TÜSKÉS TIBOR


Emlékeim Kodolányi Jánosról


Nevével középiskolás koromban nem találkoztam, diákként nem voltam rajongó olvasója. Abban az Irodalmi Diáknaptárban, amelyet 1948-ban, az érettségi előtt kaptam a kanizsai gimnáziumban egyik tanáromtól, és amely megalapozta tájékozódásomat a 20. századi magyar irodalomban azzal, hogy Ady Endrétől Tóth Árpádig harmincnyolc íróról közölt fényképet és remek kisesszét (közülük az 1905-ös születésű József Attila volt a legfiatalabb), Kodolányi János nem szerepelt.1 Műveivel egyetemi éveim alatt, 1948 és 1952 között a pesti bölcsészkaron sem ismerkedhettem meg. Munkásságának vonzáskörébe akkor kerültem, amikor tanárként – egy éves dombóvári „száműzetés” után – 1953-ban Pécsre kerültem. Pécsett és Baranyában, Kodolányi „szellemi szülőföldjén” elevenen élt neve: életének e tájhoz kötődő korszaka és írói munkássága. A pécsi irodalmi folyóirat, a Dunántúl számait 1955-ben az év elejétől azért vásároltam meg rendszeresen, hogy Kodolányinak a lapban folyamatosan közölt, Móricz Zsigmondról szóló, személyes hangú visszaemlékezését olvassam.2 1955 őszén a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínháza műsorra tűzte Kodolányi Végrendelet című drámájának az előadását. A darab próbáin az író személyesen részt vett, a műsorfüzetbe a darab „történetét” elbeszélő vallomást írt.3 A bemutató előadást magam is láttam.
     Az ötvenes évek közepén oldódott az íróval szembeni irodalompolitikai szigor, és művei ismét megjelentek. Ekkor vásároltam meg és olvastam el elbeszéléseinek válogatott gyűjteményét4, a pécsváradi évekről szóló kitűnő, ironikus hangú regényét, a Boldog békeidőket5, valamint az Én vagyok című Jézus-regényből kiszakított részletet, Judás önéletrajzát, a Jehuda bar Simon emlékiratait6. Egyik legelső újságkritikámat a Boldog békeidőkről írtam7. Majd amikor 1958-ban megjelent Pécsi Múzsa című irodalmi szemelvény- gyűjteményem, abban részletet közöltem Kodolányi Szakadékok című, önéletrajzi motívumokkal átszőtt regényéből, amelyben hajdani önmaga, egy faluról városba (Vajszlóról Pécsre) került kisdiák első középiskolás évét beszéli el.8
     1958 októberében jelent meg a Dunántúl örökébe lépő új pécsi irodalmi és művészeti folyóirat, a Jelenkor első száma. Előbb a lap mellett működő lektorátus vezetésével bíztak meg, majd a következő évben a folyóirat főszerkesztője lettem.9 A lap szerkesztési elvei között hangsúlyos szerepet kapott a Pécsről és Baranyából elszármazott írók rendszeres közlése, műveik kritikai méltatása. Kodolányi 1961 augusztusában indult el Akarattyáról, hogy az „első” baranyai utazás után több mint negyedszázadra ismét – talán utoljára – fölkeresse „szellemi szülőföldjét”, és elbúcsúzzon a fölnevelő tájtól. Az út kezdetén Pécsett a Pannonia (ma Palatinus) szállóban szállt meg, de akkor nem tartózkodtam a városban, személyesen nem találkozhattam vele.10 Az első személyes találkozásra – előzetes bejelentkezés után – 1963 februárjában Budapesten került sor. Kodolányi feleségével együtt ekkor Júlia nevű lányánál, illetve annak férjénél, Szabó Sándornál lakott. A látogatás időpontját Fodor András naplójában tudom ellenőrizni.11 1963. február 10-én írja: „Pesti szerkesztői fogadóórát segítettem szervezni Tüskés Tibornak a Royal-szállóban, ahová maga is feljött kétnapos lakónak.” Másnap, február 11-én jegyzi föl: „…délután még egyszer találkoztam Tüskéssel. […] Jelen van Szabó Sándor is, ki Kodolányihoz viszi Tibort.” A találkozásról szó esik Mészöly Miklósnak egyik hozzám írt, 1963. február 19-én kelt levelében is.12 „Andris [Fodor András] felhívott s mondta, amit úgyis sejtettem –, hogy Kodolányitól nem tudsz szabadulni időre. De hát – első a szerkesztés. Örülök azért, hogy este még egy kicsit darvadozhattunk, bár fáradt voltam, mint a kutya.”
