Tandori Dezső 
Az ismétlődés szívszorulta
(Átkelés Pesten – és Budán) 
  
  

Kelleni is az kell – ahhoz –, hogy kelljen. Eleve nem kell. Teli szájjal mindenesetre azért ne sírj; ha egyáltalán. Köpd ki, amivel tele a pofád. Moss fogat, szokásod szerint: mutatójával dörzsölje a fogkrémet a kéz. Fogkrém vágyak ellen. Evésre ez feltétlen vonatkozik. Legjobb, ha nincs fogkrém; nincsenek vágyak. Mentem így Párizsban, átkeltem, rövid út volt: látogatóba. Fogkrém, persze, velem. Gyakoroltam egy lóverseny-szót. Balance. A mérlegelő hely. Ki is ejtettem. Döbbenet: egy tekintet. Mellettem görkorcsolyázók húztak el, egyikük azt hihette, őt intem jobb egyensúlyozásra. Eleredt az eső, ücsörög- tem azért, korán volt, cigarettáztam. Fogkrémhez már nem volt kedvem. Bliktri beengedtek a bonyolult zárú kapun. Gyanús küllemem ellenére? Fülig húzott fekete sapka, rongyos vállú farmerdzseki. Beengedtek. Átkelés, csekély átkelés Párizson, céllal. Egy tréfa, evidencia-kitalálás: megyek valahová, senkit se találok ott, vidáman térek vissza oda, ahol lakom. Kérdik: mi ez a nagy jókedv, hol jártam? Nagy jókedv? Ezt kérdezem vissza dermedt, fanyar arccal. Érthető? Hogy ilyet kérdeztek… hogy őket otthon leltem stb. 
     Erről még később. Ez nagyon nehéz kérdés. Mai budai átkelésem során töprengtem rajta: a „senkihez sincs már közöd” dal-vers értelmezhetőségén. Egyezzünk meg egyelőre ebben: az átkeléshez is az kell, hogy kelljen átkelned. 
     A mai napról több minden mondható. Ez a „több minden” is furcsa kifejezés. A magyarban: a „több minden” – kevesebb, mint a sima „minden”. Van ennél, persze, már valamirevaló, megélt, vérre menően elvfilozofálás: „aki véget szánt életemnek, vessen is véget neki” etc. Vagy: Aratódal. Ez legyen a címe. Netán: véget szántok életemnek? szántok, vetek, aratok. Az első kérdés az égi hatalmakra vonatkozhat csak. S a többi. 
     Ma június 5-e van, s az 5-ről a 6-ra úgy jutok, hogy hét éve halt meg Szpéró. Madaram, aki kétszer változtatta meg életemet: mikor idekerült hozzánk… és amikor …elment. Ám erről sokat meséltem már. Lementem füvet szedni a még élőknek – hárman vannak, ketten kicsit idegenkednek tőlünk, ők is szorongatóan fontosak, de hangjukat hallva mintha a „kintiek” dalolása, kiáltozása szólna, viszonylagos már, itthon vagyok-e, kint-e „a világban”. Fűszedés során meglátogattam a „21-ek” sírhelyeit. Erre van a vers, egy koan: „Ne rángassatok. / Én 21 tojásból / vagyok rántotta.” Na ja. 
     Sokat hallgatok ma egy Trabant zenét. Várnagy Tibortól kaptam. Liget Galéria. Ahol kiállításom van, három. Húsz évre vissza, papíros lapok. Kaptam a Trabant együttes zenéiből. Van ez az átkelős, lassú szám. M. M. énekli. Milyen jó. Elemien az. Szövege, mely – persze – az előadással együtt él, és a zenészek munkájával, végig megszólít. Szólít. Mondom, átkelés. Mindjárt rátérek, amire – mondtam – visszatérek. Itt lesz az akkor. 
     Itt van, ebben a nótában, hogy van egy olyan „fényes érzés”, ahonnan nincs visszanézés. S ez cipel át a városon, a háztól el, mely akár ledőlhet, csak ellopta az időmet. Nyilvánvaló, hova utazom, honnét hova… mi minden eszembe jut erről! Régi koanjaim. Érdekes, ahogy a Töredék Hamletnek kötet kicsit Wittgenstein kedvére tett talán, poszthumusz, hogy filozófiát költészetben valósított meg, így Vető „Kínáék”, a Trabant, és M. M. nagyon az én „Tőled távolabb-e, hozzád közelebb-e? Tőled se, hozzád se, távol se, közel se” húromat pengette meg, ismét csak egy szívszorulás, részemről, legalább huszonötször meghallgattam a nótát másfél nap alatt, balance! „Távolról még messze van”, mármint ahová utazik az átkelő, „közelről meg még jobban”. Bizony, ez ilyen. Szemem sarka megremeg. „Nekem aztán egyremegy”. A dal szövege. És ez végződik azzal, hogy „senkihez sincs már közöd”; és ez az a nehéz dolog. Egyebek között.
