TÜSKÉS TIBOR

 

Kelet és Nyugat határán

Egy régi eszmecsere margójára

 

Az ezerkilencszázharmincas évek második fele Európában a kor írói, gondolkodói számára új helyzetet teremtett. A politikai-hatalmi erők és ideológiák, Németországban a fasizmus, Szovjetunióban a bolsevizmus mind leplezetlenebbül mutatták meg agresszív arcukat. Az eszményi Európa, a görög-római kultúra, a zsidó-keresztény humanizmus veszélybe és válságba került. Mindezzel a szellem embereinek nálunk is szembe kellett nézniük. A személyiség egzisztenciális kérdései, a létkérdések, az élet és a halál, a természet és a szerelem, a szeretet és a gyűlölet problémái mellett a közösségi kérdések, a kultúra és a civilizáció fogalma, a nép, a nemzet, a közösség, a hatalomgyakorlás, a liberális és a totalitárius államberendezkedés kérdései is fontossá és vitatott kérdésekké váltak. A harmincas évek végén, 1939-ben jelenik meg Szekfü Gyula, a kiváló történész szerkesztésében, a legjelesebb magyar szellemi erők összefogásából a Mi a magyar? című tanulmánykötet, mely egyszerre tesz kísérletet a címben fölvetett kérdésre adható válasz megfogalmazására, és egyszerre indít el termékeny vitát a magyarság jellegéről, történeti szerepéről és hivatásáról.1 A tanulmánykötet nyomában támadt eszmecserében az egyik legfontosabb, legmaradandóbb „választ” Illyés Gyula fogalmazta meg Ki a magyar című esszéjében.2
     Az 1931-ben Pécsett megalakult, országos hatósugarú Janus Pannonius Irodalmi Társaság fennállásának tizedik évfordulóján, 1941-ben Sorsunk címmel irodalmi és művészeti folyóiratot indít. A társaság Várkonyi Nándort bízza meg a lap szerkesztésével. A Zrínyi Miklós gondolatát – „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” – jelmondatként homlokára író folyóirat elindításának nem titkolt célja Dunántúl szellemi erőinek összefogásán túl a mind nyilvánvalóbb német politikai és szellemi befolyás ellensúlyozása volt: a helytállás a „világhatalmak, nemzetek, osztályok, érdekek harcias versenyében”.3 Beköszöntő cikkében Várkonyi a továbbiakban ezt írja: „Csak egy célunk lehet: minél mélyebben megismerni az egyetemes magyarságot s a szellem fegyvereivel szolgálni megerősödését… De Európa és Ázsia határán élünk, a felépítményhez szükséges köveket ezer éve már Nyugat adja nekünk s feladatunk azóta, hogy e kövek közül kiválogassuk és átformáljuk az alapfalainkhoz illőeket. De van ennél nagyobb és időszerűbb feladatunk is: kibontani és napfényre hozni magát az eltemetett alapzatot.” A munkát a folyóirat úgy akarja elvégezni, hogy a szélsőséges eszméket elkerüli. „Elítéljük az ellenséges magatartást, mely e két eszme: a népi és a polgári gondolat képviselőit szembefordítja egymással s amely az öncsonkítás egy nemét követteti el velünk.”
     Minden bizonnyal már a lapindítás idején megszületett a gondolat Várkonyiban – talán éppen legbensőbb barátjával, Kodolányi Jánossal folytatott beszélgetések során –, hogy a Sorsunkban eszmecserét szervez a magyarság megismeréséről és hivatásáról. A szerkesztői bevezető imént idézett mondatát ugyanis már a Kodolányitól megalkotott fogalom, az „euráziai gondolat” fölvetésével folytatja. „Valódi építő munkát és termékeny eredményt az euráziai gondolat sikerétől várunk. Ez a gondolat nem új, de még nagy út választja el a megvalósulástól. Vele kívánunk menetelni s az úttöréshez egyik leghasznosabb szerszámnak a kritikát véljük.”