     Kodolányi ekkor – ha nemzedéktársaival már ritkán érintkezett is, s ha velük tartotta is a haragot – bennünket, fiatalokat közel engedett magához. Tudok arról, hogy például a róla egyetemi szakdolgozatot író, 1944-es születésű Csűrös (akkor még Merhán) Miklós a hatvanas évek végén rendszeresen meglátogatta Pesten. Engem körülbelül ezekkel a szavakkal fogadott: – Rosszul lettem Akarattyán. Fölhoztak Pestre. Most sem vagyok jobban. Ennyit magamról. Most beszélj te magadról részletesen, mi újság Pécsett, mi újság Baranyában? – Talán ekkor mondtam el fiatalos meggondolatlansággal, hogy a balatonfüredi Lipták Gábortól azt hallottam: Szabó Lőrinc Kodolányit „könnyező viperának” nevezte. Kodolányi azt válaszolta: – Hát gumigerincű ángolna, igaz, soha nem voltam életemben, de a „vipera” azért sok.
     Kodolányi ekkor már nem tudott tollat fogni a kezébe. Az Olivetti cégtől kapott villanyírógépet sem tudta használni. Gondolatait magnetofonnal rögzítette. De azzal, mint mondta, regényt, elbeszélést nem lehet írni. Ezért irodalmi emlékeit, önéletrajzi visszaemlékezéseit diktálta szalagra, s a szöveget a családtagok másolták le, majd a gépiratot a többszöri javítás után adta ki a kezéből.
     Kéziratot a Jelenkor számára először 1963 nyarán kaptam tőle. A Budapesten 1963. július 29-én kelt kísérő levelét Szabó Sándor gépelte, csak az aláírás Kodolányi kezevonása.
     „Kedves Tibor!
     Sanyi ír helyettem. Itt küldök egy cikket. Szívügyem. Kérlek, tedd szívügyeddé Te is. A magnó első eredménye. Már néhány ív összegyűlt, rendre válogatok belőle Neked is. Kötetben a jövő év negyedik negyedében jelenik meg. Addig sokat közölhetsz. Rosszul érzem magam. Szombaton megyek haza. Várlak Akarattyára.
     Ölellek:
     János b.”
     A levél mellé A koronatanú: Móricz Zsigmond című írását tette, mely a Jelenkor egyik őszi számában jelent meg.13 Ugyanabban az évben további emlékezéseket küld József Attiláról, Nagy Lajosról és Erdélyi Józsefről, ezeket is még ebben az évben közöltük a folyóiratban.14 Levelében jelzi, hogy Szabó Lőrincről is hosszabb emlékezést kíván készíteni. Ezek az emlékezések azonban kötetben – várakozásával ellentétben – nem „a jövő év negyedik negyedében”, hanem csak 1968-ban, a Visszapillantó tükörben látnak napvilágot különféle szövegváltoztatásokkal.15 (A Szabó Lőrincről szóló emlékezést végül is nem a Jelenkornak, hanem a Kortársnak adta első közlésre.)
     1963 augusztusában ismét fölkerestem Kodolányit a Balaton mellett, Akarattyán. A találkozás egyik mozzanatára jól emlékezem. Fenyvesről vitt a vonat, de Lepsényben, ahol át kellett szállni, lekéstem a Pestről Tapolcára közlekedő személyvonatot, és lekéstem természetesen a találkozás megbeszélt idejét is. Amikor beléptem a nyaraló kapuján, ahol Kodolányi már várt a verandán, azon a vasutas nyelven mentegetőztem, amelyet otthon, gyerekkoromban a kanizsai állomáson hallottam: – A szerelvény, amelyre át kellett volna szállnom, éppen akkor húzott ki az állomásról, amikor leszálltam a vonatról. – Kodolányi azonnal lecsapott szavaimra: – Mi az, hogy „kihúzott a szerelvény”? Minő égbekiáltó germanizmus! Hogyan beszélhet így egy magyar író, egy szerkesztő?
     1963 őszén ünnepeltük Pécsett a Jelenkor fennállásának ötéves évfordulóját. A Városi Művelődési Ház nagytermében tartott irodalmi estre – mások, a nem Pécsett élő írók, Fodor András, Kassák Lajos, Takáts Gyula, Tersánszky Józsi Jenő mellett – Kodolányi Jánost is meghívtuk. Az akkor már nagybeteg író személyesen nem tudott részt venni az ünnepségen, levél kíséretében magnetofonszalagon küldte el terjedelmes üzenetét, amelyből az est műsorában részletek hangzottak el. Amikor üzenetét nyomtatásban is közölni kívántuk a folyóiratban,16 és a kéziratot elküldtük neki jóváhagyásra, levélben – játékosan alliteráló szavakkal – tért vissza az alkalomra. „Budapest, 1963. november 6. – Kedves Tibor, személytelen szónoklatom szövegét szeretettel szorítottam szívemre s köszönetemet küldöm kegyelmednek érte. Kihúztam néhány tucat és-t, kérlek, e szerint add nyomdába.” Ez már az az idő, amikor különféle támadások érik a folyóiratot. „Tóth Dezső atyától [irodalomtörténész, aki ekkor az MSZMP KB kulturális osztályán dolgozott] ne ijedj meg, érdekedben szóltam s szólok néhány szót alkalmas helyen. Mindenképpen ragaszkodj feladatodhoz.” Tanácsot ad a szerkesztés gyakorlati kérdéseiben, véleményt mond a lapban megjelent írásokról, például Lovász Pál17 és Szij Rezső18 publikációiról, a szerkesztőség válaszát sürgeti a Szabó Lőrincről írt emlékezése sorsáról („nem tudom, ne keressek-e más virágágyat számára”), és újabb cikket ígér („Újabb kéziratul a Zilahyról írott emlékeimet szántam, ha érdekelnének”). Természetesen változatlanul érdekeltek Kodolányi kéziratai, de egyre erősödtek a sajtóban a Jelenkor elleni támadások19, s már nem sok időm maradt írásainak közlésére. Balsejtelmét már 1963 végén írt levelében megfogalmazta: „Ha a laptól meg kell válnod, többé nem küldök írást.” 1964 augusztusában távolítottak el irodalompolitikai vádakkal a Jelenkortól, s Kodolányi megtartotta szavát: haláláig, 1969-ig írást többé nem adott a folyóiratnak.
