TÖRÖK KATALIN


Szemléltető művész,
szemléltető eszközök

Beszélgetés Wahorn Andrással


(A Szentendrei művészportrék című 2004-es kiállítás és beszélgetéssorozat szeptemberi rendezvényén Wahorn András volt a Szentendrei Képtár kamaratermének vendége. Az alábbiakban a közönség előtt lezajlott műhelybeszélgetés rögzített, szerkesztett változatát adjuk közre.)


– Gyerekkorunkban sokat játszottuk az „Amerikából jöttem, híres mesterségem címere…” mondókájú játékot, ami abból állt, hogy az egyik gyereknek el kellett mutogatni a foglalkozását, mesterségét, a többieknek pedig ki kellett találni. Erre a játékra rímelve, elmutogatás helyett szeretném ha elmondanád, hogy a Wahorn mesterség-címer bővült-e, módosult-e az Amerikában eltöltött tizenhárom év alatt? Került fel erre a képletes mesterség-címerre olyan tevékenység, amit egyértelműen Amerikához lehet kötni?
     – Húszéves koromig nagyjából minden kialakult, és attól kezdve csak variálódnak a dolgok, csak a hangsúlyok tolódnak ide-oda. Amerikában eltolódott a hangsúly valamire, ami inkább a technológia használata és mondjuk a közösségi művészet. Ami valami olyasmi, aminek alapján húszéves korom körül magamat szemléltető művésznek és a műtárgyaimat szemléltető eszközöknek neveztem. Azonban akkor még – ha most így visszanézek – ezeknek a dolgoknak csak a neve volt meg, mert valójában olyan művekről, műtárgyakról, művészetről volt szó, amelyeknek semmi haszna nincs és semmi másra nem szolgálnak, mint hogy megpróbálnak egy belső képet kivetíteni. Akkor ezeket szemléltető eszközöknek neveztem, most pedig azt szeretném, ha valóban szemléltetnének.
     – Ha már a korai korszakodat érintetted, hadd idézzem fel azt a híressé vált és sokak által sokszor idézett mondatodat, hogy „a művészet sem nem ez, sem nem az, a művészet az, amit én csinálok”. Hogy viszonyulsz most ehhez a kijelentésedhez?
     – Nagyon pontosan fogalmaztam meg akkor, most is aláírom. Sokan azt hiszik, azt képzelik, hogy ezzel azt mondtam, hogy csak az a művészet, amit én csinálok. Nem erről van szó. Minden művésznek az a művészet, amit ő csinál. Ezt azóta kibővíteném azzal, hogy nincs se rossz művészet, se jó művészet, hanem van maga a tevékenység, amit művészetnek nevezünk és hogy az mi, az attól függ, hogy ki csinálja. Tehát ezt még mindig így gondolom.
     – Röviden summáztad, hogy számodra mit jelent a művészet, vagy a műalkotás létrehozása. Korábban egy alkalommal azt fejtegetted, hogy az ef Zámbóval és fe Lugossyval való szoros együttműködésetekben, együttdolgozásotokban az volt az egyik legnagyszerűbb dolog, hogy ha nem is azonos módon, de hasonlóképpen éltétek meg mind a hárman az önkifejezés és önmegvalósítás lényegét.
     – Ezt nem így gondoltam, hanem ellenkezőleg: én azt szerettem a mi közös munkánkban, hogy abszolút különféleképpen éltük meg az önkifejezést, illetve a művészetünk teljesen különböző volt, és mégis együtt tudtunk dolgozni. Én ezt szerettem az együttműködésünkben, és aztán később a Bizottság zenekarban is, hogy különfélék vagyunk, mégis egy produkciót hozunk össze. Tulajdonképpen ezt kerestem Amerikában is, mert rájöttem, hogy ott így mennek a dolgok. Bár mi innen sztárokat látunk, de igazából egy-egy produkció nem egy és nem is három ember nevéhez kapcsolódik, hanem nagyon sokan dolgoznak össze, amíg eljutnak valahova és amiből néha nagyon jó dolgok jönnek ki. Úgy értem, hogy jó dolgok – mivel nincs rossz művészet –, hogy valami átfogót tudnak közölni, ami mindenhol érdekes: Amerikában is, Európában is, Magyarországon is, Indiában is, mindenfelé. Visszatérve a kérdésedre, az ef Zámbó-fe Lugossy-Wahorn trióban azt szerettem – nem tudom, hogy mennyire tudtunk globális művészetet kialakítani –, hogy különbözőek vagyunk, mégis együtt dolgozunk.
