LACKFI JÁNOS
 
Címzett ismeretlen
Beszélgetés Tóth Krisztina költővel
 
 

Tóth Krisztina 1967-ben született, és már 1988-ban megjelent első kötetével, az Őszi kabátlobogással felhívta magára a figyelmet. Munkássága azóta is a közönség és a szakma érdeklődésének középpontjában áll, újabb verseskönyveit (A beszélgetés fonala, 1994, Az árnyékember, 1997, Porhó, 2001) igen jelentős kritikai visszhang fogadta. Egyebek közt Soros-ösztöndíjas (1992), Graves-díjas (1996), Déry-díjas (1996) és József Attila-díjas, műveit számos antológia közölte. Gyakori és sikeres médiaszereplése ellenére igazán lényegi kérdéseket bővebben körüljáró mélyinterjú most készült vele először.
 

– Sokat foglalkoztatnak újabban a „gyerekkor kulisszái”. Ilyen fontos periódus a gyerekkorod, vagy inkább a visszagondolás avatja azzá?
     – A dolgok nyilván akkor válnak jelentősekké, amikor az ember visszagondol rájuk, és alapanyag lesz belőlük. Nem érzem úgy, hogy különösebben jó lett volna gyereknek lennem. Nem ápolgatok gyerekkor-mítoszt, nem tartom aranykornak azokat az időket, mert végtelenül kiszolgáltatott voltam: felnőttként az ember legalább megpróbálhatja megvédeni magát. Vissza lehet vágni azzal a közhellyel, hogy ugyan, mit akarok, hiszen minde- nem megvolt. Természetesen nem nélkülöztem, semmiben nem szenvedtem hiányt, de az ilyesmi független a külső anyagi körül- ményektől. Mondhatnám, hogy túl érzékeny gyerek voltam, ám a környezetemben csupa olyan ember mozog, akik legalább ennyire „túl érzékenyek”. Sose tudtam beolvadni, nem volt felszabadító, nagy közösség-élményem, sem az iskolában, sem barátok közt. Kívülállónak éreztem magam, egyre csak figyel- tem, mit csinálnak a többiek, bár nagyon vágytam rá, hogy önfe- ledten velük tartsak, közéjük tartozzam.
     Alaptörténetem ezzel kapcsolatban, amikor egyszer elmentünk osztálykirándulásra, ahol nagy játék bontakozott ki: mindenki elkezdett legörögni a domboldalon. Egy ideig figyeltem, aztán úgy éreztem, itt az idő, nosza, én is belevetem magam. Sikeresen bele is hemperegtem egy hatalmas tehénlepénybe, merő szar lett mindenem. Próbáltuk letörölgetni, nem nagyon sikerült, rohadt büdös volt, váltás ruhát meg nem vittem magam- mal. Amikor visszaszálltunk a buszba, senki nem akart mellém ülni, s még hetekig azon ment az élcelődés az osztályban, hogy nem jönnek a közelembe, mert tehénszar-szagom van. Levon- tam a tanulságot: teljesen felesleges olyannak tettetnem magam, mint bárki más, ha egyszer nekem nem megy. Csak azt érem el vele, hogy még nyilvánvalóbban kívül kerülök a körön. Megérett bennem a gondolat, hogy ezt nem érdemes erőltetni, mert ha megpróbálok igazodni, csak belemegyek a tehénszarba. A felnőttek gyakran jöttek, kérdezték, miért vagyok olyan szomo- rú, miért nem játszom a többiekkel, és persze nem lehetett elma- gyarázni, hogy ez nem szomorúság, csak nézem, mit csinálnak, és ettől érzem jól magam.
     Kitalálhatnám, hogy már gyerekkoromban ez érdekelt meg az érdekelt, de őszintén visszagondolva engem az égvilágon semmi nem érdekelt. Anyám reggel hétre járt dolgozni, minden nap korán kellett kelni, úgyhogy én egész gyerekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy piszok álmos vagyok. Olyan alváshiányom alakult ki, hogy a mai napig azt igyekszem pótolni. Iszonyú alacsony máig a vérnyomásom. Opálos ködben végigcsináltam a napokat, de a tudatomig nem igazán jutott el, hogy mi is történik voltaképpen. Bemegyek az iskolába, kijövök az iskolából, közben ugráltatnak, időnként elvesztek egy-két dolgot: a tornazsákomat például többször fenn hagytam a villamoson. Viszont nem nagyon csapódott le bennem, hogy mire való ez az egész.
     Ráadásul Budafok legkülső részén laktunk, majdnem Érd szomszédságában, így még mindig egyszerűbb volt távolsági busszal, az M7-esen át bejárni, mint át az egész városon. Külön- ben az 58-assal kellett volna végállomástól végállomásig men- nem, aztán átszállni a 47-es villamosra, azzal is a végállomásig, a Deák térről pedig a kismetróval tovább. Másfél óráig tartott az út. Gyerekkoromban sokat közlekedtem, korán megszoktam, hogy az utazás egyfajta szemlélődés, kikapcsolódás, koncent- rációmentes állapot – az ember csak folyatja át magán a világot. Talán ezért is nem vezettem soha, pedig van jogosítványom. Mindemellett nagyon utáltam a sok utazást.
     Persze sokat rajzoltam, mint minden más gyerek, de inkább mert az jó ürügy volt. Ha rajzoltál valami szépet, az feljogosított arra, hogy csinálgathasd, ameddig akarod. Jó kis alibi-cselekvés volt: örömed is volt benne, meg nyugton is hagytak. Ezen a terü- leten valamennyire sikeresnek éreztem magam, mert megdicsér- tek néha. Mozogni nem szerettem, ügyetlen is voltam, hát vala- mit csak kellett csinálni.
     Nagypapám festő volt, természetesnek tűnt, hogy én is erre- felé orientálódjam. Az ő felesége, anyai nagyanyám egyébként újra férjhez ment egy naiv fafaragó bácsihoz, aki főleg szőlő- gyökerekből meg kavicsokból fabrikált szobrokat. A Farkas-réten laktak, egy hatalmas telken, s én nagyon sokat játszottam náluk. Mély gödröt ástak a kertben, és agyagot bányásztak, amit aztán szitán átdolgoztunk. Máig bennem van az a jóleső mozdulat, ahogy az ember átnyomogatja a masszát a hálón. Jó minőségű, zsíros, tiszta, sárga agyag volt, rögtön fel lehetett használni. Kemencét is állítottak, kiégethettük, amiket csináltunk. A kertben amúgy is minden alapanyagot meg lehetett találni, ezerféle termést, ágakat, miegyebet. A házban iszonyatos kosz uralko- dott, mindenfelé ott hevertek az öreg gyökérdarabjai, amelyekből madarakat faragott. Nagymamám meg a préselt levelet gyűjtötte, abból készített képeket. A falak elképesztő látványt nyújtottak, az öregek az összes falat telefestették ábrákkal, minden villany- kapcsolóból fejeket csináltak. Gyönyörű, színes, kusza rajzok borították a falat, ugyanis nagyanyámék járták a kertet, feltér- képezték a hangyák útvonalait, ahol a bábokat hurcolják vagy élelemért járnak, és telefirkálták velük a vakolatot. Számon tartották a bolyokat, és minden utat más-más színnel jeleztek.
     Én szabadon bóklászhattam az elhanyagolt kertben. Nem sokat törődtek vele, mit eszem, egyszerűen kicsaptak, rideg- tartáson voltam: ha már nagyon korgott a gyomrom, mandulát törtem magamnak. Nagymama és Gyula bácsi mindketten kicsit autistának tűntek, s így utólag a hajam szála égnek áll, ha bele- gondolok: a világért nem bíztam volna rájuk magamat. Egyszer kivittem egy osztálytársamat is, nagymama meg észre sem vette, hogy eltűntünk – őbenne egészen másféle óra ketyegett. Minket közben megkergetett valami kutya, leestünk a palánkról, a fiúnak eltört a keze, kész rémálom. Anyu már végigtelefonálta az összes kórházat, mire megjöttünk.
