KOVÁCS LAJOS

 

A művészetpártoló Schmidt Sándor

 

A dorogi szénmedence helyzete a kisüzemi bányászkodástól Schmidt Sándor fellépéséig

A dorogi szénbányászat történetében a művészetek históriája akkor teljesedik ki, amikor a kisüzemi bányászkodás korát (1851-1890) felváltja a nagy részvénytársaságok bányaművelési tevékenysége (1890-1946). A két korszak élesen elhatárolható úgy a bányatulajdonosok gazdasági ereje, mint a lakosság és a település bányákhoz való viszonya, továbbá a szociális és alkotó környezet megteremtése és működőképes prosperitása alapján.
     Az első korszakról most csak annyit mondjunk ki: a perek és viták korszaka volt, ahol a nagy tehetségű vállalkozók (Miesbach Alajos és unokaöccse, Drasche Henrik, majd a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat Pesten Rt.) elsősorban azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy saját jól felfogott érdeküknek tekintették a munkásság letelepítését, lakáshoz juttatását; taníttatták a tehetséges fiatalokat, hogy mérnöki gárdájuk versenyképes legyen az ország más bányatársaságaival, vállal- kozásaival szemben, ugyanakkor a legkorszerűbb technikát honosították meg földalatti üzemeiben (vasút, telefon). Mecenatúrájuk elsősorban a műszaki értelmiségre korlátozódik. Ez a kezdetek évtizedeiben azonban nem kevés, hiszen olyan geológus óriások fordulnak meg pályájuk kezdetén a Dorog környéki szénmedencében, mint Hantken Miksa (később a Földtani Intézet első igazgatója), vagy Zsigmondy Vilmos, a magyar gyógy- és hévizeket páratlan intuícióval és tudományos bölcsességgel fellelő kutató. A 19. század második felének története ez Dorogon és környékén, amely évtizedek elsősorban felnevelő, majd útra bocsátó otthonokat teremtettek Dorogon. Itt születik 1867-ben Koszkol Jenő festőművész, 1875-ben Drasche-Lázár Alfréd diplomata, miniszter, író, majd 1902-ben Rauscher György festőművész, hogy aztán az európai közegben folytatódhasson tehetségük kiteljesedése szűkebb és tágabb hazájuk dicsőségére egyaránt. A támogatást az anyagi bizton- ságot jelentő környezet, a bányászathoz kötődő családok (szü- lők) egzisztenciája jelentette (Drasche-Lázár a tulajdonos család kötelékébe tartozott, Rauscher György pedig bányaorvos édes- apja dorogi otthonában látta meg a napvilágot). Megtartó ereje a kis településnek, a szétszabdalt szénmedencének még nem lehetett. Ez a kezdet is erőn felülinek látszik, ha meggondoljuk: alig több, mint ezer lélek él Dorogon, s alig több ennél a szén- medence bányászainak létszáma.
     A nagy részvénytársaságok korszaka Dorogon szerencsésen egybeesik egy olyan szellemi teljesítménnyel, amely évtizedekre meghatározta a térség sorsát, fejlődésének irányát. Schmidt Sándor bányamérnök életútja ugyan nem Dorogon kezdődött, nem is itt fejeződött be, de itt teljesedett ki, és sem előzményei, sem a dorogi éveket (1905-1938) követő időszaka nem nyújt már jelentősebbet, maradandóbbat.
     Ötven évvel halála után (1953. május 31-én hunyt el az AVH börtönében) úgy kell erre a pályára emlékezni, hogy méltó és pontos képet rajzoljunk gyakran eltorzított, hosszú ideig elhall- gatott munkásságáról. Sokoldalú, színes, ezért ellentmondásoktól sem mentes ez az életút. Teljes bemutatása akkor lehetséges, ha valamennyi oldalát és színét, sőt fonákját is megvizsgáljuk, ele- mezzük és értékeljük.
     Ezúttal a mecénás, a művészeteket pártoló, támogató bánya- igazgató arcélét kíséreljük megrajzolni a tények és az emlékezők tapasztalatai alapján.
 