     Szerkesztésem idején, 1959 és 1964 között nemcsak írásait közöltük, hanem a lap helyet adott a róla, illetve a könyveiről szóló írásoknak is. Kolta Ferenc a Vízválasztóról20, Rajnai László Kodolányi két tatárjárás kori regényéről, a Julianus barátról és A vas fiairól21, Bozóky Éva apa és fia közös könyvéről, a Baranyai utazásról22, Talpassy Tibor, az „első” baranyai utazás utitársa – Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett a másik utitárs – pedig személyes emlékeiről23 írt. A fiú, ifj. Kodolányi János Ormánság című könyvét Werner István méltatta a Jelenkorban.24
     Ezekre az írásokra Kodolányi nem reagált, s 1963 decembere után több levelet sem kaptam tőle. Ám életének utolsó éveiben, 1963 és 1968 között rendszeresen elküldte dedikációjával abban az időben megjelent könyveit. Üzenettel fölérő bejegyzései időrendben a következők:
     Kodolányi János: A vas fiai. I-II. köt. Magvető, Bp., 1963. „Tüskés Tibornak, nálam tett látogatása és beszélgetésünk emlékére, baráti szeretettel. 963. IV. 26. Kodolányi”. Valószínű, a bejegyzést Júlia lánya írta, csak az aláírás az író kezevonása.
     Kodolányi János-ifj. Kodolányi János: Baranyai utazás. Magvető, Bp., 1963. „Tüskés Tibornak, munkám folytatójának ott, ahol én is kezdtem, őszinte szeretettel. 63. okt. 6. János b.” A bejegyzést János fia írta, csak az aláírás az író kezevonása.
     Kodolányi János: Vízözön. Meseregény. Magvető, Bp., 1967. „Tüskés Tibornak, tárgyilagos, igaz kritikusomnak, baráti szeretettel. 67. jan. 1. J. b.” A bejegyzést János fiának diktálta, csak az aláírás két betűjét írta Kodolányi.
     Kodolányi János: Visszapillantó tükör. A Süllyedő világ befejező része. Magvető, Bp., 1968. „Tüskés Tibornak küldi apám baráti szeretettel. 68. I. 7. ifj. Kodolányi János.”
     Kodolányi János: Új ég, új föld. A Vízözön második része. Magvető, Bp., 1968. „Tüskés Tibornak együttérzéssel, bátorítással, baráti kézszorítással küldi apám. 68. IX. 15. ifj. Kodolányi János.”
     Kodolányi János: Pogány tüzek. I-II. köt. Magvető, Bp., 1968. „Tüskés Tibornak viszonzásul a vigasztaló írásokért baráti emlékül küldi apám. 68. XI. 25. ifj. Kodolányi János.”
     Kodolányi életében két hosszabb tanulmányt írtam róla. Mindkettő az önéletíró Kodolányival foglalkozott. Az egyik a Süllyedő világot elemezte, és a Látóhatárban látott napvilágot.25 (A Vízözön ajánlásában a tanulmány szerzőjét „tárgyilagos, igaz kritikusomnak” nevezte.) A másik írás a Visszapillantó tükör emlékezéseit vizsgálta, és a Kortársban publikáltam.26 Kodolányi, aki ekkor már a halál küszöbéhez ért, a dolgozatot még kéziratban olvasta, és „viszonzásul a vigasztaló írásokért” a kétkötetes Pogány tüzeket küldte el.

