Vekerdi László
Fodor András: A hetvenes évek I-II.
 

Az Ezer este Fülep Lajossal és A Kollégium után íme a harmadik hatalmas ág Fodor András legendás naplófolyamából. Az első kettő gazdag és túlnyomóan elismerő kritikai fogadtatása után decens recenzens aligha tehet okosabbat, mint hogy alkalmazkodik a kritikákban kimunkált főbb tézisekhez. Erre ösztönöz maga a két testes kötet is, a borítólapon közölt három találó kiemeléssel:  „Fodor naplójában nem a személyes, hanem a például adott történeti oldala a lényeges.” (Tellér Gyula) „Élőkről […] az utóbbi évtizedekben nem szokás ilyen nyílt őszinteséggel rosszat mondani. Az élőket csak dicsérni illik. Fodor András nem ezt teszi […] Mostantól nézve van ebben valami gyönyörű időfölöttiség is, hiszen ebben a könyvben élnek a halottak. Miért tenne hát különbséget holtak és élők között?” (Görömbei András) „[…] legfőbb naplóírói erénye a teremtő indiszkréció, a szókimondó bátorság […]” (Czigány Lóránt).
     Telitalálat mind a három megállapítás, és szó szerint érvényes a jelen két kötetre. És ugyancsak a jelen két kötetre is érvényesen a fenti három mellé kívánkozik Csűrös Miklós megfontolt összegezése az Ezer estéhez írt tudós kommentárjából: „A modelláló, átkristályosító alakteremtés és az értelmiségtörténeti nemzedékregény-jelleg önmagában figyelmeztet a napló szépirodalmi, epikai értékeire – ezek jobbára azért szorulhatnak háttérbe az első olvasatokban, mert a személyes dokumentáció, a kortársi időszerűség, az egyes figurák megítélésével kapcsolatos viták, sérelmek átmenetileg szükségképpen elhomályosítják őket. Nem árt tehát leszögezni: megformált és megszerkesztett műről van szó, még ha ez a szerkezet lazább és engedékenyebb is, mint egy feszes regényé, vagy a történet lezárulta után megfogant visszatekintő-összefoglaló emlékiraté, esszéé.” Már Sükösd Mihály ugyan ezt az „értelmiségtörténeti nemzedékregény-jelleget” hangsúlyozta kitűnő és lelkesen elismerő ÉS-recenziójában, de megtalálható ez a megállapítás, ha nem is mindig ilyen precíz formában, a többi reflexióban is, és végeredményben a fenti három borítólap-idézet valamiképpen szintén az „értelmiségtörténeti nemzedékregény” jellegzetes sajátságaira utal.
     Kritikai konszenzussal vitatkozni teljességgel hiábavaló, de ha A hetvenes évekre is alkalmazni kívánjuk a kategóriát, nem árt megvizsgálni, hogy
     1) mi felel meg itt annak a „struktúrának”, amit az Ezer estében a válogatás mvészetén túl „a Fülepre és körére összpontosító kameraállás” írt elő, A Kollégiumban pedig a nagy intézmény drámai részletekben gazdag végnapjai határozták meg;
     2) hogyan foglalható össze illetve összefoglalható-e értelmesen a regény tartalma.

*

      1) Ami a struktúrát illeti, mindenekelőtt tán azt a „tagoltságot” kell megkeresnünk, amelyet „a visszatérő mozzanatoknak a sora” idéz elő az elbeszélésben, s görgeti a történetet ha nem is valamilyen vég felé, de legalábbis „egy part elé, melynek tán mindig délutánja volt”. Az Ezer estében nyilvánvalóan és szinte önként adódtak az ismétlődés nagy hullámai; de ott lüktet A Kollégiumban is a ritmus, ahogyan Ifjúság és Élet, Barátság és Szerelem eleven erői nekifeszülve a viharnak viszik még egy darabig a nagy Intézményt vagy legalábbis annak égi mását: „»Bátorság« – szólt, mutatva part felé –/ »e tornyos hullám szárazföldre hord.« Talán épp ilyesmit fejez ki A Kollégium utolsó bejegyzése, 1950. IX. 2. Szombat; talán épp erre utal az utolsó bekezdés: „Hazafelé (?!) mentünkben végignépdalozzuk az utcát. Így vonulunk összefogózva, mint hat tiszta ember az elsötétülő tömegben, mint hat elszánt, harmonikus ember az egyre fokozódó káoszban.”
