TÜSKÉS TIBOR
 
 
Mészöly Miklós és Erdély
 

Azok, akik Mészöly Miklós nevével csak 1990, a rendszerváltás utáni években találkoztak, akik csak írói pályája utolsó évtizedében vállalt közszereplését, a magyarországi Charta-mozgalommal kapcsolatos tevékenységét ismerik (a Demokratikus Charta egyik szóvivője volt), akik csak arról hallottak, hogy 1992-ben Soros-életműdíjat kapott, minden bizonnyal némi csodálkozással olvassák a fenti címet. Hát hogyan? A demokratikusan megválasztott magyar kormány működése ellen tiltakozó, szocialista-liberális elveket megfogalmazó politikai kiáltványokat nevével jegyző író munkásságában helye van az ún. „Erdély-problémának”? Tartsunk rendet a történésekben, és lássunk néhány hiteles tényt, beszédes dokumentumot.
     Erdély történetéről, az ott élő magyarság sorsáról a legtöbb ismeretet Mészöly Miklós a feleségétől kapta. Polcz Alaine Kolozsváron született 1922-ben, ott érettségizett, szüleinek ott volt családi háza; első, rövid életű házasságát is 1944 tavaszán ott kötötte. Szülei családjának kiterjedt rokonsága élt Erdélyben, többek között Kolozsvárott és Vizaknán. Polcz Alaine a szovjet katonaság bevonulását Kolozsváron élte át. Erről szól megrendítő erővel Asszony a fronton című memoár-kötete. (Szépirodalmi, Bp., 1991.) Amikor a második világháború befejezését követően a nagyhatalmak ismét egész Erdélyt Romániának ítélték, Magyarországra jön. Első férje meghal. Ezt követően találkozik Mészöly Miklóssal. 1949 nyarán kötnek házasságot. Mészöly Miklós több muinkája (pl. Bunker című drámája) felesége elbeszélésétől kapott impulzust. Erdéllyel kapcsolatos alapélményét is felesége közvetíti számára. Többször tesznek közös utazást Erdélybe. Az író megismeri felesége szülei kiterjedt erdélyi rokonságát, az erdélyi városok és falvak lakosságát, az erdélyi tájat.
     Mészöly Miklós első „igazi” regénye Az atléta halála. 1960-61-ben írta, de Magyarországon csak 1966-ban, a francia nyelvű, párizsi kiadás után jelenhetett meg. A regény hőse Őze Bálint futóbajnok. A regény cselekményének „jelen” ideje az 1950-es évek eleje, de az akkori időt, a korszak társadalmi és politikai problémáit csak halvány vízjelként érzékeljük.
     Erdély a regény két mozzanatában van jelen.
     Egyrészt Bálint élete utolsó napjainak színhelye a vlegyászai Égettkővölgy. Vlegyásza: „(Vigyázó), a Bihar hegység legmagasabb csúcsa (1848 m.) Kolozs vm. Bánffyhunyadi j.-ban.” (Révai Nagy Lexikona, 1926.) Bálint itt él kedvesével, Hildivel egy kabanában, itt készült az új versenyre, itt találkozik Luka bácsival, a kabanással és feleségével, Paduricával és egy csobánfiúval, itt, a rogozseli lejtőn hallgatja a havasi tűlevélzúgást, és innét hozzák le holttestét, amikor rátalálnak. A regény párbeszédeibe alkalmanként román nyelvű szövegek ékelődnek, ezek magyar megfelelőit lábjegyzetben adja meg az író.
     Másrészt felidéződik a regényben egy korábbi esemény, a bátakolosi bemutató futóverseny. (Bátakolos mögött a Tolna megyei Bátaszék nevét sejtjük.) Bálint kedvese a verseny előtt itt találkozik „egy halinadrágos öregemberrel”. (Halinadrágot a székelyek hordanak. A háborút követően a Bátaszékről kitelepített németek helyére Moldvából érkeztek székelyek.) A regényben ezt olvassuk:
     „Mikor elindultunk Pestről, még nem sokat tudtunk Bátakolosról, a sofőrünk is térképről nézegette az utat. Most a halinadrágos öregből szedtem ki néhány adatot. A falu sváb falu volt azelőtt, de a lakosság java részét, a volksbundistákat, háború után visszatelepítették Németországba. A házaikba pedig őket helyezték el, akik Moldvából települtek vissza Magyarországra. Évekbe telt, mire megszokták, hogy a ház meg az a néhány bútor, amit a szobában találtak, most már végképp az övék, a felelősségrevonás veszélye nélkül. Sok holmit ugyan ők se hoztak magukkal; közös vagyonukként mindenesetre egy nemzetiszínű szűzmáriás lobogót, s azt azóta is minden temetéskor ráterítik a koporsóra. De azért a falakra pingált gótbetűs háziáldást is meghagyták.
     És most már Jó? – kérdeztem az öreget.
     Igen, most már jó – válaszolta kis szünet után; mint aki még nem taksálta meg, hogy milyen választ érdemlek.”
     Az író ebben a villanásnyi képben is megérezteti a kitelepítés (ami persze nemcsak a volksbundista svábokat érintette) és a betelepülés (a jövevény székelyek) problémáját, a betelepítettek félelmét és bizalmatlanságát, s azt is, hogy a problémának csak „hivatalos” feloldása létezik. A „jó” válasz az ismeretlen embernek szól…