     – Egy helyütt így fogalmazol: „…gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak. / Terítők függönyök camera obscurái”. Miért térnek vissza ilyen erővel a gyerekkor belső terei?
     – Leginkább így ragadható meg az ember kicsisége és a világ átláthatatlansága közötti ellentét. Labirintus-szerű, teljesen tagolatlan, meghatározhatatlan irányokba elágazó térben mozgunk mindannyian, de ezt a gyerekek jóval felfokozottabban élik át. Ők nem látják át a világot, nem tudják elképzelni, mit jelent egy másik kerület vagy egy másik város, egy idegen lakásban is legfeljebb azt a teret látják át, ahol éppen állnak – vagy még azt sem. Egy másik szoba és egy másik ország nekik körülbelül ugyanaz. A versekben persze részben tapasztalt, részben képzelt terek jelennek meg, a kettőből gyúrom össze a verset.
     A vers valósága amúgy is egészen máshol van. Jóval később évekig visszatérő, nagyon fura álmom volt az a szoba, ahol Pá- rizsban lakom. Aztán hiába kerültem tényleg Párizsba, és laktam egy teljes évig egy padlásszobában: amikor később hazajöttem, mégsem a valós lakásba álmodtam magam, hanem mindig abba, amelyet már korábban álmomban olyan jól elképzeltem. Az álmodott lakás közege maradandóbbnak bizonyult a valódiénál. Így van ez valahogy a verssel is, az ember elképzelt, belső lakásába behordja tapasztalatait, élményeit, de amit mindebből létrehoz, az már egy nem létező lakás. Ezt tekinthetjük akár egyfajta párhuzamos valóságnak is, hiszen sokszor valódibb a valónál. Ha nagyon intenzíven álmodom valamit, az olyan evidencia-erővel kezd el működni, hogy kicsit már átcsúszik az életbe, és úgy érezzük, mintha valóban meg is történt volna.
     – Valahol azt írod: „…néha megijedek ha megszólalok meghallom az anyámat”. Ez az egymásra kopírozódás egyfajta gyermekkori, boldog szimbiózis emléke, vagy édesanyád alakja akkor vált fontossá, amikor kisfiad megszületett?
     – Viszonyunk az átlagosnál nem szorosabb, normális anya-lánya kapcsolatnak mondható. Az, hogy most szerephez jut a versekben, inkább onnan ered, hogy magam is anya lettem, s ez ösztönzi az összevetéseket. Az ember ilyenkor megvizsgálja, hogy is áll neki a szülő-szerep, mennyiben tér el attól, amit saját szüleitől látott. Különben nagyon ambivalens kapcsolat ez, bár- milyen jól működik is. Felnőttként nagyon sokszor nem saját döntéseink határozzák meg, mit teszünk, hanem a dac. Ha az ember a szülei ellenében cselekszik, az még mindig nagyon szoros függés, éppúgy jelen vannak láthatatlanul, mintha a tetszésüket keresnénk mindenáron. Csak késő felnőttkoromban jött el az idő, hogy már nem figyeltem rá, tetszene-e szüleimnek ez vagy az, illetve felbosszanthatnám-e vele őket. Ma már talán egy másik koordinátarendszerben születnek elhatározásaim.
     Meg aztán riasztja is az embert, amikor felfedezi hangjában, gesztusaiban a szüleit, mert ez arra figyelmeztet, hogy megyek kifelé az életből. Hátborzongató, ahogy előjönnek a gyerek- korban berögzült minták. Bizonyos helyzetekre az ember haj- szálpontosan ugyanazzal a hangsúllyal reagál, mint a szülei tették régen, de már miközben kimondja az ominózus mondatot, nagyon nagy ellenérzés támad benne, és felismeri, hogy ez az, amit soha nem akart hallani. Amikor például Marcit, a kisfiamat egrecíroztatom, mert nem eszik, mindig eszembe jut, hogy milyen rossz evő voltam, és mennyire utáltam ugyanezt a huzavonát. Felnőttként is úgy gondolom, hogy lehetne hagyni enni azt a gyereket a kedve szerint, ám egyszerre csak elkezd belőlem beszélni az anyám, pontosan úgy, mint gyerekkorom- ban. Németh Gábor mondta, minden családban vannak olyan mondatok, amelyeket ő „argumentálatlan imperatívuszoknak” nevez. Ezek a „mert nem!” típusú kijelentések. Szerinte az az igazi büntetés, ha az ember megéri, hogy szülővé lett saját gyerekei szájából hallja majd vissza ezeket.
     – A kezdeti „alibi-rajzszereteten” túl mi vezetett a Képző- művészeti Gimnáziumba?
     – Apu nem akarta, hogy a Képzőbe menjek, nem látta át, mit fogok ott csinálni, mire való az egész. Féltett is engem a kudarctól, nehogy valami szaktekintély megnézze a rajzaimat, és azt mondja, nem érnek semmit, mert akkor aztán mihez kezdek, hisz még egy normális szakmám sincs. Anyu engedékenyebben fogta fel, gondolta, csináljam, amit szeretek, ha nem megy, majd még változtathatok. Én úgy éreztem, hogy végre nyugi lesz az életemben, nem kell annyit számolni meg tornászni, maradhatok magamnak.
     A Képzőben legalább nem csupa olyasmit tanultunk, amikhez nincs közöm, igaz, korábbi álmatag csodálkozásom ott is folytatódott. Kívülálló maradtam, a matek- és fizikaórákat úgy csináltam végig négy éven át, hogy egy kukkot sem értettem az egészből. Mint aki egyszer elvesztette a fonalat, és már képtelen megtalálni. Szüleim mindenféle magántanárokat fogadtak mellém, én meg gyűlöltem, ha nyikordult a kertkapu, és bejött valamelyik egyetemista fiú órát tartani. Amikor kinyitottuk a füzetet, már máshol jártam, és vissza se tértem a testembe, míg az az ürge ott ült. Sokba kerülhettem anyuéknak, azt hiszem.
     Osztálytársaimmal sem sok kapcsolatom volt, a nagy kamasz szerelmekből is kimaradtam, mert az idősebb fiúk vonzottak. Egyedül annak örültem, ha valaki nagyon jól tudott rajzolni. Igaz, párhuzamosan arra is rádöbbentem, hogy lehet tökéletes rajzot csinálni, miközben hiányzik belőle az a többlet, amit én a jó rajz alapfeltételének tartok. Mindaddig azt hittem, ehhez valami nagyon mély érzékenység, egyfajta láthatatlan összeköt- tetés kell. Ráébredtem, hogy létezik egyfajta elsajátítható, ma- nuális profizmus, ami nem az agy vagy a lélek munkája, hanem puszta kézügyesség. Második-harmadikban ellenben már világos lett, hogy más irányba megyek.
     – Hogyan került a képbe az irodalom?
     Olvasni eleinte nem olvastam sokat. Akadt egy-két szimpa- tikus magyartanárom, akikkel mély rokonszenvet éreztem, de egyikük sem igazán befolyásolt semmilyen irányba. Amiket mondtak, nem állt összefüggésben az irodalomról alkotott elkép- zeléseimmel. Irodalmi élmény a szó valódi értelmében nem ért az iskolában: minden, amit vettünk, tananyag maradt.