     Előbb az ismétlődésről. Két mozzanat. Feljegyeztem, egy ilyen átkelés során – másoltatni, postázni, bevásárolni, de főleg útközben jegyzeteket készíteni jártam – : amit állandóan un az ember, de nem un meg, az érdekes. Az mégis érdekes lehet. Átkelés a Krisztinavárosba innen a Duna-partról. Félek a Tabán felé menni. Egy: a sírjaiknál kötök ki; kettő: nem elég érdekes az út, már, hogy 57. éve itt lakom. Akkor: inkább az Alagút. Az eleve unalmas, sivár, az csak „jobb” lehet, mint várnám. S jobb is lett, nemegyszer, jóbarátok láttak kocsiból, egyszer rám is köszöntek, megvártak. De hogy iskolába „kellett” mennem az Alagúton mindig – írtam egyszer, nekem a szabadság jelképe is immár. Ismétlődés. A Töredék…-ből eszembe ötlött ma, fűszedés közben: „Ó, ismétlődés… Húha, ez a II. töredék!
Ki gondolta! Persze, semmi meghatódás; közben egy tuttó sport klippet is nézek, a Whale banda, Pay For Me. Pilinszkyvel megállapítottuk egykoron: talán a You Are My Destiny „a nóta”, és az Ilyen hosszú távollét „a film”. Na ja, megint. Ám ahogy a bevezető dobolást meghallottam a másik szobából, még élő három madarunk mellől, ahogy a Töredék… kötetet kikotortam, szaladtam vissza ide, a géphez, a klipphez. Ez valami „belső kör”, jó, ez a kezdés. Hát akkor.
     De a vers. Fűszedés közben ugrik be, erről az egész témáról… hogy átkelés …unás és érdekesség… elmúlás…unalomig, szívszorulásig, mert örökké „érdekes”, hát érdekes, az…ez aztán érdekes. Ennyi halál. Érdekes, érdekes.
     Mi lesz? Közöm: kihez, mihez? Persze, valami kiegyezés kell, „milyen alapon élni tovább”. Nem elég: meggyőződés nélküli a végvetés, az csak egy adott az-a-pillanat-épp. Mindjárt jön az 1963-as vers, erre is. A II. töredék. Aztán: bármennyire 57-59 kiló vagyok is, ekkora „akármit” lemészárolni. Mint bálna, a parton, heverni, „aztán?” Az együttes neve Bálna. Whale. Semmi üzenősdi, Úr! Ne fürkész engem, kedvezésekkel. Maradj Ezékiel istene, aki útjaink szerint ítélsz, ezt a pofánkba is törlöd, semmit sem bocsátasz meg, nem felejtesz, elpusztítasz minket. Én, erre jöttem rá, mindenkit „undercover”-nek gyanítok. Nem is. Mint az Ilyen hosszú távollét clochard-ja, jót akarok mindenkinek, kedvekre tennék, csak azt ne kívánják, hogy azt tudjam, magamról, amit ők tudni vélnek, de én nem tudok, mert kiesett a memóriám. Inkább ajándékok…képkivágások stb. Tehát „alien” vagyok, s nem mások undercoverek, hanem én vagyok az, aki nem az Ezékiel stb. istenének gyermeke, hanem a madaraké, bevallhatom, mint Tarantino Reservoir Dogs-ja végén a szegény Freddy Orange: I am a…bird, I'm sorry, I'm so sorry. ikor pedig már úgy megértettem, néha rendesnek is találtam az emberi dolgokat, ahogy az undercover Freddy-Orange egy bűnözőt a bandából, meg siralmasnak a végpusztulásos emberi alaphelyzetét. Szpéróékkal kellett felvennem itt a kapcsolatot. Ha mind meghalnak, azért kell túlélnem  őket, azért marad csak az ismétlődés szívszorulta is. Mert madár vagyok. Weöres: Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem. Az Ezékiel istene ki akar faggatni engem. Ezért ad „príma” ötleteket, evidenciatörténeteket: meséljek, kotyogjak. De mit akarna megtudni? Fogalmam sincs semmiről. Csak hogy „inkább” madár vagyok. A madarak nem akarnak semmi „hitchcockit”. Azt az emberek akarják egymással. Nem egészen értem, mit játszanak.