     – Kanyarodjunk vissza Amerikához. 1990 végén, 1991 elején mentél ki. Édesanyád kint él, és ebből arra lehet következtetni, hogy nem teljesen a semmibe, nem az ismeretlenségbe érkeztél meg. Voltál már előtte is Amerikában?
     – Tizenhat éves koromban, 1969-ben voltam Kanadában. Elég példátlan eset volt abban az időben, hogy valaki elmehet Magyarországról a tengerentúlra, úgyhogy sokkolóan hatott rám az az utazás. Alapvetően megfordította az életemet, mert látnom kellett, hogy a valóságnak van egy másik oldala is, illetve hogy a világ nem pontosan olyan, ahogy az a Népszabadságban le van írva. Két hónapig voltam Vencouverben, ami abban az időben a hippizmus gyűjtőközpontja volt: az amerikai hippik ide menekültek a vietnami háború és a katonaság elől. Egy egészen különleges világot ismertem meg ott tizenhat évesen, és amikor visszajöttem, súlyos traumán estem keresztül, mert akkor láttam csak igazán a különbséget. Nem is akkor, amikor kimentem, hanem akkor, amikor visszajöttem. Megérkezésem után egy nappal a Petőfi-hídon vártam a villamosra, és akkor tűnt fel, hogy milyen mások az emberek. Azután viszont az életem nagyon izgalmassá vált itthon, köszönhetően annak, hogy találkoztam az Öcsiékkel – ef Zámbó Istvánékkal –, akik a barátaim lettek, és fontos dolgokat tudtam csinálni. Meg is feledkeztem erről a – mondjuk így – amerikai álomról egészen 1990-ig, amikor valahogy lezáródott itt az életem. Úgy éreztem, hogy amit el akartam érni, elértem, s akkor egyszer eszembe jutott Pomázon, a Fő téren, hogy miért is nem megyek ki Amerikába? Egészen addig úgy éreztem, hogy erről már szó sem lehet, már kialakult itt az élet, de akkor hirtelen belém vágott a kérdés, és pár hónap múlva el is mentem.
     – Szerepet játszott ebben a rendszerváltás?
     – Nem láttam itt feladatot abban az időben és meglehetősen el is keseredtem a rendszerváltás után attól, ami itt történt hirtelen. Talán szerepet játszott ebben az is, hogy meghirdettem a rádión keresztül egy pályázatot, hogy ezt a szomorú magyar himnuszt cseréljük ki valami bizakodóra, valami jövőbe mutatóra, hogy ne legyen ilyen depressziós. Nagyon sok levelet kaptam, egyértelműen olyanokat, hogy ne cseréljük ki, ez a mi szent himnuszunk, ez való nekünk. S akkor arra gondoltam, hogy nincs már miért küzdenem itt, el akarok menni.
     – Amikor meghoztad a döntést és elkezdtél csomagolni volt valami a fejedben, valami konkrétum, hogy hova mész, hogy mit fogsz csinálni, vagy csak a szó klasszikus értemében vett kalandvágy hajtott?
     – A klasszikus kalandvágy hajtott. Volt egy határozott képem Amerikáról, mivel nagyon szerettem az amerikai kultúrát, és mert meghatározóak voltak számomra a beat-költők, az írók, a képzőművészek, a zenéről nem is beszélve. Tehát azt hittem, hogy mindent tudok. Valamennyire meg is tanultam tizenhat éves koromban angolul, amit itt Európában jól tudtam használni. Amikor leszálltam New Yorkban a repülőgépről, akkor rájöttem, hogy még cigit sem tudok kérni rendesen. Az első sokk az volt, hogy amit húsz év alatt a kultúrán keresztül megtanultam Amerikáról, az szinte semmit nem ér. Annak, aki először érkezik oda, Amerika olyan, mintha a Holdra lépett volna. Hiába tudod a nyelvet, a mögötte rejlő dolgokat, az emberek viselkedését, emócióját nem értheted, fogalmad sincs, hogy amikor mondanak valamit, az tényleg mit jelent és hogy mikor és miért hogyan viselkednek. Ezt nem lehet megtanulni sem a könyvekből, sem a zenéből, sem a filmekből, még ha minden nap nézzük is őket. Most még inkább azt látom: például ugyanazok a filmsorozatok, amelyek kint futnak, itt is megjelennek egy pillanat alatt, és egészen más életet mutatnak, mint ami a valóságos.