     Még általános iskolás koromban hallottam egyszer a rádióban A walesi bárdokat, s teljesen lenyűgözött a vers. Egészen mélyen megérintett, bár a szövegből egy szót sem értettem. A király, a ló, az Edwárd, mindez zavarosnak tűnt, de ami alatta szólt, az hihetetlenül megfogott. Rögtön megtanultam kívülről, és attól fogva gázálarc-táskámban (hatodikos voltam, és akkori szóhasználattal lelkes „csöves”) cipeltem az Arany-versek két nagy kötetét mindenfelé. Úgy éreztem, a balladák legbelső lényegemre hatnak. Mostanában kisfiamnak, Marcinak olvastam rengeteget, neki is elképesztően tetszettek. Egyik kedvence a Zách Klára, annak a zengése megérint valamit az ő kis gyerek- agyában. A történet, a levágott ujjak és hasonlók abszolút nem érdeklik, valami sokkal ősibbet, a költészet dallamát hallja ki belőle.
     Később rászabadultam a könyvekre, elolvastam mindent, amit csak otthon találtam. Szüleim nem nagy könyvmolyok, de azért időnként mindenki vesz könyvet a kezébe. Akadt tehát sok minden, a legcsekélyebb rendezőelv nélkül összehordva. Böllt, Falladát és pöttyös-csíkos könyveket faltam minden mennyi- ségben, meg persze Zilahy Lajos összes műveit. Sokáig élt is bennem Zilahy regényének egyik motívuma: egyik hősnője pomponos piros papucsot viselt, s én meg voltam győződve róla, hogy az valami nagyon erotikus dolog, és borzasztóan vágytam egy olyanra.
     Első versemet negyedik-ötödikes koromban írhattam. Úgy sejtettem, hogy egy igazi vers valahogy így kezdődik: „de szeretnék…”, és mivel akkoriban éppen egy sátorra vágytam, hogy a telkünkön kinn aludhassak, belevágtam: „de szeretnék sátrat kapni”. Volt persze ott minden más is, inkább nem idézem. A sátrat viszont megkaptam Karácsonyra, és ez a kezdeti meg- erősítés lám-lám, hova vezetett…
     – Hogyan kerültél képzős létedre a Sárvári Diákíró Pályázat Mezey Katalin vezette irodalmi körébe?
     – Teljesen véletlenül. Láttam az utcán egy plakátot, miszerint a Jókai Klubban diákköltők fognak felolvasni. Nagyon izgatott a dolog, hiszen ezek szerint vannak versíró fiatalok, kíváncsi lettem rájuk. A város másik végéből nagy nehezen odataláltam a Normafához. Vörös Pista szaladgált fel-alá a teremben fontoskodva, fején hatalmas kalappal. Nagyon artisztikusan nézett ki, és mindent megtett, hogy látni lehessen rajta a költőséget. Ott volt Kemény is, akiről azt gondoltam, komplett elmebeteg, mert kijött a színre, leült vagy inkább lefeküdt egy kanapéra, és alig hallhatóan elmotyogott egy teljesen érthetetlen szöveget valami lábnyomokról. Kun Árpival is ott találkoztam először. Az est után odamentem ehhez a három ellenszenves alakhoz, ők pedig Mezey Katihoz tereltek. Kati mondta, hogy minden csütörtökön összejárnak az Almássy-téren, jöjjek én is. Kérdezte, írok-e verseket, én persze tiltakoztam, hogy á, nem, dehogyis. Aztán elmentem a Körbe, egy ideig még lapítottam, nem mertem színt vallani. Első verseimet kézírással vittem megmutatni, a narancssárga Erika írógépemet csak később, a tizenhatodik születésnapomra kaptam. A Kör lett aztán az a közeg, amelyben valójában felnövekedtem, ott ért minden közösségi élmény. Kati nagyon jól irányítgatott, nem terrorizált, nem idomított egyformára, megpróbálta kiválogatni azokat a szálakat kinélkinél, ami a saját legjobb útja lehet. A csütörtök volt akkoriban az egyetlen dolog a héten, amit vártam. 
     – A köztudatban ti nagyjából egy nemzedéknek számítotok. Mennyire véletlenszerű vagy önkényes ez a címke?
     – Minél fiatalabb az ember, annál nagyobbak a különbségek. Tizenéves korban három-négy év óriási, nemzedéknyi szaka- déknak tűnik. Egy elsős gimnazista szemével nézve egy végzős egészen másképp él, mást engednek meg neki a szülei… Később lefaragódnak ezek a differenciák, egy harminc- és egy negyven- évest nem sok minden választ már el egymástól, míg egy húsz- éves szinte külön bolygónak látja a harmincasokat.
     A nálam hat évvel korábban született Kemény Pistáról akko- riban eszembe sem jutott volna, hogy egyívású velem, de most már nagyjából azonos nemzedékbe sorolom kettőnket. A gene- ráció fogalma semmi többet nem jelent, mint hogy hasonló tapasztalatok értek, gyerekkorunk élményei, díszletei azonosak. A Cicavízió, a Tévétorna, Mazsola és társai bejönnek mind- annyiunknak, de ezek jobbára felszíni elemek. A Kör addig mű- ködött, amíg talajtalanul lebegtünk, és csak egymástól kérhettünk tanácsot. Amikor már mindenki megtalálta saját irodalmi vonzó- dásait és társaságát, ez az akolmeleg rögtön feleslegessé vált. A pályák is szerteágaztak – és én a magam részéről, azt hiszem, nem úgy nyúlok a vershez, mint kortársaim, hanem mint a nálam húsz évvel idősebbek.
     – Evidens volt ezek után, hogy íróemberként a bölcsészkarra mégy tanulni?
     – Mezey Kati mondogatta mindig, hogy a magyar szakot azért el kellene végezni. Hát becsületből megpróbáltam, és az első felvételimen sikerült is két egész pontot elérnem. Utána egy évre elmentem a Nemzeti Múzeumba gyakornoknak. Az álom- kór ott is folytatódott, reggel bezártak a lapidáriumba, és egész nap leltári számokat írogattam a tárgyakra meg valami nagy könyvbe. Közben szunyálgattam kicsit a tárgyak, a bosnyák ékszergombok, a cipőcsatok, a török amulettek között.
     Délután aztán a felvételire készültem. Megdöbbentő, mennyire nem jutott el az agyamig, amit tanultam! Magyar- történelemre jelentkeztem, de semmi néven nevezhető törté- nelemszemléletre nem sikerült szert tennem. Csak azt tudtam, hogy meg kell tanulni a négy gimnáziumi könyvet, ezért szóról szóra bevágtam mindet. Viszont ha bárki bármilyen össze- függésre rákérdez, rögtön lebukom. A memoriter így kezdődött: „A Föld kora több milliárd esztendő. Ha mesélni tudna, a Föld elmondaná bizonyára, hogy nem mindig volt rajta élet. Főhősünk és a mi közös ősünk negyven millió éve jelent meg…” Az egészből egy kukkot sem értettem, csak azt tudtam, hogy ez van ott a kép alatt, és megtanultam, mert azt mondták.
     Amikor bejutottam, a történelem szakon sem ébredtem föl, tanulgattam az évszámokat félálomban. Három évig halvány gőzöm sem volt, miért háborúztak, miért lett forradalom, mi ez az egész. Nem is tudom, hogy nem szúrtak ki egy ilyen idiótát… A magyart ugyanígy nem értettem. Az órákon hol a magyar- országi hiteles helyekről, hol az adórovásbotokról volt szó fél évig. Máskor be kellett vágnom az összes református nyomdát alapítási évvel együtt, vagy egy parasztnéni beszédét jegyeztük le magnószalagról Settälä-féle átírásban, vagy pedig egy uralisz- tika-tanár hadonászott nekünk hatujjú sámánkesztyűben. De hogy mindennek mi köze irodalomhoz, történelemhez… Volt egy proszeminárium, amelyen feledés homályában rohadó, régi szerzők egy-egy mondatát kellett kikeresni valamelyik művükből. Máig előttem van az a kozmikus bénázás és kóválygás: turkálok a Széchényi labirintusszerű katalógusában, mellettem járnak a könyvliftek, odakint süt a nap, zajlik az élet, aztán egy idő után odamegyek egy könyvtároshoz, hogy segítsen, mert egyedül soha nem találom meg, amit kellett. Fogalmam sem volt, mi a túrót keresek én ott. Körülbelül mára jutottam el odáig, hogy tudnám, mihez kezdjek egy egyetemen.