     A Hetvenes években se káosz, se part, se tornyos hullám, se Kollégium, se Fülep. Intézmény és kereteiben valamiféle ismétlődés azonban itt is megjelenik. Az Írószövetség költői szakosztályának titkáraként Fodor András megszervezi és hihetetlen buzgalommal életben tartja az elsőkötetes költőket bemutató irodalmi esteket, részt vesz a választmányi üléseken, a szavalóversenyeken, a könyvnapi és költészet napi előadásokon, beszél művelődési házakban és iskolákban, a FÉSZEK-klubban Czigány Györggyel közösen elindítja és mozgatja költők-írók- képzőművészek-zenészek összehangolt közös estjeinek fogalommá vált sorozatát – ám ezek a kétségkívül ismétlődő események, noha a naplójegyzetek legalább egynegyedében- egyharmadában szerepelnek, semmiképpen se tagolják úgy az elbeszélést, mint a Fülep-esték vagy A Kollégiumban a tanulás periódusai, beleértve természetesen a Mesterre-találást, a Barátság és a Szerelem tanulását is, meglehet épp ezt a hármat elsősorban. A hetvenes években az ismétlődő események az elbeszélés szempontjából nem igazi ismétlődések: valahogyan nem ezek periodizálják és következésképpen nem is viszik előrébb illetve valamilyen „part elé” a történetet; kellő irodalomtudományos nagyképűséggel szólva nem tagolják az eseményhorizontot, nem teremtenek semmiféle „struktúrát”. Hogy mennyire nem, azt különben már a cím maga mutatja: képzeljünk csak el valamiféle olyan címet, hogy „Harminchét este elsőkötetes költőkkel” vagy „Az Írószövetségben”. Ugye, képtelenség? Az itt sorakozó naplójegyzetek fölé A hetvenes évek az egyetlen elképzelhető cím, Fodor András megint biztos szemmel választott. De akkor ez a választás egyúttal azt is jelenti, hogy A hetvenes éveknek nincs semmiféle belső epikai „szerkezete”, ami persze nem azt jelenti, hogy a könyv ne lenne „epikai” vagy éppen szerkesztett, mégpedig mesterien. Ígyszólván oldalanként élvezhetjük a szerkesztés remekléseit. Ahogyan például mindjárt a könyv legelején, 1970. I. 17.-én „bevág” egy álmot, az nem egyszerűen szürrealista kapcsolatfeltárás és környezetrajz, de mintegy előrevetíti a következő öt esztendő egész mikro- és makrohangulatát: „Vass Lajos volt nálam látogatóban. Éjfélkor, amikor elment, jutott eszembe, hogy hiszen én egy levelet is írtam neki. Utánaszaladtam, de már későn. Mindegy, menjünk a Film Klubba, van ott valami. Lukács-tanítványokkal volt tele. Egyikük fennen dicsérte Lakatos Andrást. Az előtérben a karácsonyfa gyertyáit gyújtották meg. Megjelent Hernádi Gyula. Figyelmeztetett, baj van, mert kikezdtem egy nővel. Szülei észrevették, neheztelnek rám. Mitévő legyek? Talán menjünk el Bisztrayékhoz – gondoltam. Óbudán laktak (nem itt a Vígszín- ház mellett) egy nagy sarokházban, ahová csak kapucédulával lehetett bemenni. Miközben személyi igazolványomat rángattam elő, mellettem terem Iszlai… – Mi van Zoli? – kérdeztem, tenyeremet csupasz fejére borítva. A harmadik emeleten, a késő éjjeli órákban, Bisztrayék éppen államunk és pártunk prominens tagjaival mulatoztak. Ott volt Fock Jenő, de egy hollóhajú hölgy társaságában Marosán is. Mindezt Sárika és Karcsi társaságában konstatáltam. Később, már távozóban, macskaköves utakon mentünk. Ádám, Mari bokáit saját csípőjéhez emelve, talics- kázva vezette feleségét. No, nézzünk be talán Horváth Zsigáék- hoz… Utolsó kép: a Dunán utazunk propelleren. Ötven év körüli nénike békatempós mozdulatokkal ugrik be a vízbe.” Vagy ahogyan 1970. IV. 30-án Hernádi közvetítésével értesülünk egy botrányról: „Mészáros Márta új filmjét, mely egy beatzenekarra építkezne, leállították, mert a szerepet játszó Illés zenekar Londonban leszólta a magyar zenei életet. Ezek hazaárulók! – mondta rájuk Aczél. A filmet, mivel másfél millió már elment rá, lehet folytatni, de más zenekarokkal. Illéséket ezentúl a Rádióban is korlátozzák, büntetik, kiszedik a műsorból lemezeiket. Mostantól »Omegáék« lesznek a favorit.” Dióhéjban egy egész kis magyar kultúrpolitika, bár talán ne sértsük meg vele a dióhéját. Mindenesetre a következőkben igen sokszor olvashatunk majd ilyen magasröptű kulturális elvekről és elvárásokról.