     Nem szeretem a nyakra-főre „működik” szót. Agyam pl. működik, és sok minden gyártódik. A világban sok minden gyártódik, ám a világ ettől még nem nagyon működik. Vagy: „szól”. Nem biztos, hogy olyan sok dolog szól. A legtöbb be van dögölve némára. Szép Ernő verse, írtam a minap, a Néked szól, az legalább biztosan szól. Madár vagyok, akár ha halálomon – „öcsi, ne dadogj” –, bevallom. Mint biztos halálán Freddy-Orange. És nagyon-nagyon jó rajzolni, MTV-ről írni, az embereknek kicsit a kedvére tenni, feltenni a zsokésapkát a könyvnapokon, Ám – I am sorry, I am so sorry, azért inkább „bird” vagyok. Társném volt az összekötő, a segítő.
     Komplett hülyeség, mondhatja bárki. De nem bizonyítható, hogy az.
     Ahogy isten perszonális létezése is valami csúsztatás. Ekkép: hogy én Madárkirály-alattvaló vagyok. Ám hogy a mi istenünk egyáltalán nem törvényszerű holtbizonyossággal istene és Teremtője az állatoknak, ezt tudom. Az állatokra a mi istenünket végképp csak „ráfogjuk”. Ők semmi ilyet nem mondtak. Tudnám. Más is tudná.
     Egy budai lakos vagyok, maradjunk ennyiben, aki át-átkel a városon. Ezt a verset írta 32 éve, ez a kötete talán újra megjelenik, újabb hányattatások után, ősszel: „Ó, ismétlődés, szívszorultod is/mind csak való, mindig csak változat még… Tehát: ha nagyon elszorul, halálosan összezsugorodik a szívünk, mert „ez fájt!” van, akkor is csak változatról van szó, messze-messze az életről még, a valóról, az ismétlődések további lehetőségéről, kényszeréről. Még „kell”. Lenni. Lásd Nemes Nagy Ágnes. Ahogy egy madár ül a vállán, aki nélkül ő már eldőlne. Vagy még van vágy, de már – függönyön, üres ablakban, éji szél – közel a közöny. Akkor ez a „senkihez sincs már közöd”, ez mi? Meg a végvetésről is írtak messze vadabbakat: Kosztolányi, Szép Ernő, József Attila, Jékely is, ki nem. Fejezzük be ezt a részt: az a furcsa a „senkihez sincs közöd”-ben, hogy csak ma legalább 3 jó találkozásod volt, nem is akármilyen, délelőtt. Aztán: teljes a némaság körülötted, egyedül vagy, formai okokból, környezetedből többen épp távol járnak. Kell a csönd. Még ha kicsit „halálos” is. Beszélgetni – őrlődés volna. Most az. Magányos londoni léteid után ez egyre többször van. Mi lesz? London túl üres, minimalista – életedet tekintve, módjaiadat  – , itthon túl sok a „cinca”. Pesti szó. A „messze” használata annál cselesebb volt, nemde?
     A vers, tovább: „És készületlen bennünk, amiről/ hogy készen érhet minket, elhihetjük”. Vagy gondolatjellel, a „minket” után, mindegy. S: „Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni,/ s már nem magunkon át –”
     Ez a gondolatjel a végén elég fenyegető. Meg a vers is maximalista. Mit „mond?” A halál, ami készen érne, állítólag, készületlen bennünk. Messze az. De annál – kisebb dolgok is. Halál, vég: jogosan emlegetem itt. Nem én mondom, nem magamról, csak egy irodalmi műről szólva. „Csak”. Ez a magunkra nyitnak, kizuhanni, és már nem is magunkon át. Olyan ez, mint Wittgenstein határ-dolga. Ezt csinálta meg „az a huszonéves srác”. Witti filozófia-igényének így tett eleget. A határ: nem rögzíthető. Túlja mégis van. Tehát: kizuhanni? Önmagunk zuhanunk, de már nem magunkon át, nem végig, mert a határ után a nem-mi jön. Etc.
     Nem „magam előtt” vagyok hasra esve. Nem vagyok hasra esve. Ez a vers maga, mint mondja, ez az. A kizuhanás. A nem magamon át. 32 évre rá, így.
     Minden benne van, ami végsően lényeges nekem. S a mindennapok jószerén pop és natúr állaga hozza a kapcsolódásokat nekem a végső kérdésekhez. Ezékiel ura, az engem faggató, nekem evidenciákat „ajándékozgató” Nagy Bábos állandóan rángat. Jegyzeteljek. Holott megvannak 1966 előttről a végső szavaim. Persze, hogy előjön: minek élek? Mit élek? A részleteket éltem. Főmedvéméket, Szpéróékat, Londont etc. Könyveket. Festőket. Átkeléseket. Ezeket élem. Aki véget szánt, az vessen véget. Nem vetek magamra ilyesmiért. Nehéz lesz hármójuk halála. Előfordulhat – előfordulhatna –, hogy megtenném. Megteszem? Majd, azt? Csak hülyeségből lehet önszántunkból meghalni. Az önszánt: hülyeség. Persze, a Bábos feliratott velem minap ilyet is: hülyeségeket cselekszünk, amit csinálunk, merő hülyeség. Ha még beszélünk is róla, kettőzzük a hülyeséget. Ahányszor beszélünk valamiről, annyiszor +1 hülyeség. A cselekvés a +1, az alap.