     – Ami a filmeken keresztül megjelenik, az egy kreált Amerika?
     – Kreált, mivel egy stúdióban zajlik, de igazából az amerikai is azt hiszi, hogy magát látja és a magyar is azt hiszi, meg az ukrán is, hogy a saját problémáiról van szó. És ez egy rendkívüli dolog, hogy mindez ott készülhet Hollywoodban, ami megint egy különleges hely, mert egyáltalán nem olyan szórakoztató, mint ahogy gondolnánk, pedig onnan szórakoztatják az egész világot. Szóval egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam, hanem egy sokkal érdekesebb dolgot. Sokkal kalandosabbá vált az egész, mint ahogy én azt gondoltam.
     – Az életet, a pénzkeresetet, a betagozódást, a tevékenységet, a munkát illetően miként alakultak a kezdeti idők?
     – Mivel anyám ott él, először Vencouverbe mentem, azzal az elképzeléssel, hogy kb. két hét múlva rá fognak jönni, hogy én milyen nagy művész vagyok és akkor úgy folytatom, mint ahogy itt abbahagytam. De ez nem így történt. Kibéreltem egy nagy stúdiót, vettem egy autót, festettem huszonöt képet, csináltam négy-öt kiállítást. Aztán nagyon hamar rá kellett jönnöm arra, hogy az amerikaiak a falon lógó képet egészen másképpen közelítik meg, mint mi, vagy az európaiak. Az én képeimnek, főként abban az időben, nagyon direkt szexuális tartalma volt. Például az egyik képemen – itt is látható most a kiállításon –, van egy férfi és egy nő, a férfi fel van gerjedve és a nő öléből virág fakad. Ha erre bárki ránéz, ezt így látja. De ott kint önmagában nem elég, ha a kép megjelenik egy kiállításon, hanem verbálisan is alá kell támasztani, vagyis odajön a látogató és megkérdezi, hogy mi van a képen, és mit akarok ezzel ábrázolni. És akkor mondom, hogy van ott egy felgerjedt férfi, előtte egy nő fekszik és az öléből virág fakad. És akkor azt mondj: „Aha! Thank you”. Önmagában a kép nem ér semmit Amerikában. Mind a mai napig nem tudtam kitalálni, hogy miért van ez így. Magyarországon megszoktam, hogy ha a lakásomba bejött valaki, mondjuk a postás vagy bárki, akkor körülnézett és megjegyezte: „Mi a fene, maga fest?”. Ott, ha egy amerikai művésztársam eljött hozzám, akkor körül sem nézett, leült és azt mondta: „Na mit csinálsz, festesz?”. „Igen.” „Mit?” „Azt.” „Aha”. Tehát nem is néz rá, csak akkor, ha valami oka van. Nagyon fontos ok lehet például az, hogy a kép 150 ezer dollárt ér. Abban a pillanatban megállnak előtte és akkor már föltehetik a kérdést, hogy vajon mi ez? Ha azonban nincsen egy ilyen információjuk, akkor nem érdekli őket. Ezért nagyon nehéz kiállításokat is csinálni, mert azért az emberek nem mennek el a kiállításra, hogy képeket nézzenek. Hogy ennek mi az oka, azt nem találtam ki. A legkézenfekvőbb magyarázatot akkor kaptam, amikor valaki azt mondta, hogy „engem azért nem érdekelnek a képek, mert csak úgy ott lógnak a falon és nem csinálnak semmit.” Azok bóvli magyarázatok erre, hogy az amerikai kultúra fiatal, hogy az amerikaiaknak nincsen vizuális kultúrájuk. Nem igaz! Az amerikai filmek, a legvacakabbak is gyönyörűen vannak fényképezve, sokszor még a szappanoperák is, az újságok is jó minőségben jelennek meg, szépen komponált képeket hoznak le, magas technikával, tehát létezik vizuális kultúra, de a képzőművészetet másképp ítélik meg.
