Petőcz András
Somlyó György (több tételben)
 
 
1.

Somlyó Györgyről nem könnyű szólni. Valljuk meg: a legtöbb igazán súlyos egyéniségről nehéz beszélni, mert különbözőképpen lehet őket megközelíteni, mert sokoldalúak, mert gyakran ellentmondásosak, ha ezek a bizonyos ellentmondások, életművükben esetlegesen fellelhető paradoxonok oldódnak is, olykor, megszűnnek egy-egy váratlan felismerésnek köszönhetően. Pilinszky, Tandori, Erdély Miklós mellett Somlyó az az alkotó, aki életművével, egyéniségével valami olyanra hívja fel figyelmünket, valami olyanra inspirál minket, ami egészen sajátos, egészen szokatlan. Habozás nélkül mondom: mester, aki kikerülhetetlen, aki bélyegzi egy korszak irodalmát, művészetét. Ha neveket soroltam, akkor szólni kell néhány kortársról még, az Újhold-nemzedékből Nemes Nagyról, Lakatos Istvánról, Lengyel Balázsról: mai napra teljesen egyértelmű tény, hogy ezen alkotók egyénisége ezredvégünk nagyon is virágzó kötészetére, irodalmára erős, letörölhetetlen bélyeget ütött. Somlyó György valamiképpen kiválik a fenti szerzők közül, elkülönül, magányos utat jár: ez is jellemző életművére.
     Először valamit erről a bizonyos életműről. Somlyó egyértelműen azok közé az alkotók közé tartozik, akinek teljesítménye semmilyen vonatkozásban nincs kellőképpen megbecsülve. Ezt hangsúlyozni szeretném. Összesen négy szerző lakik Somlyóban: egy költő, egy műfordító, egy prózaíró, egy tanulmányíró. Elfogultság nélkül mondom: „mindegyikük” teljesítménye igen jelentős, ehhez képest az „egy” Somlyónak nincs ma sem Kossuth-díja, sem Soros-életműdíja, mind a „hivatalos”, mind a szakmai elismerés várat magára. Ha csupán arra gondolunk, túlzás nélkül mondva, a műfordítói életmű is egyedülálló a 20. század magyar irodalmában, műfordítóként Somlyó mit tett le a magyar irodalom asztalára az elmúlt évtizedekben, ha csupán ebbe belegondolunk, máris szembeszökő és döbbenetes az értékelésnek ilyen szintű hiánya. A magyar irodalom súlyos elfogultságaira, egészségtelen szakmai életre vall mindez. Ennél „finomabban” nem fogalmazhatom meg véleményemet.
     Somlyó műfordítói életműve mennyiségileg a század egyik legjelentősebb életműve, időben az ókori klasszikusoktól napjainkig minden korból fordít, térben szinte az összes földrész alkotói jelen vannak irodalmunkban általa, nevéhez fűződnek a világirodalom klasszikus drámáinak, költeményeinek magyarításai, iskolai kötelező olvasmányoktól kezdve irodalmi inyenceknek járó csemegékig, minden. Nem vállalkozom ennek a fordítói életműnek a bemutatására, kevés hozzá az időm, a terem. Hadd hívjam fel viszont egyetlen dologra a figyelmet: Somlyó műfordítói tevékenysége mennyiségileg, közismerten lenyűgözően hatalmas, és nem „csak” mennyiségileg az. Egy új gondolkodás, egy új szemlélet van jelen ezekben a műfordításokban, valami olyasmi, ami az egyébként igen jelentős magyar műfordítás-irodalomban is szokatlan. Somlyó – másokkal ellentétben – úgy