     Vagy ahogyan a Nemzetközi Költőtalálkozó ünnepi összeborulásainak és fennkölt szólamainak az ismertetése után elmesél egy kis történetet: „A buszra szállva ismét, megismerkedem végre Kovács Vilmossal. Beregszászon iskolázott ő is, mint Lator. Születési évük is azonos, (1927), de ő kereskedelmibe járt[…] Apja kőmíves volt; falujában, 1919-ben a kommunista párt megalapítója. Ezért a cseh időkben folyamatos megfigyelés alatt állt, Horthyék pedig egy évre lecsukták. (Közbevetve a Szics-gárda elleni magyar föllépés disznóságait, a megtorlás rémes méreteit is elmondja.)
     1945-ben, a szovjet sereg nyomában a magyar falvakat sorra elszámoltatták. Akár az Appelplatzon a koncentrációs tábor foglyait, sorba állították őket, a sorsa jóra fordulását váró kőmívest is; – Milyen vallású? – Kommunista vagyok. – Milyen vallásban keresztelték? – Reformátusban. – Álljon oda! S ezzel a módszerrel, a görög katolikusok kivételével minden magyart elhajtottak. Ahogy az a menet vonult! […] Solohovból ismerős borzadállyal telít még a ráutalás is. Jó látni, hogy a maga írói jogáért bőven megszenvedett fiú mégis ilyen töretlen jellem lett. Átülök Gergely Ági és Kada Juli mellé. Balról a Saarista nevű finnus medve tökrészegen tüzet kér, s énekelteti az Elmegyek, elmegyeket.
     Ez eddig mégis inkább a személyes dokumentáció, a korjellemzés, a történeti helyzettudat remekelése. Az igazi szerkesztők bravúr a befejező bekezdés: „A buszok érkeztét ott várja a Royal Szálló előtt a Herder-díj átvételéről, Bécsből hazatért Illyés. Kopottas ruhában, félrefitult nyakkendővel. Szívesen köszönt rám: – Milyen volt? – Hangulatban jó. – Az a fontos, mert amit ilyenkor beszélnek, kevéssé érdekes.
     Sorolhatnánk a példákat hosszan, de tán ennyi is elég a valószínűsítéséhez, hogy a „szerkesztés” valami merőben más mint a „szerkezet”, hogy a jó elbeszéléshez csakugyan kell jó adag szerkeszteni tudás, de egyáltalában nem föltétlenül szükséges „szerkezet”, mégoly laza és engedékeny formában sem. De nevezhető-e akkor az elbeszélés regény-jellegűnek?
     2) Nem tudom, megpróbálta-e valamelyik recenzens összefoglalni magának az Ezer este vagy A Kollégium tartalmát, olyasféleképpen ahogyan a kötelező olvasmányokét volt szokásban kivonatolni a régi jó diákpuskákban Vergilius Aeneisétől Goethe Hermann und Dorotheajáig. Én mindenesetre többször és többféleképpen megkíséreltem összefoglalni a Hetvenes évek tartalmát magamnak, és mindannyiszor csúfosan kudarcot vallottam. Meglehet, nincs is a könyvnek tartalma, legalábbis abban az értelemben, ahogyan minden rendes regény-jellegű vagy általában epikai műnek? Meglehet, A hetvenes évek egyáltalában nem is regény-jellegű? (Meglehet nem az az Ezer este és A Kollégium se, de ezért főjön az azokat recenzeálók feje.) Egyelőre maradjunk annyiban, hogy ha valaminek nem lehet többé-kevésbé értelmesen és tömören elmondani a tartalmát, akkor az nem regény. Mert többnyire a tartalom értelmezéséből adódik a szerkezet.