     – Mit csinál ott egy galériás? Hogyan kelti fel az érdeklődést? Ezek szerint más technikával, más taktikával kell dolgoznia kint, mint amit itthon megszoktunk.
     – Los Angeles-ben például több száz galéria van, de igazából csak néhányban érdemes kiállítani hírnév vagy eladás szempontjából. Ahol igazán eladnak, az nincs is nyitva. A tulajdonos fölveszi a telefont és azt mondja: „Halló, van itt egy kép, ezt most megveheted 250 ezerért, nagyon jó.” És leteszi a kagylót. Ennek az embernek hisznek valami miatt, és mivel hisznek neki, megveszik a képet. Nem a művésztől veszik meg, a művésztől senki nem vesz képet. A galériástól veszik a képet, mert benne bíznak, ha már megteremtette a saját nimbuszát. Itt van mögöttem például ez a kép. Egy darab vászon, ami be van kenve festékkel. Hogy tíz forintot ér, vagy tízmilliót, az egy illúzió. És ha a galériás meg tudja teremteni ezt az illúziót – nagyon kevés ember képes rá –, akkor el tud adni. Van azonban még egy dolog, amit figyelembe kell venni. Az amerikaiak általában, a műbarátok is, két fő árkategóriát ismernek el. Ha a művész nem nagyon híres, akkor a képei 200-300, maximum 800 dollár körül vannak, de akik nagyon híresek, azoknak a munkái kerülhetnek 50 és 100 ezer dollárba is.
     – Itt, a kiállításon látható képeidnek a túlnyomó többsége Amerikában készült. Értek-e kint olyan hatások, amelyekről úgy érzed, hogy nélkülük ezek a képek – és a többi, itt most nem kiállított munkáid – nem születtek volna meg?
     – Úgy látom, hogy ezek a képek Amerika nélkül nem készülhettek volna el. De ha megnézzük az előző tíz évben készült műveket, akkor látható, hogy ez itt egészen más. Én nem is tudok mást csinálni, mint amit érzek, a napi események is mind belejátszanak a képeimbe.
     – A napi események kapcsán hadd említsem meg, hogy ezek a pici post-it lapokon lévő, pár centis rajzok, amelyek szellemes meghatározásoddal mintegy sormintát adnak a nagy képek között, ezres nagyságrendben készültek Amerikában.
     – Talán már több is van belőlük, mint tízezer. Volt egy időszak az életemben, amikor egy rajzfilmgyárnak dolgoztam, hátteret rajzoltam. Ott, a nyugati parton, Los Angeles-ben egészen más a helyzet. Ha az ember csinál valamit, nem nagyon jut energiája másra. Nincsen esti kocsmázás, nincsen szórakozás, csak munka és munka után a hazamenés. Nekem sem nagyon maradt energiám a művészetre, de ott voltak az asztalon ezek a kis post-it jegyzetlapok, és a munka üres perceiben ezekbe bele tudtam álmodni az életemet. Néhány évig ez volt az egyetlen lehetőség a belső kreativitásom megjelenítésére. Kivéve azt, hogy minden évben volt néhány hét, amikor összejött annyi energiám, hogy reggel ötkor vagy hatkor felkeltem, festettem tízig és utána mentem dolgozni. Ezeknek a kis képeknek az előképe már létrejött, amikor két évig katona voltam itthon. Volt mindig a zsebemben egy kis mappa, amibe egy golyóstollal rajzoltam, és ezzel lelkileg teljesen elvontam magam a katonai szolgálattól. Sokszor úgy éreztem, két-három nap is eltelt, mintha ott se lettem volna. Direkt őrségbe kértem magam, mert akkor nem kellett a körletben, a bűzben bajlódni a többiekkel, hanem ott álltam az őrségben, télen a hóban, és a zseblámpa fényénél lehetett rajzolni, és egy másik világba képzelhettem magam. Ugyanerre szolgált még az őzagancsfaragás is. Gyönyörű kis szobrokat csináltam, de sajnos ezek már elvesztek. Ez a fajta önmentő tevékenység jött elő Amerikában is. New York-ban kezdődött, de az igazi rajzok itt most nem szerepelnek, egyelőre mappákba vannak és arra várnak, hogy valami óriási kiállításon, egy múzeumban be lehessen mutatni egyszerre mind a tízezer vagy húszezer kis rajzot.
