VÉGH JÓZSEF

Szertartások: Egy csésze tea


Egy nagyot kortyoltam az asztalon álló bögréből. Oda sem figyeltem, fél szemem a képernyőn, a másik az ajtón. Olyan íz ömlött szét a számban, hogy szerettem volna megállítani. Kollégám, akit más munkahelyekhez képest a barátomnak is nevezhettem volna, két egyforma „kórházi” bögrét vett a vízforralóhoz. „Ha már nem tudunk rendesen étkezni, legalább a teázás szertartásával feledtethessük az éhségünket.” Az ő bögréje volt előttem. Észre sem vettem, amint beszélgetés közben helyet cseréltünk. Visszamentem oda, ahol a másik bögrét hagytam. Az övét az íróasztalára tettem, és mohón kortyoltam az enyémből. Biztos akartam lenni abban, hogy valóban a megszokott ízt rejti a bögrém, mert amit az imént tapasztaltam, az a zsigereimig megdöbbentett.
     Látszólag mindketten üres teát ittunk, egyforma csészékből. Ő egy magyar csomagolású, olcsóbb, szálas darjeeling teát, én egy kicsit drágább, német csomagolású assam-darjeeling keveréket. Ennyivel lenne savanyúbb, és megkeseredettebb az a tizenöt év, amivel idősebb nálam? A könyvtár gyűjteményét építő vitáinkban ilyennek tapasztaltam. De nem, ezt az ízt én képtelen lennék önszántamból lenyelni. Valamit tennie kellett azért, hogy nap-nap után meg tudja ezt inni.
     Semmi sem utalt arra, hogy elrontotta volna a forrázást, elfelejtette volna időben leszűrni... Számomra ez annyira hihetetlen volt, hogy csak látszatra tudtam a munkámat folytatni: azt vártam, mikor jön már vissza, és látni akartam az arckifejezését, amint a teáját issza.
     A főigazgató titkárához ment át, bármelyik pillanatban visszajöhetett. Arról is elfeledkeztem, hogy a lelkemre kötötte, mire itt lesz, legyen az asztalán a kimutatás, és a terjesztők szempontjából átcsoportosított szakkönyvrendelés. Meg is lepődtem, hogy a hivatalos beszélgetéstől indulatosan azonnal számon is kérte rajtam. Gyorsan elkészítettem, miközben majdnem elvétettem az arcát. A felét meg is itta. Semmi rendkívüli nem történt. Mintha nem érezne ízeket. Ha érzett volna, egész szervezetének tiltakoznia kellett volna ez ellen a keserű, fanyar, gyomrot összehúzó ital ellen. A megszokás a belső szervekig képes átformálni az embert. Az én belsőmön végigfutott egy hullám és megrázott.
     Rá kellett döbbennem, ez csak akkor lehetséges, ha valamit közvetlenül érint. Láttam magam, amint a munkában átvirrasztott éjszakák után, kávé helyett egyre erősebb teákat iszom, amíg egy reggel, magam is ki nem főzöm a tealevelekből ezt a sötétséget. Ilyen töménységben az sem számít, ha zöld tea. Sőt, amit ittam, abban éppen a félbehagyott fermentálás volt a kétségbeejtő. A levelek megőriztek valamit az eredeti színükből, de méretük alapján feketévé kellett volna érniük, s jól összesodorva csak a forró vízben lett volna szabad, virágszirmokhoz hasonlóan kinyílniuk. Mivel a teafű csomagolása a régi, csalást gyanítottam. Ilyen színben csak a legfinomabb ágvégi hajtások maradhatnak meg a kíméletes kezelési mód miatt. Csak óvatosan lehet őket a finom aromájuk miatt erjeszteni-fülleszteni. A kereskedő érdektelensége, a csomagolás igénytelensége kapcsán szinte láttam az indiaiak „gazdag nyugatiakat” lenéző viselkedését. „Ha mi, emberek nem érdekeljük őket, igyák ezt, nekik ez is jó lesz.”
     Andrásnak húsz év fogyasztás után észre kellett volna vennie ezt az ordító minőségromlást. Az évtizedes hozzászokás persze sok mindennel ámíthatja az embert. Egyszer azonban minden kicsorbul. Eltört a tőle kapott bögrém, s eszembe jutott ez a lelkiismeretfurdaló korty.

