Molnárított franciák című dolgozata. Színház 1992. 9. sz. 30-32. Adalékként megemlítendő még, hogy a Thália Társaság utolsó előadása – 1908.dec.17-én – például a Molnár Ferenc által magyarított Hauptmann mű, a Henschel fuvaros volt
56 Veres András szerint „1948-ban Dinnyés Lajos magyar miniszterelnök levélben kérte arra, hogy térjen haza, de a Magyarországról kapott baljós politikai hírek elijesztették” Molnárt. (Kritika, 1997. 5. 33.)
57 Eddigi bemutatók: 1909. dec. 7. – Vígszínház, 1919. febr.15. – Vígszínház, 1924. szept. – Városligeti Jókai Színkör, 1929. – Vígszínház, 1937. – Művész Színház (rend.: Pünkösti Andor), 1943. máj.31. – OMIKE Művészakció
58 A Szabad Szó K.J. monogramja mögé rejtőző kritikus kijelenti, hogy „Molnár Ferenc Liliomának semmi köze az új magyar irodalom nagy műveihez, mint ahogy Molnár Ferencnek sincsen köze Adyékhoz. Liliomában egy felületes és hazug hangulatot örökített meg, egy álnok magatartást próbált – sikertelenül – halhatatlanná tenni, de ez még kevés ok arra, hogy 40 év múltán is könnyezzünk rajta.”. Majd később: „bizonyos babonákkal le kell számolnunk. Ilyen babona például az, hogy Molnár Ferenc nagy író.”(Szabad Szó 1948.ápr.4. 9.)
59 „Semmi sem öregszik meg olyan gyorsan azonban, mint a korhoz tapadó ›szellemesség‹” – írta róla egyik kritikusa (Stób Zoltán: Az ördög, Magyar Nemzet, 1948. szept. 8. 2.); „Kit érdekelnek ma már a kilencszázas évek pesti nagypolgárainak ömlengései és Molnár Ferenc színdarabírói modorosságai, megfakult szellemességei? […] amilyen mértékben érdektelenné vált a darab, ugyanannyira elvesztette színpadi hatását az Ördög figurája is” – írta róla a másik (Lózsy János: Az ördög, Szabad Nép, 1948. 206. sz. 4.); „Ami Molnár-színműveket a felszabadulás óta láttunk, az nyilvánvalóvá tette, amit igényes kortársai e színdarabok bemutatója idején is tudtak: ezek a színművek nem bírják ki az idő próbáját” – összegzett a harmadik (Zelk Zoltán: A Modern Színház kapunyitásáról, Színház és Mozi, 1948.szept.8.) és a negyedik: „ma már megszűnt a varázs”. („Demokratizált” és „kamarásított” ördög a Jókai téren, Esti Szó, 1948.szept.8.) A fent említett kortársi kritikákon kívül még három ismeretes, ám egyik sem tér el a fentiek véleményének lényegétől.
60 Antal Gábor: Mikor jön már el az idő…, Magyarország, 1957. márc. 20. 13.
61 1949
62 Horvai István: Új magyar dráma és kritika, Színház- és Filmművészet, 1950. okt.-nov.34.
63 Az Elizabeth Molnar Rajec által összeállított Ferenc Molnár – Bibliography mindössze három ekkor keletkezett cikket említ meg.
64 Salamon László: Egy áruló írástudó halálára, Utunk, 1952. máj. 23. 4.
65 Hubay Miklós: Molnár Ferenc, Irodalmi Újság, 1952. ápr. 10. 6.
66 Ladjánszky Katalin: Molnár Ferenc siker-dramaturgiája, Műhely, 1989. 4. 49.
67 A doktor úr – 1957. febr. 8., Kis Színpad; 1957.márc.1., Szolnoki Szigligeti Színház; 1957.márc.8. Győri Kisfaludy Színház; Az ibolya – 1957. febr. 22., Pécsi Nemzeti Színház; Játék a kastélyban – 1957. márc. 15. Debreceni Csokonai Színház; 1957. márc. 20. Szegedi Nemzeti Színháza Kamaraszínháza; A hattyú – 1957.márc.16. Magyar Néphadsereg Színháza; Olympia – 1957. nov. 1. Győri Kisfaludy Színház Kamaraszínháza; 1957. dec. 20. Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza; Színház – 1957. nov. 9. Szegedi Nemzeti Színház Kamaraszínháza