*

Mészöly Miklós Erdély-élményét a személyes benyomások erősítik és mélyítik el. A hatvanas években többször jár Erdélyben. Ezekben az években a pécsi Jelenkor folyóirat szerkesztőjeként több írását közöltem, s viszonylag gyakran váltottunk levelet. Leveleiben erdélyi utazásairól is szó van.
     1962. április 20-án írja: „Most nem tudnék menni [ti. Pécsre], 10 napra Erdélybe utazunk; Kolozsvárra; családi látogatás.” Zárójelben teszi hozzá: ,,(Félek is előre, pár napig mindig lelkibeteg vagyok az odaáti arcoktól, panaszoktól, az összeszorított fog mindennapos tornájától – mi dunántúliak már-már elfelejtettük a kisebbségi lét lelki stratégiáját…)”
     1964 őszén ismét Erdélybe utazik. Amikor visszatér, hosszabb levélben számol be tapasztalatairól. Amikor levelét kézhez kaptam, három hónapja már nem, voltam a Jelenkor szerkesztője. A levelet teljes terjedelemben közlöm, jegyzeteimmel együtt.
     Kézzel, tollal írt levél. A levél csomagban jött, a levél mellett Kányádi Sándor Harmat a csillagon című kötete. A csomagolópapíron a cím: Tüskés Tibor író, Pécs, József u. 13. A feladó: Mészöly Miklós, Budapest, XII. Városmajor u. 48.