     Ráadásul észrevettem, hogy olvasni már nem is jut időm. Úgyhogy bedobtam a törülközőt, és attól fogva semmire nem jártam be. Eleinte csak a tíz órakor kezdődő előadásokról maradoztam el, aztán már a dél körüliekre sem voltam képes beesni. Általában délután mentem be, végigaludtam egy-egy órát, aztán beültem a kari olvasóba, és olvastam. Mintha egész nap lebegtem volna...
     – Ekkor már szisztematikusan olvastál?
     – A „sárvári kör” és a Lator-szeminárium irányította olvasói ízlésemet, nem az egyetem. Ha valami ott szóba került, és nem hallottam még róla, akkor szépen meglapultam, aztán megpró- báltam utána nézni. Sokkal fontosabb volt, hogy ne legyen ciki, mint a kötelező olvasmányok. Még a jó könyveket is, amiken vizsgaidőszakban iszonyú tempóban átrágtam magam, később újra kellett olvasni irodalmi szemmel, hiszen nem maradt meg belőlük semmi. A kortárs irodalmat nagyon kevéssé, nagyon esetlegesen ismertem. Nem tudtam semmit „elhelyezni” egy nagyobb összefüggésben, fogalmam sem volt irányzatokról, stílusokról, áramlatokról. Egy-két, egymással össze nem függő sziget úszkált a semmiben.
     – Hogy kerültél ki Franciaországba?
     – Eredetileg Angliába akartam menni, jártam is nyelvtan- folyamra, de mivel korábban tanultam már franciául, azt remél- tem, hogy az alapokat felkaparva talán könnyebben jutok nyelv- tudáshoz. Az út hátborzongatóra sikeredett. Egyetlen egyszer váltottam levelet egy családdal, akikhez gyermekvigyázónak mentem volna, de ezt végtelenül naivan készpénznek is vettem, a lakást kiadtam egy barátnőmnek, halasztottam az egyetemen, és két bőrönddel nekivágtam. Addig mindössze Bécsben jártam, most meg ott bukdácsoltam bőröndjeimmel a párizsi metró lépcsőin. Többször eltévedtem, és csak kártyával lehetett tele- fonálni, telefonkártyát viszont sehol se árultak. Siralmasan érez- tem magamat. Nagy nehezen elvergődtem valami rettenetes külkerületbe, de a család nem nagyon értette, hogy kerülök oda, hiszen ők már két hónapja felvettek egy szenegáli lányt. Sűrűn reménytelen helyzet volt. Apuék körülbelül egy hétre elegendő valutát adtak, hogy ha bármi történik, legyen nálam pénz. Az asszony telefonált a férjének (nem éltek már együtt), hogy itt egy kelet-európai lány, csináljon vele valamit. A pasas felvitt a lakására, és csak ültünk egészen tanácstalanul. Szerencsémre akkori barátom öccsének egyik osztálytársa Párizsban tanult, és végszükség esetére megkaptam a lakáskulcsát. A férfi elvitt oda, de a munkakeresésben már nem akart segíteni.
     Ott álltam megfürödve, de apuéknak nem mertem szólni. Hiába osztottam be a hazulról hozott háztartási kekszet, a pénz rohamosan fogyott. Elindulás előtt például belakkoztam a körmöm, s a lakk már kezdett lepattogzani, de nem tudtam acetont venni, hogy lemossam, mert az már nagy érvágás lett volna. Próbáltam munkát keresni, ami bizony húzós dolog, ha valaki nem tud franciául és nincs tartózkodási engedélye. Aján- lottak munkát egy befutott, orosz származású festőnél. Felmen- tem a Beaubourg-környéki műtermébe, ahol már egy csomó orosz lány is modellkedett, de úgy néztem, hogy az üggyel party sevice is jár, úgyhogy hagytam az egészet. Azért egy pizzára meghívtak, így aznap volt mit ennem.
     Elmentem az Église Américaine-hez, ott nagyon sok baby sitter-hirdetés volt kirakva, de csupa olyan lányt kerestek, aki angolul tanítja a gyerekeket. Sírtam elkeseredésemben, mire egy apáca megszólított, kikérdezett, és ajánlotta, hogy menjek el az Entre-aide Allemande nevű református szervezethez, amely né- met lányokat közvetít. Akkor már egy hete éltem Párizsban, le voltam pukkanva rendesen, kopogott a szemem az éhségtől, és a csúnya körmömet dugdostam az emberek elől. A reformátusok nagyon kedvesek voltak, kérték, hogy hozzak fényképet, fel- vesznek a nyilvántartásukba. Mondtam, hogy nincs pénzem fényképre, de azért kifaggattak, mihez értek, és másnap tele- fonáltak, hogy egy művészettörténész nőnek rajztanár kellene a négyéves gyereke mellé. Neuillyben laktak, kimentem, a nő meg mondta, hogy sok a jelentkező, majd értesít. Még két nap telt el, mire telefonált, és odaköltözhettem. Végre kaptam kaját is – addigra már ténylegesen éheztem.
     Az asszony meghagyta, hogy első nap tanítsam meg a perspektívát a kisfiának. Mikor hazaért, ellenőrizte az ered- ményt. Jean-Philippe (így hívták a gyereket) kifejtette, hogy Krisztina szerint a perspektíva az, hogy ha itt vagyok, ekkora a sótartó, de ha átmegyek a szomszéd szobába, akkor ilyen kicsi lesz. Mikor első nap érte mentem az óvodába, az összes anyuka meg óvónő engem nézett, mert a kisfiú ott fetrengett a járdán, sarkával szántotta a betont, és azt üvöltözte, hogy „nem akarok a Picasso-múzeumba menni, nem érdekel”. Mindig kérte szegény, hogy kerülő úton menjünk haza, mert jön Didier, a zongoratanár, és úgy legalább egy kicsit elkésünk az óráról. A zongoraszéket a legmagasabbra kelett állítani, és a kicsi kezével klimpírozott szegényke: tisztára mint egy Kieszlowski-filmben... Négy évesen teniszezett, síelt, zongorázott, rajzot tanult és múzeumba járt. Fennmaradó boldog perceiben, amikor véletlenül éppen senki se foglalkozott vele, gyorsan szétrámolt valamit a lakásban.
     Itt a háztartást is én vezettem, és emellé még bevállaltam egy másik család lakásának takarítását, plusz két kislányt hurcolász- tam ide-oda délutánonként. Az az év pokoli nagyüzem volt, csak azért nem kotródtam haza, mert hatalmas kudarcnak tartottam volna, ha ez se jön össze. Később aztán kaptam ösztöndíjat, és mellette takarítottam a lakbér fejében. Elkezdtem fordítani, teljesen esetlegesen, ami első ránézésre megtetszett. Francia tudásom még mindig kezdetleges volt, nem tudtam megítélni, mit ér egy-egy vers, sokszor csak menet közben jöttem rá, hogy valami vacakon dolgozom. Mikor kis időre hazajöttem, a fordí- tásokat odaadtam Lator Lászlónak, aki nagyon elverte rajtam a port, úgyhogy a második félévben kénytelen voltam összekapni magam. Utólag megnézve akkori fordításaimat, az ösztönösség érződik rajtuk. Van egy-két telitalálatos sor, de az összes gyerek- betegség is megtalálható azokban a szövegekben.
     – Milyen irodalmi tapasztalatot hozott Franciaország?