     De akkor: írni nem „hülyeség”? Bocsánat a durva egyszerűsítésért, a közönség érdekében tettem.
     A szívszorulás még mindig változat, élet. Fájjon csak. „Múljak csak”, áll a Töredék Hamletnek egyik versében, tessék: „Múljak csak!” Hadd legyek/tompább és teljesebb… Nem lehetett jó véleményem a teljességről akkor se, 1966-ban. „…Rosszabb felére lel,/ami most jól se kell. Szép, nem? Amim lesz, a rosszabb fél meglelése. Most még jól sem kell valami, „a jó sem kell”. De erre: mennyiségileg gyarapítanám. Nyilván meggyőződésem ellenére. Jobb-létemet megtagadva. A teljessebbség: kiegészülni annak rosszabb felével, ami jól is piha kicsit. Gúny, „durva” hang, „a durva”, amit képviselni szeretnék manapság: „Mind, mind a részletek!” Ez a vers címe is, jól odakenve. Pofába bele. „Hadd legyek csak övék.” Most, a csúfondár: önmagam ellen. De a megszünhetés titkos reményével: „Így lesz majd kevesebb,/ mintsem hozzám elég. Ha túl „sok” vagyok, mennyiségileg, az  érdemben hígságot jelent, nem is elég az erősebb léthez, nekem. Bíztam ilyen rendben. Hűha! Ahhoz képest, hogy ez így alakult, egész jól „nem-múltam-el”. Ám komolyba-jó, hogy ma is bízom ily rendben.
     Átkeléseim: ismétlődés-szívszorultok. S ilyeneket gondolok, jegyzek fel, hozok ösze, egészenszorosan összejön ez, magam sem vagyok bolond, magam is látom. Persze, hozzá kell tennem: Ezékiel istenével beszélgettem, perlekedtem, huzakodtam mindig. A Madárkirály létét még magamban/nak sem akarom megnyilatkozásokkal elárulni. Ez a cikk – más ügy.
     Ezékiel útjaink szerint rajtunk-ítélő istenének mondtam épp aznap, hogy „aztán” Szpéróék jönni kezdtek, 1977-ben, ó, istenem! – : eleget adtál, elvettél, hagyj, kérlek, örökre békén. Mire, sokszor megírtam, Ezékiel istene: „öcsi, azt majd én mondom meg, mikor…” S jöttek Szpéróék. Eddig 21 közeli halott. Még 3-an élnek. Most majd békén hagylak, öcsi, mond ilyet Ezékiel könyörtelen istene? Aki az evidenciatörténetekkel etc., „szép pályámmal” csak undercoverileg – Ó! – átver, lekenyerez, faggat. „Mindenki undercover nekem, az isten se kivétel”. Innen jött ez az ötlet. Nyelvfilozófiai csúsztatás. Ha „az isten se kivétel”, akkor isten is: életembe beépült figura. Mármint Ezékiel istene. S a többi. Egy ötlete: hogy én ezt gondolnám: „Meghalni volna minek…de mivel nem tudom, kinek teszek szívességet azzal, hogy élek, azt se tudom, kinek halnék meg…tehát élek”. Szebben ez, lásd festők: egy rég-rég Londonban vett Cy Twombly könyv tanulmányvége: felteszi Twombly, nagyon személyes „firkával”, az örök kérdéseket, e túl diszkréteket-személyeseket, tulajdonképpen: kit szeressek, értsd, hogyan éljek, hogyan fogok meghalni, kik és hogyan emlékeznek rám. Végig fogom élni. És ha holnap – „holnap” – elkezdek szétrohadni? Hogy nem vicc többé, rossz írógépemről: „A k… rohadást viszem a szerelőhöz a k… rohadást viszem a szerelőhöz a k… rohadást. Mit teszek akkor?
     A firkáról: ha éjszaka jegyzetelek, ha Ezékiel bábos istene így rángat, vagy ha bécsi vonaton, igen, ahogy bécsi vonat fülkemagányán tanulmányoztam át első alkalommal Wittit is…életéről… ha tehát feljegyzéseket kell készítenem sötétben, mintha mindig lenne firka írás már a papíron, blokklapon. Az elődök keze nyoma, vízjele. A magyar költészet, a magyar irodalmi hagyomány előtt voltam s vagyok hasra esve, mindig is! S sok idézet, nyelvi fordulat fordíthatatlansága okán: az egyik „legnemzetibb” is vagyok, gondolom.