     Az eszmecserére a Sorsunk első évfolyamának harmadik számában került sor. A szerkesztő által alkotott közös, összefoglaló cím – Kelet és Nyugat határán – alatt három írás olvasható: Kodolányi János Kelet népe, Várkonyi Nándor A Dunántúl történeti hivatása és Sőtér István Latin Dunántúl című tanulmánya. Az írások nem egymásra reflektálnak, gondolatmenetük független egymástól, mégis jól kiegészítik egymást. A három dolgozat még ugyanabban az évben – 1941-ben – a közös cím alatt a Janus Pannonius Társaság Könyvtára 16. füzeteként különlenyomatban is napvilágot látott.4
     A három tanulmány közül Kodolányi írása a legterjedelmesebb, és kétségtelenül ez tartalmazza a legeredetibb, a legsúlyosabb, leginkább vitára gerjesztő gondolatokat. Az író abból indul ki, hogy leginkább a történeti változás, a két legutóbbi esztendő vetette föl önmagunk, a magyarság megismerésének a gondolatát. „Nagy, kontinentális egységek körvonalai rajzolódnak, de e körvonalakon belül fehéren izzó feszültséggel gyúlnak ki a fajták öntudatra ébredésének ragyogó tüzei.” A veszély fő forrását is megnevezi: azt a „német fajelméletben”, a „német fajmitosz” hirdetőiben látja. „Mi a magyarság hivatása?” – fogalmazza meg a tanulmány alapkérdését. „A nyugati kultúra védelme?” Aligha. Nyugat a kapitalizmust jelenti, mely a világ minden táján kipusztította az „ősi, harmonikus, szilárd kultúrákat”. A magyarság célja, hivatása, küldetése a megmaradás – a szót aláhúzással emeli ki. S ha már tudjuk, hogy mit akarunk, akkor azt is tudnunk kell, hogy honnét jöttünk, kik és mik vagyunk. A magyarság összetett, kevert nép – mondja Kodolányi. És itt szövi dolgozatába az „euráziai nép és lélek” fogalmát. Ez mindenekelőtt lelki alkatot jelent, európai és ázsiai mivoltunk tudomásulvételét, azokat az ősi adottságokat, amelyeket Ázsiából hoztunk magunkkal, s amelyekre rátelepült az európai keresztény-latin kultúrkör. Ázsiából hozott értékeink ről a legnyilvánvalóbban zenénk és nyelvünk vall. Keletről hozott értékeink „sterilizátorait” Kazinczyban, Gerevich Tiborban, Herczeg Ferencben látja. A magyar karakter hiteles felismerői közül ugyancsak hármat, Széchenyit, Batsányi Jánost és Cserey Miklóst nevezi meg és idézi. A tanulmányban Németh László nevét egyetértéssel háromszor is megemlíti. Először a Debreceni Kátéból a „megmaradás reményét” és lehetőségét idézi, másodszor Kazinczy-bírálatát Németh László véleményével támasztja alá a Kisebbségben című „ragyogó” művéből, harmadszor – írása végén – közli, hogy az „euráziai lélek” valójában nem más, mint „amelyet Németh László mélymagyarságnak nevez”.
     Várkonyi Nándor esszéjét először a Janus Pannonius Társaság ülésén olvasta föl 1941 nyarán. Az írást afféle előtanulmánynak, illetve munka közben papírra vetett műhelyvallomásnak tekinthetjük, ugyanis ebből a dolgozatból nőtt ki a szerző Magyar Dunántúl című, 1944-ben megjelent könyve.5 A Sorsunkban közölt tanulmány nem titkolt elfogultsággal és szeretettel beszél Dunántúl történelmi múltjáról, táji szépségéről. A honfoglaló nép itt találta meg az őshaza mását. „Az új hajlék legbelső szobája, az országépítés nagy színpada Pannonia: ez a legtisztább magyarság európai fészke” – mondja Várkonyi. Vezető szerepét a Dunántúl a török hódoltságig megőrizte. „Mátyás volt az első, aki teljesen behódolt Nyugatnak” – olvassuk. Aztán az „ausztriai uralkodóház” volt az, amely „a politikai arzenál minden fegyverét végigpróbálta rajtunk, hogy szuverénitásunk alapjait meggyengítse”. A magyarság feladata ezeknek az „alapoknak” a megtisztítása és megőrzése, védelme és ápolása. „Fel kell derítenünk népünknek keletről hozott alapvető, ősi jellemvonásait, szellemét és adományait, mert ehhez képest minden egyéb erőnyereség csak járulék.” A két kultúra szintézisére van szükség. „Európa halálos öleléseitől Ázsia mentett meg, Ázsia csapásaival szemben Európa erősített.” Bár Várkonyi itt nem használja az „euráziai lélek” kifejezést, nézete egybevág Kodolányi gondolatával: „meg kell őriznünk és nagyra növelnünk mindent, amit keletről hoztunk, s meg kell válogatnunk mindent, amit nyugattól átveszünk.” Várkonyinál a Nyugattal szembeni óvatosságot – Kodolányi gondolataival megegyezően – mindenekelőtt a kapitalizmus váltja ki, a megrostálandó nyugati eszmék közül pedig kritikája elsősorban a német fajelméletet illeti.