     Mészöly Miklós – Tüskés Tibornak

     Postabélyegzö: Budapest, 1964. nov. 20. [?]
     Tiborkám,
     Pár napja érkeztünk haza Erdélyböl. Sokat emlegettünk Kányádi Sándoréknál – mellékelem a kötetét, sok szeretettel küldi. Hogy vannak? Kötetnyi szomorú- ság. Kicsit letaglózva jöttem haza. Általában új taktika, új stratégia van kialakulóban, a károkra. Egyre nehezebb dokumentálni a disznóságokat – annyira beolvasztják, belesimítják az „ésszerű”, a „szükségszerű” intézkedések labirin- tusába. S jogos panaszuk, keserűségek, hogy alig-alig foglalkozunk itthon az irodalmukkaI (ami, sajnos, nem üti meg a két háború közti erdélyi irodalom mértékét) – de akkor is! A folytonosság, az ide-tartozás gondolatának ébren- tartásáért (s az ő ébrentartásukért) többet kellene s lehetne tennünk. Rád is gondoltam ez ügyben. S a Jelenkorra. Talán maradt még annyi befolyásod, hogy ilyen értelemben „súgjál”… Rosszul gondolom? Tégy meg azért mindent, amit lehet. A fontosabb kiadványaik bejönnek (van egy új sorozatuk, a „Forrás”, a fiataloké – annak a javát is átvette a Könyvterjesztő, úgy tudom) – kéne foglalkozni velük. Persze, nem, „kilóg a lóláb” jószívűséggel (nekik sem arra van szükségük) hanem méltó kritikával s főképp: az egész, egységes magyar irodalom tablójába beállítva. Talán Neked is volna kedved (s időd) hozzá? Vagy valakit fel tudnál biztatni erre a tematikára? A pesti folyóiratoknál is igyekszem a gondolatot élesztgetni (még szerényebb befolyásommal). Bandival is beszélek majd. – A másik: könyv és folyóirat szűkében vannak. Kérlek, propagáld: aki csak teheti, küldjön könyveket az odautazókkal, minél többet. S ha csak mód van rá, rendeljenek meg folyóiratokat az ismerősök, barátok számára. Fontosabb ügy ez, mintsem itthon gondolnánk. Viszonylag Nagyvilágból jut el a legtöbb, – ami fontos volna: Valóság – s a szépirodalmi folyóiratok. A Jelenkor alig jut be. Ha el tudod intézni, kérlek intézd el: hogy küldjék a Jelenkort a lenti szerkesztősé- geknek cserepéldányként. (Korunk, Utunk, Igaz Szó – ezeknek biztos tudjátok a címét, – de elkelne a többi redakcióba is; sajna lent maradt a lista, amire fölírtam a címeket; de majd Banditól megtudom, hozzájuk biztos bejönnek a példányok.) A lenti gyermeklap – a Napsugár szerkesztősége is nagyon várna cserepéldányt. A Jelenkort nyilván nem érdekli a gyereklap, – de hát más a cél: egy sereg ember dolgozik ott (főképp írófélék, mind) akik így juthatnának hozzá a legegyszerűbben a folyóirathoz. Ha tudsz, próbálj valamit tenni ebben az ügyben is. (A Napsugár címe különben: Cluj, Piafa PAcii 3.)
     Néhány címet is adtak, ahová külön is hasznos volna küldeni a lapot (ha másképp nem, késve, remittendából?) – de talán van keret is rá.
     Csiky Boldizsár, Marosvásárhely, Stro Balescu, 54.
     Farkas János, Cluj, Horea 47-49.
     Nagy József, invatator, Com. Dumbrava, Satul: Inuc, Raion: Huedin.
Reg: Cluj.
     Cseresnyés Gyula, Satu-Mare, Teatru de Stat.
     Balássy Endre, Odorhei – Székelyudvarhely. Str. Templom, 9. Reg. Mures. Aut. Magh.
     Toró Tibor, Timisoara, Stro Beethoven 4.
     Kovács Ildikó, Cluj, Stro Budai Nagy A. 49.

És még egy: ha időnként közölne a Jelenkor a lentiektől (vers, novella, vagy más). Persze, csak olyat lehet, ami ott is megjelent – de azt hiszem, vállalni kellene s lehetne a dupla közlést – nekik sokat jelent az itteni megjelenés. –
     Tiborkám – minderre kértek is. Továbbítom. Amit lehet. S te tudod, hogyan lehet a mostani szerkesztőséggel az ügyet megértetni. Az én nevemet, azt hiszem, nem érdemes az ügybe belevenni – anélkül talán jobban is megy… –
     Amúgy – végre itthon. A nyár jól telt – csakhát megint nem tudtunk összefutni. Nem jössz Pestre?
     Ügyeim itthon döcögnek – kint jobban megy. A két darabomat most kötötte le az egyik legnagyobb ny. berlini színházi kiadó. Hogy mit szól hozzá Aczél, még nem tudom. De a Quarterly után – remélem – nem tudja megakadályozni a szerződés-kötést. Az Atléta változatlanul áll, lóg, ül. Esetleg egy novelláskötet? Az se biztos. Nem fáradok – csak egyre kevésbé érdekel. A Paulus-sal lassan, de masszívan haladok. Ha bírom erővel, talán a legjobb lesz, amit eddig csináltam. Közben született egy paksaméta prózaversem. Küldenék belőle – az új szerkesztőség hogy reagálna rám? –
     S Te? az iskola? Zajlik? Írj magadról, magatokról, ha van egy kis időd.
Mit dolgozol?
     A régi barátsággal sokszor ölel
     Miklós