A bányaigazgató és az építészet

Bizonyosan nem véletlen, hogy a műszaki mérnök legköz- vetlenebb művészetpártolása az építészet világában igazolható. Schmidt 1905-ben Petrozsényból érkezik Dorogra, ahová egy akna vezetőjének nevezik ki. Számtalanszor elúszott, karszt- vízzel veszélyeztetett bányaterület ez, ahol a fiatal, tehetséges mérnöknek olyan feladatot kell teljesítenie, amire senki nem képes korábban. Hogy minden energiáját leköti ez a munka, nem csodálkozhatunk. Meg kell vetnie a lábát, mielőtt nagyobb álmo- kat kezdhetne szőni. A dorogiak csaknem reményüket vesztik, még a bányaközpont is visszaköltözik a hegyek közé, Anna- völgyre. Schmidt Sándor 1911-re megfordítja a tendenciát, Dorog ismét bányaközpont lesz, ahonnan a rálátás is nagyobb a szénmedence gondjaira. A műszaki és a szociális teljesítmény felhívja a figyelmet a tehetséges mérnökre, akit a bányatársaság első helyi vezetőjévé neveznek ki a világháború küszöbén. Amint átveszi kinevezését, építészeti biztosítékát adja szándékának: Dorogot véglegesen a fejlesztés központjává kell tenni. A bánya- iroda épületét kibővítteti a barokk templom szomszédságában, stukkós-szecessziós falai között – Dorog akkori egyetlen eme- letes épületében – hatalmas terveket kovácsol. Nem bízza a véletlenre a sikert: fiatal mérnökgárdát hív maga köré, jórészt a korábbi petrozsényi évekből ismert megbízható munkatársakat. Makacssága a bekövetkező világháborús években válik legen- dássá, ellenségei számára gyűlöletessé. A pangás éveiben is épít- kezik, fejleszt, újít és újíttat, bányaalagútja a szén medence föld- alatti szállító és kommunikációs rendszerének csúcsteljesít- ménye.
     Az alagút bejáratához pedig munkásfürdőt építtet. Olyan építészt keres hozzá, akiben megbízhat, s aki nevet szerzett szakmájában. Petrozsényi évei még mindig jelentős tartalékokat kínálnak, ezúttal is itt keres hozzáértő szakembert. Mende Valérnak ismeri a petrozsényi munkáit. Azt is tudja a fiatal építészmérnökről, hogy erdélyi gyökerekkel európai iskolákon nevelkedett, sajátos népi stílust képvisel, s ez akkoriban egyre nagyobb figyelmet kelt az országban. A bányafürdőt pedig a település közepén látványos épületnek szánja. Mende Valér tervei elnyerték a bányaigazgató tetszését, aki már az építke- zések idején újabb munkával bízta meg a mérnököt: tervezzen bányakórházat a település számára. A fürdő építése az első ceruzavonásoktól az átadásig két esztendőt vett igénybe (1914-15), és az épület célját a bányák bezárásáig, az 1990-es évek elejéig hiánytalanul teljesítette. A kórházzal Mende Valérnak kevesebb szerencséje volt. Az erdélyi építészeti formák ugyan ismét tetszést arattak, ám a háború, a pénztelenség, majd a forradalmak megakadályozták, hogy tervezőjük megélhesse a középület átadását. Schmidt azonban – túlélve a forradalmak fenyegető hónapjait – azonnal gőzerővel hozzálátott a megvaló- sításhoz, s a bányakórház sok irigységet keltő épületét 1922-ben átadta annak a kiváló orvosgárdának, akiket ugyancsak szívós következetességgel válogatott össze Dorogra.