*

Dehát fontos az, hogy minek nevezünk egy művet? Egyáltalában nem, kivált, ha ilyen fontos műről van szó. A recenziónak viszont, legalábbis addig, amíg nem igényli az irodalomtudomány rangját, nem árt, ha tudja miről beszél. Egyébként hogyan különbözteti meg az értelmezhetőt az értelmezhetetlentől? És a recenziónak akkor is, tán annál inkább, ismernie kell kompetenciája határait, ha egyszercsak szembekerül az értelmezhetetlennel. Például a szerkesztéssel, a szerkeszteni tudással, amely ellentétben a szerkezettel többnyire nem értelmezhető. A jó regényben és elbeszélésben valószínűleg éppen az a megkapó, hogy folyton az értelmezhető és az értelmezhetetlen határán mozog, a szerkesztés aktusa percről percre kiemeli a szerkezetből, így hát mindig több a tartalmánál. Több az eleven cselekvés egész kontextusával: kapcsolatokkal, barátokkal, konfliktusokkal, harmóniákkal, több emberivé bűvölt, ám cseppet sem antropomorfizált tengerekkel, dombokkal, felhőkkel, tájakkal; Fodor András metaforájával: A másik végtelennel. Ez a többlet ragyog Fodor András remekül szerkesztett napló-történetein: a tiszta, önzetlen cselekvés többlete. És ezért válik e mellett a cselekvés mellett napló-elbeszélésében nem egyszerűen lényegtelenné, hanem egyenesen feleslegessé bármiféle „cselekmény”. Ezért nem lehet a történet fonalát tartalomszerűen felfejteni és követni. Nincsen. Nincs rá szükség. A színes részletekből öntörvényszerűen áll össze a kép, mint valami régi szép mozaik. Valahányszor kézbeveszi az ember a könyvet, mindig más és más részlet tűnik a szemébe, s hiába olvasta el a két vaskos kötetet már akár többször is, merőben újként hatnak rá az olvasott sorok, pillanatnyi érdeklődésétől s meglehet akár még a hangulatától s napszakoktól is függően, meglehet. A könyv számít az olvasóra, s az ő cselekvő hozzáfordulása szerint nyitja fel egy-egy aspektusát, kínálja a különféle „olvasatok” lehetőségeit. Mind felsorolni lehetetlen és felesleges, hiszen a könyv nagy nóvumainak egyike – ami különben a Fodor-vers egyik jellegzetessége is – éppen ez az egyénekhez szólni tudás, az odafordulás figyelme, ami eleve fittyet hány bármiféle skatulyázásnak. A recenzió azonban számbavételre és áttekintésre kötelezett műfaj, s így a sok egyéni aspektusból kénytelen kiragadni néhányat. Egyáltalában nem állítható, hogy a legjellemzőbbeket vagy pláne legfontosabbakat. De talán a pillanat kényszere alatt a legidőszerűbbeket.

*

1) Ebből az aspektusból az „Írószövetség – irodalmi közélet címen csoportosítható naplójegyzetekben mindenekelőtt a hatalmas különbség tűnik szembe az írószövetségi választmányi ülések és egyéb hivatalos aktusok protokolláris üressége, szófecsérlése, álszentsége, nagyképűsége, szükophantasága, néha nevettető, máskor kétségbeejtő cinizmusa és az elsőkötetes meg a FÉSZEK-esték jóhangulata között. Jól kitapintható az irdatlan mennyiségű munka is és a baráti segítség, a különféle baráti segítségek hálózata, amely e mögött a jóhangulat mögött rejlik, de nem ez a lényeg. A lényeg az, ahogyan napról-napra világosabban kiderül a feljegyzésekből – éspedig mindig dokumentum-értékű feljegyzésekből –, hogy még egy ilyen impotens, nagyképű, szemforgató, ostoba Intézmény (amely ilyenként persze egyáltalában nem volt egyedi) keretei között is lehet eredményes, értelmes, hasznos, egyént és közösséget egyaránt segítő-nevelő munkát végezni. „Csak” hasznosítani kell tudni az Intézmény ilyen-olyan kereteit, meg kell tudni értetni vagy legalábbis elfogadtatni a Fejesekkel és Beosztottjaikkal, hogy végtére a „működés” (minden Fejes mágikus tiszteletének a tárgya) az ő érdekük is, sőt el kell tudni hitetni, hogy érdemük is. Ehhez azonban nem elég az önzetlenség, nem elég a hozzáértés, nem elég az ügyszeretet; kell az a szinte észrevehetetlen, mindenre figyelő, türelmes, emberséges angyali diplomácia is, ahogyan az rejtetten és napokra szétszórtan és ezernyi szálból látszik szövődni ezekben a feljegyzésekben. Mennyi gonddal-bajjal járt például az 1972. XI. 25-ei FÉSZEK-est összehozása! XI. 3.: „A FÉSZEK-ben készen vannak a 25-i est meghívói, most már csak azt kéne tudni, mi van Buda Ferenccel. Semmi hír róla.” A szervezés persze nem állhat le. XI. 15.: „Nagy hirtelen bekapott tojásrántotta ebéd után sietek a magát kaputelefonon ( nyávogón) már jelző Czigány György kocsijába. Irány Kispest! Szemrevételezzük Haraszthi