Attól kezdve azon kaptam magam, hogy a viselkedését figyelem. Napokon át követtem a mozdulatait. Az az íz nem hagyott nyugodni. Én annak idején előbb a fekete teával, majd az éjszakai munkával hagytam fel. Hónapokba telt, mire egészséges mértékig kialudtam magam. Megpróbáltam Andrásnak felvetni a természetes életritmus kérdését, hátha beszélgetés közben kinyílik belőle valami. Sokra nem jutottunk, de legalább ajánlhattam neki menta teát. A virágos hajtásokat én szedtem, magam szárítottam, de ez sem segített, mint ahogyan az sem, hogy elmeséltem neki régi füves kertem történetét.
     A vidéki kert művelését a fővárosba költözésemmel fel kellett adnom, csak ez a tőről hajtó borsmenta maradt meg szüleim felügyeletével. A virággal szárított növény nem olyan mindent elnyomóan mentaízű és illatú. Megkóstolta, de nem fogadta el az ajándékot, pedig egy öreg, angliai útját idéző teásdobozban kínáltam.

Egyszer egy kínjait mutogató harcos-színészt invitált be a könyvtárba. Arról is megfeledkezett, hogy ott voltam. A „harcos” eukaliptuszlevélbe csavart indiai cigarettát kínált neki. Elfogadta. Értőn szívogatott belőle. Amikor elmentek, úgy tűnt, természetesnek vette, hogy ott vagyok, mert Indiáról kezdett beszélni: „csak a sör oltotta a szomjam”. Mást nem is mert inni, csak palackozott, csírátlanított sört.
     Eddig azt hittem, semminemű alkoholt nem fogyaszt. De ezzel most az a kérdés került előtérbe, hogy mit eszik? Erőltetni kell az emlékezetemet, de nem jut eszembe olyan kép, amikor enni láttam volna. Mintha szégyen lett volna a számára. Pedig ha valóban nem vesz magához „emberi” ételt, akkor mit kezd azzal az éhséggel, aminek ettől a keserű létől rá kell törnie?
     Kértem magamnak ebédszünetet. Rendszerint valóban éhes is voltam, de teájának az íze nem akart elmúlni. A keserű íz sokáig megül a nyelv hátsó részén, és szinte minden, aznap ivott ital ízét megváltoztatja. Amikor beléptem a könyvtárba, még hetekig érztem ezt az ismeretlen eredetű keserűséget. Attól kezdve nem álltam meg a menta teánál. Beszéltem neki arról, hogyan élénkít a tea, miként szabadítja fel a májból a tartalékokat. Megkérdeztem:
     – Vajon minek lehet a pótszere? Hogyan issza a legtöbb ember? Úgy mint a gyümölcsöt: édesítve, citrommal. De minden arománál és forrázatnál többet ér a friss gyümölcs. Egyszer én is elájultam, mert a méregerős, üres teától és az elégtelen étkezéstől leesett a vércukorszintem. Az ajtófélfának esve megrepedt az orrcsontom, a fejemet a kőpadlóra ejtve agyrázkódást kaptam. – Legalábbis próbáltam ráijeszteni.