     Mi minden vezet mi mindenhova. Egyszerű visszacsatolások, közben. Csak szlalom-világkupa-sebességgel, ilyen „versenyben”. Talán. Ha nem tévedek.
     Wittgenstein tévedett volna, amikor azt mondta, hogy a boldog életet nagyon is meg lehet különböztetni boldogtalan élettől, és csak a boldog élet a teljes élet. Rettegett, mikor rákja kiderült, rettegett, hogy gyógyítani akarják majd, barkácsolnának rajta/vele. Meg akart halni. Ez nem öngyilkos óhaj volt. Hát persze, hogy nem. Azt „üzente”: mondják meg „nekik”, hogy nagyon boldog élete volt. Most szóljunk ehhez…!
     Ne.
     Londonban minden délelőtt – köztudott – megélhetési penzumot fordítok. Guggolva az ágy mellett. Az ágyon nem zörög úgy a Royal 200 gép. Guggolva is kibírom, van ilyen mondás. Hohó! Én halálig fogok, már akarok is, fordítani. Míg vanannyi egészségem. Három oldal után kell felállni, addigra gémberedik el teljesen a láb. Utána csak eldőlni lehet. Én ezt nagyon szeretem. Emberileg, bár magam választom így, London parányit ingerszegény környezet. Egy vicc: „Ingerszegény – szegény inger”. Most, amióta itthon vagyok, annyi volt „az inger”, hogy Londonra még csak gondolni se bírtam. Hogy még egyszer – ki tudja, meddig utoljára! sokára – eljutok oda. Charlotte Street, lombos utca… ahol Icsi széncinegénknek két adag fenyőmagot vettem. Icsi már halott. De az egyik adagba még belekóstolhatott. Neki jobb. Vak volt, lábai borzalmas állapotban. Neki, mondom, jobb. A 21. halál, nekünk, így.
     Társnémat rábíztattam: próbálja meg, önállóan nekilódulhat-e az írásnak. Nem csupán az én „bedolgozómként”. Azt hiszem, a maga módján menni fog neki. Ha nem, ez legalább kiderült egy időre. Miatta akarom ezt, nem magam miatt. „Hagyatékomat” aligha neki kell majd „gondoznia”. Ha egyáltalán. De – próbáljon átlépni a határon. Vagyis zuhanjon ki magán át. Efféle terveim vannak. Clochard-iak? Mindenfélét próbálok. Ha nem vadítanak meg, nagyon készséges vagyok. Hülye jó-szó: jóindulatú. A kegyetlenségek, vadságok: madárjellegűek. Az én dolgom. Kis súlyom, meg az, hogy nem iszom, kerülöm az összecsapásokat: önvédelem. El ne kövessek valamit. Lásd Ezékiel istene. Ez így megfelel. Faggasson, mondassa velem az ilyeneket-olyanokat. Ezt már megszoktam. Kezdek, mondom, bele is jönni az embervilági kívánalmakba. Sok mindent azért nem csinálok, hogy társnémmal forma szerint ne szakadozzunk szét jobban, mi ketten. Ennyi „külön”: kell. Több nem volna jó. Ki tudja, egy másik ember átkelései milyenek. Mit hogyan hánytorgat, intéz – el? – magában. Nem is az én dolgom. Magunk születtünk, ekképp, magunk halunk meg. Ez másokra is – jó vicc? – vonatkozik. Még inkább. De van társasság, nagyobb.

***

Weöres többször is előjön aktuálisan – például, hogy azt mondja, ő az egyetlen kispolgár, akkor hát. Ekképp mondhatom, hogy a sok „itt-honos” közt én volnék az egyetlen madár. Vagy fordítva? Mindenki bizonyos érdek-másság részese, ezért undercover, „az isten sem kivétel”? Ne, ne, hagyjuk ezt. Weöres: a hettita, aki mindenkiről azt hiszi, hogy hettita – nál van ez is. És a sirály, hogy ha jön egy másik sirály, az nem igazi sirály.