István play art szobrász műveit. A Képzőművész Szövetség megengedte, hogy a FÉSZEK tervezett testvérmúzsák-estjén ő és Molnár Sándor szerepeljen. Útközben Cz. Gyurinak részleteiben végigmondom a műsort, mely már kialakult bennem. Arra kérem, hogy bevezető helyett neki nyilatkozhassam majd a műsor elején sorozatunk céljáról, értelméről.” Ízléssel és hozzáértéssel szemléli meg a mester mobiljait. „A Fügemagozó gépezet (ezt kérjük majd a FÉSZEK-estre is!) bonyolult daruáttételekkel nagy nikkelgolyókat emel, kanyargat, gurigáz. (Mennyire méltányolná ezt és az egész környezetet Dávid fiam!)” Molnár Sándor képeit Fodor már Weöreséknél megismerte. A zenészekkel még külön egyeztet, azután 16-án és 17-én Debrecenben üli és naplózza végig az Irodalmi Napokat, 20-án Győrben a Radnóti-szavaló- verseny zsűrijében szerepel, 21-én Győrben összegyülekezett költők előtt Takáts Gyula Mézöntőjét elemzi, 22-én Pannonhalmára látogat, délután a Rábatextben van jelenése. „A búcsúzó köszöntők, vallomások áradatában – összegez este – az ismét megterített asztal mellett foghatóvá lesz a fölismerés: csakugyan létezik ezen a vidéken valami polgárosulással együtt növő szellemi gyarapodás. 23-ról és 24-ről nincs feljegyzés beválogatva, de a naplóíró nyilván akkor se pihent. Ezek után frissen és tettrekészen jelenik meg a FÉSZEK-esten: „Buda Ferencet kivéve – kinek hiába írkáltam annyi levelet – sorba előkerülnek a szereplők: Beney Zsuzsa, Lázár Ervin, Tornai József; Jeney Zoltán és Kalmár László zeneszerzők, Haraszthi István szobrász, Molnár Sándor festő[…] A színészekkel ott a helyszínen véglegesítem a sorrendet. Nem vagyok ideges. Mátrai Eszter is elégedetten jelenti: »zsufi« ház van. Bőven látok ismerős arcot. Ez és Czigány meghitt intonációja biztonságot ád. Hívó kérdésére elmondom, hogy vállalkozásunkat a hiányérzet hozta létre. Nincs kontinuitás sem a műfajok, sem a nemzedékek között.[…] Kiemelem a Költőszakosztály és a FÉSZEK áldozatvállaló partnerszerepét, az 1945 utáni első nemzedék felelősségét az utána jövőkért[…] Buda versei – szerzőjük nélkül – nem hatnak szenzációként. Jeneyék a preparált zongorán valami gamelánszerű muzsikát mívelnek. Huzamosabb idő után kissé unalmasan. Annál fölszabadítóbb Lázár Ervin novellája. Bencze Ilona jól beleéli magát Tropkó úr és a fájdalom küzdelmébe. Tornai Jóska Kósa Ferenc és japán felesége esküvőjéről kissé kapatosan érkezett, de helyt áll magáért, főként a Szent István-os versben. A szójátéknak tetsző Néptáncról elmondja, beszámíthatatlan állapotban írta. Kissé bizony ez is hosszú, bár a szerző bírja szusszal. Szabó Gyula orgánuma kitünő. Ahogy terveztem, inspiráltam, Czigány ügyesen modulál Tornaitól Haraszthi mobiljaiig. Frissen összegezi az otthonából hozott élményt, s a bátorkodó szobrászból is kijön a gumikutyás kedvesség, mellyel végképp leveszi lábáról a közönséget. Ácsingózó gyerekekként nézik a szerkenytűket. Kalmár zenéje szép, franciásan finom, Beney Zsuzsa verseit Fodor Tamás nagyon jól, Bencze Ilona közepesen, Papp Éva zavartan mondja. Czigány zárószövege nagyon kedvemre való: figyelmeztet a társművészetek, a »züllő távolságok« összehozásának szükségére. Csupa elégedettség körülöttem a búcsúzáskor. Mátrai Eszter és Galambos igazgató hálásan szorongatják kezemet, netán visszahoztuk az intézménybe az Egyéb Komédiások egyenrangú szerepét, a Festők És Színészek mellé. Szimbolikus tiszteletdíjként adják át igazolványomat a klub tiszteletbeli tagságáról. Bulláékkal, Bozayékkal ülünk még össze. Kedveset mondott Vörösné Jutka: Az elmúlt évtized nálam rendezett negyedéves zenei találkozóit eszerint ide, a Kertész utcába tettem át[…]
     Veszedelmes idézni kezdeni Fodor Andrást, az ember nem bírja abbahagyni, viszi magával a szöveg szép lendülete. (Lehet, hogy Fodor András évekkel Csikszentmihályi professzor előtt felfedezte a „flow”hatást?) A másik kiszemelt példát, a határokon túli magyar költők estjének a fáradságos szervezését 1974 tavaszán, éppen ezért nem is kezdem idézni; maga az est (1974.V.31.) úgyse recenzeálható tömörebben Fodor szigorú, szép összegezésénél. Felsorolja az előzetes igéretük ellenére el nem jött politikai és szellemi előkelőségeket. „Nemcsak Polinszky miniszter, de az igérkező Simó Jenő sincs jelen. Az irodalmi osztályról, a Kiadói Főigazgatóságról, az Irószövetség vezetőségéből – Gramvölgyinét kivéve – senki. Ma reggelre