     Sőtér István a francia irodalom, a francia-magyar kapcsolatok kiváló ismerője és hazai közvetítője. Már 1940-ben könyve jelent meg Francia szellem a régi Magyarországon címmel. Latin Dunántúl című tanulmánya fölsorolja a táj „latin jegyeit” (Hamvas béla Magyarország szellemi földrajzát Az Öt Géniusz című esszéjében már 1940-ben megfogalmazta6): a városok, Pécs, Veszprém, Sopron Ferrarára, Sienára, Mozart zenéjére emlékeztetik; itt vert először gyökeret nálunk a latin műveltség. Részletesen szól a francia-magyar kapcsolatokról az Árpádok korától II. József uralkodásáig. Hangsúlyozza, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a fő ápolója és mozgatója mindig Dunántúl volt. Szellemesen csoportosított adatokat sorol, nem vitatkozik senkivel, de a tények summája egyértelmű: történelmünkből kiiktathatatlan az az érték, amelyet a magyarság a latin szellemtől, a francia műveltségtől kapott. „Kétségtelen tehát, hogy a középkorban Pannonia földjén a latin szellem hatása volt túlsúlyban […] A magyarság második, kulturális honfoglalása a latin szellem jegyében ment végbe, s ebben a nagy folyamatban a Dunántúl a közvetítő, jó talaj szerepét játszotta.”
     Nem kapcsolódik ugyan szorosan a Várkonyi Nándor által Kelet és Nyugat határán címmel szervezett ankéthoz Illyés Gyulának a Sorsunk egyik 1942-es számában megjelent tanulmánya, melynek címe A franciák védelmében, az írás alapgondolata mégis valmiképpen arra rímel: mintegy Sőtér István fejtegetéseinek a folytatása, kiegészítése.7 Illyésnek ez a jóformán elfeledett, ritkán idézett esszéje villódzó eszmékkel van teli. Bevezető gondolata mintha csak a Sorsunkban fölvetett problémához kapcsolódna: „A barbár és a művelt, a keleti és a nyugati – ami a magyarság örök kettőssége is –, sőt a »népi« és »urbánus« először a franciában került abba az egyensúlyba, amit ma Európának nevezünk.” Egy másik tömör megfigyelése: „a francia irodalom története a világosság története”. Ezt követően a francia költészet sajátosságait veszi sorra. Megállapításainak mintha nekünk szóló üzenete volna. „A nagy önismeret elsősorban nem fecsegésre, hanem nagy pontosságra, azaz önuralomra késztet.” Illyés a francia költészetben – saját tapasztalata alapján mondhatta – követendő példát lát. Eszménye ugyanaz, ami a francia költészetet jellemzi: a világosság; az ösztönössel, a tőrölmetszettel, a közvetlennel szemben a tudatosság. Záró gondolata: ebben az irodalomban „A falevelek hullásának gyorsaságával egymásra következő nemzedékeknek a tehetségnél is fontosabb a költői igazság. Az, amit ez a távolról oly öncélúnak látszó irodalom moral-nak nevez. Ami magyarul egyszerre jelent erkölcsöt és a léleknek azt a fajtáját, melyet mi csak ebben a kifejezésben ismerünk: lelket önt belé.”
     Amikor a Sorsunk Kelet és Nyugat határán című ankétjának három tanulmánya különlenyomatban megjelent, a Janus Pannonius Társaság Könyvtára első tizenhat kiadványáról Csorba Győző írt ismertetést a Sorsunkban.8 A füzetet, mely Kodolányi, Várkonyi és Sőtér írását tartalmazta, Csorba Győző a következő szavakkal jellemezte: „A magyarságnak azt a kettős arcát próbálja leírni, amely fajiságunk s határhelyzetünk eredőjeként kialakult. A látszólagos ellentmondásokon túl a népi múlt és az új, történeti műveltség szintézisébe olvad össze ez a hármas tanulmány.”