*

Kodolányi János 1969. augusztus 10-én húnyt el Budapesten élete 71. évében. Halála után egyre parancsolóbb igényt éreztem arra, hogy előlegezett bizalmának, melyet a Baranyai utazás ajánlásába írt, lehetőségeim szerint valamiképpen megfeleljek. A Szépirodalmi Könyvkiadó a hatvanas évek közepén indította el hamarosan népszerűvé vált sorozatát, az „Arcok és vallomások”-at. A kiadónak felajánlottam, hogy a sorozatba szívesen írnék könyvet Kodolányiról. Amikor a szerződés megérkezett, munkához láttam. Előbb a Kodolányiról megjelent nyomtatott irodalmat tekintettem át.27 Ekkor kaptam meg Várkonyi Nándortól a Sorsunkban megjelent tanulmányának különlenyomatát dedikációjával: „Kodolányi János iránti közös tiszteletünk jegyében szeretettel”.28 Később Kodolányi hozzá írt leveleit is rendelkezésemre bocsátotta.29 Elolvastam Csűrös Miklós szakdolgozatát. Ugyanakkor Rajnai László elhárította, hogy kéziratos Kodolányi-esszéjét újból elolvassam, holott tíz évvel korábban az írást egyszer már kezembe adta.30 Fölkerestem az író életének színhelyeit, Pécsváradot, Vajszlót, Akarattyát. Ahol lehetett, a még élő, az írót ismerő személyekkel elbeszélgettem, illetve írásos vallomást kértem tőlük. Vajszlón Simon Juliskával, Kodolányi „testvérbátja” húgával találkoztam. Kodolányi első szerelmét, a vajszlói kismester lányát, Skultéty Ilonkát Pesten kerestem meg, megmutatta Kodolányi hozzá írt verseit, valamint azt a ceruzarajzot, amellyel emlékkönyvét gazdagította. Akarattyán a helybeli református lelkész, Kuti József osztotta meg velem emlékeit. Közben a könyvbe szánt képanyag fotózását és reprodukálását is megkezdte Pécsett Lantos Miklós.
     Az anyaggyűjtés után papírt fűztem a gépbe, és a könyv írásába fogtam. Amikor elkészültem az első nyolcvan oldallal, körülbelül a könyv egyharmadával, munkámat elküldtem a kiadónak. Azt a választ kaptam: csak így tovább. Amikor megszületett a teljes kézirat, és elkészült a könyvbe szánt mintegy nyolcvan fotó, munkám egy példányát eljuttattam az író fiának, ifjabb Kodolányi Jánosnak, egyet pedig a kiadónak. Az író fia személyesen fölkeresett, és arra emlékezem, hogy a kéziraton két igazítást kért. Az egyik megjegyzése: a kéziratban világosan derüljön ki, hogy Kodolányi házasságkötése és az ő születése között több mint kilenc hónap telt el. A másik megjegyzése: ne beszéljek arról az Olivetti villanyírógépről, melyet Kodolányi a budapesti Olasz Intézettől kapott „kölcsön”, mert azt a gépet most ő használja, és a hajdan elmaradt vámtételt netán utólag rajta hajtják be.
     A kiadó ítélete ennél jóval szigorúbb volt. A lektori vélemény lényegében „bűnsegédi bűnrészességgel”, Kodolányi „politikai bűneinek” tudatos mentegetésével vádolt. A kéziratot és a fotókat visszaküldték, a szerződést fölbontották, Lantos Miklósnak a munkájáért egy fillért sem adtak, velem a fölvett előleget visszafizettették, illetve közölték, hogy a kiadónak készülő jövőbeli munkám tiszteletdíjából levonják. A korábbi biztatás után a kíméletlen szigort nehéz volt elfogadni. A hang megváltozására szóbeli, baráti „magyarázatként” ez jutott el hozzám: 1970-ben jelent meg a sorozatban Vekerdi László Németh Lászlóról írt, nagy visszhangot kiváltó és a marxista kritika részéről súlyos elmarasztalásban részesülő munkája. Azóta a kiadót „felülről” arra kötelezték, hogy az irodalomtörténeti tárgyú, a sorozatba szánt könyvek kéziratát külső, fölkészült, marxista szemléletű szaklektorokkal is véleményeztetnie kell. Erre a sorsra jutott az én munkám is. Jellemző, hogy a visszaküldött kéziratban benne felejtődött az egyik, előttem ismeretlen szaklektor kéziratos följegyzése. Ennek minden második szava munkámról ez volt: „eufémizmus”.