Garai is beteget jelentett. A közönség is elég gyér, nincs tele a FÉSZEK (cseppet sem nagy) nagyterme. „Valami kényszeredettség van abban, ahogy a félháznyi közönség elé kivonulunk. Nagy Laci mellőlem kel föl, s mondja el fontolt, kemény hangú prológusát. Követeli, hogy a határon kívüli magyar költészetet szellem szerint integrálhassuk. Ha más nemzetek líráját tiszteljük, fordítjuk, szerethessük végre nyíltan a környező országok magyar költőit is, akiket nem kell fordítani, akik több millió magyart képviselnek.” Huszonöt – ma már többnyire klasszikusként tisztelt költő verseiből válogattak, a bemutatásuk Pomogáts tiszte volt, ám a színészek gyöngén mondták a verseket és az egyébként lelkes közönségre reánehezedett a bojkotthangulat. „Jobb híján – összegez Fodor – azzal vigasztalom magam: a kudarc tanulságait sem szabad lebecsülni. Pomogátsnak nálamnál is rosszabb a szája íze. Bosszantja az érdemes emberek tüntető távolmaradása. Elmereng Juhász magatartásán: hogy lehet ennyire közömbös. Meg kéne neki mondani. Bezzeg más ügyekért szolidarítást vállalt. Általánosságban pedig a szent nemzeti ügyek képviselete nálunk, úgy látszik, megmarad a pofázás szintjén. Kormos véleménye is lesújtó a költőtársakról: – Monomániás, önző banda; csak magukra gondolnak.”
     A két különböző est leírásából kiragadott idézetek érzékeltetnek tán valamit a hetvenes évek hangulatából; Fodor tömör és találó jellemzései, többnyire egy barátjának vagy ismerősének a véleményét közvetítve, mélyen bevilágítanak a kor szellemi klimájába, a kor politikai és szellemi elitjének mentalitásába. Ahogyan például beszámol a debreceni Irodalmi Napokról, beszédek, felszólalások, viták, találkozások, beszélgetések, borozgatások kavargásából kiragadott mozzanatokkal, az kötetnyi értelmiségszociográfiával felér. És a jellemzései! „Mocsár Gábor népi sarmőrként (mennyire emlékeztet Pribojszky beszédtehetségére!) borzolja a kedélyeket. […]Illés úri passzióval rendel valami abszolút száraz bort, sajnálja, hogy birka- vagy juhturós galuska nincs. A gesztenyepüréről leszedi a habot. Ki nem állhatja a geil dolgokat. […]Simó áldás gyanánt szórja közénk az állami sódert, már ahogy a miniszterhelyettességhez illik[…]” Vagy ahogyan az Írószövetség 1971. II. 25-ei választmányi üléséről beszámol: „Aczél 3-tól 5-ig beszél. Akár a közgyűlésen, ezúttal is patriarkális hangon, pártja szónokaként és propagandistájaként elsőrangúan. A Kádár-féle tételt, hogy minden igazolja politikánk helyességét, ügyesen, a szomszédban lángoló kolóniák vészjeleivel vezeti be. Aztán elsüti a kortesfogó módszert – ne fölényeskedjünk, nézzük saját házunk táját. E problémakörben látszólag önkritikus, valójában nagyon is dicsekvő, mégis olyan hatást kel, mintha nyíltan szembenézne a tényekkel.[…] A szünetben barátaimmal verődöm össze, de igazi emberi szót senkivel sem váltok. Azaz, a ruhatárban valaki mégis szól hozzám. Hubay kérdi, mi történt Colinnal.” De talán még jobban jellemzik a rendszer kisszerűségét, szemforgató álszentségét, szükomphantaságát az apróságok. Ahogyan például egy írószövetségi estre végszóra befutó Mezei András „elárulja, a Partjelző vers botránya Aczéltól származik. Behivatta Garait s figyelmeztette, milyen ocsmány támadás érte. Garai aztán gyorsan segített megtalálni a nálánál valószínűbb modellt. Megtalálhatja az olvasó is, ha visszalapoz néhány oldalt: „A Múzeum utcai bejáratnál ütköztem bele Papp Pistába. Örül a Partjelző bukásának, még azt se bánja, ha ő is benne van. Munkahelyi vonatkozásról van tehát szó, s a részleteket is megtudjuk, ha visszalapozunk 1972. II. 8-ra. (Ismét nem lehet ellenállni a hosszabb idézésnek.) „Véletlenül tudom meg, hogy Iszlait mérgesen bár, de elengedi minisztériumi osztályvezetőnk, Kondorné. Most lepleződik le, hogy G. Kati hisztériája abban a pillanatban kezdődött, amikor megtudta, hogy a főnök lelép. A mai újságban olvasható, hogy Argentinában, a szorongatott helyzetű játékvezető segítségére siető partjelzőt agyontaposták[…] Hát ilyen partjelző volt a jobb sorsra érdemes Kata. Ellenünk gyűjtött adatai mellett a Zolinak írt kísérőlevélben ott szerepelt a fenyegetés: »Még szükséged lehet rá!« – Nem erre már nem lesz szükség. Nagy nap ez! Folyton a »Meghalt a cselszövő«-t fütyürészem. Bereczky Laci közli, arról van szó, hogy ő veszi át Iszlai örökét. De nem tartod meg a titkárnőt?! – Szó sincs róla.”