fordít verset, hogy észrevétlen marad, pontosabban szólva: átalakul, belebújik a kiválasztott alkotó ruhájába, bőrébe, mintegy eljátszik azzal a gondolattal, hogy ő – abban a pillanatban – nem Somlyó György budapesti illetőségű magyar író, hanem Rimbaud, Michaux, Artaud, Blake, Heine, Goethe, bárki más, aki verset ír, történetesen magyarul. A formai, tartalmi hűséget – jegyezzük meg: Somlyó iszonyatosan pontos a fordításban, az árnyalatok árnyalatait is képes visszaadni – valamiféle teljes alázattal, látszólagos önfeladással képes gazdagítani, és ez az „önfeladás” itt azért nem pontos, mert inkább idomulásról, egy nagyon erős elemnek a másik elemhez való kapcsolódásáról kell beszélnünk, a víz, az a talán legerősebb anyag, amely képes önmaga maradni, mégis hasonulni: ilyen ez a műfordítás. Minőségileg is egyedülálló tehát, ezt ki kell mondani.
     Somlyó műfordításairól nem akartam szólni, most mégis erről beszélek. Valamit még a fentiekhez is hozzá kell tennem: ha az ő fordításában olvasunk valamit, biztosak lehetünk abban, hogy tartalmilag, hangulatilag semmiféle „csúsztatásról”, félrefordításról nem lehet szó. Ahogy ő maga említette nekem egy alkalommal, rengeteg szótárt használ munkája során, szinte mindent megnéz újból és újból, azért, hogy a legkülönbözőbb értelmezési lehetőségeket figyelembe vehesse: aki valaha fordított valamit is, az tudja, hogy micsoda árnyalatnyi különbségek lehetnek egy-egy szó, egy-egy kifejezés értelmezésénél.
     Amiről nem szívesen beszélek, ami azonban szorosan ide (is) kapcsolódik, az a „műveltsége”. Idézőjelbe tettem a szót, mert vele kapcsolatban ezt írták le a legtöbbet, mármint a „műveltségét”, tudom, mennyire nem szereti, ha felemlegetik, nem is beszélve arról, hogy a magyar irodalmi életben kialakult egy olyan furcsa, hibás szemlélet, hogy aki „túl” művelt, az nem is lehet jó író, aki nagyon tájékozott, az ne is menjen az irodalom közelébe, abban nincs elég „szenvedély”, „érzelem”, az nem elég „ösztönös”, tehát nem elég „elementáris”, ebből következően „nem tudja elég egyénien kifejezni magát”. Nem kell mondanom, hogy ezzel a gondolkodással mennyire nem értek egyet, kár ilyesmire szót vesztegetni. Tény: Somlyó György tájékozott, művelt író, aki ezt a tudását messzemenően hasznosítja tevékenységében, műfordítói tevékenységében is. Ettől is jók a fordításai: mindig ismeri, tudja az adott alkotó szellemi környezetét, tisztában van azzal, mit és miért ír éppen úgy az a szerző, ahogy írja. Persze, mondhatnánk, ez a „tisztában levés” a dolog minimuma. Valóban: szükséges, de nem elégséges feltétel a jó munkához, így van, nem csupán ismerni, de szeretni is kell az adott kort, annak legkülönbözőbb művészeti elképzeléseit, és elég toleránsnak is kell ahhoz lenni, hogy képes legyen a fordító elfogadni magának az alkotónak a személyiségét. Ezek után akár a munka is elkezdődhet. Somlyó György, ezt nyugodtan állíthatom, képes az ilyen munkára.
 

