Egy klasszikus író születésének vagy halálának évfordulója mindig kitűnő alkalom arra, hogy az irodalomtörténészek megkíséreljék az életmű újraolvasását és újraértelmezését, ezzel együtt sor kerüljön az addigi recepció újragondolására, szükség esetén átértékelésére, a rögzült interpretációs stratégiák, kanonizációs pozíciók esetleges felülírására, illetve újabb szempontokkal történő gazdagítására. Ezeket a célokat tűzték ki maguk elé a kilencvenes évek második felében az Újraolvasó sorozat szerkesztői, amikor Ady Endre, József Attila, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc műveinek újraértelmezését kísérelték meg. A sorozatból sajnálatos módon kimaradt a Móricz-újraolvasás, amely a szakma részéről egyébként is csak jelentős késéssel indult meg. Pedig fokozottan indokoltak az újraértés műveletei olyan oeuvre esetében, mint a Móriczé, amelynek recepcióját évtizedeken keresztül az egyoldalú realista megközelítés uralta, amely kizárólag a művek referencialitását üdvözölte, nem figyelt nyelvi-stilisztikai megalkotottságukra, Móricz nyelvteremtő képességére, s ezáltal elfedte a szövegek valódi értékét. Nem véletlen tehát, hogy Móricz regényeit és novelláit hosszú időn át közöny és érdektelenség vette (és talán még veszi is) körül. Minden bizonnyal ösztönzőleg hatott az újraolvasást nélkülözhetetlen feladatuknak tekintő irodalomtörténészekre Móricz egyre fokozódó jelenléte a kortárs magyar irodalomban. (Sokatmondó ugyanis az a folyamat, ahogyan a teljes körű Móricz-felejtés közepette a nagy író hatása beszivárgott kortárs alkotóink gondolkodásába és munkáiba. Utalhatunk itt Esterházy sokszor idézett mondataira, vagy Nádas Móriczot értékelő megnyilatkozására egyik interjújában, de folytathatnánk a sort Tar Sándor, Szilágyi István, Márton László, Láng Zsolt, Háy János, Grecsó Krisztián és mások szövegeinek említésével, amelyek termékeny módon dialogizálnak a Móricz-opuszokkal.) Az első jelentős újraolvasási kísérleteket A magvető nyomában (1993) című kötet közölte, majd ezt követte – a címével éppen Esterházy esszéjére utaló tanulmánygyűjtemény – A kifosztott Móricz (2001), és feltétlenül meg kell említenünk, hogy 2004-ben, az író születésének 125. évfordulója alkalmából megjelenő tanulmányok, tematikus folyóiratszámok ugyancsak újabb távlatokat nyitottak meg az interpretációban.
Ugyancsak abban az évben rendezték meg Nyíregyházán azt a konferenciát, amelynek szerkesztett anyagát most az asztalunkon fekvő kötetben olvashatjuk. „Amikor Az újraolvasott Móricz címet választottuk, az ismertebb vagy kevésbé olvasott Móricz művek elemzését, újragondolását kértük. Olyan friss olvasatokat, amelyek joggal kelthetik fel az érdeklődők figyelmét, hogy újból kezükbe vegyék a Móricz műveket, s a konferencián hallottak alapján ők maguk is kialakíthassák a maguk Móricz olvasatát” – fogalmazza meg világosan Margócsy Klára az előszóban a konferencia (illetve a kiadvány) koncepcióját. A könyv három egységre tagolódik. Az első rész inkább bevezetésként funkcionáló, az értelmezéseket megalapozó és recepciótörténeti áttekintést nyújtó tanulmányokat közöl, míg a következő kötetegység a műértelmezéseket sorakoztatja fel, az utolsó rész pedig átfogó, újabb művelődés- vagy irodalomtörténeti adalékokat bemutató írásokat tartalmaz.