     – Lionel Ray dolgai nagyon tetszettek, és úgy éreztem, lefor- dítva is megállnak a lábukon. Megkerestem személyesen, nagyon kedves volt, meghívott egy étterembe, cápát vacsoráztunk. Egy- fajta nyelven túli kommunikáció is kialakult közöttünk. Túltette magát hibás nyelvtudásomon, és pedagógiai tapasztalata lévén megérezhetett némi mélyebb rokonságot kettőnk között. Alain Bosquet-hez, a francia költészet akkori nagyfőnökéhez is elmen- tem, de az egész más ügy volt: képzelj el egy olyan lakást, ahol mindenfelé állnak a Giacometti-szobrok, lógnak a Miró-képek… Adott nekem egy narancslét, és dedikálta az egyik könyvét, én meg zavaromban rögtön telibe nyomtam a könyvet a dzsúzzal. Rémesen ellenszenves ember volt, rögtön kioktatott, hogy fogal- mam sincs a költészetről. Orosz származású lévén nyilván nem akart elküldeni egy csóri kis kelet-európai lányt, így hát atyás- kodott felettem, de azt is éreztette, milyen végtelenül lenéz.
     – Késő pártállami viszonyok között meglepően korán jött ki első köteted, az 1988-as Őszi kabátlobogás. Nagy figyelmet is keltett, és azt hiszem, méltán. Honnan jött a gondolat, az önbi- zalom, hogy huszonegy évesen kötetet szerkessz?
     – Megintcsak Mezey Kati buzdított, hogy ha bekerültem az egyetemre, állítsak össze egy kötetet az addigi versekből. Talán korai volt még, de az is igaz, hogy ha akkor nem jön ki, talán tíz évig sem állítok össze másikat. Minden hibát elkövettem, amit el lehetett, de öt verset ma is vállalok belőle, ezek válogatott köte- tembe is bekerültek. Hallatlanul nagy dolog volt, hogy megjelent, jó visszhangot is kapott, de főként pszichológiailag számított sokat: véglegesen meghatározta, hogy ezt fogom csinálni. Amikor már kicsit jobban ráláttam a dolgaimra, persze elbátortalanodtam, és szigorúbban bántam magammal.
     – A beszélgetés fonalában megjelent verseid már szinte a mai hangodon szólnak…
     – Tudatosabb, felnőtt fejjel szerkesztett kötetnek érzem ezt már, sokkal vállalhatóbbnak, mint az előzőt. Érdekes azonban, hogy sokaknak nem tetszett annyira, azt mondták, mást vártak tőlem. Tény, hogy pasztellesebb, egyenletesebb, kisebbek a ki- lengések, de megvan már néhány szál, amit aztán később továbbviszek. A sanzonos, dalos tónus megmaradt, de érzelmileg visszafogottabban, áttételesebben.
     Úgy érzem, törekvéseim felfűzhetőek egyetlen domináns szálra, a motívumok, az intonáció mind egy irányba tartanak. A Porhó válogatását is ezzel a céllal készítettem: szerettem volna a magam számára is tisztázni, hol vannak ezek az erővonalak. Tudtam, hogy az embert mindig ugyanaz foglalkoztatja, csak másképp: újabb és újabb képeket, más helyzeteket tesz meg hordozónak, ám az érzelmi-indulati háttér nem változik. Igye- keztem tehát a problémafeltevés folytonosságát kitapogatni. Kívülről talán ez nem ilyen nyilvánvaló, de én határozottan érzem, hogy igyekszem egyre pontosabban lefedni a nekem fontos tudati tartalmakat, és apránként haladok egy általam ideálisnak tartott versalakzat felé. Ez a fiktív dallam, ez a verstest ott szól, ott él bennem.
     – Engedj meg egy költőietlen kérdést, amely azért szoros összefüggésben áll életutaddal. 1994-től 1998-ig a Francia Intézetben dolgoztál kiállítás-szervezőként. Milyen tapasz- talatokat hozott ez a négy és fél év?
     – Az állást részben kíváncsiságból vállaltam el, mert még sosem volt olyan munkahelyem, ahová minden nap be kell mennem, és bizonyos számú órát eltöltenem. Ráadásul köze volt a képzőművészethez és a francia kultúrához is. Azt hagytam csak ki a számításból, hogy az állandó adminisztráció miatt széklábfaragásra fogott Michelangelónak érzem majd magam. Nagyon skizofrén dolog volt ez, folyamatosan „hozzá kellett viselkedni” az ottani elváráshoz. Így utólag mosolyogtatónak tűnik, hogy milyen nagyon igyekeztem, és valószínűleg milyen kevéssé sikerült. Hiába dobtam be mindent, hogy ne vegyék észre, ugyancsak kilóghatott a lóláb – mutáns maradtam, mars- lakó. Nyilván a felém áradó esetleges ellenszenv is ebből fakad- hatott. Próbáltam mindent tökéletesen megcsinálni, egészen hosszú és egészen bonyolult párbeszédeket le tudtam folytatni, sőt, egy teljes kiállítás vámpapírjait kitöltöttem úgy, hogy nem voltam jelen, mert valójában a fejemben lévő külön helyen tartózkodtam. Aztán egy idő után már nem sikerült megóvni ezt a belső integritást, az ottani munka olyan fokon szívta el ener- giáimat, hogy nem tudtam tőle függetleníteni magamat. A telje- sítési kényszer állandó szorongással töltött el.
     Nemrégen megtaláltam szakmai életrajzomat, amit akkor egy francia karrier-tanácsadó könyvből állítottam össze. Abban szerepel egy ilyen kitétel: „szenvedélyesen érdekel az emberekkel való kapcsolattartás”. Ehhez képest, ha négy és fél év után valaki megállt az irodám ajtajában, rám nézett, egy szót sem kellett szólnia, máris éreztem, hogy gyűlölöm. Agyi befogadóképessé- gem nem terjedt ki napi húsz emberre. Számtalanszor előfordult, hogy a fülemen lógott a telefon, közben hívatott a főnököm, és már jó ideje próbáltam a számítógépben egy hivatalos levelet megfogalmazni, mire egyszercsak betoppan egy képzőművész a dossziéjával a hóna alatt. Ilyenkor legszívesebben kimentem volna a folyosóra sikítani.
     – Egyik versedben beszélsz egy gyerekkori csalódásodról: az ábrándozásra késztető tarka máriaüveget ott, akkor valaki színes dossziékból, házilag buherálta össze. García Márquez azt írja, ha nem megy az írás, megolajozza és megszereli a házban az összes zárat. Neked vajon hogy jutott eszedbe, hogy a szellemiről áttérj a „fizikai munkára”, és fő tevékenységednek az ólomüveg-készítést válaszd?
     – Nagyon-nagyon régi, tényleg gyerekkori vágyam volt, hogy ólomüveggel foglalkozzam. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy egy kisgyerekkel otthagyom a Francia Intézetet, vettem egy nagy levegőt, és arra gondoltam, ha már ekkora a tét, legalább azt csináljam, amit szeretek. Annyi különféle kompromisszum után fantasztikusnak tűnt, hogy végre a saját életemet élhetem. Ez a munka nemcsak felemészti az energiáimat, de sokat ad is. Sokat olvastam a szakmáról, egy évig inaskodtam egy iparművész mellett, a legtöbbet mégis azóta tanultam, mióta önállóan dolgo- zom. Meredek dolog, amikor egy kétméteres ablakot úgy kell megcsinálnod egyedül, hogy tartson is, illeszkedjen is.
