SIMONFFY SZILVIA

 

Vasat vassal…

Drabik István szobrairól

 

Sokkoló erőteret generáló szobrokkal állunk szemben. Önmagukban is, de csoportosan még inkább igaz ez. Drabik István szobrászatában a kifejezésre való törekvés válik hangsúlyossá, ami a „szép formát” összetöri, így a szubjektumban megjelenő világ kerül előtérbe. A szobrászat külsőségektől való megszabadítását keresi azért, hogy a belső valóságot tárja fel. Sajátos expresszionizmus az övé. Az ilyen természetű ihlet, amely mindenkor a külső emberi képmás rovására érvényesült, hosszú időn át megbotránkozást idézett elő, majd a kifejezés ereje került előtérbe a modell szolgai másolása helyett.
     A Zalaegerszegről induló szobrász 1993-tól főiskolai hallgatóként négyszer volt résztvevője a Gébárti Nemzetközi Művésztelepnek, ahonnan drótból szőtt, szellős tömegű térplasztikáit valamint lírai finom- sággal telített, hegesztett vasfiguráit ismerjük. Gébárton készült munkái meghatározóvá váltak egyéni stílusának kialakításában, ott született főiskolai vizsgamunkája és ott készült szobraira nyerte el a Lud- wig-, illetve a Zala Art-ösztöndíjat.
     Látszólag hagyományos műfajok és műformák, mint figura, mellszobor és fej tartozik repertoárjába, gyakran azonban az ábrázoló és absztrakt művészet határán egyensúlyozó alkotásokról van szó. A mai magyar szobrászat szűk szegmensét ölelik fel figuratív alkotások, azon belül is igen ritkák a nem reprezentációs céllal készült fej- és mellszobrok. Az ókortól oly népszerű műfaj mára szinte feledésbe merült. Drabik István konvencióktól mentes büsztjeire jellemző az üreges, burokszerű, gyakran áttört szerkezet, így a szervek helye mindig üres. Nyakbiccentő izmok helyén vasrudakat, szemek helyén gyakran kihűlt krátereket találunk. A szobrok kifejezőkészségét fokozza ez a hiány és a szaggatott, nyers faktúra, ami a sajátos technika, a merész megmunkálásmód eredménye. A szobrász, különböző vastagságú és formájú vas-idomokból, lemezekből és rudakból „tákolja” össze mellszobrainak szerke- zetét, majd hegesztőlánggal, plazmavágóval és flexszel mintázza meg azt. Ennek eredményeképp áttört és zárt, rücskös és szivacsos pórusú, kemény és képlékenységet sugalló felületek váltakoznak egymással.
     Herbert Read a modern szobrászat kutatójának és összefoglalójának megállapítása, hogy a legújabb kori szobrászat legjellemzőbb vonása az „új vaskor” jelensége. A kortárs magyar szobrászatról keresztmetszetet adó, 2001-es Szobrászaton innen és túl című Műcsarnok-beli kiállítás katalógusának előszavában olvashatjuk: „A »fémek termében« feltűnő jelenség a rozsdásvas-kompozíciók jelenléte, ellentétben a korábbi évtizedek fémhasználatával, mely a csillogó-villogó krómacélt vagy legalábbis az acélt részesítette előnyben. Hatásos, divatos patina csupán, az elmúlás, a pusztulás érzésének elégikus megjelenítője, vagy valami más, nem határozható meg egyértelműen.” Drabik István nem a divatos fogások követője, távol áll tőle a közhelyes megfogalmazás. Szobrain a sötétszürke és fekete matt szín az olaj ráégetésének, a sajátos patina pedig a rozsdamaró-szer kénye-kedvének eredménye, mely rendkívül kifejező momentum. A művész ránk bízza, hogy eldöntsük vajon természetes korrózió, vagy szándékosan roncsolt felületek szemlélői vagyunk-e. Alkotásaira jellemző a sorozatszerűség, az archaikus jelleg, a tartalom és forma koherenciája, a konvenciókat megbolygató, már-már brutálisan expresszív/agresszív megfogalmazás. A szobrok körbejárandók, minden nézet más és más sziluettet nyújt. Némelyik darab portrészerű, egyéni vonásokat sejtet, de ne keressük az életszerűséget, megkövesedett alakokat látunk, melyekből árad a magány, az elhagyatottság. Rágott testű figurái nemüktől és identitásuktól megfosztott lények, a tragikusan eltűnt idő szobrászi megfogalmazásai. A művész tudja, hogy kíváncsiak vagyunk az emberi múlandóság dokumentumaira. Nincs adott pillanat, nincs szituáció, csak a hanyatlás szövedékében uralkodó idő pereg mozdulatlanul.
     Mellszobrai megperzselődött lelkek vashüvelyei, elszenesedett fragmentumok. Hallgatagok, titokzatosak és tragikusak, egyfajta gyengédség mégis játszik bennük, ami a tragikumot mérsékeli, a szörnyűséggel telit tompítja. A test és a lélek kínjainak kendőzetlen kivetülése, a művész sajátos látomása az emberről.
     Drabik István szobrai meditációt igénylő, nehezen emészthető alkotások, melyek első ránézésre fájdalmat okozhatnak, megértésükhöz idő és kitartás kell.
     Az ókorban gyökerezik az a meggyőződés, miszerint egy művész jelleme és műveinek jellege kölcsönösen összefügg. E kétségkívül vonzó gondolatban a legtöbb ember nem kételkedik, és egyetért azzal, hogy a művekből megismerszik alkotójuk. Természetes, hogy minden műalkotás magán viseli alkotója személyiségének bélyegét, a stílus kétségkívül árulkodik az emberről, ám egy mű nem tekinthető az alkotó tükörképének. Mindenki pontosan aszerint fogadja vagy veti el a vizuális dokumentumokat, ahogy céljai megkívánják…

     (Budapest, K. Bazovsky Galéria, 2003. I-II)
     A mellékelt fotók a szobrász zalaegerszegi kiállításán készültek.