Görömbei András a Móricz-művek recepciójának történetét tekinti át Ady és Schöpflin kritikáitól egészen az elmúlt években meginduló újraértelmező tanulmányokig. Hangsúlyozza, hogy az életmű egyoldalú elemzései, vagyis azok a megközelítések, amelyek a népi realizmus és a tükrözésesztétika mentén vizsgálták a szövegeket, s esztétikai értékként csupán referencialitásukat emelték ki, sajnálatos módon hozzájárultak ahhoz, hogy az 1970-es és 80-as évek döntő prózaváltozásai tükrében a Móricz-oeuvre sokak szemében korszerűtlennek bizonyult. Ugyanakkor az irodalomtörténész folytonosságot vél felfedezni a szakirodalom bizonyos korábbi eredményei és az újabb olvasatok között: „Már-már divat lett az utóbbi két évtizedben például Czine Mihály Móricz-képének a lebecsülése olyan érveléssel, hogy érvényét vesztette az az irodalomszemlélet, amelyik a népi irodalom örökségének folytatójaként a szociális és morális szempontok fontosságát hangsúlyozta, Móricz életművének nemzeti önismereti értékeit emelte ki. Ezzel szemben én azt látom, hogy az újabb Móricz-olvasások nem cáfolják Czine Mihály Móricz-képét, hanem új szempontokkal gazdagítják azt. Az új recepció érdekes módon éppen azokat a műveket állította új megvilágításba, amelyeket Czine Mihály is a Móricz-életmű legértékesebb darabjainak tekintett.” Görömbeinek természetesen igaza van abban, hogy az újszerű megközelítések sem negligálhatják teljes mértékben a szövegek referencialitásának, társadalomábrázolásának vizsgálatát, de ezzel együtt – ahogy már utaltunk rá – nélkülözhetetlenné vált a népi realizmus időszakában rögzült és megmerevedett interpretációs sémák átértékelése, felülírása és új értelmezések létrehozása. Margócsy István is kimerültnek és túlhaladottnak tekinti a korábban fellebezhetetlennek vélt Móricz-képet, amikor így fogalmaz: „az a forradalmi-népképviseleti elveket preferáló fejlődési sor és értékrend, melyet a Nagy Péter-Czine Mihály-féle Móricz-életmű- interpretáció sugallt vagy sulykolt, mára teljesen elvesztette érvényét és hitelét”. Gintli Tibor is úgy látja, hogy a „Móricz-próza iránti befogadói érdeklődés megélénkülése […] a hagyományos értelmezői beállítódások megváltozásától várható”. Egy nemrégiben megrendezett kerekasztal- beszélgetésen Tverdota György ugyanakkor úgy fogalmazott, hogy már az újabb Móricz-recepcióban is észrevehető bizonyos sémák kialakulása. A legfrissebb tanulmánykötetben olvasható írásában éppen ezért hangsúlyozza: Móricz „rehabilitációjának […] nem biztos, hogy az a legcélravezetőbb módja, ha a modern narratológia törvénykönyvével a kezünkben összevont szemöldökkel sorban levizsgáztatjuk az elbeszéléseket és a regényeket”. Ehelyett a szövegekkel való párbeszéd kialakítására kell ügyelnünk, s mindig „nyitottnak kell maradni az iránt, amit a mű üzen”. Balassa Péter is erről beszél, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy habár a „kortárs irodalomtudomány prózafelfogása új értelmezési stratégiákat javasol a szövegolvasáshoz, de a Móricz-corpus mintha ellenállna ezeknek az interpretációs eljárásmódoknak”, vagyis az életmű „olyan recepciós problémákat támaszt, amelyek túlmutatnak a hivatalos kanonizációs mozgások sokszor egyáltalán nem szakmai motivációi támogatottságának vagy azok megvonásának segédkonstrukcióin”. Ezért az újraértés folyamatában „magukhoz a szövegekhez kell fordulni, hogy felfedezhetőkké váljanak azok a poétikai struktúrák, amelyek az értelmező tevékenység előtt oly nagy akadályt képeznek – valószínűleg radikális újszerűségük miatt”.