     Hajlamos vagyok azzal áltatni magam, hogy ez nem veszi el a versírásra szánt energiáimat. Amikor azonban kimentünk négy hónapra Korzikába, nagyon keserű tapasztalat ért: rájöttem, hogy ha nem kell napi nyolc-kilenc órát dolgoznom, bizony gyakran eszembe jut valami. Mindegy, ha már pénzt kell keresni, legalább örömem teljék benne, nem úgy, mint a bérfordítások, a nemsze- retem papírmunkák esetében. Mégiscsak alkotó tevékenység, létrehozok valami kézzelfoghatót, és ez nagyon jólesik. Nem tekintem művészi munkának, a verssel egyenrangú önkifejezés- nek, inkább mesterségnek, amelyet élvezek – ugyanígy el tud- nám képzelni, hogy fazekasságból vagy fafaragásból tartsam el magam. Számos előnye van: egyedül vagyok, nem kell el- mennem itthonról, nem kell ügyintézni, felületes munka- kontaktust fenntartani másokkal, az ugyanis nagyon kifáraszt.
     Szeretem, hogy az üveg olyan anyag, amit tudni kell biztosan megfogni: nem húzgálhatod rajta a kezedet, mert megvág. Múlt- kor például észrevettem, hogy nagyon fáj a karom, és időbe telt, míg rájöttem, hogy azért, mert viszketett, és szórakozottan egy üvegtáblával vakartam meg. Elképzeltem, hogy megvágom ma- gam, bevisznek a kórházba, és az orvos megkérdezi: mondja, maga mindig üvegtáblával vakarózik? Csiszoláskor meg a pupil- lámba állt bele múltkor egy szilánk, alig tudtam kiszedni, mert nagyon apró volt, és előbb-utóbb mindig pislogni kezd az ember. Ijesztő kis vörös pont maradt a helyén. Az ólomüveg-készítéskor testeddel és figyelmed egy részével nagyon intenzíven jelen kell lenned, és ez a fajta koncentráció engem mindig a sport közbeni felfrissülésre, funkcióörömre emlékeztet. Arra az ujjongásra, hogy képes vagy valamit megcsinálni, elbírod a nehéz üveg- táblákat, és egyben marad, amit összeforrasztasz… Ilyenkor érzem úgy, hogy testként működöm.
     Hasonló öröm egyébként, ha ugyanúgy le tudom rakni a szőnyegpadlót, mint az idióta mester, aki mellesleg nem is jön ki, ha meg mégis, hát hanyagságból bevágja, ahol nem kellene, és egy vagon pénzt elkér érte. A Francia Intézet-beli években tapasztaltam, hogy ha nem használják semmire, a test is elbutul. Aki nem „készít” soha semmit, az egy idő után elveszti termé- szetes praktikus érzékét, elfelejt bánni a tárgyakkal. A testi elügyetlenedést, ezt az áldatlan sutaságot én legalább olyan riasz- tónak találom, mint a szellemi durvaságot. Rettenetes ingerültség fog el, ha valakit látok mondjuk seprűvel-lapáttal bénázni, akár férfiról, akár nőről van szó. Olyankor eltöprengek, mi lehet emö- gött: vajon csak így látta a szüleitől, vagy úgy hiszi, hogy egy entellektüelnek elvi alapon ennyire bénának kell lennie…
     – „Akinek gyereke van: az könnyű poggyász” – írod, máshol meg a kisfiad születése helyén a testeden maradt hegről, mint jelről beszélsz. Mennyire vízválasztó a tény, hogy életet adtál valakinek, aki nem te vagy?
     – Akkoriban azt hittem, nem különösebben, és a folyto- nosságban ez csak egyetlen esemény, nem térít másfelé. Utólag már úgy látom, sok minden megváltozott, engem is átalakított az az állandó figyelem, amelyet Marci igényel. És nagyon inspirál a gyermeki szemlélet, ahogy ő a világot figyeli, ahogy a nyelvvel bánik. Múltkor addig nyúzott, míg nem vettem neki a kórházban az automatánál málnaszörpöt. Tudta, hogy letolom, ha aztán nem issza meg, úgyhogy legyűrte az egészet, alaposan bemál- názott, és nagyon komolyan nézte a gépet. Aztán este, mese után megfontoltan bejelentette: „anyu, nem csinálhatja a pénzből a málnát…” Máskor meg új mokkáskanalakat vettem, és elújsá- goltam neki a jó hírt. Valahogy ő is részt akart venni az öröm- ben, és helyeslően mondta, hogy igen, nagyon mókás kanalak… Egész kötetre való gyerekversem is összegyűlt már, Marci na- gyon szereti őket, főleg azok nagy slágerek, amelyekben ő is szerepel, mondjuk kertészkedik vagy mosogat.
     – Újabban nagyobb formákban gondolkodsz, jó pár, tőled szokatlanul szinte metafizikai kérdéseket felvető, nagyívű kom- pozíciót publikáltál. Azt írod, hogy „hogy a testek / még fiatalok, de már nem egészen, / hogy halandóak, de már nem egészen” másutt meg a „csillag” szó mindkét értelmében „mindent elborít a csillagpázsit”. Honnan a változás?
     – Egy-egy nagyobb lélegzetű történet hátországát próbálom rögzíteni, összesűríteni mostanában. A legújabb, hosszú versek- ben éppen azt szeretném elérni, hogy egy-egy konkrét dolog hirtelen távlatba helyeződjék, és az egészen kicsitől fel lehessen lépdelni az egészen nagyig. Háttértudásként mindez már a régebbi darabokban is benne foglaltatott, de azok pillanat- felvételek voltak, és az olvasóra bíztam, az ő fejében kialakul-e valamiféle távlat. Most viszont nagyobb térbeli-időbeli fesztávja van egy-egy versnek, megnőtt a szövegen belüli tér. Már a Porhó-kötetben is van egyébként egy ilyen töredezett és kicsit epikus ciklus. Nem szívesen használom a „számvetés” vagy az „összegzés” szót, mert rossz, patetikus mellékízüket érzem, de végül is ilyesmiről van szó: visszatekintőbb, tágasabb perspek- tívájú darabok születnek. Igazából titkos vágyam, hogy prózát írjak, csak nagyon apró lépésekkel araszolok afelé. Közben az agyamban egy lelki Schwarzenegger már a prózára „gyúr”…
     – Van egy veled (és mondjuk Szabó T. Annával vagy Mester- házi Mónikával) kapcsolatosan makacsul ismételt rögeszme, mely szerint ti újholdasok vagytok és punktum. Ez az azonosítás annál is kényelmesebb, minthogy Nemes Nagy Ágnessel már csak nő-nő alapon is könnyű benneteket összeboronálni? Mennyi alapja van mindennek?
     – Egy költő hatása egy másikra összetettebb annál, hogysem pusztán dikció szintjén tetten lehessen érni. Annyifajta párhu- zamosan létező kánon befolyásolja az ember értékrendjét, hogy bármilyen fontos az Újhold, legalább olyan intenzív ingerek értek másfelől. Supervielle, Jammes magyarra fordított versei vagy éppen Kormos ugyanakkora jelentőséggel bírt, holott közük sincs a nagyon egyenletesen lépő, kihagyásos újholdas dikcióhoz. A Vas István-féle, oldottnak tűnő, mégis erősen szabályozott vers- beszédet és tempót is közelinek érzem. Tandori és Petri is na- gyon fontosak, bár Petri eleinte riasztott. Túl nyersnek találtam, és csak nagyon sokára fedeztem fel azt a szemérmesen „elfala- zott” lírai zengést, ami ott szól a mesterségesen érdesített felület alatt. Utóbb éreztem meg, hogy a keménység látszata sebezhe- tőséget takar. Meggyőződésem, hogy Petri olvasásához szüksé- ges bizonyos élettapasztalat, és húszévesen képtelenség megér- teni mondjuk A napsütötte sávot.