68 Gyárfás Miklós: Élő dramaturgia, Magvető, 1963. 349.
69 Vö. Rajk András: A hattyú Molnár-felújítás a Néphadsereg Színházában a „60 éves Vígszínház” jubileuma alkalmából, Népakarat, 1957. márc. 20.3. és Demeter Imre, Molnár Ferenc: A hattyú, Esti Hírlap, 1957. márc. 19.Itt kell külön szólni a Vígszínház hűségéről. Éppen azokban az évtizedekben ünnepelte Molnár-bemutatóval épp aktuális fennállási évfordulóját, amikor Molnár népszerűsége nem volt már töretlennek mondható Magyarországon. Így került sor 1936. máj. 8-án a Csoda a hegyek közt – akkor már három éve könyvformában megjelent legenda –, illetve 1946. ápr. 20-án A császár ősbemutatójára.
70 Nagy Péter, Rosta, Szépirodalmi, 1965. 42.
71 „Két Molnár Ferenc színdarab is megy a kerületben: az Olympia és a Doktor úr. Önmagában véve nem hiba egy jó Molnár színmű előadása. 1956-ban, és 1957-ben azonban szinte elárasztották a budapesti színpadokat a Molnár darabok és ez a kettő nem is tartozik a legjobbak közé.” (MOL MSZMP iratok 33.cs. 5.őe.19.)
72 Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1953-63, Bp., 1996. 216.
73 Olympia – 1958. nov. 11. Szolnoki Szigligeti Színház, A doktor úr – 1959. febr. 5. Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza, Vacsora – 1959. márc. 21. Irodalmi Színpad, A Pál utcai fiúk – 1959. okt. 28.
74 Ld. 36.
75 Karinthy Kis üzlet és Kinetofon szkecscsoptrett című írásai mellett.
76 Szövegkönyve megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Különgyűjteményében
77 Bár erre majd 1989-ben Madarászné Marossy Ágnes Molnár Ferenc jelzőhasználata és szóképei Az ördög című vígjátékában címmel írt dolgozatában részletesen rá fog cáfolni. (Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről, Szerk., Fábián Pál – Szathmári István, Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 222-230.)
78 Osváth Béla: A Molnár-legenda, Kritika, 1963. 1. sz. 45.
79 im. 45.
80 Lásd a már idézett Fórum-beli cikk néhány mondatát. (54. jegyzet)
81 Im. 46.
82 Azért a teljesség kedvéért az is megjegyzendő, hogy Osváth mielőtt fenti tanulmányával már-már kiutasítaná Molnárt a magyar drámairodalomból, az általa 1945-47 között szervezett Hódmezővásárhelyi Színjátszó Társasággal megvalósított rendkívül igényes műsorpolitikán belül Molnár darabjai közül a Liliomot és a A hattyút is színre viszi.
83 Gyárfás Miklós: Vita a Molnár-legendával, Új Írás, 1963. 11. 1385
84 A feldolgozás 2002. aug. 31-ével zárult.
85 Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg valószínűsíthetően a Molnár- legendától függetlenül az ugyancsak 1963-ban megjelent Élő dramaturgia című könyvében, ahol a hatvanas éveket úgy jelöli meg, mint amikor „a modern dráma kialakulásának csak kezdetén tart”, mert az ezt megelőző évtizedek hol a századvégi francia-színmű vagy az újromantika, hol a német színpadi naturalizmus, illetve a feudális nacionalizmus hatása alatt álltak. (Gyárfás Miklós: Élő dramaturgia, 1963. 348.)
86 Im. 1387.
87 Kritika, 1964. 4. sz. 50.
88 Az 1960-as években harmincöt Molnár-bemutató van országszerte. Elsősorban a korábban már nagy sikert aratott műveit mutatják be (Olympia, Játék a kastélyban, Az üvegcipő, A doktor úr, A hattyú, A testőr, Liliom, Színház, Az ördög), mindössze egyedül a Fővárosi Operett Színház vállalkozik a kevésbé ismert Molnár-darabok közül premiernek valót választani (Riviera).