Ha már Balassa megállapítását idéztük, meg kell említenünk, hogy a kötet egyik legjelentősebb írása az Átok és panasz című tanulmány. Tudjuk, hogy Balassa Péter felkérést kapott a Korona Kiadótól, hogy új értelmezési szempontokat kínáló sorozata számára készítse el Móricz- monográfiáját. Sajnos ez a munka az esztéta halála miatt félbeszakadt, csupán néhány elemző esszé került publikálásra. Beke Judit, Balassa értő és szorgos tanítványa mások segítségével kezébe vette a szellemi hagyatékot, lejegyezte és kommentálta tanára előadásait és óravázlatait. A Palatinus Kiadó pedig életműsorozatot indított útjára, amelynek keretében a közeljövőben talán a Móricz-értelmezések megjelenésére is számíthatunk. Az újraolvasott Móricz című konferencián Beke Juditnak jutott az a megtisztelő feladat, hogy a rendelkezésre álló anyag alapján felvázolja Balassa Móricz-recepciójának főbb csapásirányait. Az így megszületett tanulmányban egy nagy tudós elemzői koncepciója, értelmezői stratégiája rajzolódik ki. Balassa szerint a Móricz-oeuvre eredményes újraolvasásának legfőbb biztosítékát nem a „realista kánon fogalmának újraértelmezése jelentheti, hanem a művészi nyelvhasználatban létesülő többértelmű valóság elmélyült vizsgálata. Ez az olvasói opció úgy is értelmezhető, hogy a XX. századi magyar próza korszakváltó jelentőségű nyelvi fordulata minden jel szerint a Krúdy-, Kosztolányi- és a Móricz-életműhöz köthető.” (28.) Ennek jegyében vizsgálta az Árvácska, Az Isten háta mögött és a Sárarany című regényeket. Nem véletlenül állította elemzései centrumába azt a móriczi radikalizmust, amely például „a pedofília, homoszexualitás, gyilkos karakterű evésirigység, valamint a kannibalizmus-jellegű, saját animalitására csupaszodott, ön- és közveszélyes koituszvágy jelenségei felé fordul”. (41.) Ha pedig mindemellett nem hagyjuk figyelmen kívül az esztéta azon fejtegetéseit, amelyek az első generációs értelmiségivé válás elemi undortapasztalattal terhes traumájára mutatnak rá, közelebb kerülünk ahhoz a gondolatmenethez, amely során Balassa „a Móricz- életműben egyfajta új felvilágosodás szellemi mozdulatát vélte fölfedezni, értve ezen a fenti problémák átvilágításának kérlelhetetlen igényét”. Ily módon pedig az is világossá válik, hogy a posztmodern nagy teoretikusa miért kezdett egy olyan életmű újraértelmezésébe, amely gondolkodói alkatától látszólag távol áll.
Margócsy István a Míg új a szerelem című regény elemzésére vállalkozott. Olyan művet választott tehát, amely a mögöttünk hagyott évtizedekben – éppen a fentebb vázolt kanonizációs stratégiának köszönhetően – kihullott a kánon középpontjából. A kortárs irodalom fejleményei, a posztmodern regénypoétikai eszközök ismeretében konstruálja meg olvasatát, szakítva az eddigi recepcióval, amely ezt a művet teljesen egyszólamú, főhős-központú vallomásként fogta fel. Szerinte a Míg új a szerelem „egészen különös figyelmet érdemel – talán épp azért, mert annyira elüt a megszokott Móricz-sémáktól. Oly szélsőséges narratív és modalitásbéli váltásokat találunk benne, hogy alig hihetünk szemeinknek. Egy olyan írói fogás pedig, melynek során a narrátor egyszerűen elaltatja hősét, s míg ő alszik, elmélkedik velünk, olvasókkal, az elbeszélés nehézségeiről, utána pedig figyelmeztet bennünket, hogy ébredezik a hős, jó lesz visszatérni a fikció világába – a posztmodern világlátás oly sokértelműségét közvetíti, ami Móricznak akár egészen közvetlen időszerűségét sejteti.”
Angyalosi Gergely az Életem regénye értő újraolvasását interpretálja, míg Eisemann György a Móricz-szövegek intertextualitásának funkciójára mutat rá, miközben a beágyazódó vendégszövegek a szereplő mint befogadó olvasásának tárgyaként jelennek meg. Gintli Tibor a realizmus-fogalom korábbi beidegződéseit vizsgálja felül, és újabb megközelítéseket javasol a Móricz-életmű kapcsán: ugyanis „ma sokkal inkább úgy látjuk, hogy a realizmus a romantikának egy változataként fogható föl, amely olyan összetett módon viszonyul a maga fődiszkurzusához, ahogyan például a népiesség: azaz számos poétikai jellegzetességében osztozik, miközben több ponton szembe is fordul vele”. Az ily módon meghatározott romantikus réteg ugyanakkor „nem a 19. század magyar prózáját idézi, hanem a romantika hagyományából táplálkozva, a modernség hatásaitól átjárva olykor már az expresszionizmus felé mutat. A romantika tehát nem történeti jelenségként, hanem élő, átformálódó hagyományként van jelen Móricz prózájában”. Gintli megközelítése is azt erősíti, hogy a móriczi szövegek poétikájára „a sokféleség és a termékeny ellentmondásosság” lesz jellemző, mint ahogy kitűnő elemzésében, Az Isten háta mögött című regény kapcsán ki is mutatja.