     József Attilánál van a „nagyon fáj”. Ottliknál az istenem, istenem, vagy úristen, úristen… ezt arra mondom, ahogy majd Rudi, Csutora, Alíz halálát kell viselnem. Rudiról nem jut eszembe olyan vicc, hogy „lásd Rudy Bloom”, Joyce főalakjának fiacskája, élt egy évet… és a sok dublini, írföldi vicc. Finnegans Wake, a ló; a tört virág, s ahogy Tört Virág jött, alaposat nyerve „nekem”, szintén a ló. S Weöres: ha énekelnék, én, a ló. És Nemes Nagy Ágnes: átölelem a ló nyakát. Leicester Square, hajnal: bontják a tegnapi körhintát, a vasárnapit. Egy munkás átölel egy kakasnyakat, neki kell szétszednie az állatokat. Lovakat, madarakat. Leszed egy fejet… megy ez, mondhatja magában, elvonul sörös üvegeihez. Másfél óra múlva is így forog a körhinta. Majd megcsinálja később. Délutánra nyoma sincs a ringlispilnek. Nem, dehogy jut ilyesmi az eszembe, ha Rudi meghal, a kedves, lassan tízéves mezei veréb bohócka. Icsinek a Charlotte Streetjén mi fog eszembe jutni? Fúj majd a szél, lengenek a lombok s árnyaik. És?
     És, és, és. Hány életem van ennyi halálhoz?
     Kísértetként a Krisztinán? Ekkor lesz az valós? De élni, élni, élni kell…lélegzettelen, létlen akár, egyedül. Ahogy tanárom mondta, írta, Nemes Nagy Ágnes. Most azt hogyan meséljem, azt a fiatal magányt, tizennyolc évemét, ahogy Ottlikot először láttam, hallottam – Graham Greene-ről mesélt, például –, persze, a szent helyen történt ez, tanárnőmnél. Vittem haza a kölcsön Kosztolányikat etc., a Vérmezőn. Hányszor járok arra! Vak Pipi madarunknak hoztam Lsánta kalitkát. Madárholmit vásárolni, másoltatni járok. Ottlik-emlékes útvonal. A teniszpálya…ahol „Cipivel – Ottlik… néztük a vasárnapi csapatbajnoki meccseket. Füvet szedek arra. Ott nyugosznak a közelben Szpéróék. Lassan éjszaka van, ahogy ezt írom. Egy kedves múzeumi munkatársam, mondhatom, barátom egy Gauguin-lovat fénymásolt ki. Alakkal van mellette mintája, a Parthenonból. Tudta, írom ezt az „átölelem”-et. Ehhez adta. A Trabant száma, az „Ez a ház is ledőlhet”, az átvonulás a városon: nekem a Szomorú vasárnap. De kit érdekel „úgy” a szerző, Seres, jól írom? Rezső sorsa? „Véget vetett”. Mit kezdjek vele. Adat. A nóta örökös. Az örököse. Szpéróék mindegyike: örök. Az meg mit jelent? Hagyjuk.
     Pilinszky is azt írta, e világ nem az ő világa. Lásd: „madár-én”. Pilinszky írta, hogy oly engedelmes jó lesz, végig esik a földön, mindegy mi jön, csak jöjjön. Csak „kelljen, hogy kellhessen valamit csinálni azért. Halálaik után is. Átkelni a városon. Holott semmihez sem lesz közöm.
     Nem lesz? Nehéz, nehéz.
     Nem stiláris kérdés.
     Ők, az élők is, alusznak. Hét éve hal meg Szpéró ezen az éjszakán.
     Az egész „undercover”, amit nagy Tarantino-élményemből szedtem „be”: nem hagyható-e el? Mint „beszorzás 1-gyel?” Hiszen valamennyien alienek, deviánsok vagyunk, undercoverek, önérdekképviselők, ez a minimum. A legkevesebb! Maradjunk ilyen vicceknél: sokat írok, ez a legkevesebb? De a Reservoir Dogsban a Tim Roth játszotta Freddy-Orange figura azért kapott el úgy, oldalba, mint Ottliknál van a hóesés, mert tizenegy éve írt utolsó Nat Roid könyvem, ahol fél-alteregóm, Dejan Tradics így fürdik vérben, mint Tim Roth, s meghal…máig „halódik”, a könyv nem jelent meg. Egy sorozat tizedik darabja. Furcsaságok. Egy De Staël nevű festő aznap lett öngyilkos, 1955-ben, március 16-án, amikortól rólam nyilvánvaló lett: „költő” lennék. Vége volt az álcázásomnak. Madárként kellett megvallanom kilétemet. S az ital is március 16-án hagyott el. Ha nem is Antibes-ban, ahol a festő önlábával vetett véget…kiugrott…hanem Párizsban. Szpéró képét nézegetve. Samuét. Egy vers, Afrikából haza. Elementem oda, még nem Samu után. Mennyi csoda van a világon, emberi kapcsolatok csodája! Ahogy ezt a verset, nagy vígaszomra, megemlíti valaki: valaki, aki a mozizhatással akkora életkedvet adott nekem, s jól. Nem abban a rossz értelemben, hogy ha falsra mennek a dolgok, az ember csakazértis élni akar, s azt mondja: „Ne hozd rám az életkedvet”. Egy verébszív fogott, bezárt és kitakart. Tenyeremben ülve Samu. A nóta: „Elment a Samu Afrikába”. Aki megemlíti ezt a „tuniszi” versemet, nagy-nagy jót tesz velem. Gondolok majd rá is, ha a Charlotte Streeten, a mozik terén megyek. Nem lesz ott a körhinta megint? Fenderemhez ülök, eljátszom, hogy „The Windmills of Your Mind.” Mennyi vígasz van.