Mellékelem a kötetét: Kányádi Sándor (1929-): költő, műfordító, szerkesztő. Ebben az időben a kolozsvári gyereklap, a Napsugár szerkesztője. Kötete: Harmat a csillagon. Versek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1964. A kötetben dedikáció: Tüskés Tibornak viszonzásul és szeretettel – Kányádi Sándor – Kolozsvár 1964 őszén. – Rád is gondoltam ez ügyben. S a Jelenkorra: 1959 és 1964 között, amikor a Jelenkort szerkesztettem, több erdélyi magyar szerző – Endre Károly, Ficzay Dénes stb. – írását közölte a folyóirat. Anatol E. Baconsky három verse Kányádi Sándor fordításában látott napvilágot a Jelenkor 1964. 5. számában. – Bandi: Fodor András (1929-1997): költő, író, műfordító. – A két darabomat: Az ablakmosó és a Bunker. ny.: nyugat-. – Aczél: Aczél György (1917-1991): politikus, ekkor a művelődésügyi miniszter első helyettese, az MSZMP KB tagja. – a Quarterly: a New Hungarian Quarterly című Magyarországon megjelenő angol nyelvű folyóirat. Főszerkesztője Boldizsár Iván (1912-1988) író, újságíró. A lap 1964-ben közölte Mészöly Miklós Az ablakmosó című drámáját. Az Atléta: Az atléta halála. – Paulus: Mészöly Miklós Saulus című regénye. – egy paksaméta prózaversem: Mészöly Miklós prózaversei 'majd Esti térkép című kötetében látnak napvilágot. (Szépirodalmi, Bp., 1981.)

Válaszomban Mészöly Miklósnak megírtam, hogy „annakidején néhány címre, főként a magyar nyelvű lapok szerkesztőségeinek küldettem a Jelenkort”, de amióta kiakolbólítottak a Jelenkorból, nincs befolyásom a lap szerkesztésére. Ugyanakkor azt is jeleztem, hogy „írok valahová Kányádi könyvérő1…” Pécsi Györgyi Kányádi Sándorról szóló könyvében (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003.) a költő hazai recepcióját vizsgálva e kritika alapján (T. T.: Mérték és mű. Szépirodalmi, Bp., 1980.) – melyböl egyetértéssel és bőven idéz – „Kányádi Sándor első magyarországi kritikusának” nevez.

*

Az erdélyi gondok Mészöly Miklós budai lakásába közvetlenül is beszűrődnek. Feleségének több erdélyi rokona a hatvanas évek második felében arra kénysze- rül, hogy áttelepüljön Magyarországra. Pécsre küldött leveleiben erről is hírt ad. Sógorom most települt át Erdélyből, itt lakik nálunk – volt rumli, de most már egyenesben, ill. megint íróasztal mellett vagyok.” (1966. ápr. 27.) Két év múlva levelének késését ezzel indokolja: „Mentség: most telepítettük (ill. telepítjük) ki Erdélyből Ali [felesége, Polcz Alaine] szüleit. Sok utánjárás, gond járt vele (lakást szerezni vidéken – ez maga is elég)” (1968. márc. 27.)
     Az író érdeklődése ezekben az években a határon túli magyar szellemi műhelyek tekintetében kitágul, sőt Erdélyről áthelyeződik a jugoszláviai magyar irodalomra. A vajdasági írók és kritikusok fölismerik tehetségét, pl. Bori Imre Írók a pálya szélén című tanulmányában (Híd, 1967.) elismerően foglalkozik Mészöly munkásságával, ugyanakkor Mészöly Miklós is „fölfedezi” a nyugati modern szellemi áramlatokra a hazainál sokkal fogékonyabb és nyitottabb jugoszláviai folyóiratokat, az ottani közlési lehetőségeket. A tágasság iskolája című tanulmányát a Hídban publikálja. Saulus című regényéből hosszabb részletet ad a folyóiratnak, melyet Bárányok kapujában címmel közöl a Híd. (1966. 4. sz.) Személyesen elutazik Jugoszláviába, Dalmáciába és a Vajdaságba. Interjút ad ottani lapnak...
     1966. április 27-én kelt levelében írja: „Apropos, Híd – a szerkesztő, Ács Karcsi, most elsején itt lesz Pesten, nálunk jövünk össze páran, akik eddig is dolgoztunk nekik. Teszem a bogarat a füledbe: mért nem írsz nekik? A pillanatnyi helyzet (Jugóval) elég jó, hogy kihasználjuk. Főképp elméleti, esszé-vonatko- zásban talán a legjobb magyar nyelvű folyóirat, igen liberálisan szerkesztik – s talán el lehetne mondani ott, náluk, egynéhány dolgot, amit itthon nem lehet. Főképp irod. történelmi szemléletünk szakadékait lehetne tömögetni egy-egy esszével. S kicsit távlatokban nézve – mindegy, hogy itt vagy ott jelenik meg; fő, hogy magyarul s nyomtatásban. Az már ,maradandó nyom, akárhogyan is. Én lelkesen hiszem, hogy amit a magyar szellemi, irodalmi életben Erdély képviselt, – mint góc – a két háború között, az most csúszik át Délvidékre, a szerep. Valami „kihelyezett” bázist érzek és látok bennük. S ha támogatjuk, attól gazdagabb is lesz. Miért ne tegyük? Szóval, bogár a füledbe!” (Mészöly Miklós tanácsát megfogadtam. Pár év múlva, amikor a Szépirodalmi Kiadó Kodolányi Jánosról írott könyvem kéziratát visszautasította és a szerződést fölbontotta, a könyv egyik jelentős, Regény és mítosz című fejezetét a Hídban publikáltam.)