Így ment ez fél évig. Karácsonykor adtam neki egy nagy üveg lekvárt, saját összeállítású, „diákcsemegének” szánt olajos magvakkal és aszalt gyümölcsökkel. Egyszer ugyanis megláttam, miket vásárolt az étkezési utalványából. Az alacsony gyümölcstartalmú „ízek” miatt megszántam. Most csak azért volt kénytelen a saját normái szerint elfogadni őket, mert ezt a barackot én magam főztem, a kertünkben termett gyümölcsökből. Aztán persze még az ünnepek után is, szemrehányóan jegyzete meg, hogy „nem szoktunk egymásnak ajándékot adni”. Én önérzetesen azzal vágtam vissza, hogy ez így nem igaz, inkább úgy a pontos, hogy „ez nem kötődött eddig az általános elvárások, szokások kitüntette alkalmakhoz”, hiszen eddig akkor adtunk egymásnak képeket, könyveket, filmeket, amikor eszünkbe jutott. Ezt már meg sem hallotta. Az említett dolgok életének szerves részét képezték, nem tekintette őket „ajándéknak”. Továbbra is az adósomnak érezte magát. Ez az adósság nem anyagi jellegű volt, hanem valamiféle csillapíthatatlan szeretetéhség, melynek a kielégítéséről már régen lemondott. Ha azonban ez tényleg így lett volna, akkor nem lett volna szabad olyan hevesen reagálnia, amikor az épületben lévő gondnoki lakásomba hoztam kedvesemet. Később e feszültségek miatt költöztünk vidékre.
     Minél inkább próbáltam „beszélgetni” vele, annál inkább védekezett. Tettetni kellett magam, tüntetőleg azt mutatni: nem érdekel, mi van vele. Ilyenkor el-elszólta magát. Ezekből a morzsákból tudom, hogy amikor lejárt a munkaideje, esténként itt maradt a fordításait javítgatni, szerkeszteni, nyomtatni, majd előkészült a filmvetítésekhez tartott előadásaira. Ezután este 9-10 körül otthon folytatta a fordítói munkát. Néha aludt egy kicsit, néha a csillagok álláshoz igazodva kiment valahová a hegyekbe, a maga építette távcsövével az eget kémlelni. Később már alvás helyett is az égbolt mélységes magasságaiba fúrta a tekintetét.
Az olvasnivalóival is elszámolt. Még csak negyven múlt, amikor elkezdte szétosztogatni azokat a könyveit, amelyeket hátralévő életében már biztosan nem fog elolvasni. Persze, ha nincs helyszűke a lakásban, s az ő gondolkodásában nem ütközött volna olyan rettentő (vagyis anyagi) nehézségekbe egy újabb könyvespolc felállítása, még hosszú ideig kitartott volna az életét alkotó könyvek mellett. Így is rengeteg olyan gyermekkori élmény maradt a polcokon, a polcok mögé esve, amelyektől nem tudott szabadulni.
     Az új könyvek a halálról szóltak, a halálra való felkészülést írták le. Ezekkel elégedetlen volt, angolból fordítva maga állított össze egy újabb gyűjteményt. Majd ezután már láthatóan is, tibeti gyakorlatokba kezdett. Talán éppen ezért, mégsem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e vagy sem. Amikor a titkárnő hivatalos hangnemben, ami ezen a munkahelyen meglehetősen szokatlan volt, közölte velem, hogy meghalt, és én lépek a helyébe, azon tűnődtem, csakugyan ezt akarta-e?
     Vagy egyszerűen már nem volt elég ereje visszafordulni? Négy év telt el azóta. Hiába meséli az édesanyja, utolsó búcsúzáskor milyen erősen szorította a kezét... ő sem tud minden kétséget kizáróan meggyőzni, sem arról, hogy szándékos volt a „kilépés”, sem arról, hogy maradni akart volna az emberek között. Abban sem vagyok biztos, hogy a sok belefektett munka ellenére valóban felkészült a végső távozásra.