     Első indulatomat tizenkét oldalas, sűrűn gépelt válaszba öntöttem. Szerencsére – és baráti tanácsra – a választ nem küldtem el. (Talán ennek köszönhető, hogy később a Szépirodalmi Kiadóval jó kapcsolatba kerültem, a kiadó több könyvemet megjelentette.) Idővel haragom csillapodott, és az elvégzett munka megmentésének a lehetőségén tűnődtem. Például a könyv kéziratából részleteket küldtem a folyóiratoknak. Azok – a szombathelyi Életünk31, a miskolci Napjaink32, a pécsi Jelenkor33, az újvidéki Híd34, a Vigília35 – ezeket a részleteket rendre-sorra közölték; nem lehetett rossz véleményük munkámról. Erőre kaptam. Abban az időben Magyarországon az élő irodalom publikálásával két állami, központi könyvkiadó, a Szépirodalmi és a Magvető foglalkozott. Ezért egy idő után munkámat elküldtem a Magvető Kiadónak, amely egyébként is 1957 óta Kodolányi munkáit az életműsorozatban gondozta és kiadta. (Az író elhallgattatása után az első Kodolányi-kötetet, az Éltek, ahogy tudtak című válogatott elbeszélés-gyűjteményt még a Szépirodalmi jelentette meg. De ezt követően Kodolányi „átpártolt” a Magvetőhöz. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy a Szépirodalmi érzékeny igazgatója, Illés Endre nem nagy örömmel fogadta a Kodolányiról, a rivális kiadó szerzőjéről szóló munkámat?)
     A kézirat elküldése után meglepő gyorsasággal levelet kaptam a Magvető igazgatójától, Kardos Györgytől. Azt írta, nagyra becsüli Kodolányi tehetségét, és műveinek kiadását – alkalmanként még saját lektorai ellenében is – támogatja. Elolvasta kéziratomat, kiadását vállalja, és a könyv szerkesztésével Hegedős Máriát bízza meg. (Az igazsághoz tartozik, hogy Kardos Györgynek nem voltak olyan kötelezettségei, mint Illés Endrének. A Magvető nagyhatalmú igazgatója maga dönthetett, neki nem kellett a kéziratot külső szaklektorokkal véleményeztetni.) Könyvem az állami, centralizált és szocialista könyvkiadás korában olyan gyorsan, mint a Kodolányi Jánosról szóló, nem jelent meg. A szerzői tiszteletpéldányokat 1974 végén vettem a kezembe. A kötet természetesen sorozaton kívül és képek nélkül, önálló munkaként jelent meg. (A könyv egyébként 1975-ben kiadói nívódíjban részesült.)
     Érzésem szerint Kardos György arról is gondoskodott (volt rá hatalma és voltak kapcsolatai), hogy a könyvről megjelenése után csaknem azonnal „megfelelő”, a kiadót és a szerzőt egyaránt védő, a vitorlákból a lehetséges marxista kritikai szelet kifogni képes, és a legfontosabb helyen, a párt lapjában, a Népszabadságban megjelenő írás lásson napvilágot. E. Fehér Pál cikke Megbízható kalauz egy bonyolult életműhöz címmel 1975. január első napjaiban jelent meg.36 Igaz, a kritika megjelenése után Tamás Aladár – Kodolányi hajdani ellenlábasa – ugyanott, az MSZMP központi lapjában megpróbált a kérdésre visszatérni, és Kodolányit (és közvetve könyvemet) vádakkal illette, de a cikkhez fűzött bevezető szerkesztői megjegyzés azt sugallta, hogy a lap nem vele ért egyet.37 „Tüskés Tibor könyve az első érdemi kísérlet Kodolányi János bonyolult ellentmondásokkal, konfliktusokkal teli életpályájának tudományosan objektív megrajzolására. A könyv általában sikerrel birkózik meg a nehéz feladattal, nagyon sok kérdésben világosan ítél, és különösen elismerésre méltó Tüskés könyvének higgadt, adatokra épülő hangvétele. De sok feltáratlan adat van, amelyek kiegészítik Tüskés könyvének egyes állításait. Ezért is közöljük Tamás Aladár írását, aki a szóban forgó kérdésben nemcsak mint kortárs író és irodalmár, hanem mint »koronatanú« szólal meg.”
     Kodolányiról szóló könyvem megjelenését élénk kritikai visszhang követte az irodalmi lapokban. Mások mellett Bata Imre, Csuka Zoltán, Grezsa Ferenc, Pomogáts Béla, Takáts Gyula, Vekerdi László foglalkozott vele.38 Pécsett 1975. február 17-én a Pécsi Akadémiai Bizottság székházában került sor vitára. Ez volt Várkonyi Nándor utolsó nyilvános szereplése (írását más olvasta föl), rajta kívül Bárdosi Németh János, Csányi László, Csűrös Miklós, Kovács Sándor, Péczely László és Szederkényi Ervin szerepeltek. Megnyilatkozásuk nyomtatásban is megjelent.39 A kiadót Szalay Károly képviselte. Fodor András, aki ugyancsak jelen volt az ankéton, naplójában hosszasan beszámolt élményeiről; többek között ezt írta:40 „Érződik a levegőben, hogy itt valami szép és nemes dolog történik. Ifjúságom kedves írója és Tibor megdicsőült. A jelenlévő két Kodolányi unoka a család áldását is ráadta a történtekre.”