*

Mészöly Miklós 1967-ben befejezi több éven át írt regényét, a Saulust, és máris új munkába fog. 1968-ban kelt leveleiben többször említi: „Új kötetem is készülget.” (1968. máj. 30.) „Különben masszívan kulizok, új könyvem majdnem-majdnem kész.” (1968. dec. 7.) Az új könyv ezt a címet kapja: Pontos történetek, útközben.
     A regény mottója Dürer gondolata: „Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig.” A jelmondat fölött ajánlás olvasható: „Hálával A.-nak, hogy megőrizte ezeket a történeteket.” Oldjuk föl a monogramot: a rövidítés Alaine-nak, az író felesé- gének keresztnevét rejti. Mivel a regényben szereplő történeteket egyes szám első személyben egy Pesten élő középkorú asszony mondja el, akinek rokonai élnek Erdélyben, s aki ide-oda utazgat különféle járműveken Erdélyben és az anyaországban, voltak a regénynek olvasói, kritikusai, akik úgy gondolták, hogy itt – a Bibliával szólva – „a kéz Ézsaué, de a hang Jákobé”, az író csak a tollat fogja, vagy a magnetofonkészüléket kezeli, a regény „hangja”, „diktálója”, a könyv szerzője valójában az író felesége. Polcz Alaine-nak, akinek ekkor már neve alatt tanulmányai jelennek meg, aki majd 1991-ben kiadja Asszony a fronton című önéletírását, nyilván semmi szüksége nem volt az álruhás publiká- lásra. Sokkal inkább Mészöly Miklós beleélő képességét és alakformáló erejét csodáljuk, aki hitelesen – és valóban Dürer hidegtűvel húzott vonalaira, fekete- fehér rézkarcaira emlékeztető élességgel és pontossággal – rajzolja meg a regény hősét és környezetét. A regény szerkezete is düreri: nem holmi hagyomá- nyos kompozíciós elvet, meghatározott szabályt követ; itt az emlékeket a ponttól pontig húzott vonalak, az utazás állomásai, az utazás időrendje, maga az útvonal köti össze. Hogy az emlékeket gyakran közösen élték át, hogy az emlékek egy részét a feleség őrizte meg és mesélte el az írónak, épp olyan természetes, mint az, hogy a munka, az anyag megformálása az íróé. A regénynek ez az álruhás jellege eredményezhette, hogy a kortársi kritika nem figyelt föl eléggé a Pontos történetekre, sőt az író monográfusa is könyvében csupán érintőleg foglalkozik a művel. A regény a hang, a stílus, a nyelv, a mondatok tekintetében is több méltánylást érdemel. A Pontos történetek nem egyszerűen „a nouveau roman leírás iránti fogékonyságának hatásáról tanúskodik”. A regény kopogó mondatai, szaggatott jelenetei, a lélek belső hullámzását tükröző tömör párbeszédei nem egyszerűen a modern francia próza hatása, hanem egy azzal azonos időben kimunkált, s már Mészöly Miklós korábbi szépprózai műveiben, Az atléta halá- lában és a Saulusban is megfigyelt kifejezési mód, ábrázolási forma, mondatépítkezés, nyelv és stílus.