Cséve Anna választása egy olyan novellára esett, amely nem hullott ki a kánonból az elmúlt évtizedek során, hanem éppen ellenkezőleg, mindvégig az életmű egyik emblematikus darabjaként tartották számon. „Ha az értelmezés-történet csendes ünnepet ül a remekmű említésekor, felvetődik a kérdés, mi lehet a speciális ebben az írásban, mely feltáratlanul hagyja önmagát. Talán az, hogy – mondjuk ki – nem értjük részleteiben” – vezeti fel alapos, finom rajzolatú értelmezését a szerző, amelyben kitér a novella négy szövegváltozatára, elsősorban arra összpontosítva, hogy a korrekció, az átírás poétikai eljárásainak és eredményeinek vizsgálata mennyiben módosíthatja korábbi Tragédia- olvasásunkat, és milyen újabb szempontokkal gazdagíthatják a novella recepcióját. Baranyai Norbert egy olyan Móricz-regény, A boldog ember újraolvasását végzi el, amelynek recepciótörténete szintén nem váltott ki jelentős vitákat a különböző értelmezői közösségek között, egyaránt elismerően szóltak róla. Mára azonban, az újraolvasó műveletek ellenére, ez az opusz marginalizálódott, vagyis „jelenkori önértésünk – cáfolva az olvasástörténeti hagyomány egységes értékítéletét – nem igyekszik termékeny újraolvasás keretei között párbeszédet kezdeményezni a szöveggel”. A boldog embert évtizedeken keresztül a magyar parasztábrázolás olyan remekműveként interpretálták, amely „egy valós személy életrajzának tükrében olyan hitelességgel tudja megmutatni a magyar falu lakosságának életkörülményeit, amire igazából sem tudományos igényű leírás, sem a legtöbb hasonló tárgyú szépirodalmi alkotás nem volt képes”. Éppen „a róla folytatott termékeny diskurzus hiánya, az értelmezéséhez kapcsolódó tartalmas viták elmaradása tette A boldog embert egy elismerésre méltó, de alapvetően a múlt horizontjába tartozó «emlékművé»”. Mindez fokozottan indokolttá teszi a regény újszerű, annak nyelvi-poétikai összetettségét feltáró elemzését. Baranyai – elemzése summázataként – megállapítja, hogy „A boldog ember már csak azért is tekinthető különlegesen kiemelt jelentőségűnek a Móricz-életműben, mert olyan elbeszélőforma keretei között részesíti a befogadót […] igen összetett olvasói tapasztalatban, amelyet a recepciótörténeti hagyományban a valóságreferens olvasói szokásokat leginkább kielégítő műfajként tartanak számon. A szociográfiai és az életrajzi elbeszélés szintéziseként hagyományozódott alkotás azonban a társadalmi visszásságok taglalása mellett/helyett olyan egymással vitázó szólamok terepévé teszi a szöveget, amelyek a műalkotás mibenlétéről folytatott dialógusként értelmezhetők”. Érdekes tanulmányt tesz közzé a kötet szerkesztője, Onder Csaba is, aki Móricz első hat regényét olvassa újra, vagyis a kronológia mentén szakította ki és tette vizsgálat tárgyává az életmű egyik szeletét.
A kötet utolsó egysége tágabb irodalom-, illetve művelődéstörténeti kontextusba helyezi a Móricz-életmű, illetve -biográfia valamely mindezidáig feltáratlan mozzanatát. Márkus Béla Bethlen Gábor arcai című tanulmánya hatalmas művelődéstörténeti-történelmi háttéranyagot mozgat meg, miközben szerzőnk a fejedelem portréját Móricz Erdély- trilógiája, Makkai Sándor Ördögszekere és történelmi esszéje, illetve Sütő András Nagyenyedi fügevirág című irásának tükrében rajzolja meg. Tverdota György is az Erdély egy részletét ragadja ki, s azon keresztül mutatja be Móricz nyelvi bravúrját. Kabdebó Lóránt tanulmánya pedig Móricz és Szabó Lőrinc kapcsolatáról értekezik.
Az itt bemutatott tanulmánygyűjtemény jó bizonyság arra, hogy szorgos irodalmárok fáradoznak azon, hogy az „emlékmű” termékeny újraolvasás keretében életre keljen, s a Móricz-felejtés helyett végre kialakuló Móricz-kultuszról beszélhessünk. A Gintli Tibor által is szükségesnek tartott értelmezői átalakulás talán akkor lehetne igazán hasznos és célravezető, ha az elemzések magukba integrálnák az említett két irányvonalat, vagyis a valóságábrázolásra és a nyelvi-poétikai megkomponáltságra egyaránt fókuszáló megközelítéseket. Ebben az esetben ugyanis nagyobb lenne az esély arra, hogy az újabb kanonizációs javaslatok az irodalomoktatásban is meggyökeresedjenek, és az újraolvasó irodalomtörténészek munkájuk során partnerekre leljenek az általános és középiskolai tanárokban, s ily módon még nagyobb esélye lehetne az író újrafelfedezésének.