89 „Az elmúlt évadban [1961/62] a színházlátogatók száma csökkent. Több színház úgy akarta megoldani a problémát, hogy aránytalanul növelte a könnyű műfajú darabok bemutatóinak számát. Ezzel kapcsolatban több helyet igényeltek a két világháború közötti magyar kommerszdarabok – elsősorban Molnár Ferenc színdarabjai – számára. A Minisztérium ezzel ellentétben egyrészt a mai tárgyú, korszerűbb könnyű műfajú darabok műsorra tűzését szorgalmazza, másrészt törekszik az egészséges arányok betartására.” (MOL MSZMP iratok 288. f. 33. cs. 2. őe. 158.)
90 Csathó Kálmán: Írótársak között, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1965. 279
91 Nagy Péter: Rosta, Szépirodalmi, Bp., 1965.; Nagy Péter: Két évad és ami megelőzte, Szépirodalmi, Bp., 1966.
92 Korábban alig olvashattunk olyan tanulmányokat, amelyek a francia szalonvígjáték dramaturgiájának rokonításán kívül bármilyen szakmai, dramaturgiai megállapítást tettek volna a Molnár-darabokkal kapcsolatban. A kritikák zöme, mint láttuk, inkább ideológiai megközelítésű volt. Nagy Péter tanulmányától datálhatóan azonban egyre fontosabbá válnak a valóban szakmai észrevételeket és értékes dramaturgiai megközelítéseket tartalmazó elemzések.
93 Im. 203.
94 Lásd az 1963-ban a Petőfi Színházban Szendrő József rendezésében bemutatott Liliomot. Bár a pontossághoz hozzátartozik, hogy az ötvenes évek eleji hosszú szünet után, ami a Molnár-darabokra méretett, az 1956-ban bemutatott az Olympia rendezője, Egri István már felismerte az említett darabban rejlő paródia-lehetőséget, így ennek szellemében rendezte meg a vígjátékot.
95 Vécsei Irén: Molnár Ferenc (Irodalomtörténeti Kiskönyvtár) Budapest, 1966.
96 Mint ismeretes Halmi Bódog jobbára csak a drámaíró Molnárral foglalkozott 1929-es művében.
97 „Az Irodalmi Színpadnak elsősorban az a feladata, hogy a világ- és hazai irodalom remekeit tolmácsolja, nem pedig az, hogy […] „teltház akciókat” bonyolítson le.” (MOL XIX-I-4-ff- 92213/1964. 96.d.)
98 „Mivel a Madách Színház ez évadi műsorterve eszmeiségét tekintve jelentősen gazdagodott, ugyanakkor a Madách Színház gazdasági helyzete kedvezőtlen képet mutat, az a véleményünk, hogy Molnár Ferenc: Olimpyájának [sic!] műsorra tűzése nem jelent olyan elvi engedményt, amely a bemutatását akadályozná.” (Magyar Országos Levéltár, XIX.-I-4-ff 92.236 / 1965 109 d)
99 Az első színműkötete Színház címmel a Szépirodalmi Kiadó gondozásában 1961-ben jelent meg és öt háromfelvonásos, valamit három egyfelvonásos drámát közölt.
100 De nemcsak ezzel emlékeztek róla Ausztriában, Kőváry György rendező vezetésével az osztrák televízió Budapesten, régi lakóhelyén és legkedveltebb helyein dokumentumfilmet is forgatott Molnárról. (Kőváry György egyébként öt évvel később, 1983-ban A Liliom apja címmel, Éteri játék alcímmel rádiódrámát is írt Molnár Ferencről. Rendező: Pós Sándor)
101 Kellér Andor:  Bal négyes páholy, Bp., 1960.
102 Zsadányi Oszkár: A százéves Molnár Ferenc, Új Élet, 1978.jan.1.
103 Nagyvilág, 1978. 1542-1545.
104 Nagy Péter: Molnár Ferenc színpada, Irodalomtörténet, 1978/1. 32-84., illetve ugyanezen elemzés még ugyanebben az évben egy tanulmánykötetben is megjelent: Nagy Péter: Drámai arcélek, Szépirodalmi, Bp., 1978. 87-124..
105 „Molnár Ferenc megnyugtató értékelése huszadik századi irodalmunk ›elintézetlen ügyei‹ közé tartozik” – kezdte ugyanis elemzését. Im. 87.
106 Ez az oka például annak, hogy a csak legfontosabb szakirodalom elolvasására és nem a teljes megközelítésre törekvő későbbi kritikusok ebből kiindulva olyan téves megállapításokat tegyenek, mint hogy „Az Egy, kettő, három után Molnár még hét színdarabot írt, de ezek meg se közelítik a legjobbakat.” Idézet: Veres András: Kötéltánc a Niagara fölött, Kritika, 1997. 5. 33.