     A korábbi évek tartózkodása után most már a kritikai figyelem is az író felé fordul, és a helyi hagyományápolás, a kultusz jelei is megmutatkoznak. Vajszlón, a Kodolányi-család egykori lakóházában és az erdészet irodájában kezdeményezésemre és a Janus Pannonius Múzeum segítségével irodalmi emlékmúzeumot rendeznek be. A kiállítás tárgyai hitelesen idézik meg az író gyermekkori környezetét, az Ormánság népi világát, az író baranyai és pécsi kapcsolatait, írói munkásságát. 1979 őszén nyílt meg az emlékház.41 Ezzel egyidőben a Baranya Megyei Tanács reprint formában – utószavammal – ismét megjelentette Kodolányi „első” és „második” baranyai utazásáról szóló írásait.42 A kiállításhoz 1984-ben leporellószerű „múzeumi vezető” is készült. Az emlékház megnyitásának hírére Nyerges Pál festőművész a vajszlói múzeumnak ajándékozta azt a festményét, melyen Kodolányi arcképét örökítette meg. Az ormánsági, bogdásai születésű Szatyor Győző képzőművész ebben az időben több – Finnországban is bemutatott – rajzsorozatot készített Kodolányi műveinek ihletésére.
     Kodolányi-könyvem megjelenése az író több ismerősét, baráti körének számos tagját írásos megnyilatkozásra késztette. Úgy gondoltam, kár volna, ha ezek a hozzám írt levelek és vallomások elvesznének. Ezért, amikor lehetőség nyílt arra, hogy akkori munkahelyem, a Baranya Megyei Könyvtár úgynevezett ajánló bibliográfiát jelentessen meg Kodolányi munkásságáról, ezeket a dokumentumokat is a bibliográfiai tájékoztatóhoz csatoltuk.43 Itt jelent meg Simon Dezső, az Amerikába szakadt vajszlói „testvérbarát” vallomása, Kunvári Lilla írása az általa készített Kodolányi-szoborportréról, valamint Kardoss Béla emlékezése és Kodolányi hozzá írt egyik levele. Belon Gellért püspök, aki 1969-ben a Farkasréti temetőben a katolikus egyház szertartása szerint búcsúztatta Kodolányit, hasonlóképpen könyvem hatására jegyezte le 1979-ben visszaemlékezését Kodolányi „megtéréséről”, pontosabban visszatéréséről a katolikus egyházba. Belon Gellértnek ezt az írását, melyet nekem dedikált, később a Vigíliának juttattam el, és ott is jelent meg.44
     Kodolányi Jánosnak életében voltak megátalkodott ellenfelei, és voltak hozzá hű hívei, sőt rajongói. Akik műveit olvasták vagy vele személyesen találkoztak, könnyen könyveinek és személyiségének vonzásába kerültek. Leginkább azok, akiket nem befolyásoltak az előítéletek, a két háború közti irodalmi viták, az úgynevezett népi-urbánus ellentétek.
     Magam sem gondoltam, hogy könyvem megírásával mindent elmondtam Kodolányiról. Egy-egy részletkérdés kidolgozásával vagy munkássága népszerűsítése-ismertetése során 1974 után is rendszeresen foglalkoztam Kodolányi műveivel. Példaként említem: rádióműsorban dolgoztam föl írói indulását,45 külön elemeztem pályakezdő elbeszélését, a Sötétséget,46 vizsgáltam Kodolányi és a finnek kapcsolatát.47 Foglalkoztatott az író sajátos nyelve,48 közreadtam két ifjúkori versét,49 több tanulmányban vizsgáltam Kodolányi magyar történeti tárgyú regényeit.50 A Sorsunk 1941. évi 3. számában Kelet és Nyugat határán címmel fontos vita zajlott. Ebben Kodolányi Kelet népe című írásával vett részt. A vita szövegeit tartalmazó különlenyomat újbóli reprint formában történt kiadásakor Kodolányi írásának időszerűségére mutattam rá dolgozatomban.51 Igazi örömet jelentett számomra, hogy Júlia lánya – miként könyvének bevezetőjében elmondja – biztatásomra megírta emlékeit apjáról.52
     Kodolányi a harmincas évek végén Emese álma címmel nagyszabású magyar történeti tárgyú regénysorozatot tervezett a honfoglalás koráról. A regényfolyamból két rész készült el, az Istenek (megjelent 1941-ben) és a Holdvilág völgye (megjelent 1942-ben). A két regény a Magvető Kiadó által megindított életműsorozatban 1968-ban Pogány tüzek – egyetlen közös – cím alatt látott napvilágot. A regényfolyam folytatását Ojbarsz futása címmel öt részletben 1943-ben és 1944-ben a Sorsunkban publikálta Kodolányi. Az öt közlés a Fejedelem címmel tervezett regény első része lehet. A regény további, kéziratban maradt részei a második világháború idején, a Balaton környéki harcokban az író akarattyai házában elvesztek. Ami a regényből megmaradt és a Sorsunkban megjelent, azt sajtó alá rendeztem, a műhöz előszót írtam, és a töredék Ojbarsz futása címmel 1996-ban könyv alakban is megjelent.53
     Kodolányiról szóló újabb írásaim könyv terjedelművé gyarapodtak, tanulmányköteteimben közülök több újra napvilágot látott, de együtt nem jelentek meg.