     – Mesélted, hogy van egy olyan terved vagy ötleted, hogy lesz egy kiállításod, ahol a kiállítótermekben tíz métereken keresztül csak ezek a kis pici képek lesznek felsorakoztatva.
     – Igen, ezt szeretném.
     – Szalai András építésznek a Vajda Lajos Stúdió antológiájában megjelent egy írása, amelyben elmeséli, hogy az egyik prágai utatok során az esti sörözéseknél mindig volt a zsebedben egy tűhegyes toll. Megfordítottad a söralátétet, és egész történeteket rajzoltál rájuk néhány perc alatt. A VLS-ben – a Vajda Lajos Stúdióban – az 1980-as években volt egy kiállításod, amelyen 109 ilyen rajzot mutattál be, ami azt jelenti, hogy a húszas éveidtől mind a mai napig…
     – Az azért más volt, mert azok nagyobb rajzok voltak, de valóban volt olyan periódus az életemben, különösen fiatal koromban, amikor minden nap köteleztem magam arra, hogy legalább egy rajzot csináljak, és az ne hasonlítson semmilyen elemében az előző napira. Ezt most már megtagadom, és már csinálok olyan rajzokat, amelyek ugyanolyanok, mint az előzőek. Persze úgysem lesznek teljesen egyformák, de éppen ez az érdekes, hogy ugyanazt rajzolom meg mondjuk tizennégyszer másképpen, aminek túl sok értelme nincs, de nagyon szórakoztató.
     – Említetted az előbb, hogy pár évig egy filmstúdióban dolgoztál. Neked, aki korábban sokkal kötetlenebbül, lazábban éltél itthon, nem volt kicsit kemény ezt a másfajta életet felvállalni?
     – Nézd, én kalandozni mentem ki, és ha ugyanúgy éltem volna, mint itt, abban nem túl sok kaland lett volna. Nehéz volt, persze. De érdekes is volt, mert én igazából soha életemben nem dolgoztam. Amikor elvégeztem a gimnáziumot, utána talán két évig dolgoztam napi hat órát, mondjuk. Azután soha többet. Amerikában negyvenéves koromban elkezdtem napi nyolc órát eltölteni egy vállalatnál, de úgy éreztem, hogy egyrészt ezt még eddig kihagytam az életemből, másrészt viszont ezzel nagyon jól lehetett keresni, meg tudtam alapozni az egzisztenciámat, mert nem akartam a művészetemmel sáfárkodni. Olyan fizetést kaptam, amivel az egész családomnak nagyon jó megélhetést biztosítottam, olyan jót, amilyet itthon se tudtam azelőtt. Tehát el tudtam érni, hogy mindazt, ami nagyon fontos volt, amire valaha vágytam, meg tudtam venni. Mert nagyon sok mindenre vágytam. Nem ékszerekre, vagy különleges ruhákra vagy autókra, hanem szerszámokra, eszközökre, hogy omni-potens legyek, hogy mindent meg tudjak csinálni. Legyen asztalosműhelyem, tudjak forrasztani, tudjak elektronikus dolgokat építeni, meglegyen a legjobb computerem, legyen hangstúdióm, videóm, minden legyen meg, amit akarok, hogy ne kelljen kölcsönkérni. A napi nyolcórás munkáért cserébe szinte heteken belül megszerezhettem mindent, mivel ott úgy van, hogy az ember bemegy a boltba és elhozza azt, amire szüksége van, és ha nem tetszik, visszaviszi. Szóval, megérte egy darabig. Akkor még azt hittem, hogy emellett tudom majd építeni a művészeti karrieremet is, de aztán amikor néhány év múlva rájöttem, hogy ezt nem lehet, akkor otthagytam azt az állást. Szabadúszó lettem megint, hogy a művészetre tudjak koncentrálni, és mindezeket a megszerzett javakat kihasználva a művészetemet építhessem.