     Györe Balázs emlékeztet rá: Ottlik bevett engem a 4x100-as váltóba. Istenem, istenem.
     A legszebb magyar verssor, szerintem: „E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak…” Kosztolányi, a New York kávéház verse. Miért nem vagy az, mikor oly boldog fiú lehetnél? Ezt kérdi Jékelytől a távoli édesanya, éjten, képzeletében?
     Tóni halála, Mokka halála… mikor nem voltam itthon. Akkor mentek el. Persze, nekem is meg kell. De talán nyugodtabban, belebékéltebben, majd: mert ők is mind átmentek egy határon. Nem is olyan nagy dolog a halál. Fetrengtem már fél napot, szakadt hasfallal, el-elájulva a fájdalomtól.
     Hagyjuk, kinek az istene. Ezékielé, a madaraké etc. Hadd legyek engedelmes jó. Essem végig a földön. A Földön. Ez az utazás. Végig esni a földön. Mint engedelmes jó.
     A bánatot Kosztolányi, Szép Ernő mint megfogalmazza. Csáth Gézához „képest” Kosztolányi önmardosón lett „az életé”. Nem az éj felé indult. A fényben áll, hitetlen feledve önmagát. Öcsi, szeretnél eljutni még egyszer Kölnbe is. Ki tudja, miért. Hosszú lenne mindent sorolni. Honnan hová utazok. Utazom. Vicceid vannak. Descartes: „Gondolkozom: tehát/vagy - ok”. Hahaha. Gondolkozom, tehát gondolkozok. Vagy gondolkozok. És ennyi. Lásd Krapp, az Utolsó tekercses. Próbáld jó sorsod áldásait áldani. Légy bánatodban: rejtekező. Undercover vidám. Vagy szomorú, de így. Örülj, hogy jegyzeteidet tömörítetted, s ez, egy munka, meg is van. Talán valaki örülni fog neki. Örülj azzal. Vele. Reményed lehet, hogy – íme, így – nem leszel egyedül. És Szpéróék addig élnek, nagy közhely, amíg te. Madár, talán ennyi volt a cél veled. Bízz benne, hogy célod valóban ismer. Nyugodj kicsit. Nem csupán „békében” lehet azt. Ha ez megnyugtat – hát ez legyen.

***

     Mennyit alhattam? Egy órát, másfelet? Fölébredtem, nagy viszketésre, sávokban vakarhattam magam – szokás szerint –, de a rendhagyó is megvolt hozzá: Szpéró halála éje, a 7. forduló évre, s ő így halt meg, iszonyú vakarózást követően; diagnosztizáltam: urémia. Nekem nem az, talán a soványság teszi, talán egyéb. Fejjel lefelé lógott rúdjáról, társném riadt fel a zajra, neki köszönhetem, hogy Szpéró végóráját megélhettem, hogy madarunk a kezemben nyughatott el örökre. Azt hittem, alszik. Való igaz, azt hittem. Felkeltem most, néztem egy kicsit tévét, valaki megölette magát, mert nem bírta kettős-meghatáro- zottságú, undercover lényét. Ráadásul zsaru volt. Egy ilyen film. A Faye Dunaway kezében volt a fegyver, a hapsi kényszerítette, lője le őt, ölje meg benne „a másikat”. Vegyek-e sok cigit Londonra? Vagy az is program legyen, hogy a Szofi elfogy – „Mindenki ismeri Szofit” –, az új reklám; rajzom erre: két cigi, egymástól elhajló füstök, „Nem mindenki ismer mindenkit” szöveg, és alul: „MINDENKI KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE”. Az egészséghez képest mindenki rontó ellenjátékos, undercover. Most négy óra tíz van, már fő a krumplijuk, elővettem a jégszekrényből zöldjeiket stb. Rudi olyan nyüszítő tüdő- vagy torok-hangokat ad, ha ideges. Istenem, a Rudi. Ő lesz a következő? A háromból? El nem képzelhetem, meghalni milyen. De most akkor vegyük ezt. Hogyan élünk? A francia lóversenykifejezés: SOUS LES ORDRES. Szebb, pontosabb, lényegretartottabb, mint az angol „under starters order”, vagy német hasonmása. De jó lenne – mint aki a sínek közé esett!? – látni még egy német galopp-pályát. Ahogy Dortmundban, villanyfénynél, kijöttek a hóesésből! Csak