     1999-ben volt Kodolányi születésének századok évfordulója. Újra kézbe vettem negyedszázada megjelent könyvemet az íróról. Úgy találtam, az elmúlt időben nem avult el, s a kiadó is úgy látta, hogy érdemes az újbóli megjelentetésre. Így jelent meg könyvem második kiadása.54 Nem mondhatom, hogy „változatlan formában”, mert most a kiadó lehetővé tette, hogy mintegy hetvenöt kép, ami az első kiadásból kényszerűen kimaradt, a könyvben a szöveggel együtt megjelenjék.
     Hiszem, hogy a Kodolányi Jánosról szóló irodalom (benne az íróért kifejtett szerény munkálkodásom) ezzel csupán határkőhöz ért. A jövendő évek és évtizedek – az író munkásságának elismertetéséért és megértéséért vállalt szolgálat – az író recepcióját minden bizonnyal tovább fogják gazdagítani.55
 

Jegyzetek

1 Irodalmi Diáknaptár 1948-ra. Szerk.: Benedek Marcell. A Magyar Művészeti Tanács kiadása, Bp., 1948.
2 Kodolányi János: Utóhang. Emlékeim Móricz Zsigmondról. Dunántúl, 10-19-20. sz.
3 Pécsi Színpad, 1955. 3. sz. A vallomás kötetben nem jelent meg. – Az előadásról kritikát közölt a Dunántúl: T. Polgár István: Kodolányi János: Végrendelet. Dunántúl, 15. sz. 62-68. l.
4 Kodolányi János: Éltek, ahogy tudtak. Válogatott elbeszélések. Szépirodalmi, Bp., 1955.
5 Kodolányi János: Boldog békeidők. Regény. Dunántúli Magvető, Pécs, 1956.
6 Kodolányi János: Jehuda bar Simon emlékiratai. Magvető, Bp., 1957.
7 Tüskés Tibor: Kodolányi János: Boldog békeidők. Dunántúli Napló, 1957. márc. 17. 4. l.
8 Tüskés Tibor: Pécsi Múzsa. Irodalmi szemelvények. Pécs, 1958.
9 Tüskés Tibor: A Jelenkor indulása. 1958-1964. Tatabánya, 1995.
10 Kodolányi János: Második baranyai utazás. Először a Valóság című folyóiratban jelent meg. Könyvalakban: Kodolányi János-ifj. Kodolányi János: Baranyai utazás. Magvető, Bp., 1963.
11 Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Magvető, Bp., 1986. II. kötet. 150. l.
12 Volt idő. Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése. Pannónia Könyvek, Pécs, 2005. 64. l.
13 Kodolányi János: A koronatanú: Móricz Zsigmond. Jelenkor, 1963. 10. sz. 963-967. l.
14 Kodolányi János: Találkozások és búcsúzások. Jelenkor, 1963. 11. sz. 1083-1088. l.
15 Kodolányi János: Visszapillantó tükör. A Süllyedő világ befejező része. Magvető, Bp., 1968.
16 Ötéves a Jelenkor. Jelenkor, 1963. 12. sz. 1181-1183. l.
17 Lovász Pál: Emlékeim a Janus Pannonius Társaságról. Jelenkor, 1963. 10. sz. 884-887. l.
18 Szij Rezső: Dunántúli cipruság Gulyás Pál sírjára. Jelenkor, 1963. 11. sz. 1089-1092. l.
19 Az egyik legélesebb támadás az MSZMP lapjában megjelent szerkesztőségi cikk: Tévedések és torzítások. Népszabadság, 1963. dec. 8.
20 Kolta Ferenc: Kodolányi. (Gondolatok a Vízválasztó olvasásakor.) Jelenkor,1960. 4. sz. 29-34. l.
21. Rajnai László: Kodolányi János: Julianus barát, A vas fiai. Jelenkor, 1963. 4. sz. 373-376. l.
22. Bozóky Éva: Kodolányi János-ifj. Kodolányi János: Baranyai utazás. Jelenkor, 1964. 4. sz. 362-363. l.
23 Talpassy Tibor: Az útitárs emlékei. (Hozzászólás Kodolányi Baranyai utazásához.) Jelenkor, 1964. 9. sz. 863-872. l.
24 Werner István: ifj. Kodolányi János: Ormánság. Jelenkor, 1960. 2. sz. 116-117. l.
25 Tüskés Tibor: „Mély kútba tekinték”. Kodolányi János: Süllyedő világ. Látóhatár, 1965. 5. sz.
26 Tüskés Tibor: Az önéletíró Kodolányi. [A Visszapillantó tükörről.] Kortárs, 1969. 1. sz.

27 Kiindulásnak jól szolgált: Varga Rózsa-Patyi Sándor: A népi írók bibliográfiája. Akadémiai, Bp., 1972.
28 Várkonyi Nándor: Kodolányi János. Különlenyomat a Sorsunk 1941. 3. számából. Pécs, é. n.
29 A levelek később könyv alakban megjelentek: Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése. Mundus, Bp., 2000.