     2) A munkahely (a Széchényi Könyvtár Módszertani Központja, azon belül az új könyveket az országos könyvtári hálózatnak ajánló és minősítő bibliográfia szerkesztősége) A hetvenes évek rendszeresen előkerülő „kollektív főszereplője”. (Akad még néhány ilyen kollektív szereplő, az egykori kaposvári osztálytársak negyedévenkénti találkozója például, vagy az Eötvös-kollégisták évenkénti József-napi szeánsza.) A Napló szempontjából ideális terep ez a munkahely, nem csupán az emberi kapcsolatok (és a potenciális hírforrások) megsokszorozása miatt, hanem azért is vagy tán elsősorban azért, mert szerencsésen segítette és egészítette ki az íróként és szakosztálytitkárként megtett utakat: a könyvtárügy munkásaként Fodor egy másik ablakon át is bepillanthatott a helyi kultúra viszonyaiba.
     Bámulatos, hány helyen megfordult csak ez alatt a szűk öt esztendő alatt is Fodor András az országban; nagyvárosoktól kicsi falukig, iskoláktól és művelődési házaktól könyvtárakig és dísztermekig hány helyen előadott, beszélt, ismerkedett a helyiekkel.
     Mindenütt éles szemmel körülnézett, és egyáltalában nem csak az irodalom vagy a könyvtárügy szemszögéből. „Ahogy hallom – jegyzi fel például Miskolcon 1972. XI. 13-án – a nagyralátó iparosítás halódik, a Lenin Kohászati Művek deficites, a környékbeli bányákat sorba bezárják, a lakosság 170 ezres létszáma mostmár inkább stagnál. És kosz és zsúfoltság, fantáziátlan sivárság mindenfelé.” Vagy Letenyéről: „noha járási székhely rangjától megfosztották, szinte városias hely. Talán a határforgalomnak is köszönhető, de vendéglátó-komplexuma igen takaros.” Legtöbb és legfontosabb mondandója persze mindenütt az emberekről van; közönségről és az oktatás-művelődés helyi munkásairól. Ha egyszer majd megírja valaki a hetvenes évek vidéki Magyarországának a művelődéstörténetét, fontos forrást találhat ezekben a kölcsönös figyelmet, megbecsülést, szeretetet sugárzó jegyzetekben; de a nagyobb és ünnepélyesebb alkalmakkor véle együtt fellépő futtatott írótársai viselkedését felvillantó észrevételekben is. És amint ismétlődnek és elrendeződnek Fodor megfigyelései, úgy derül fel a vidéki Magyarország szellemi térképe; így például fény derül Z. Szabó László műveltségteremtő munkásságára Győr0ben, Lipták Páléra Békéscsabán és általában a megyében, vagy Tüskés Tibor teremtő jelenlétére Pécsett, Takáts Gyuláéra a Balaton délnyugati csücskével kibővített Somogyban. Mindez s még ezernyi más példa valamiképpen a szép életrevalóság jelévé és bizonyítékává növekedik. Látja Fodor András a gondokat, bajokat, szegénységet is; híven regisztrálja a kicsinyességet, békétlenségeket, komiszságokat. De a kép épp realitása miatt, összességében, bizalmat áraszt: az otthon járó ember nyugalmát és biztonságát sugározza.
     3) Ha gazdaságtörténészek mintájára az összekötő vonalak vastagságával ábrázoljuk a kapcsolatok gyakoriságát és intenzitását, Fodor András országjárásainak térképén minden mást sokszorosan fölülmúló vastagsággal rajzolódik ki két vonal: a Kaposvárra és a Fonyódra vezető. „Bertóknak igaza van – jegyzi fel 1974. X. 11-én – én úgy járok haza Pestről, mintha hetenként Kelenföldre mennék, mert hisz tegnap tértem vissza, ma ismét Fonyód-Kaposvár fele visz a vonat.” A Kaposvárra- járás gyakoriságát nyilván növelte a Somogy megindításában és szerkesztésében vállalt szerep, a fonyódi villa pedig, testvérnénje házának szomszédságában, a nyárelőre összesűrített évi versírás bázisa; de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Kaposvár és Fonyód – s általuk az egész Somogy – eleven és ható szülőföld; a többi, folyóiratszerkesztés csakúgy mint nyáreleji versírás, ebből a szülőföld-kapcsolatból következik.