     – Létrehoztad magadnak a bázist, minden adottsággal, tárgyi kellékkel rendelkeztél és ezzel egyfajta szabadságot teremtettél. De hogy tudtad áttörni azt a falat, hogy megismerjenek, hogy odafigyeljenek rád? Találtál olyan galériát, amely foglalkozott veled, vagy be tudtál kerülni valamelyik művészközösségbe – gondolom, ott is vannak ilyenek –, amellyel együtt, közösen könnyebben ment a dolog?
     – Nem, nem találtam mind a mai napig egyetlen olyan galériát sem, ahol hozzám hasonló művészekkel találkoztam volna, vagy olyan művészekkel, akik igazából nekem tetszettek volna. Elég magányosan éreztem magam kint az elképzeléseimmel.
     – Szerepet játszott ez abban, hogy hazajöttél?
     – Valószínűleg ez is szerepet játszott, igen, bár meg kell vallanom, hogy azért sem találtam galériát vagy művésztársakat, mert aztán már nem is kerestem. Meguntam saját magamat, mivel azt csinálhattam végre, amit akarok, és nem volt már kit hibáztatni. Mindenem megvolt, időm is volt bőven. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy mit ér a művészetem, hogy mi lenne a következő feladat. Fessek még egy képet? Vagy rajzoljak még tízezer rajzot?
     – András, te többek között arról vagy híres, hogy több művészeti ágban vagy területen lettél profi. A képzőművészet mellett filmet rendeztél, forga tókönyvet írtál, hanglemezstúdiód is volt, aktívan zenéltél. Kint a zene egyáltalán nem…?
     – De, zenéltem kint, fel is léptem, volt zenekarom, két formációt is összehoztam. Az egyikkel voltam itthon is, ami valójában nem egy zenekar volt, hanem egy táncosnő és én. Érdekes is volt… Mondom, igazából magamat untam meg. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lehet az, amiben a kreativitásomat használni tudom, de nem rólam szól elsősorban. És ezzel visszatérek oda, amikor fiatal koromban magamat szemléltető művésznek hívtam. Ismét fölmerült bennem a kérdés, hogy mit szemléltetek? Mi ez, amit csinálok és miért? Kinek kell, azon kívül, hogy nekem jó? És arra gondoltam akkor, hogy megpróbálom megint itthon, mert talán itt, ahol van hátterem, nagyobb jelentőséget kapnak a dolgaim. Amerikában rájöttem arra, hogy a műveim önmagukban nem érnek semmit. Hogy én ki vagyok, az nem a műveimnek köszönhető elsősorban, hanem a múltamnak, azoknak az embereknek, akik velem együtt nőttek fel, akik körülvettek, a híremet vitték, szerettek valami miatt. Együtt kreálták azt a személyiséget, ami én vagyok. Nagyon hálás vagyok Amerikának azért, hogy próbára tehettem a műveimet, és igazából rá kellett jönnöm, hogy kevesek önmagukban. Azért jöttem vissza, mert szeretnék csinálni valamit, és szükségem van erre a háttérre, a barátaimra, az emberekre, akik szeretnek vagy bíznak bennem.
     – 1972-ben kerültél Szentendrére, Budapestről jöttél, akkor lehettél húszéves. Eltöltöttél itt – és részben Pomázon – húsz évet, majd elmentél tizenhárom évre egy teljesen más világba, ahonnan most a nyáron visszajöttél. Milyennek látod most Szentendrét, az itteni körülményeket? Látsz valami jelentős változást? Vagy provinciálisak vagyunk, egy helyben topogunk? Volt olyan élményed, mint amit 1969-ben tapasztaltál, amikor Kanadából hazajöttél?
     – Még nem tudom, hogy mi van, mert holnap lesz egy hónapja, hogy visszajöttem, és bár az elmúlt tizenhárom évben többször voltam itthon, akkor másképp néztem a dolgokat. Azt látom, mintha a jövőből jönnék vissza, de az a jövő már itt is elkezdődött. Azt látom, hogy nagyon sok minden kezd megvalósulni, amit még nyolc évvel ezelőtt kint láttam először, és itt még elképzelhetetlen lett volna.
     – Mondanál erre példát?