     Amúgyis roppantul idegesít a klasszikus felosztás, mely szerint egyfelől ott áll a megfáradt, szkeptikus, cinikus nyelv- kritikai szemléletű költő, másfelől az elmebeteg küldetéses, akiben fel nem merül, hogy a nyelv már kiüresedett, nagy láng- lelkűen csak mondja a magáét, és azt hiszi, hogy még mindig mennek utána, de hátra nem nézne a hülyéje. Aki verset ír, az valamilyen szinten mindig meg van győződve, hogy fontos és komolyan veendő, amit csinál. Kemény Pistát igazán nem lehet a küldetéses költők közé sorolni, mégis azt írja: „De én tudom, mert én költő vagyok / Emlékszem, hiszen az irigye voltam. / Emlékszem, úgy hívtuk, hogy én”.
     – Gyakran, egyre gyakrabban fókuszálsz rá mások sorsára. Időnként belép a versbe valaki, aki nem te vagy, talán nem is másvalaki, de mindenesetre jól körülhatárolt személy. Téged idézve: „hanyatt zuhannak ki a testek / belőled arcuk eltakarva”. Időnként teljes vers örökít meg egy-egy ilyen „idegen” figurát, máskor egy motívum vagy félmondatnyi „beszólás” erejéig bukkannak csak fel... Ez is „megfigyelő” pozíciód hozadéka?
     – Az ember kívülállóként is nagyon bele tud gabalyodni a mások életébe. Egyszer csak azon veszed észre magad, hogy ott vagy benne egy idegen sorsban. Teljesen összekeverednek ben- nünk az utcán hallott, a mások által mesélt, az elképzelt és a valós élmények, szétszálazhatatlan elegy lesz belőlük, már ma- gunk se tudjuk, mi az, ami tényleg velünk történt meg. Ami mindezt egy egésszé teszi, az az érzelmi töltet, az emberi kapcsolatok alapsémája, ami mindannyiunkban közös.
     – Virrasztók című versed például ilyen polifón darab. Pontosan milyen rétegek találhatók meg benne?
     – Gyerekkoromban nagyon sokat nyaraltunk Sziget- szentmártonban, édesapám egyik barátjának víkendházában. Tipikus szocializmusban épült, idilli tanyaféle volt, a fala poz- dorja, lecsapott szúnyogokkal kitapétázva, az ajtón műanyag szalagfüggöny. Apám meg Jancsi, a barátja, horgászni jártak, és néha magukkal vittek minket, gyerekeket, ami nekem, lánynak, különösen nagy megtiszteltetés volt. Mi gyúrtuk ilyenkor a csalit paprikás kenyérbélből. Jancsi dobozban tenyésztette a csont- kukacokat, én meg rettenetesen undorodtam tőlük. Mint kis- kamaszok, egyfajta lefojtott erotikával, jóleső ijedséggel amúgyis állandóan csatornákról, hullákról, patkányokról fantáziáltunk.
     Apuék néha beültek velünk valahova, mi kakaós palacsintát ettünk, ők meg söröztek. Borzasztó férfiasan adták elő magukat, nagyon nagy szájuk volt. Innen vettem például a „Janókám, ha hazamegyünk, lecserélem az asszonyt!” kiszólást. Később ugyanez az ember szklerózis multiplexben, nagyon lassan, kíno- san épült le. Ez a két fázis másolódik egymásra a versben, ami- kor a beteg „szája sarkában vékony, csillogó / damilszál lóg”, és ugyanúgy szól, hogy adjuk oda a dobozt, amiben a gyógysze- re van, mint amikor a kukacokkal teli dobozt kérte.
     – Mennyire reális eseményeken alapul a Jóslat, amelyben a vonaton „feleségül akart venni egy vadidegen ember”?
     – Az a történet abszolút valóságos, és elég lidércesen indult. Valami irodalmi találkozóra mentünk többen Erdélybe, én a határnál elbóbiskoltam, és félálomban csak annyit hallottam, hogy valakik azt ismételgetik: „ez a balfasz nem jó útlevelet hozott”. Vissza is aludtam, csak aztán jutott el a tudatomig, hogy ezek a vámosok, és rólam beszélnek, mert a lejárt útlevelem volt nálam. Éjszaka két-három óra között ott álltam a határon, és csak nagy nehezen sikerült visszastoppolnom. Egy birkózócsapat mikrobuszában, rettenetesen izzadságszagú szőnyegeken aludtam hazáig. Amikor aztán újra vonatra szálltam, zsebemben a jó útlevéllel, akkor jött be a kupéba az a bizonyos nagyon kedves, szép, kékszemű férfi. Mint a piros ultit, úgy dobta be, hogy ő „sodronypálya-vezető”. Végig azt magyarázta, hogy nemrég vált el, és én mennyire tetszem neki, aztán szépen, célirányosan megkérdezte, van-e családom, és azon melegében meg is kérte a kezemet. Éppen egy nagy szerelmi csalódáson próbáltam túljutni, és amikor ez a pasas odaadta a névjegyét, megdöbbenve láttam, hogy ugyanúgy hívják, mint volt kedvesemet, pedig nem túl gyakori névről van szó. Szürreális eset volt, mintha valaki azt mondaná: ha az egyik nem jött be, tessék, itt a másik. Csak néztem ki elképedve az ablakon, ő pedig egyfolytában fűzött, hogy milyen jól kijönnénk mi egymással.
     – Verseidben különösen nagy szerep jut az álomnak, az álomszerűségnek. Várady Szabolcs írja, hogy világod „folyé- kony, áramló, derengő […] úgy evidens, mint az álmok szoktak lenni”. A valóságban is vannak „álomlátói” képességeid, vagy ez csak egy alkotói módszer?
     – Mindig nagyon intenzíven álmodtam, de ez nem az álmok- hoz való különös kötődés, hanem egy sérülékeny személyiség menekülési kényszere. A külvilág nagyon riasztott, ezért felfo- kozott jelentőséget kapott minden, ami saját álmaimban történt. Az álom külön bejáratú, személyes tartalmakkal telített közeg, és aki többet figyel befelé, az többet foglalkozik ezekkel a belső történésekkel. Kamaszkorom mitikus olvasmánya volt a Gólya- kalifa, mert mindig úgy éreztem, hogy nagyon ingatag a határ a kétféle valóság között. Létező veszélyt láttam abban, hogy az egyik esetleg átbillen a másikba. Schein Gábor egy sora, amelyet különösen szeretek, így szól: „mert a nappal csak még egy álom- mal mélyebb éjszaka”. Az álom nemcsak egy másfajta logika, de egészen új, friss fénytörésben, furcsa torzításban hoz felszínre szavakat, dolgokat. Most olvastam egy francia fordító, Marc Martin magyarul írt regényét, és nála látok valami hasonlót: rácsodálkozik a szavakra, rengeteg olyan jelentést hall ki belőlük vagy „hall beléjük”, amit a rutinos magyar nyelvhasználó nem érzékel, mert nem idegen alapanyagként forgatja tudatában az egyes elemeket.
     – Hogyan írsz?
     – Sokáig, gyakran évekig hordozok magamban versmagokat. Olyan is volt, hogy papírjaimat rendezgetve jöttem rá: egy nemrégiben írott versen már évekkel ezelőtt elkezdtem dolgozni, csak utóbb elfelejtettem. Amikor valami úgy háromnegyed részig elkészül fejben, akkor állok neki megírni. Ilyenkor aztán sokszor a szöveg szövetében adódnak olyan lehetőségek, amelyeket fejben nem érzékeltem, és amelyek másfelé terelik az egészet. Előfordul az is, hogy a leírás aktusa új lendületet ad, és be tudok fejezni „döglött” szövegeket is, amelyek már elvesztették frisses- ségüket. A készülő szöveget sosem felejtem el: van valahol egy titkos raktár, ott megőrződik minden. Nem tartom számon a „raktárkészletet”, de egyik-másik időnként a megfelelő ingerre szúrni kezd, mint egy repeszdarab. Sokszor el is felejtkezem róluk, mire jelentkeznek, ha viszont szándékosan keresem őket, gyakran elrejtőznek előlem.