     Nyilvánvaló, hogy várossá kívánta fejleszteni a gyorsan növekvő lakosságú falut. Örökölt egy bányakolóniát, de elégedetlen volt a körülményekkel. A lakás biztosítása nem elégíti ki sem szociális, sem a művelődésről vallott nézeteit. A munkásság nevelésének ideája évtizedeken át szívós koncepció volt a gondolkodásában. Ideológiáját a vallásos (a katolikus) nevelésben találta meg. Műveltségeszményének középpontjában a vezetők által nevelt, állandóan művelődő munkásság állt.
     Ehhez pedig intézményekre és közösségi életre volt szükség. Ellenőrzött, jól irányított egyleti kultúrát kívánt teremteni, mert egész életét a forradalmaktól és a baloldali mozgalmaktól való rettegés kísérte végig. Az építészek között látta első szövet- ségeseit ehhez a szervezeti kultúrához. Mende távozása majd korai halála után – 1923-ban – egy fiatal budapesti mérnököt hívott Dorogra, hogy kipróbálják egymást, közös gondolkodásuk időtállóságát. Gáthy Zoltán egy „hodály” bányakaszinóvá alakításával tett próbát. A belső terében későszecessziós épület olyan sikeres, hogy véglegesítik főépítészi kinevezését, majd 19 éven át hatalmas munkák megvalósításával halmozzák el (a később ugyancsak méltatlanul elhallgatott) mérnököt. Gáthy nem is győzi az összes feladatot, s talán az is vezeti a helyi feladatok megosztásában, hogy főépítészként kitörhessen a bányatársaság határain túlra. Ezért – különös módon – a két legnagyobb építkezést (munkásotthon és új bányairoda) Fleischer Róbertre hagyja. Ő maga városházát, bányaiskolákat és -óvodákat, bányatemplomot, köztéri alkotások (emlékművek) épített környezetét, bányatiszti lakások, villák elegáns tömbjeit szórja szét a község területén. Egy-egy magja ez a köréjük szervezhető épületegyütteseknek, amelyek esetenként magukra maradtak, míg mások teljesítették az építész közösségszervező, kolónia- (de nem gettó)teremtő célját. Gáthy Zoltán háború utáni elhallgattatása kivetette őt az építészettörténetből is. A két háború között uralkodó hazai nézetek között ízléssel válogató mester volt. Középületei (városháza, templom, Schmidt-villa) elsősorban az akkor elvárt klasszicizáló szemlélet visszafogottan szép alkotásai. Németországból hozott, főként a Bauhaus törekvéseiben testet öltő formavilágát a bányatisztek lakásainak tágas, elegáns tereiben érvényesítette. Schmidt Sándor kitüntető figyelemben részesítette ezeket az elképzeléseket. Sosem titkolta, hogy olyan bányamérnöknek tekinti az építészt, akinek megterveztetett és jóváhagyott gépházai, aknairoda-épületei is a korszerű technikát és aktuális építészeti formavilágot tükrözzék. Tisztikolóniái pedig a vezetőkről vallott ideológiáját testesítették meg tágas tereikkel, méreteik természetességével és elegáns tekintélyével.