     Itt a regénynek csupán azokra a fejezeteire hívjuk föl a figyelmet, amelyek témánk szempontjából fontosak. Ezek töltik ki a regény terjedelmének legalább a kétharmadát. Ilyen a Kolozsvárra történő utazás, ilyen a kolozsvári rokonok meg- látogatása, ilyen a Kolozsvár melletti vásár rajza, ilyen az út Brassóból Vizak- nára, ilyen a vizaknai rokonok csoportképe, ilyen a szebeni éttermi lakoma... Ceausescu Romániája elevenedik meg ezeken a lapokon, a kommunista diktatúra évei, s bár a regényben nincsen szó börtönökröl, telefonlehallgatásról, levél- fölbontásról, nyílt erőszakról, „festett vérzésről” a bemutatott kép ma is – a többé-kevésbé nyílt beszéd lehetőségének idején – megrendítő. Mindenekelőtt a kisebbségi sorban élő erdélyi magyarság félelmének, szenvedésének, nyomorú- ságának, erodálásának, nemzeti identitása elvesztésének a képe. Egy elharapott mondat, egy ki nem mondott szó a vonat utasai között, Kolozsvár omladozó házai, egy pusztuló falusi templom rajza, egy gyászoló család hétköznapjai drámaibb erővel vallanak az erdélyi valóságról, az emberek és tárgyak szenvedéséről és pusztulásáról, mintha politikai jelszavakat, kívánalmakat, plakátízű mondatokat „hangszerelne meg” könyvében az író.
     A könyvnek utótörténete is van.
     A regény kiadását a Magvető vállalta. A kiadó a könyv nyomdai munkálatait, előállítását a Pécsi Szikra Nyomdában rendelte meg. A könyv 1970 március közepén elkészült, de az író tudomására jut, hogy a Pontos történetek, útközben nem kerülhet picra. Terjesztését valamely magasabb helyről, a Pártközpont- ból letiltották. Úgy tudja, hogy „egy jugoszláv lapnak adott szilveszteri interjú miatt” büntetés alá esett, „s átmeneti időre letiltották a könyvemet (vagy Kardos [a Magvető Kiadó igazgatója] magánszorgalmú óvatossága?) – tény, hogy kész a könyv, de ülnek rajta. Állítólag, majd nyáron – csöndben – piacra engedik… Röviden: kész könyvemből nagy kegyesen 2 (azaz kettő) példányt adtak mutatóba. Gyerekes ügy – de hát ez van” – írja 1970. márc. 25-én kelt levelé- ben. Maga az író is bizonytalan. Valóban, a jugoszláviai lapnak adott interjú a letiltás oka? Vagy netán a regény tartalma, erdélyi vonatkozásai, kritikus hangja miatt nőtt meg a kiadó óvatossága, és ezért egy, a könyvkereskedelem számára csöndesebb időben terítik? A regény szövegének ismeretében a második változat is legalább annyira hihető, mint az első. A napilapok majd csak június legutolsó napjaiban adnak hírt a regény megjelenéséről.
     A Pontos történetek, útközben korabeli recepciója – mint jeleztük – eléggé sovány. Faragó Vilmosnak, aki mindegyik korábbi Mészöly-regényről elmarasztaló kritikát írt az Élet és Irodalomban, ezúttal sem tetszik a mű. (Élet és Irodalom, 1970. júl. 11.) „Új regény?” – kérdezi már írása címében, és szerinte Mészöly könyve „francia minták nyomán... kínál most magyar példát”. Avas műfaji szabályokat kér számon. „Nem regény” – mondja, mert nincs hőse és nincs benne mese, csak „a felszín meztelen kuszasága” a könyv. Faragó Vilmos az „erdélyi kérdést” nem érinti, a könyv alaposabb elemzését a marxista filozófiával fölvértezett szakkritikától várja.