a kanyarban havazott, satírozott fehérség. Jöttek. A lovasok. Rendelkezés alatt, mondja a francia. Ezékiel istenének szövege borzasztó. Az ember beintene neki. Az ember ne pöcshuszárokat szidjon, akkor már istennel perlekedjen. Majd én megítéllek Téged utaid-módjaid szerint, aszerint, ahogy engem rángatsz. Még egy régi, „Rákosi” korszakban azt mondta a tanítónéni az osztálytársamnak, mit hord zöld-sárga-kék csíkos jampec zoknit. „Miért árulják az Úttörő Áruházban? Ez volt a válasz. Példaszerű. Mit vagyok olyan, amilyen? Miért árulnak az Úttörő Áruházban?!” Ellenben az az „isten”, akinek ordréja alatt állunk, nem okvetlenül a prófétáké. Az Krisztus is lehet, például, és most erősen elsírom magam, keservesen, mert mégis van kivel szót váltanom, íme, ha az írás nekem nem elég. Az abszolút undercover, a teljes atomizáltság. Ezek volnának? Azért nem, nem. Annyi az ellenpélda. Annyi ember van, aki…nekem is…„van”, mint ő maga. Nem is sorolom. Ma is jön egyikük. Együtt fogunk dolgozni. Dömiék sem hagyhatók itt. Meg ha…! Mondjuk. És abban hinnék? Nem undercover a szer, mondjuk? S utána: bálnaként heverni? Hülyeségből lehet távozni. Persze, de vegyük: a cigitől. Bevág. Azt el kell tűrnöm. A puszta, tőrrel. Így rajzoltam az egyiksírkő-névbetűmet. A t – hegyes alul, mint tőr. Hamlet etc. Szeptemberben a Töredék… Jön, talán. Ha már ők hárman se lesznek, nem lesz jó. Nem is, hogy „megalázó”. Hogy én mindent tűrjek el. De talán a teljes atomizáltságot élni…hogy úgyis ez van, van ez…ez már ordres felkészülés vígaszra. Saját életembe beépült undercover leszek: egyszerre…bumm …és HAHA.
     Ezékieli Lord, helyedben én visszavonnám ezt az áruféleséget az Úttörőből. Mint egy kompjúteres lélekjáték, olyan vagyok, örökös „Szívszorul-játék”, megnyomnak egy gombot, amelynek révén egy londoni busz kerekét nézed, hogy NEM! a Centre Point hetvenedikemeletét, hogy NEM, NEEEM! Ezt a játékot én, Ordrés, abbahagynám.
     Ordenáré, annyi szent? Vagy inkább: szent már, annyira ordenáré? Te tudod, és hagyjuk, egyelőre, az egészet. Ez az undercover jelszó: hagyjuk. Valahogy radikálisan, de nem önvégvetűleg kéne károsnak lennünk az egészségre. Hanem hát Pilinszky úgy megszólta az öreg Montherlant-t, hogy letette a lantot. Szorítsuk csak kebelünkhöz, szív a lant is, szívjuk Szofit, míg jő a halál.
     Vagy megy az élet. Semmi rosszat nem mondtam. Heine, fordítottam, „Hív a halál. Jó lenne, drágám…” kezdetű versénél is szelídebb vagyok. Csak az ágyon végig esni nem tudnék most, annál sokkal szívszorulatosabb az egész. Olyan, hogy talpon kell viselni. Talán ez a válasz. Noteszom mondásai, de ezt elteszem máshová: Temetőadu a temetőkapuban, az ADOK-KAPOK. Aztán: Ezt se teszed ki a sírodra! Abba is hagyom. Mielőtt ilyet mondana nekem valaki. Világosodik odakint. Elmém mindig is túl világos. Vagy majdnem az.
     De ha én az ember-isten képmása lennék, ha ő élne bennem, az ily 8r, emez úr, oh, bocsánat az álló-végtelen, a 8-as félreütésért, ez Úr, akkor halálommal önmagát gyilkolja meg. Világos hát, érvelek, hogy mindenki undercover, az isten se kivétel. Tehát ugyanott tartunk, ahol tartottunk már, kezdhetjük elölről. Ne, ezt legalább ne tegyük. Osszuk el magunkat s mindannyiunkat eggyel, bözzünk ám külön vagy együtt, lényeg az, hogy folytassuk, szorgos méhecskeként, szúnyogként, lódarázsként, döglégyként, zümmögve: bözz, bözz. Mint a kosztolányis temetőfelirat KÜLÖNBÖZÜNK, TEHÁT VAGYUNK. Halottnak lenni már nem LORDRES, Uram.