     Egyetlen építkezését sem vezette öncélúság. A Fleischer Róbert által tervezett gigantikus épületek is megteltek élettel, tartalommal, mert alkotó bányaigazgatóságot és sokszínű munkásművelődést „kényszerített ki” környezetéből. A kényszerítő erő ebben az esetben a személyes példa volt. Szívóssága kelthetett ellenszenvet a nemakarókban, de ellenállásról a három évtizedes eszményépítés során alig lehet beszélni. Schmidt Sándor építkezései egy következetes koncepció lenyűgöző tárgyi dokumentumaivá váltak. A hajdani falumagot és az új bányatelepet gyakorlatilag és eszmeileg is összekapcsolták középületei, gondosan kiválasztott és a településen arányosan szétosztott létesítményei. Még a vasút alá építtetett aluljáró is a kapocs szerepét szolgálta. A bányakolóniában emelt munkásotthon átcsalogatta az „őslakosságot” a „túloldalra”. A „faluban” létesített kórház, községháza pedig a bányásztársadalom őslakossághoz közeledését siettette, hiszen közös használatú intézményeket teremtettek. Mindent felépítettek, amit Schmidt Sándor elhatározott, sőt – paradox módon – azt is, amivel ő maga egy időben szembefordult. Katolikus neveltetése, merev vallásossága időlegesen elvakulttá tette, amikor a növekvő számú bányamunkásság (és dorogi lakosság) soraiban olyan erővé vált a protestáns hitűek református és evangélikus gyülekezete, hogy – éppen az ő elszántságán okulva – munkatárs bányavezetőivel is vitába keveredett templomuk sorsáról. Az idő húzásán túl azonban már semmit nem tehetett a szándék ellen, ezért józanabb belátásra térve olyan mérnököt bízott meg a protestáns templom tervezésével, aki erdélyi stílusú épületével méltó lezárását jelentette annak a körnek, amely Mende Valérral kezdődött mintegy húsz évvel korábban. Puskás Károly szép épülete a bányatársaság által adományozott telken végül is méltó lezárása lett Schmidt Sándor dorogi éveinek.
     Olyan építészek rajzolták meg a városiasodás útjára lépett Dorog arculatát, akik egy támogató környezet bizalmát élvezve az ízlés és a célszerűség egységét tudták – egymás munkáit is kiegészítve – megvalósítani. Az építészeti hagyományok nélküli kis faluban intézményi, középület-teremtő és földszintes lakó- telepi kultúrát hozott létre. Schmidt Sándor ebben a folyamatban majd három évtized alatt szinte mindent megtámogatott ahhoz, hogy kisvárossá fejlessze a bányaközpontot a szénmedencében.
 