     Kodolányi János a maga Kelet népe című tanulmányát még a folyóirat-közlés évében, 1941 őszén megjelent Esti beszélgetés című, mintegy húsz esztendő cikkeit tartalmazó gyűjteményes kötetébe is fölvette.9 Kodolányi írásain – cikkein és szépirodalmi munkáin egyaránt – ezekben az években a cenzúra közbeavatkozása erősen nyomot hagyott, s emiatt Várkonyinak írt leveleiben sokat panaszkodik. Jellemző, hogy a Kelet népe Sorsunkban közölt szövegéből, mely sorokat törölte a kötet cenzora: azokat, amelyekben a szerző az európai kapitalizmusról mond szigorú ítéletet, és nyilvánvalóan a nemzetiszocialista eszméket hirdető hitleri Németországra és a háborúba sodródó magyarságra céloz. A Sorsunk közléséből idézzük ezt a mintegy tíz sornyi, a tanulmányból kihagyott részt: „Mert Európában ma a liberális kapitalizmus átszervezése folyik monopolkapitalizmussá. Az egyik állam kapitalizmusa arra törekszik, hogy megölje testvéreit s monopolizálja Európát, egyedül birtokolja nyersanyagforrásaikat, piacaikat, termelési eszközeiket. Ugyanaz az ideológiai rendszer, ugyanazok az alapelvek, tehát ugyanaz a materializmus, amiből a modern kapitalizmus született, csak éppen liberalizmus nélkül.
     Ezt az »új« Európát védelmezze a magyarság akár egyedül, akár a dunaparti népek megszervezése útján? Sőt legyen talán faltörő kos a kezében, ha majd egyszer leszámolását tartja a keleti államkapitalista rendszerrel?”
     Ez bizony kemény beszéd volt 1941-ben. Egyfelől az Esti beszélgetésből kiirtandó szövegnek minősült, másfelől Várkonyi bátorságát bizonyítja, hogy közlését folyóiratában előzőleg mégis vállalta.
     Kodolányi Kelet népe című tanulmánya már a folyóiratközlés után figyelemre méltó visszhangot keltett: Szabó Zoltán Turán és Eurázia című vitacikke a Jelenkor egyik 1941. évi őszi számában jelent meg.10 Szabó Zoltán, aki Kodolányi írói munkássága tisztelőjének, főként társadalmi regényei becsülőjének mondja magát, olyannak, aki a Földindulás körüli plágiumperében is kiállt mellette, a Kelet népe egyetlen kifejezése ellen emeli föl a szavát, az „eurázsiai lélek” szókapcsolatot tűzi tollhegyre, és vitatja annak tartalmát. „Ha mégis szólok egy felmerülő új jelszóról, azért van, mert veszedelmesnek és homályosnak érzem” – kezdi fejtegetését. Majd így folytatja: „Helyesen és bátran hirdeti [ti. Kodolányi], hogy a magyarság célja a megmaradás, s hogy nem lehetünk faltörő kos senki kezében.” Nyugat- szemléletét azonban ellentmondásosnak és elfogultnak ítéli: „kiönti a vízzel a gyermeket is […] vitatható állításokat sugall.” Általánosításait idézi, és következtetéseit bírálja. Szabó Zoltán egészen odáig jut, hogy Kodolányi tanulmányát összekapcsolja, sőt azonosítja egy másik írásmű, egy nyilvánvalóan hamis eszméket hirdető szöveg gondolatmenetével, mellyel a Magyar Kátéban, „az egyik harcos folyóirat hasábjain” találkozott, és hosszan idéz az „1920 óta magáról legtöbbet hallató ifjúsági egyesületnek ideológiai »katekizmusából«”. Szabó Zoltán azonban nyilvánvalóan túloz és torzít. A Magyar Káté egyértelműen kirekesztő, a „Ki a magyar?” kérdésre adható választ faji alapon meghatározó szövege messze esik a Kelet népe gondolataitól, és hamis érvelés azt Kodolányi szájába adni. Szabó Zoltán ezzel a csúsztatással jut el cikke végén oda, hogy Kodolányival kapcsolatban Pekár Gyulát emlegeti, és – miként vitairata címébe írta – az „eurázsiai lélek” fogalmát a „turanizmussal”, a turánkodással kapcsolja össze és azonosítja.