2.

Ha Somlyó Györgyről beszélünk, beszélni kell, méghozzá okvetlenül beszélni kell, a szonettről. Nem ismerek senkit a magyar irodalomban, aki többet tudna a szonettről, mint Somlyó. Ez tény. Lenyűgöző volt hallgatni, ahogy ennek a formának a sokszínűségéről, sajátosságairól, történetéről beszél, magam is meghívtam előadni egy ízben egyetemi szemináriumomra.
     A szonett a 20. század magyar irodalmában végig jelen volt, számos átalakuláson ment keresztül, alig van olyan szerző, aki ne írt volna legalább egy szonettet, és most, a kilencvenes évek elején látványosan újult meg, miközben már olyan változatai is megjelentek, mint Tandori experimentális szonettjei, csak hangokra, értelmetlen szótöredékekre írt versei, hogy egyebekről most ne szóljunk. Somlyó, aki egy nagyon jelentős gyűjteményt is szerkesztett Szonett, aranykulcs címmel, amely történetileg dolgozza fel ezt a formát, bravúros szonettíró, játékosan és könnyedén ír szonettet, és ebben nem változott semmit, korai, fiatalkori műveiben, negyven évvel ezelőtti versei között éppúgy felfedezzük a könnyedséget, mint a legújabbaknál. Azzal a lényeges különbséggel, hogy – és ez Somlyó megújulási képességét bizonyítja – újabb, a nyolcvanas-kilencvenes években írt szonettjeiben felfedezzük azt az új érzékenységet, amely nagyon is jellemző ezekre az évekre, nevezetesen, hogy egyrészt képes szonettírás közben az „összekacsintásra (én most szonettet írok), másrészt „idegen” arcok, „idegen” gondolatok mögé bújik, látszólag persze, ezáltal teremtve távolságot közte és a szonett között. Különösen jellemző példa a fentiekre Somlyó Ronsard-sorozata, amely a szerző Palimpszeszt (1990) és A negyedik szoba (1994) című könyveiben olvasható. Minderről bővebben is szólni kellene, hiszen ezek a versek az utóbbi évtized legjelentősebb irodalmi alkotásai közé tartoznak.
     Ronsard és Somlyó: miben is hasonlatosak? Mi az, ami összeköti őket? Nagyon egyszerű a válasz: a szenvedély. Az időskori szerelmi költészet egyedülálló erővel jelentkezik ezekben az alkotásokban, az örökös viaskodás az idővel, az öregedéssel, és azzal a szinte kamaszos szerelmi lázzal, ami ezekben a művekben oly jól nyomon követhető. Somlyó nem szégyelli az érzelmeit, miközben látszólag álarcok mögé bújik, és eltávolítja saját személyiségét a verstől (ezáltal az oly divatos „objektív” líra felé tesz lépéseket), aközben nagyon is „alanyi” költészetet művel, megnyilvánulása őszinte, kitárulkozó. Ez az, ami Somlyó költészetét jelentőssé teszi, a személyesség, az a képesség, hogy kényesnek mondott, egyes kritikusok szerint „elavult” témákban kendőzetlenül tud megnyilvánulni.
     Fogalmazhatnánk így is: nyugtalanító Somlyó György költészete. Miközben mindent tud a versről, töréneti és verstani szempontból egyaránt, aközben zavarba hozza olvasóit „kibeszélő” stílusával, illetve könnyed szabad verseivel; miközben bravúrosan kezeli a formát, aközben játékosan rúgja fel a szigorú szabályokat, hágja át a kereteket, új lehetőségeket mutatva a költészetben. Hadd utaljak ismét a szonettekre, Somlyó ismereteire, valamint szonettgyűjteményére. Szerzőnk tökéletességre tör a tökéletlenségben is: úgy gondolom, nincs az a „szonettforma”, amit ki ne próbált volna, ideértve magát a prózában, prózaversben írt szonettet is, hadd emlékeztessem életművének ismerőit az 1990-es Talizmán című kötetre, amelyben például Berény Róbert képeiről ír szonettet, de nyilvánvalóan érzi, hogy a hagyományos forma nem illene a témához, így habozás nélkül választja a „prózai” formát; említhetném még Kassák Lajosról írt versét, amely pedig egyenesen azáltal lesz vakmerő, ha tetszik „avantgárd”, hogy szabad versben ír szonettet a mesterről, aki, mint tudjuk, nem volt épp szonett-szeretetéről híres.
     Egyáltalán: ki kell jelentenem, hogy Somlyó Györgyöt én egy – az avantgárd irányzataihoz is kapcsolható – nagyon korszerű költőnek tartom. Műveiben mindazok a formák fellelhetők, amelyek a világirodalomban valaha megjelentek, ideértve a konkrét költészet, a vizuális költészet jellemzőit is.
     Hosszan kellene beszélni Somlyóról, akinek tevékenysége – mint írásom elején jeleztem – nagyon sokrétű, ezért is nehezen megközelíthető. Szólni szeretnék arról is, milyen élmény személyesen ismerni, mennyit köszönhetek annak a baráti kapcsolatnak, aminek még számomra is megfejtendő titka, miért nem tudom magamnál öregebbnek látni?, holott negyven év köztünk a korkülönbség. Mindez most maradjon a későbbi „tételek” témája, és utánozzuk kicsit – talán ironikusan is – a 75 Esztendőst azzal, hogy – az Ő szokása ez! – „zárótételnek” valami „költőit” adunk.

3.
Alkalmi vers
 
Versben, persze, nem ismerek
„alkalmit”. A szó is kellemetlen,
valahogy degusztáló, lézengő
ritterek használnak ilyesmiket,

„alkalmi” nő, „alkalmi” cigaretta
és: a többi. Hidd el, igyekszem
nem kell ösztönözni, csak épp az
örök sietésben kissé ideg-ösz

sze:
török, -roppanok így is,
tudod, nekem sem olyan könnyű,
bár látszólag: „lézengek”, vagy

ok. Szóval, megvagyok, nem épp
en 70, de 5 se már, ki tudja, ki az „ifjabb”, és a
„Vénség” hol áll?