A meghívottak és választottak (képzőművészek a városban)
     
Állandó munkatársa, Gáthy Zoltán a látókör kitágítását segítette ebben a folyamatban. Schmidt – a szó nemes értel- mében – konzervatív értékek mentén építkezett. Gáthy a Bau- haus vonalaival és formáival csak annyiban kísértette meg ezt a szemléletet, hogy a korszerűség célszerű eredményeit is beépít- hesse terveibe. Ilyen összművészeti, provizórikus alkotás volt 1938-ban az Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére épült szénoltár. Gáthy és Scmidt utolsó, nagy feltűnést keltő közös gondolata ez a térplasztika (sajnos a háború és a közömbösség áldozatává vált). De fennmaradt fekete-fehér fényképei is, megfestett tervei is egy önmaga határait átlépő szemlélet meglepő művészi eredményéről tudósítanak. Nem Gáthy az egyedüli alkotó, részt vesz a tervek kidolgozásában festő, szobrász, építész egyaránt. Együttműködésük csúcsához azonban hosz- szabb út vezetett. S ebben is mecénás szerepe volt Schmidt Sándornak.
     Az első próba a világháborús emlékmű megvalósítása volt Dorogon. Schmidt elfogadta a Csiszér János szobrászművész által megálmodott kompozíciót, mely a maga nemében való- színűleg a legsikerültebb hazai világháborús mementó. Nemcsak egy teret tölt be, de szimbolikája (sárkánnyal viaskodó magyar katona) robosztusságával és mozgalmasságával alkalmas arra, hogy elkerülje a téma érzelgős megközelítését. A falucska akkori vezetői aligha tudták volna megvalósítani a főtér ilyen méretű és színvonalú megteremtését 1927-ben.
     A történet – Gáthy naplója szerint – a bányatemplom építésének idején (1928 táján) íródott tovább. Az építész maga is rajzolt, festett, folyamatosan utazott Európában, elsősorban az itáliai és francia művészet vonzotta. Művészbarátai is olyan mesterek közül valók, akik vagy római iskolákon nevelkedtek, vagy a klasszikus hagyományokból merítettek. Schmidt megbízott Gáthy véleményében, ezért elfogadta ajánlásait. Amikor a templom építkezései úgy kívánták, Mátrai Lajost, a két háború között a leggyakrabban foglalkoztatott kiváló szobrászt nyerték meg ügyüknek. A római bazilikák szögletes formáira emlékeztető templomfalak oltárképét szoboregyüt- tesben álmodták meg. Schmidt kérése szokatlan, mégis logikus volt: a bányászok templomában Szent Borbála és három való- ságos bányászalak jelenjen meg a szénfal előtt. Mátrai földi halandóival nem is volt különösebb baj (ma kissé patetikusnak mondanánk beállított pózaikat), a szobrok egyébként egymástól különválasztva ma is a templom tartozékai. A szent első ábrá- zolása azonban „túl lengére sikerült” az egyházi vélemény szerint, így egy robusztusabb, kevésbé áttetsző Borbála készült helyette. Ma egyik változatot sem ismerjük, csak a korabeli fényképekről. Mátrai nem veszítette kedvét, Schmidt Sándor bőkezű mecénása maradt ezután is. Vele készíttette el az Auguszta (ma Csolnok-Rákóczi telep) aknai Madonnát, a Mende-féle bányafürdő falának Borbálacsoportját, a kórház Borbála- és Krisztus-reliefét, de Lábatlanon, Nyergesújfalun is állt egy-egy munkája Schmidt megbízása alapján. A szénoltárra pedig két hatalmas műkőangyallal helyezte el a szobrászat szimbólumait, hogy mellette a látványról más művészetek különleges ötletei is megjelenhessenek. A sors fintora, hogy a művek egy része mára elpusztult.
     Két festő is megfordult Gáthy Zoltán jóvoltából a bánya- igazgató irodájában. Jeges Ernő római iskolán nevelkedett, majd a szentendrei művésztelephez kötődő munkássága a templom- festés, a freskókészítés ötlete nyomán kötődött a szénmeden- céhez.