     – Neves művészbarátaim ösztöndíjakra pályáznak, ahelyett, hogy eladnák a képeiket. Amikor elmentem, úgy éreztük, hogy mi életünk végéig megélünk a képeinkből. Most már nem tudják eladni a képeiket, hanem ösztöndíjakra pályáznak az államtól, mert a képek senkinek sem kellenek. Például ezt látom művészileg. A jövőből a jövőt. A társadalom viszonyát művészettel. Kezd hasonlítani ahhoz, ami Amerikában van. Az emberek viselkedése is megváltozik. Aki pénzt akar keresni, keményebben dolgozik. Sok minden megvalósult, ami azelőtt csak ott volt, bár lehet, hogy magyaros módon, mert itt másféle emberek élnek. Nem hiszek abban, hogy itt is Amerika lesz, mert az emberek egészen másképpen fogják ezt a társadalmat kialakítani, de Amerika a kutatóközpont. Ott más nem történik csak a munka. Az emberek éjjel-nappal dolgoznak, nem mennek el szabadságra, nem járnak kocsmákba, csak dolgoznak. Talán ez az oka, hogy annyira előre vannak. Ha látnak egy problémát, ahelyett, hogy bűnbakokat keresnének, megoldják. Ez egy nagyon fontos dolog! Ha van egy probléma, nem azt mondják, hogy „hát gyerekek, ez nem jött össze”. Tizenhárom éve nem tudom lefordítani angolra azt, hogy „ez nem jött össze”. A másik, ami fontos: amikor Maca lányom iskolájában évzáró ünnepség volt, az igazgató azt mondta a beszédében: „…kedves gyerekek, nem azt kívánom nektek, hogy kövessétek az ősök útját, hanem azt, hogy keressétek az új ösvényt”. Folyamatosan az újat, a változtatást keresi az a társadalom és ezért képes arra, hogy a jövő laboratóriuma legyen. A dolgok legjobb elvégzésének egy útja van. Mi is a jóléti társadalom irányába megyünk, és ha ezt akarjuk, akkor ennek megfelelően kell a dolgokat csinálni. Nekünk is kellenek azok a tárgyak, azok a vackok, amelyek minden embernek. Éjjel-nappal azt nézzük a tévében és azt olvassuk az újságban, ami ott van.
     – Te jól érzed magad ezzel a jövőképpel?
     – Nem tudom. Engem nagyon érdekel a jövő. Akkor ijedtem meg, amikor elkezdtem visszaemlékezni, vagy a múltra gondolni. Azt szeretem, ha a jövőre tudok gondolni. A jövőbe vetni a tekintetet, ez olyan, mint egy kábítószer.
     – És mit látsz a jövőben?
     – Nem, én nem vagyok jövőbelátó, csak figyelem a mindennapokat, terveket szövök. Ha valamit látok a jövőben, akkor azt látom, hogy visszaszorul a művészetnek ez a része, amire én fölesküdtem, s amit valahol szeretek még, de látom, hogy ez nem megy. Az egyéniség visszaszorul és valami falanszterszerű dolog jön létre. Ez nem annyira szomorú, mint ahogy leírták, hogy a közösség javára kell a művésznek is dolgoznia, mert különben a közösség nem fogja őt elfogadni, eltartani. Az elmúlt évszázadban a művészek pont ellenkező irányba mentek, azt mondták: nézd meg, hogy én mit gondolok, mit képzelek a kék és a zöld viszonyáról. Volt is idő, amikor ez izgalmas volt. Az individuum, a sztár, az egyéniség volt fontos, függetlenül attól, hogy ez a tömegeknek mit jelentett. És most azt látom, hogy egyre fontosabb lesz a művészetnek, hogy közösségi értékeket teremtsen.
     – Ez a felismerés, vagy a másként való gondolkodás ezekről a dolgokról az amerikai évek hozadéka?
     – Igen, persze.
     – Menjünk egy kicsit még vissza a múltba. Tudatos ellenzéki magatartásnak, viselkedésnek tartod, amit te, amit ti annak idején a Vajda Lajos Stúdióban és a Bizottság együttesben csináltatok? Ez most egy eléggé aktuális téma, nagyon foglalkoztatja a társadalmat, a közéletet. Kíváncsi lennék, hogy te önmagatokat hogyan ítéled meg ebből a szempontból?