Két évvel azután hunyt el, hogy megízleltem a napi keserűségét. Még el sem juthatott hozzá, mennyien köszönik a haldoklók számára útmutatást nyújtó könyvét. Előszava után sokan felismerték, a tibeti mesterek szava valóban megszólal, és az ő hangszínével beszél hozzánk. Majd a könyvét, saját halotti szertartásaként kénytelen voltam magam felolvasni, a „könyvtárunkban”, mert helyette is felháborodtam a temetése körüli értetlenségen és érdektelenségen. Barátai, beszélgetőtársai közül többen keresték s tőlem tudták meg, mi történt.
     Úgy tűnik, a két év alatt minden nap tett valamit a saját halála érdekében. Alvás-, álom-, táplálékmegvonás... Ha történelmi közösségben teszi, híres szerzetes válhatott volna belőle, hiszen a barátok visszatartó ereje, a magány közössége, a megváltás gondolata nem engedte volna csak úgy távozni. Még évekig csodálkozhatott volna az élet szépségein a maga építette pokoltornácról. Erre még azelőtt figyelmeztettem, mielőtt belekóstolhattam volna az életébe.
     Amikor 1994-ben először léptem be könyvtárába, a mottóként választott Hamvas-idézet után feltűnt embertelen humanizmusa, arctalan udvariassága. Borges és Hamvas kapcsán, kiket szívesen megidézett a könyvtárába, úgy próbáltam figyelmeztetni, mintha csak a két szellemet hallottam volna beszélgetni egy esős délután a könyvek között. A betűt mindenek fölé helyező emberről, a „diabolikus filiszter”-ről, az ördög hivatalnokáról beszélgettek, aki nem akarja tudomásul venni: a könyvtár a feledés csarnoka, amire Platón figyelmeztet, így minden szépségével együtt is, csak Psziché alvilági palotája lehet, ha a könyvek az emberek helyett emlékeznek, felvágatlanul. Az egészből abba akaszkodott bele, hogy én magát Borgest tartom ilyen ördögi alaknak, pedig szerintem a célzás egyértelműen neki magának szólt. Nem gondoltam, hogy ilyen szinten azonosul az argentin író alakjával. A természetes gondolkodói reakció az lett volna, ha részben vagy egészében egyetért a gondolattal, s akkor hozzá teszi: „a feledés tornáca is”, hiszen az emlékezés és feledés egymástól szétválaszthatatlan folyamatok.
     Hagyatékában volt két spanyol füzet: egy Aleph és egy Ficciones, Borges talán legjobb elbeszéléskötetei. Még életében rám testálta őket, de a többi ígéretével együtt ezeket sem tudta már beváltani. Egyszer már megkaptam a könyveket, amikor megegyeztünk abban, hogy Tarkovszkij filmművészete mellett fontos lenne a hallgatók számára, ha megismerkedhetnének Borges elbeszéléseivel. Úgy terveztük, együtt beszélgetnénk velük, előttük a történetekről, kapcsolataikról és hátterükről. Még életében megkaptam a spanyol szövegeket, hogy ha van kedvem, hasonlítsam össze a fordításokat az eredetivel. A beszélgetéseket a félév kezdete előtt néhány héttel lemondta. A hagyatékában olyan nyelvtani jegyzeteket, szószedeteket találtam, mintha egyedül csak Borges olvasása, vagy a Borges-zel való beszélgetés miatt tanult volna meg spanyolul. Összeillesztve emlékképeim mozaikjait, mintha ez a nyár egybeesne azzal, amikor távcsövét kezdte építeni, s a könyvek betűitől Isten betűje felé fordult.
 

Utóirat

1. A távcsövét vették meg a legelőször, ha nem számítom a könyvfelvásárlót, aki nem a gyászhírekből, mivel ilyen nem jelent meg, hanem egy „súgójától” értesült a „fordító” haláláról, s néhány nagyszótártól, sorozat számba menő többkötetes műtől szabadította meg az édesanyát. A számítógépét is „kitakarították”, majd eladták. Mindig többszörösen archivált, így a hagyatékból minden bizonnyal csak az utolsó hetek munkái, fordítások hiányoznak: orosz katonatörténetek Afganisztánból, Pu szung ling furcsa históriái...

2. Az orvos számára is rejtélyes volt, mi történt. A boncolás alapján úgy tűnt, húsz éve hordozott magában valamiféle egysejtű élőlényeket, akik Indiában költöztek a testébe, s egészen addig békességben éltek, mígnem egyszer egy megfázás, vagy influenza szövődményei, az elégtelen étkezés miatt a gyomrához kapcsolódva fel nem borították ezt az egyensúlyt, s így az egysejtűek fokozatosan felemésztették a máját.