     Edvy Illés Aladár ugyancsak a bányafürdő várakozótermének kifestésére kapott megbízást Schmidt Sándortól.
     A festészet azonban még az előzőeknél is nagyobb szabású elképzelésekre ösztönözte a bányaigazgatót. Csak gyaníthatjuk: a munkásotthon építésze hívhatta fel a figyelmét Haranghy Jenőre, aki a színházteremhez vezető lépcsőház hatalmas üvegablakát és a színházterem falaira megálmodott freskósorozatot egyetlen év alatt (1935) megalkotta. Az ablak és a freskósorozat központi darabja ugyancsak az enyészet áldozata lett, de a szén keletke- zésének és a bányászok életét bemutató „képregénysorozatnak” ma is csodájára járhatunk. Haranghy olyan hatással volt Schmidtre és munkatársaira, hogy hamarosan a barokk plé- bániatemplom üres ablakaiba is üvegképeket rendeltek a mű- vésztől, aki barokkosan lobogó szentjeivel és bányászaival az egyik legszebb templomablak üvegképsorozatát valósította meg. Haranghy kapcsolata később is megmaradt a dorogiakkal, Gáthy is vele terveztetett lakásába üvegablakokat, sajnos a háború ezeket a munkákat is elpusztította.
     Schmidt azonban ennél is nagyobb figyelemmel kíséri most már a művészek dorogi kötődését. Koszkol Jenő még Schmidt Dorogra érkezésének évében panorámaképet festett a mocsaras, szerény kis településről. Azonos nézőpontból 1928-ban – a legerőteljesebb építkezések idején – ismét készül egy pano- rámakép. Nem maradt bizonyítéka, mégis sejthető: a megrendelő csakis olyan ember lehetett, akinek érdeke volt egy művészi dokumentum elkészülte. Schmidt gyanítható azért is a festmény megrendelőjeként, mert azóta is Dorogon vannak a panorá- maképek, kezdetben a kaszinó, majd a bányairoda, illetve a Technika Háza falain (valamennyi épület a bányásztörténelem része és a folyamatosság bizonyítéka), újabban a munkásotthon termeiben emlékeztetve a dinamikus múltra. Ekkora kép meg- rendelésére aligha vállalkozhatott volna más, mint maga a bánya- társaság, annak egészségesen hiú vezetőjével.
     Schmidt Sándor bányafőtanácsosi, igazgatói karrierjét annak a Chorin családnak köszönhette, amely család a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. tulajdonosa volt. Az idős Chorin Ferenc halála 1925-ben azonnal megérlelte a gondolatot, hogy az új bányairoda előtt szobrot állíttat a nagytekintélyű embernek. Beck Ödön Fülöp, a kiváló szobrász és éremművész volt a mellszobor alkotója, 1928-ban leplezték le hatalmas tömeg jelenlétében a művet. Különös fordulatot vett később a két család kapcsolata. Az ifjabb Chorin Ferenc – apja örököse a bányatársaság elnöki székében – katolizálása ellenére a zsidótörvények, a háború és a várható deportálás elől kénytelen volt elhagyni tisztét is, de még a hazáját is. Schmidt Sándor az ő távozása után kényszerült a részvénytársaság budapesti elnökhelyettesi pozíciójának elfo- gadására, bár családjával együtt az utolsó pillanatig remélte Dorogon maradását. Ez a távozás néhány évvel később, a személyi kultusz éveiben majd az életébe kerül a bányaigaz- gatónak…
     Előbb azonban Gáthy Zoltán építész, Haranghy Jenő festő- művész és Mátrai Lajos szobrászművész megalkotja a beton és szén és műkő és füstölgő fáklyák és vibráló neonok szénoltárát, Schmidt Sándor meggyőződéses katolicizmusának eredeti szimbólumát, hogy annak éjszakai sejtelmességében herceg- prímások celebrálják a megdöbbent tömegek előtt Szent István tiszteletére bemutatott szertartásukat. Néhány hónap múlva Schmidt már budapesti lakos… Gáthy két év múlva követi. A többi művész soha többé nem fordul meg Dorogon. Műveik pedig – a háború és a politikai fordulat következtében – enyé- szetnek indulnak.
 