*

Mészöly Miklós a nyolcvanas évek elején két fontos és egymáshoz kapcsolódó esszét fogalmazott meg. Az egyik a Tudat és nemzettudat (1982), a másik Egy jövendő nemzettudat felé címet viseli (1983). Ezek az évek már a hazai ideológiai és hatalmi erőszak fellazulásának, az ellenzéki mozgalmak szervező- désének, a különféle szamizdat kiadványok megjelenésének az évei. Egyetlen példa: Kende Péter Párizsban Magyar Füzetek néven kiadványsorozatot szerkeszt, melynek példányai Magyarországra is bejutnak. A Magyar Füzetek 13. száma 1984-ben több tanulmányt közöl Nemzet és demokrácia összefoglaló cím alatt. A füzetben Kende Péter A kisebbségek és a magyar sérelemérzet címmel értekezik.
     Mészöly tudatosan vállalja magyarságát. 1983-as tanulmányának valóságos kulcsrnondata a tanulmány első mondata: „Kedvemre való véletlennek érzem magyarságornat.” És ebben nincs nála semmiféle romantikusködkavaró követelmény”, egyszerűen és póztalanul „a vállalás etikájának következetessé- gében találjuk meg a felnőttségünket”. Alapkövetelménye:újrafogalmazni és tanulni az emberlét primátusságát”, de nyomban ezt követi az egészséges és reális nemzettudat – az etnikai közösséghez való helyes, rögeszméktől mentes viszony – megfogalmazása.
     Az eszmékben gazdag, fölvillanyozó és további meditációra serkentő tanulmányokból itt csak a témánkhoz kapcsolódó gondolatokat emeljük ki. Mészöly mindenekelőtt „helyzetképet” ad, a nemzettudat zavaraira és torzulásaira mutat rá. A jelen jellemzői a közöny, az egykedvűség, a kedélytelenség, az ironikus vállrándítás, „az alacsony égboltú szerzés-rakkolás” (mindez a késői Kádár-rendszer súlyos kritikája). De amikor a nemzettudatújraértékelését” szorgalmazza, amikor „a nemzettudat áthangolódásának jövő modelljéről” beszél, nem kerülheti meg, hogy ne vessen fényt a közelmúltra is. „Trianon[...] széles utat nyitott a kölcsönös sérelem-konzerválásnak” – írja. Másutt „az etnikai szempontokat mereven elutasító hatalmi-büntető terület- rendezésről” beszél. A revizionista politikát nemcsak retrográd elképzelésnek, hanem „teljesen irreálisnak” is mondja. Ugyanakkor – ha csak zárójelben is – fölhívja a figyelmet a ma már közhellyé vált tényre: „a közvetlen határainkon túl élő magyarok lélekszámával messze vezetünk az újrarendezett Európa kisebbség-statisztikájában”. Fontosnak ítéli „az emberi-nemzetiségi jogok biztosításának problémakörét”, azt,hogy sokkal kisebb népcsoportok jogaiért kiálljunk, sérelmeiket nyilvánossá tegyük”. A huszadik század végére – írja „egyetemes követelmény, hogy az alapvető s az adott társadalomban külön biztosított jogokat minden állampolgár számára érvényesnek nyilvánítsuk”. Mészöly általánosságban és elméleti síkon fogalmazza meg gondolatait, tanulmá- nyaiban nem beszél külön a romániai magyarságról, de amit akár a nemzettudat torzu1ásairól, a közönyröl, „a nemzeti eljellegtelenedésről”, „az anyagiba beépülő menekülési formáról”, akár a nemzettudat megújulásának és megtisztításának szükségességéről állít, az mutatis mutandis Erdély és az erdélyi magyarság helyzetével és jövőjével kapcsolatosan is igaz és érvényes. Illetve a tanulmányok- ban megfogalmazott, letisztult fejtegetései mögött minden bizonnyal motiváló erőként erdélyi személyes tapasztalatai is jelen vannak és hatnak.

