WEINER SENNYEY TIBOR
 
az ezeréves tölgy
 

indult és megszaladt bennem az ima
csak az csak még – gyertek inkább velem
gyertek – pihik arcadiában
énekeljem eldúdoljam – mit is
hogy is van akkor a Föld
amikor azt mondom: pihik arcadiában

haladj a sorok közt én elkísérlek
haladj mint isten a teliszurkált ég
rései közt – gyere isten elkísérlek
te hívtál te csengettél a motel
apró karzatán belém kicsi pihiséget
hát így folytatódott és zokogott
a gyönyörben a lélek: mondd
meg tudod-e meg lehet-e énekelni
a harmóniát ? ami úgy indul
mint a megvert farktolla vesztett
repülni sem tud – macskák körbeszúrják
aztán jön a rózsakertész édesanya
mindez Zentán a háború ládába bele zárva
jön és még nagyobb harc lesz a béke
Zoli ezt tudja jól Danyi Zoli a szent fuvola
némasága a dal csupa szirom csupa szippantás
csupa vers ez az ember amikor hallgat
és az ő anyja a rózsakertész virágfelesége
felviszi a megtépázott kismadarat
vagyok kismadár vagyok megtépázott
vagyok az egyszárnyú emlékezet
én – mi dolgom ezzel – lettem a pihi
Zentán egy nő szeretése ment ki
ott andalog ugrik egy jó szó a világ

(drága Apollinaire megírtam a verset
az egyszárnyú madárról nem is
akármilyen verset sőt verseket
egyszárnyú többes szám a nyelvben
de nem telefonüzenet nem ne haragudj
Guillaume a telefonok mindig lemerülnek
hanem feladtam fel oda fel fejet le hajtva
feladom az égnek hogy ó ég ó kék
ó te vagy akkor is most is kérlek csodaég)

maradj még maradj kicsit maradj
így jó így kicsit lassíts: jöjj tökéletesség
és olvaszd föl azt amit úgy hívnak: én
aztán Zenta ott tartottam zentacsoda –
zentapihi: zentai háztetők tartanak minket
megyünk a nyárba – nevetés kíséri a remegést
egyszárnnyal aranyszín surrog a repülés
vagyok délsziget – vagyok egy fa – egy fű
egy ember a Föld és a Hold üregében

aztán Zenta felé el Budapestnek hívott
nekropoliszba ahol én vagyok a zebra
igen csíkos eltaposott élet vagyok
a szoknyás Ady és jaj Jókai között
vagyok a megszorított pillanat
szárítókötél rajtam a talp rajtam a kerék
és jön értem megérkezik kinevet
jaj már megint ó megint
hányadik élet ez kedvesem amikor
végzetes vagyok és te érkezel hogy megments
és szárnyat igézel kismalacokra
rebbennek el-el a picsába mert végre
itt a szerelem itt a kedvesség itt vagy te
itt van ez az izé: én – megtennéd hogy maradsz
csak kicsit még elhárítod a félelmet
hadd jöjjön ó egyszárnyú ami a szó
mögött nyílik ami a csók ízében
a hulló szirmok mezején
az ezeréves tölgy
tetején

de még nem ott
hanem az együtt-lét: picit vérzünk (nem is picit)
éppen elkerüljük a lányod de mindketten
nevetünk és azt hiszem ő is szeret
hogy szeretem akit ő is szeret

de tovább el erre vár minket a rögzítő létra
drága Jánosom felemel engem
felmutat otthonában mint ostyát
remegésnek: vegyétek és egyétek
mert ez az én pihim mely értetek adatik
itt olvasom így
az almáskert című
kicsi szívtöredéket – valahogy az meg ilyen:

patak partján gézengúz
hogy adod a koszorút
nem adom a koszorút
szíved babér lelked ág
fondd meg magad
amit kaptál

aztán a zene: madarasok meg a matkó
sziasztok pihik hát visszajöttetek
ki gondolta volna hogy így csicseregtek
csak kicsit dobbantsatok
csak kicsit toporzékoljatok
beleremegjen a fekete föld
hogy megnyíljon az erdő
újkor jön régi sántikálás
egyszárnyú pihik nyíló Arcadiák
még tehetünk még repülhetünk
valamennyit

és tovább viszel megint szántasz az égen
velem angyal miközben meg csak lebegünk
ölelésünkbe beleremeg a föld is
és elragadsz a helyre ahonnan idejöttem
ami vagyok hogy legyek neked más
mint néhány csók néhány levél
tavaszi szirmok illatában botladozás

Zsennye a patak kék betűk térkép szerint
Zsennye a neven van bennem a kastély
és kert nimfa szökellő őz az a pán
elindulunk a nyomán
meg kell írni Zsennyét belehalni a szépbe
drága segítenél ebbe’ meg mernéd tenni
amit meg kell tudva tudom a tudnit…

alliteráló pihimadár lefekszik
ezeréves tölgynek ölébe.