*

Amikor 1999-ben Püski Sándor közös kötetben harmadszor kiadta Kodolányi János Esti beszélgetés és Csendes órák című válogatott cikkgyűjteményét, Ács Margit hosszabb tanulmányban foglalkozott Kodolányi publicisztikai írásaival.11 Megírásuk után csaknem hatvan évvel valaki ismét kézbe vette ezeket a dolgozatokat, és mérlegre tette Kodolányi közírói tevékenységét. Ács Margit véleményt mond Kodolányinak először a Sorsunkban megjelent tanulmányáról, a Kelet népéről is. Első megállapítása, hogy a sokáig „jobboldalinak” mondott író „kétségtelenül és következetesen antikapitalista volt”, és Kodolányi kapitalizmus-kritikáját az idő sokban igazolta. Tételének alátámasztására Kodolányi „egyik legkeményebben fogalmazott ítéletét” éppen a Kelet népéből idézi: „A nyugati kultúra éppen úgy nem egységes, mint ahogy nem keresztyén. A nyugati kultúra számtalan ókori és középkori kultúrelemből, sőt kultúrkörből tevődik össze […] Évszázadról-évszázadra más és más kultúrképet mutatott […] Egységes a kapitalizmusban lett Európa, – de akkor szűnt meg európai lenni. S vajjon ki állítaná, hogy a kapitalizmus kultúrát s keresztyénséget jelent? A világ minden táján ősi, harmonikus, szilárd kultúrákat pusztított ki, ahol elhatalmasodott. Alapelvei: a munka kizsákmányolása, a szabadverseny, a gyengébbek elpusztítása, az élet minden területén könyörtelenül alkalmazott haszonelv, a családi közösségek felbomlasztása, általában a magasabb erkölcsi célok és értékek alárendelése rideg materiális céloknak és érdekeknek, mind-mind homlokegyenest ellenkezik a keresztyénség alapelveivel. Ha Európában maradt még kultúra, az éppen ennek a Molocheurópának ellenére maradt s mindenütt azokon a területeken, amelyek kívülestek a kapitalizmus nyers uralmán, tehát a legalsóbb néprétegekben – a földmívesek között –, egyes nem kapitalizálódott országokban, vagy ahol a nép fel tudta építeni belső védekező szervezeteit (Finnország, Dánia stb.).”
     Ács Margit ezt az értékelést fűzi Kodolányinak az idézetben megfogalmazott ítéletéhez: „Kétségbevonhatatlan igazságok vegyülnek e gondolatsorban túl általánosító, ellentmondásos vagy tisztázatlan fogalmakra építő állításokkal.” Ezt követően a mai kritikus kísérletet tesz arra, hogy Kodolányi sajátos szókapcsolatát, az „eurázsiai lélek” fogalmát értelmezze, és mai tapsztalatai birtokában – a globalizációs folyamatok ismeretében, az Amerikához való csatlakozás esélyét is mérlegelve – annak időszerűségét megvizsgálja. Szabó Zoltánnal ellentétben érzékeli a fogalom jogosságát, pozitív tartalmát és aktualitását is: „az Európához való csatlakozás […] veszélyt is rejt magában: a kishitű, stréber önfeladás veszélyét, amelyet Kodolányi János a maga idején, a harmincas években is érzékelt, és joggal emelt ellene szót a sajátos magyar hagyományra, a kettős, nyugati és keleti kultúraelemekből ötvöződött lelkiségre hivatkozó érvelésével, s így ha valmikor, most szükség lehet az ő kritikus szavára”. Kodolányi a nyugati és a keleti kultúraelemekből ötvöződött lelkiséget kiíván, vállalja a magyarság nyugattól kapott kultúráját, de ebben a szintézisben a keletin van a hangsúly, az európai racionalizmus és a liberális állameszme helyett a magyarság ázsiai hozományáért, az archaikus-mitologikus, ősi elem érdekében emel szót. Ács Margit azt is hangsúlyozza, hogy amikor Kodolányi 1941-ben kemény kritikát mondott a nyugati kultúráról, és a Kelet érdekében emelte föl a szavát, akkor Keleten nem a Szuvjetuniót, a szovjet szocializmust értette, hanem a magyarság ősi hagyományait, kultúráját, nyelvét és zenéjét, a családi közösség eszméjét, a magasabb erkölcsi célok és értékek őrzését, amelynek letéteményesét a parasztságban, a „nép fiaiban” látta.