30 A kézirat később könyv alakban megjelent: Rajnai László: Kodolányi János. Árgus Alapítvány, Székesfehérvár, 2002.
31 Tüskés Tibor: „Visszapillantó tükör”. Kodolányi János visszatérése az irodalomba. Életünk, 1972. 2. sz. 145-156. l.
32 Tüskés Tibor: „Egész életem summája.” Egy Kodolányi-pályakép összegezése. Napjaink, 1972. 6. sz. 9. l.
33 Tüskés Tibor: „Keserű ifjúkor.” Kodolányi János diákévei. Jelenkor, 1972. 7-8. sz. 721-730. l.
34 Tüskés Tibor: Regény és mítosz. Kodolányi János írói útja 1945 és 1955 között. Az archaikus időkben játszódó művek írásának korszaka. Híd, 1973. 9. sz. 785-804. l.
35 Tüskés Tibor: Kodolányi János: Én vagyok. Vigília, 1973. 7. sz. 451-455. l. Vö.: Tüskés Tibor: Mester és tanítvány. Rónay György húsz levele. Életünk, 2005. 7-8. sz. 52. l.
36 E. Fehér Pál: Kulturális jegyzetek. Megbízható kalauz egy bonyolult életműhöz. Népszabadság, 1975. jan. 9. 7. p.
37 Tamás Aladár: A kortárs emlékezik. Kodolányi és az illegális kommunista párt. Népszabadság, 1975. júl. 20. Vasárnapi melléklet. 7. l.
38 Bata Imre: Élet és Irodalom, 1975. febr. 15.; Csuka Zoltán: Üzenet, 1975. 8. sz.; Grezsa Ferenc: Tiszatáj, 1975. 4. sz.; Pomogáts Béla: Jelenkor, 1975. 6. sz.; Takáts Gyula: Somogy, 1975. 2. sz.; Vekerdi László: Valóság, 1975. 7. sz.
39 Kodolányi János emlékezete. Baranyai Művelődés, 1975. 3-4. sz. = Különlenyomat. Pécs, 1975.
40 Fodor András: A hetvenes évek. (Napló, 1975-1979.) Nap Kiadó, Bp., 1996. 23-25. l.
41 Tüskés Tibor: Kodolányi hazatérése. Élet és Irodalom, 1979. okt. 20. 10. l. = Baranyai Művelődés, 1979. 4. sz. 35-40. l.
42 Kodolányi János: Baranyai utazás. Baranya Megye Tanácsa V.B. Művelődésügyi Osztály, Pécs, 1979.
43. Kodolányi János: Ajánló bibliográfia. Összeállította Tüskés Tibor. Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1980.
44 Belon Gellért: Kodolányi János áttérése. Vigília, 1989. 5. sz. sz. 369-374. l. – A Kodolányi munkásságát népszerűsítő, különféle periodikákban megjelent számos írásom adatait itt nem sorolom föl.
45 Tüskés Tibor: Íróvá avatnak. Kodolányi János indulása. Kossuth Rádió, 1987. máj. 6.
46 Tüskés Tibor: Kodolányi János: Sötétség, Új Forrás, 1990. 4. sz. 74-103. l.
47 Tüskés Tibor: Kodolányi és a finnek. Alföld, 1982. 12. sz.76-83. l.
48 Tüskés Tibor: Kodolányi János nyelvi tudatossága. Kortárs, 2001. 1. sz. 63-71. l.
49 Tüskés Tibor: Kodolányi János kiadatlan versei. Lyukasóra, 2004. 8. sz. 24-25. l.
50 Tüskés Tibor: „A Magyar Genezis könyve.” Somogy, 1996. 2. sz. 139-149. l. – Tüskés Tibor: Kodolányi János: A vas fiai. Lyukasóra, 2005. 11. sz.
51 Tüskés Tibor: Kelet és Nyugat határán. Új Forrás, 2003. okt. 35-45. l.
52 Kodolányi Júlia: Apám. Magvető, Bp., 1988.
53 Kodolányi János: Ojbarsz futása. Pannónia Könyvek, Pécs, 1996.
54 Tüskés Tibor: Kodolányi János. Második kiadás. Pannónia Könyvek, Pécs, 1999.
55 Az írás néhány mozzanatát korábban Kodolányival foglalkozó dolgozataimban már érintettem, de emlékeimet és a dokumentumokat először most gyúrtam egésszé, foglaltam egységes keretbe, és láttam el jegyzetekkel.