     – Verseidben különös „szóindiánokkal” találkozunk. A nyelv időnként önállósítja magát, kibújik a kontroll alól és váratlan költői tartalmakat fed fel. A Prizmában egy betűelírás tereli félre a szöveget: „könny nélkül tudja nem sorolja”; a Berix Decadactylusban egy szótárlapon talált, döbbenetes szó hív életre egy nem létező, emberszabású szörnyet, a tízujjú halat; a Szálakban egy franciásan hangzó magyar szó „vált nyelvet”, és a raklap-őrből elegáns raclapeur válik; a Fehérhajúban egy félrehallás következtében a vers-én mind fehérhajúaknak képzeli a Fehérhajó utcában lakókat; a Néz soraiban pedig az elválasztás állít új fénybe egy eredetileg nem összetett szót: „emlék-szem”. Mi lesz a szavakkal, ha kicsit megcsuszamlanak, miféle varázsigék kukkantanak ki a réseken?
     – Alighanem szánt szándékkal keresem is az efféle jelensé- geket, ám nagyon sokszor úgy érzem, hogy a nyelv maga vezet rá dolgokra. Nem az a kiindulási pont, hogy szeretnék mondani valamit, és ehhez felhasználom a talált érdekességeket, hanem valami önműködő folyamat vezet el az egybeesésekhez. Ugyan- így áll ez a rímmel is: legtöbbször nem én találom a rímet, hanem ő talál rám. Christian Doumet francia költőnek mondtam egy- szer, hogy sosem használom a francia „egyszerű múltat”. Mire ő rávágta: nyilván azért, mert nekem a múlt sosem egyszerű.
     A szójátékok és asszociációs társítások a tudat mélyrétegéből bukkannak fel, de sosem véletlenül, mindig kimondatlan, fontos dolgok kifejezőiként. Különös módon működik ez a gépezet. A múltkor a fürdőszobát rendeztük be, és egyre csak Radnóti- versek futottak a fejemben. Nem értettem, miért, de aztán rájöttem, hogy a szoba-páfrányunk a ludas. Arról jutott eszembe az idézet: „hát hallgatok, míg zsong körém felállván / sok hűvös érintésü büszke páfrány”, és automatikusan elindultak a fejemben a Razglednicák. Egyszer meg egy ezüstműves kirakatában gyönyörű ékszereket láttam, amelyek apró hajlított drótjaikkal a hajszálerek finom csövecske-rendszerét idézték. Álmomban már egy ezer apró, ezüstösen csillogó érből összeálló filigrán szerkezet jelent meg, amelyről kiderült, hogy az egy ezüst művese… Tudatom hozzáragasztotta a felirathoz a hiányzó egy betűt.
     Korábban hetekig motoszkált bennem az a sor, hogy „a havak éve volt”. Ebből aztán verscím, cikluscím is lett. Nagyon tetszett, de nem tudtam, honnan ismerős, olvastam-e valahol, vagy talán magam írtam régebben. Csak azt éreztem, hogy ez egy szélesebb, tágasabb szöveg része, nagy hátország húzódik mögötte. A verset már megírtam, mikor rájöttem, hogy a sor alapja a Kései sirató: „Utoljára Szabadszállásra mentem, / a hadak vége volt, / s az összekúszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt”. Ez a hang szólt bennem korábban, nem tudtam, honnan jön, csak rákapcsolódtam a sodrására, és azt éreztem, hogy végtelen szomorúság és elkésettség zeng benne.
     Ahogy egyszer Nemes Nagy Ágnes is hetekig forgatta a fejében azt az értelmetlen szövegfoszlányt, hogy „rózsa, rózsa, megitális rózsa”. Mindenkit azzal kínzott telefonon, hogy ez vajon minek a fedősora, mígnem valaki rájött, hogy a „Róma, Róma, megalázott Róma” bújik meg alatta.
     Más versbeli elhallásaim, mint a „Fehérhajú utca” meg az „alvóváros” (egy teljesen normális város, ahol mindenki éjjel- nappal alszik) konkrét gyerekkori emlékek. Hallott ugyan az ember ezt-azt, de a világ értelmezhetetlen, megfejthetetlen katyvasz maradt. A gyerekész pedig megpróbál magyarázatot keresni. Marci is ugyanezt csinálja. Nagyon féltettem, sokat magyaráztam, hogy vigyázzon a mérleghintával, ne menjen a közelébe, mert még baja esik, és különben is mérges leszek. Erre ő elnevezte a játékot „méreghintának”.
     Rakovszky Zsuzsa írja, hogy fontos megtervezni, mi kerüljön egy versbe, de ha csak az kerül bele, amit elterveztünk, az kevés. A szöveg írás közben egyszercsak beindul, magával ragad, és előre nem sejtett elemek kerülnek bele. Kényes egyensúly ez, mert hiszen ha csak te irányítasz, akkor üres lesz a vers, ha viszont csak ő irányít, akkor kiszalad a kezedből.
     – Tudatos vagy ösztönös költő vagy? A szembeállítás termé- szetesen bárgyú, de talán van valami alapja…
     – Nincs különösebb sámánista küldetéstudatom, de a révület valahogy mégis fontos nekem. Nem a tudatosan építkező, hanem a tudatfolyamból felmerülő elemeket kontrolláló, azokból szelektáló alapmagatartást érzem a magaménak. Orbán Ottó mondja nagyon szépen: „egy hadaró angyal” diktál az embernek. Nem tudok leülni írni pusztán mert az anyag készen áll a fejem- ben: valamiféle kegyelmi mozzanat mindenképpen szükséges. A romantikus transzban nem hiszek, viszont tapasztalatból tudom, hogy létezik olyan tudatállapot, amelyben bármi verssé válhat. Az ilyen érzékeny napokat nagyon szeretem, mert minden egy pontba tart, minden összesűrűsödik. Ezt az állapotot mester- ségesen előidézni nem lehet, és arra is vigyázni kell, nehogy mindent leírj, amit a belső lelkesültség eléd sodor. Érdekes, hogy nálam a túlpörgés, a holtfáradt pillanatok a kedvezőek. Lehet, hogy termelődik olyankor bennünk valami alkotást serkentő hormon vagy enzim. Az egyetemen, a vizsgaidőszakok iszonyú szellemi túlterheltsége után azt gondoltam, hogy ha lekerül rólam a teher, teljesen leeresztek. Ehhez képest hihetetlen éberség lett rajtam úrrá. Rejtett csatornák nyílnak meg ilyenkor, és fogé- konnyá leszünk minden furcsa összemosódásra, oszcillációra, amelyeket tudatunk hétköznap kiszűr, mert akadályoznák a normális agyműködést.
     – Megint egy közhelyes, de nem érdektelen mozzanat… Lebeg-e a szemed előtt versíráskor, vagy amikor kiadsz a kezedből egy szöveget, bármiféle képzet arról, ki fogja majd olvasni?
     – Írás közben semmiféle olvasó nincs az ember szeme előtt. Egyesek véleménye persze nagyon sokat számít, odaadom a kész verseket, fürkészem az arcukat, de elvont, általános olvasó sose jut eszembe. Nemrég kaptam egy e-mailt egy férfitól, aki kinyomozta valahogy a címemet. Azt írja, szokott olvasni, de verset ritkán, mégis nagyon fontos volt neki ez a könyv, mert saját problémáira döbbent rá belőle. Az ilyen visszajelzés jól esik, mert ezek szerint működött… majdnem azt mondtam, hogy működött az üzenet, holott én nem üzentem senkinek, a címzett nem volt feltüntetve.
 

* 2002-es interjúpályázatunk díjazott alkotása. (A szerk.)