*

Kodolányi szépíró volt, és nem teoretikus. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy elméleti írásai, tanulmányai, cikkei valamint szépirodalmi művei, regényei és drámái között fölismerhető kapcsolat van. Igen gyakran, amit szépirodalmi műveiben ábrázolt, azt később publicisztikájában is megírta, illetve a cikkeiben, tanulmányaiban fölvetett gondolatok később áttételesen regényeiben, drámáiban is helyet kapnak. Már a tatárjárás korában játszódó regénytrilógiája (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát) írása közben, 1937-ben Pogány tűz címmel a tizenegyedik században, az István király halála utáni időben játszódó drámát ír. Amikor pedig 1941-ben megjelenik publicisztikájában az „eurázsiai lélek” fogalma, korábban írt műveit is e fogalom alapján átértelmezi. Várkonyi Nándornak írja levelében a Végrendeletről: „Ez a darab fejezi ki, szerintem, a legtisztábban azt, amit én euráziai – és misztikus – magyar léleknek nevezek […] A vénasszony tragikus figuráját ajánlom figyelmedbe. »De mama, lássa be, hogy maga bolond « – mondja neki a cinikus – és idegen – kereskedő. – »Most velágosodott meg az én elmém!« – kiáltja a vénasszony, s behivat az uccáról minden koldust, cigányt, hogy szétossza köztük a vagyonát… Egyébként a Pogány tűz vége sem kutya ebből a szempontból, ahol Vata leszúrja Levéntát, majd ráborul és megsiratja.”12
     Nagyjában ugyanabban az időben – 1941-ben –, amikor a Kelet népe gondolatait papírra veti, Emese álma címmel a honfoglalás korában játszódó hat kötetes regényciklust tervez. A sorozatból két kötet készül el, az Istenek és a Holdvilág völgye. A harmadik részből Ojbarsz futása címmel 1943-44-ben a Sorsunkban publikál öt folytatást.13
     A honfoglalás és az államalapítás korában játszódó regényeiben a történelmi múltba transzponálva és epikává lényegítve ugyanaz a gondolat jelenik meg, mint amit a Kelet népe című tanulmányában fejteget: a magyarság hivatása kelet és nyugat, pogányság és kereszténység szintézisének a megteremtése. A Kodolányi publicisztikájában és az új történelmi regényekben fölbukkanó gondolatok közti kapcsolatot a korabeli kritika is fölismerte, és a regényeket részben fenntartásokkal, részben elismeréssel, egyetértéssel fogadta.
     Gombos Gyula és Szabó Zoltán kritikáiban az elmarasztalás a hangsúlyosabb.
     Gombos Gyula az Istenekről írja:14 „A cím az új nyugati keresztyén Isten és a régi pogány Isten mérkőzését ígéri. Valójában e mérkőzésből semmi sincs a könyvben.” És ezt még szerencsésnek is tartja. Ami a regényben – szerinte – hiteles: „nem az úgynevezett nagy jelenetek”, hanem az emberi világ és a háttér, a természeti környezet, a dunántúli táj rajza. Gombos többre becsüli Kodolányi társadalmi regényeit történeti tárgyú műveinél: „De még így is ki-kihagy a mű fűtöttsége, e regénynél is érezhetően hígabb, ritkásabb közegben járunk, mint legjobb mai tárgyú regényeiben. A figurák is inkább csak egy-két szín és vázlatos vonal, mint súly és matéria. Amint nem az író élménye, hanem csak az ismerete munkál, az ábrázolás azonnal veszít képerejéből, inkább csak közlés, adatok hosszadalmas felsorolása, érezhetően holt anyag.”
     Szabó Zoltán, aki már a Kelet népe című tanulmányt is bírálattal illette, a Holdvilág völgye megjelenésekor mond véleményt Kodolányi honfoglalás kori regényeiről.15 Elismeri, hogy Kodolányi nem divatból vagy öncélúan fordult a történelmi múlthoz, s azt is meglátja, hogy az író mai kérdéseire keres választ a honfoglalás korában. Kodolányi azért süllyedt egyre mélyebbre az időben, „mert a magyarság népek közötti helyzetét csak ezer év előtti környezetében lehet ma kifejezni” – írja Szabó Zoltán. Mi vezette az írót az ábrázolt korhoz? Kodolányi tudatos alkotó, „szinte túlzott megfontoltsággal s csaknem tételekbe szedhető elvekkel indult neki a maga elé rajzolt történelmi regényfeladatnak. Az elmélet előtte járt a gyakorlatnak.” Nem említi a Kelet népét, de nyilván Kodolányinak erre a tanulmányára céloz, amikor a gyakorlatot megelőző elvekről és tételekről beszél. A regény elméleti tételeit ugyanis korábban itt fogalmazta meg Kodolányi. Ezek a tézisek: „Az első tétel talán az, hogy nem az egyén, hanem a közösség sorsa a méltó téma” – mondja Szabó Zoltán. (A Kelet népében ez így hangzott: „Mi a magyarság hivatása?”) „A másik elv abból a jogos felfogásból születhetett meg, hogy a nép, a parasztság hűséges őrzője elmúlt századoknak, s aránylag igen kevéssé alakult át, tehát úgy is tekinthető, mint a keresztség előtti magyarság szokásainak, tulajdonságainak, jellemének megőrzője és fenntartója.” (A Kelet népében ezt olvastuk: „Ha Európában maradt még kultúra […] mindenütt azokon a területeken, amelyek kívülestek a kapitalizmus nyers uralmán, tehát a legalsó néprétegekben – a földmívesek között.”) Szabó Zoltán főként a regénynek ezt a tételességét és célzatosságát bírálja. „A műfaj ilyenformán: régiesített tájszólásban elbeszélt, regényesített néprajz és társadalomrajz.” Következtetésében odajut, ahová Gombos Gyula: Kodolányi igazi tehetségét társadalmi témájú írásai, a Szép Zsuzska, a Börtön, és nem a tézisekre épített történeti tárgyú regények őrzik.