     – Magamról tudok csak nyilatkozni. Arra emlékszem, hogy ahányan voltunk, annyiféleképpen éltük meg, de volt egy idő, amikor olyan nyomás nehezedett ránk, hogy ennek ellenére mégis éreztünk egyfajta együvé tartozást. Abban a pillanatban, amikor könnyebb lett a helyzet – például azzal, hogy megalakult a VLS – néhány évre rá szét is esett a társaság. Az aranykor csak néhány évig tartott. Abban a pillanatban, ahogy a külső nyomás gyengült, az összetartó erő is meggyengült, és mindenki megpróbálta a saját individuális útját tekinteni az egyedül üdvözítőnek.
     – Az a kifejezés, hogy a társaság szétesett, nem túlzás? A VLS azóta is megvan, működik, persze sok személycserével, változással stb. Nem inkább arról van szó, hogy áthelyeződtek a súlypontok, máshová kerültek a hangsúlyok? Bár igaz, te máskor is ilyen markánsan fogalmaztál ezzel kapcsolatban.
     – Ez az én véleményem, én így éltem meg. Úgy éreztem, hogy az összetartás megszűnt, a látszólagos egy cél is megszűnt. Nagyon jó példa, hogy a rendszerváltás után hogy fordultak egymás ellen régi ellenállók és kiderült, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ez kicsiben nyílván a VLS-ben is megvolt.
     – Megkérdezte tőled a tegnapelőtti interjú során a Magyar Hírlap riportere, hogy mit szólnál, ha újra összeállna a Bizottság és újra lenne koncert. Határozottan azt mondtad, hogy nem tartod jó ötletnek, nem látsz benne fantáziát és indokként hasonlókat mondtál el, mint amit most itt, hogy az a társadalmi közeg, az a közönség, a ti akkori együttlétetek – ahogy akkor megvolt – az visszahozhatatlan.
     – Igen, de nem csak mi nem vagyunk olyanok, mint akkor voltunk, senki sem olyan már. És mivel én azt nagyon szerettem, úgy is akarom megtartani.
     – Nem foglalkoztatja a fantáziádat, hogy valahogy újra kéne, újra lehetne teremteni valami olyasfajta közösségi tevékenykedést, nyilván a mostani körülményeknek megfelelően, mint ami annak idején volt?
     – Megpróbálok ebben részt venni. Folynak már a tárgyalások, egy nagyméretű kulturális projekt alakul, de erről most még nem akarok beszélni, néhány héten belül ki fog derülni. Hatalmas méretű dologról van szó, amivel ez az egész szemléltető művész-dolog, ami fölsejlett bennem húszéves koromban, végre képet tud ölteni. Abszolút nem rólam szól, hanem egy hatalmas team-munka, egy nagy beruházás és különleges feladat. (Mint néhány nap múlva, októberben kiderült, az IHM felkérte a Jövő Háza Project Kuratóriumának elnöki posztjára, melyet, megismerve a körülményeket decemberben visszautasított.)
     – A tizenhárom Amerikában eltöltött év alatt kiestél az itthoni műkereskedelemből, galériás kapcsolatrendszerből, gyűjtőkörből. Vagy amikor hazajöttél mindenki ovációval fogadott?
     – A régi nimbusz megvan, a régi műkereskedelem nincs meg. Megváltozott az elmúlt tíz évben a kortárs művek eladása, ami régebben volt, az ma már nem létezik. Arról van szó, hogy nagyon szűk a vásárlóréteg. Tíz évvel ezelőtt azok, akik szert tettek pénzre, bevásároltak, mára viszont nagyon nagy százalékuk tönkrement, és a műveket áron alul piacra dobják. Tehát én hiába tartottam tíz évig az áraimat, a társaim sem tudják eladni a műveiket saját áraikon. Elárasztják például a hazai műkereskedelmet eredeti Wahornokkal fél áron. A probléma ott van, hogy nincs nagyobb fölvevő piac, kicsi az ország és nem történt meg az, amire számítottunk, hogy nyugatra is tudunk terjeszkedni. Megmaradtunk magyar művészeknek, magyar gyűjtőkkel, akiknek a száma véges.