*

Mészöly Miklós óhaja a dialektikus egység, „az általános emberi” és „a nemzeti sajátosság” összhangjának a megteremtése. Ha a tudatban „az általános emberi”, a kötődés az „egyetemes kultúrához”, az „idegenségvarázs” (a lélektani és logikai igény) túlsúlya érvényesül, akkor a nemzeti karakter szenved csorbát, ha a „nemzeti szempontok”, a „nemzeti mitológia” uralkodik el, akkor a deformálódás az „emberlét primátusát” rombolja le.
     A kívánatos egyensúly, az „egészséges nemzettudat” megteremtését a kiélezett történeti szituációk veszélyeztetik. A nyolcvanas évek második felében egyre komorabb hírek érkeznek Erdélyből. Az anyaországban felforrósodik a hangulat. A hivatalos politika nem tudja kezelni a kérdést.
     Budapest lakossága 1988. jún. 27-én az utcákra vonul, és a Hősök terén megtartott tüntetésen tiltakozik az erdélyi falurombolás esztelen programja ellen, az ún. „erdélyi kérdés” megoldatlansága, az erdélyi magyarság sanyargatott helyzete miatt.
     Mészöly Miklós levélhagyatékával egy három és féloldalas gépirat került a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Címe: Feljegyzés a magyar-román viszony rendezésének politikai lehetőségeiről. Az irat Mészöly Miklós dunaparti tuszkulánumában, Kisorosziban kelt 1988. júl. 17-én. Hárman jegyezték: Balassa Péter, Csordás Gábor és Mészöly Miklós. A teljes szöveg közléséről nincs tudomásom (egyszer majd bizonyára annak az ideje is eljön), e helyen csupán a Feljegyzés gondolatmenetét jelezzük, és néhány gondolatát emeljük ki.
     A kiindulás pontos és hibátlan helyzetértékelés: „a mai totalitárius román rendszerrel való dialógusnak nincs túl nagy esélye”. Az irat szerzői feltételezik, hogy a román társadalom és a román politikai rendszer nem azonos, és a „román-magyar feszültség” feloldása románok és magyarok közös érdeke. A Feljegyzés első fele érveket fogalmaz meg amellett, hogy a román közvélemény jelentős része (elsősorban az értelmiség) „egy romániai belső demokratikus átalakulás” és a román-magyar viszony rendezése mellett van. A Feljegyzés második része javaslatokat és ajánlásokat tartalmaz „a magyar politika” számára a román-magyar viszony rendezésére. A Feljegyzésben például ilyen javaslat olvasható: a nemzetiségi jogok biztosítása érdekében kívánatos „a többségi elven alapuló területi autonómiák különböző szintű (megyei, járási, községi) kialakí- tása[...] ugyanis csak a területi elv garantálja a nemzetiségi jogok gyakorlásának tényleges lehetőségét”.
     Az irat megszületését követően lezajlott a romániai „fordulat”. Ezért mai ismereteink szerint naivnak hat a Feljegyzés szerzőinek reménye, hogy az akkori hivatalos magyar politika meghallgatja javaslataikat, de abban is túlzottan optimistáknak bizonyultak, hogy „a viszony javulásának[...] egy romániai belső demokratikus átalakulás adhat esélyt”. A temesvári és a bukaresti események után sem a magyar-román viszony, sem az erdélyi magyarság problémája nem oldódott meg.
     Ha a Feljegyzés eljutott is a címzettekhez, a hivatalos magyar politika akkori képviselőiről leperegtek a gondolatok. Ennek ellenére a Feljegyzés akkori jelentősége, megfogalmazásának bátorsága vitathatatlan. Mészöly Miklós és két írótársa kísérletet tett arra, hogy pontos helyzetelemzéssellnyissa a politikusok szemét.
     A történelem újabb és újabb kihívásai az erdélyi magyarság jövőjét újabb és újabb szituációba, megoldásra váró helyzetekbe állítják. Mészöly Miklós példát adott arra, hogy Erdély ügyében szellemi emberként egy adott korban mit tehet egy magyar író.