     A régi, keleti, pogány hit és az új, nyugati, keresztény hit összeütközését ábrázoló Kodolányi-regényeket Németh László és Vatai László fogadta egyértelmű elismeréssel.
     Németh László az Istenekről írt kritikát.16 Hogy Kodolányi vállalkozása bizonyos tekintetben Arany János epikai kísérletére, a Buda halálára emlékeztet, már Szabó Zoltán észrevette, amikor azt mondta, hogy az írót „Arany János feladatszerű gondja gyötri”. Németh László még messzebbre mutató párhuzamot talál, amikor az Isteneket a „Magyar Genezis könyvének” és „az időtlen epika homéroszibb lehetőségének” nevezi.
     Kodolányi honfoglalás kori regényei kapcsán Vatai László Csoda és realizmus címmel hosszabb tanulmányt közölt a Sorsunkban.17 A Kelet népében fölvetett probléma tárgyalása tehát visszajutott oda, abba a folyóiratba, ahonnét elindult. Vatai széles és mély medret ás gondolatainak. Kultúrfilozófiai alaptételei egybevágnak Kodolányinak a Kelet népe című tanulmányában megfogalmazott eszmékkel. Az egyik tétele: az igazi kultúra hordozói a legalsó néprétegek. Vatai szerint: „A reformációtól kezdődően a hit új megáradása a népet, elsősorban a parasztságot tette meg kultúrateremtő és kultúrahordozó réteggé.” A másik tétele: a nyugati kapitalizmus megfosztja az embereket kultúrateremtő magatartásuktól. „De a hülő Európának mégis ez a táj – Bécstől és Prágától keletre eső rész – a legmelegebb hazája […] A Duna-mentén szunyókál a teljes emberi élet, Nyugaton gyönyörű foszforeszkáló fényben ragyog az eksztázisban kiteljesedett semmi.” Csak ezt követően tér rá Kodolányi regényciklusára, melyet a népi irodalom „mind jobban beteljesedő művének”, a kultúrateremtés „legméltóbb bizonyítékának” mond. Amit Kodolányi „eurázsiai léleknek” nevez, azt Vatai így fogalmazza meg: a regényekben ábrázolt kor, a honfoglalás kora „a pogány és keresztyén magyarság érintkezési pontja”, és a regényekben szereplő „színes, ősvegetációjú embererdő azért hallatlanul érdekes, mert két világ határán áll, két kultúra szintézise mutatkozik meg ezekben az írásokban”. A tanulmányból egy teljes bekezdést, a legjellemzőbb és legfontosabb gondolatokat tartalmazó részt szó szerint kell idéznünk. „A regényekben kibontakozik, mint lesz a magyar nép az európai kultúra feloldhatatlanul szerves tagja, s ennek a megmutatásával hallatlan időszerűséget nyernek ezek a művek. Az európai kultúra ma vetkezi vagy ma cseréli szimbolikáját, az alkotó népek és miliők, természetük különbözőségében, ma ismét jelentkeznek. S itt tűnik elő az időszerűség: vajon hol van az a kultúrát formáló lelki diszciplina, mely a magyar népet annak idején bevezette az európai kultúrközösségbe? De nem a mai élet problematikáját vetíti Kodolányi ezer év távlatába vissza, hanem az akkori problémamegoldás mutat az örök ember örök kérdései felé.”