107 im. 123.
108 im. 123.
109 Harminckét Molnár-premier volt szerte az országban.
110 Például Madarásszné Marossí Ágnes: Molnár Ferenc jelzőhasználata és szóképei Az ördög című vígjátékban In.: Tanulmányok a századforduló stílustörekvéseiről, Szerk., Fábián Pál-Szathmári István, Tankönyvkiadó, 1989.
111 Voit Krisztina: Molnár Ferenc és a Franklin Társulat, Magyar Könyvszemle, 1982. 3. 220-229.
112 Bécsy Tamás: Molnár Ferenc – ma, Színház, 1984. aug. 13-17.
113 Im. 16.
114 Írta ezt akkor, amikor a híres, „Molnár-színésznek” is nevezett Márkus László főszereplésével a Madách Színház Játék a kastélyban előadása az 1983/84-es évadban a legnagyobb budapesti közönségsikert aratta.
115 A testőrt nemcsak Anatole France: A mi asszonyunk bohóca, de Ludasi-Gans: Frauentreue című darabjával is rokonították, a Marsallt Schnitzler: A zöld kakadu című drámájával. Az Üvegcipő Irmájának alakján Hauptmann: Hanneléje nyomát vélték felfedezni. Az Úri divatot Bataille: Poliche, illetve Fulda: Dummkopf című darabjához hasonlították. A Harmónia című darab harmadik felvonását Shaw: Candida című darabjának harmadik felvonásával állították párhuzamba. A Valakin Brecht: Egy fő, az egy fő darabjának hatását vélték látni. Molnár életében Magyarországon a legutolsó ősbemutató A császár című színmű volt, amit Maugham: Színház című művével rokonítottak.
116 A konferencián elhangzott előadások szövege írásban is megjelent: Magyar író és világpolgár, (Szerk: Glatz Ferenc) Europa Institut, Bp., 1996. 7-73.
117 Színház, 1992. 9. sz.
118 Bécsy Tamás: Modern cselvígjáték, Színház, 1992. 9. 29.
119 Vilcsek Béla: Molnár Ferencről – legendák nélkül, Tanárképzés és tudomány, 1992. 351-378.
120 Puskás István, A polgárvilág illúziója és a valóság ellentmondásai Molnár Ferenc színműveiben, Alföld, 1992. 3. 41-46.
121 A doktor úr 1902. nov. 28. Vígszínház
122 Mivel azonban a Molnár fogadtatástörténet magyarországi véráramába a magyar fordításokat követően kerültek be e kötetek, ezért nem a keletkezési évük korszakához soroltam be e műveket a fogadtatástörténet áttekintése során, hanem abba az évtizedbe, amelyben magyar nyelvű megjelenésükkel hatásukat a magyar recepcióra kivált(hat)ják.
123 Egy kettő, három / Az ibolya, Madách Színház (rend.: Szirtes Ádám), 2001. nov. 10.; A farkas, József Attila Színház (rend.: Naszlady Éva), 2001. nov. 18.; A testőr, Madách Kamara (rend.: Kolos István), 2001. dec. 15.; Az ördög, Radnóti Színház (rend. Forgács Péter), 2002. febr. 28.; A Pál utcai fiúk, Bárka (rend.: Vidovszky György), 2002. aug. 16.; Doktor úr, Ruttkai Éva Színház (rend.: Nagy Miklós), 2002. nov. 12.
124 Liliom, Győri Nemzeti Színház (rend.: Tordy Géza), 2001. okt. 5.; Az ördög, Egri Gárdonyi Géza Színház (rend.: Csiszár Imre), 2001. nov. 16.; Egy kettő, három, Veszprémi Petőfi Színház (rend.: Ács János), 2001. nov. 23.; Játék a kastélyban, Debreceni Csokonai Színház (rend.: Menczel János), 2001. dec. 13.; Az üvegcipő, tatabányai Jászai Mari Színház (rend.: Galambos Péter), 2002. szept. 25.; Játék a kastélyban, Szolnoki Szigligeti Színház (rend.: Csiszár Imre), 2002. szept. 26.; A Pál utcai fiúk, Veszprémi Pannon Várszínház (rend.: Krámer György), 2002. nov. 9.; Játék a kastélyban, Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza (rend.: Málnay Levente), 2002, nov. 22.