Zenészek, írók a palettán

Zenészek Schmidt előtt is voltak a szénmedencében. Dorog muzsikusai e téren kevesebbet hallattak magukról. Kétségtelen tény, hogy 1911-től van biztos adat karnagy működéséről, ez pedig Schmidt Sándor bányaigazgatói kinevezésének éve. Fleischer Antal három éves kihagyással 1928-ig képezte, vezényelte és képviselte a dorogi muzsikusokat. Valamiért megromolhatott azonban a kapcsolat, mert 1920-1923 között az esztergomi karnagyot, (Bánáti) Buchner Antalt fogadta fel a bányaigazgató. Buchner kiváló orgonista, karmester és zeneszerző hírében állt, Dorogon vasfegyelemmel megteremtette a koncertező zenekart. Ehhez azonban sok vitára, néha a kelleténél is több követelésre került sor. Schmidt eleget tett három évig a zenész kívánságainak, az operaház után itt fizettek a legtöbbet a muzsikusoknak az országban. Ennek híre ment. S bár Buchner három év után távozott, Fleischer pedig ismét Schmidt Sándor kegyeit élvezhette, a legfőbb eredmények megmaradtak, és a dorogi zenekar kiváló muzsikusokkal gyarapodott éveken át. Országos rangjukat számos meghívás igazolta. Kórust is szerveztetett az igazgató a zenészek mellé. A zenekar és a kórus az ország legmuzikálisabb koncerttermeiben, színházaiban lépett fel fénykorában, hosszú évtizedekre példát teremtve az igényességre és nagyra törésre.
     Schmidt azonban nagyvonalúbb mecénás volt, semhogy haraggal köszönjön el a sokat követelő Buchnertől. Ellenkezőleg! A bányatemplom avatására 1929-ben Bányászmisét komponáltatott a zeneszerzővel, Schmidt Sándornak dedikált kéziratos, díszes példányát ma is őrzik a bányatemplom plébániáján. Amikor pedig a teátralitásoktól sem idegenkedő bányaigazgató egyszerre rendezte meg három leánya esküvőjét az esztergomi bazilikában, újabb zeneművet (Esküvői dal) rendelt az orgonista-zeneszerző-karnagytól, aki ezt ismételten kitüntetésnek tekintette.
     Erről a zenei múltról ma kevés szó esik. Nem kelnek életre a kompozíciók sem, nincs fogalmunk az elfelejtett művek érté- kéről. A maguk idején zajos eseményszámba mentek a rene- szánsz pompáját megidéző épületavatások, közprédának kitett magánéleti események, ahol a község nagy formátumú vezetője saját lehetőségeinek határait feszegető kezdeményezések állandó főszereplője volt.
     Nem ismerjük a bányatanácsos könyvtárát, tudunk azonban néhány íróhoz kötődő barátságáról. Egymástól távol eső írói filozófiák ezek, távoli a kapcsolatok minősége is. Herczeg Ferenc divatos személyiség, arisztokratikus jelenség a két háború közötti évtizedekben. Dorognak gyakori vendége, Schmidt Sándor barátja, aki az Önművelő és Önsegélyző Egyesület tiszteletbeli tagja. Nem kevesebbet hagy az utókorra, mint egy bányász- drámát feldolgozó színpadi munkát, s néhány emelkedett hangú beszédet a bányaigazgató felkérésének eleget téve.
     Móricz Zsigmondot viszont személyesen kíséri földalatti élménygyűjtő útjára a bányaigazgató. Az író riportot készít A szén szülőhelyén címmel, és Schmidttel már ismerősként köszöntik egymást a Reimann akna bejárójánál, hiszen néhány évvel korábban szerzői esten üdvözölték a kiváló epikust a dorogiak. A fényképen és publikáción kívül azonban más dokumentum nem őrzi nyomát a tartósabb kapcsolatnak. Schmidt konzervativizmusához – úgy tűnik – Herczeg Ferenc tartósabban kötődhetett.
 

Végszó

Reneszánsz miliőt említettem, s talán pontatlan voltam. Schmidt Sándor gondolkodása, filozófiája saját korában gyökerezett. A politikától, az ideológiától elszakítani az ő tetteit sem lehet. A Monarchia utolsó korszakában vált felnőtt emberré, aki érték- rendjével, kultúrájával még megidézte a sokféleképpen művelt, visszafogottan konzervatív, de forrongó és forradalmi veszélye- ket is hordozó korát. Formálta, befolyása alatt akarta tartani, mert tartott ettől a kortól. Alkotó ember volt, átfogó képet kere- sett a világról, és ilyen képet kívánt teremteni maga köré. Versenytárs nélkül, de jó munkatársakkal tudta mobilizálni környezetét. A lehető legtöbbet hozta ki magukból, mert olyan vezető volt, aki a szakmáját is a lehető legjobban művelte. Hogy közösségteremtő ember volt, aki kellő bölcsességgel és humorral is rendelkezett, arról az 1935-ben készíttetett karikatúraalbum győzhet meg bennünket. A Bányakaszinó értelmiségét őrizte meg az utókornak ez a rajzgyűjtemény. Első lapján maga Schmidt Sándor nyitja a sort.
     Aki fizet azért, hogy egy karikaturista csipkelődjön vele is, a barátaival is, megérdemli, hogy művészetpártolónak nevezzük.