     Amikor Kodolányi az Emese álma címmel tervezett regényciklusról Várkonyinak beszélt, még hat kötetből álló regénysorozat tervét vetette papírra. Már a harmadik rész befejezetlen maradt. A hazánkat is elérő háborús eseményeken, az idők megsúlyosodásán kívül ebben más tényezők is szerepet játszottak. Regénytervét nem folytatja, mert még mélyebb múltba, még messzibb időbe, még egyetemesebb rétegek felé fordult. Még kéziratban elolvassa Várkonyi Sziriat oszlopai című munkáját, s ez megerősíti elképzelését. A háború utolsó éveiben megérlelődik benne egy új regénykompozíció terve: az archaikus múltban játszódó babiloni és bibliai témájú regények sorozata.

*

Egy több, mint hatvan éve lezajlott eszmecsere dokumentumait vettük újból a kezünkbe, és szembesí- tettük egymással a különféle véleményeket. Nem kétséges, hogy az eszmecsere során fölvetődött kérdések – a hagyomány szerepe, a magyarság hivatása, a kultúra fogalma és sorsa, a kapitalizmus kritikája stb. – ma is, az egységesülő Európa, az Európához való politikai csatlakozás, a globalizációs folyamatok idején időszerűek és válaszra várnak. A Sorsunkban elindított eszmecsere főbb kérdései a Kelet és Nyugat határán élő ország szellemi embereitől ma is felelős mérlegelést kívánnak.
 

Jegyzetek

1 Mi a magyar? Szerk. Szekfü Gyula. Bp., 1939. Magyar Szemle Társaság.
2. Illyés Gyula: Ki a magyar. Bp., 1939. Mefhosz. - Újabb kiadása: Illyés Gyula: A törzs szavai. Írások az anyanyelvről. Bp., 2002. Nap Kiadó.
3 Várkonyi Nándor: Sorsunk. = Sorsunk, 1941. 1-2. sz.
4 A füzet a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozásában 1996-ban Pécsett reprint formában is megjelent.
5 Új kiadása: Várkonyi Nándor: Dunántúl. Bp., 175. Magvető Kiadó.
6 E változatból a Dél és Nyugat Géniusza című részletet a Sorsunk 1943. 1. száma közölte. In: Hamvas Béla: Szellem és egzisztencia. Pécs, 1988. Baranya Megyei Könyvtár.
7 Illyés Gyula: A franciák védelmében. = Sorsunk, 1942. 8. sz. Az írás némileg bővített változata az Illyés-szerkesztette A francia irodalom kincsesháza című antológia (Athenaeum kiadás) előszavaként jelent meg 1942. augusztus jelzéssel.
8 Csorba Győző: A Janus Pannonius Társaság Könyvtára, 1931-1941. = Sorsunk, 1941. 4. sz.
9 Kodolányi János: Esti beszélgetés. Bp. 1941. Magyar Élet, Ua. 2. kiad. Bp., 1944. Magyar Élet.
10 Szabó Zoltán: Turán és Eurázia. = Jelenkor, 1941. 18. sz. In: Szabó Zoltán: Hazugság nélkül. I-III. köt. Bp., é. n. I. köt. Héttorony Könyvkiadó.
11 Ács Margit: Ázsiába visz-e Kodolányi János Európa-kritikája? Az „eurázsiai lélek” értelmezése. = Magyar Szemle, 1999. 5-6. sz. Ua. Kodolányi János helye és szerepe a magyar irodalomban. Szerk. Biernaczky Szilárd. Bp., 2002. Mundus Kiadó.
12 Tüskés Tibor: Kodolányi János. Bp., 1974. Magvető Kiadó. Ua. 2. kiad. Pécs, 1999. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány.
13 Tüskés Tibor: „A Magyar Genezis könyve”. Kodolányi János honfoglalás kori regényei. = Somogy, 1996. 2. sz. Ua. Kodolányi János helye és szerepe a magyar irodalomban. Szerk. Biernaczky Szilárd. Bp., 2002. Mundus Kiadó. – Az Istenek és a Holdvilág völgye című regényeket 1968-ban Pogány tüzek – egyetlen közös – cím alatt jelentette meg a Magvető Kiadó. – Az Ojbarsz futása öt folytatása együtt megjelent a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozásában Pécsett, 1996-ban.
14 Gombos Gyula: Kodolányi János: Istenek. = Magyar Élet, 1942. 3. sz. In: Gombos Gyula: Tükörcserepek. Bp., 1993. Püski Kiadó.
15 Szabó Zoltán: Kodolányi János: Holdvilág völgye. = Magyar Csillag, 1941. ápr. 1.
16 Németh László: Kodolányi János: Istenek. = Híd, 1942. ápr. 14.
17 Vatai László: Csoda és realizmus. = Sorsunk, 1943. 7. sz.