     De ezt nem úgy kell érteni, hogy Fodor Pesten a Révay-közben valahogy kevésbé lenne otthon. A jelen naplóid-szakba esik lakáscseréje – ugyanabba a házba költözött ugyanolyan elhelyezkedésű nagyobb lakásba két emelettel lejjebb –, és a gonddal-szeretettel lebonyolított költözködés ezernyi apró mozzanatából magából kitetszik, hogy Fodorék mennyire otthon vannak otthon. De túl a családi fészken, otthona az egész nagy Budapest. Az Astoria, ahol Hernádival szokott találkozni: „Stílusosan, az Astoriában kapom meg Hernádi új, Erőd című regényét[…] (1971. III. 12.); és ahol Lakatos Andrástól gyűjt be a fiú értelmiségi mozgáskörére vonatkozó fontos és kevésbé fontos híreket: „Megtudom, hogy Bence Gyuriék »leírták« Vekerdit. »Udvari történész lett…« Mi szükség Ella néniről beszélni, ha a szárszói beszéd hatását nem elemzi?! (1971. I. 14.) [Mellesleg én meg innét tudtam meg. [V.L. 1995.] A munkahelye is otthon a Múzeum-utcában, ahol úgyszintén fel-felkeresik a hívei, ahol a kemény napi munka mellett saját dolgaihoz is hozzájut néha, és ahol váltakozva kísérik törekvéseit sikerek és kudarcok. („És mennyire viszonozatlanok maradnak kezdeményeim, mennyire légüres térben élek a Múzeum utcában, és milyen feszített munkamenetben telnek napjaim.” (1971. V. 13.) És az Írószövetség a Bajza utcában, ahol a pályakezdő költőknek, a FÉSZEK klub a Kertész utcában, ahol a „testvérmúzsáknak” teremt lehetőséget? Vagy tán egyenesen otthont? Mindenesetre az se csak közömbös munkahely. És az a számtalan vendéglő, kávéház, eszpresszó, bár, kocsma ahol barátaival, híveivel, a régi kaposi osztálytársaival, írótársaival, kiadói vezetőkkel találkozik? És mindenfelé figyel, lát, hall, feljegyez. Egyetlen példa a rengetegből: „Negyedévi osztálytalálkozónkon ott érem még a Csiki vendéglőben Boross Pétert, Stryk Sándort, Bajort és Bakay Árpádot. Ez utóbbi menne már, de kedvemért még egy kicsit marad. Heller professzor asszisztenseként nagymenő ipari diplomata lett belőle. Elmondja, mit tapasztalt legutóbb Örményországban. Ellen- bizonyságként is Boross Péter jóslatára, aki szerint 1975-re Keleten minden összeomlik. Ez a Péter a legvonzóbb reakciós volt a kaposi ifjak közül. Híven őrzi fejlődésrétegeit a hadapródiskola németellenességétől az 1946-os kaposvári diáktüntetésen, lefogáson át Kistarcsáig és a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat áruforgalmi osztályvezetőségéig. Elmenőben Strykkel együtt említi, olvasták József Attila- könyvemet, és tetszett nekik. Az Üllői úton benézünk a Pepsi bár nevű új létesítménybe. Kollégái lepik meg Pétert, a XVI. kerületi borissza tanácselnök társaságában. Különféle, nagyzolóan vagy önsajnálóan kanos megjegyzéseiket Péterrel együtt zavartan hallgatjuk.” (1971. VII. 2.) Idézhetnénk a példákat rakásra; mind azt mutatja, hogy Fodor András „belakta” Budapestet. A térképünkre visszatérve: a Kaposvár – Fonyód – Budapest háromszög vastag kapcsolat- és közlekedésgyakorisági oldalain az otthonteremtő ember magától érthető biztonságával jár oda-vissza Fodor András: otthonról haza. Ez az otthon-háromszög azután az a bázis, ahonnét kiindulva otthonosan jár az egész országban. És bárhová megy, mindenütt barátok, ismerősök, társak fogadják.
     4) Sükösd Mihálynak A hetvenes évekről írt kitűnő recenziójában (amelyet természetesen Fodor András xeroxozott le nékem saját kezűleg, amikor bevittem néki az OSZK-ba az általa rendelt recenziót Bónis Ferenc Bartók-könyvéről) ez olvasható: „Fodor András sokakat szeret, de korántsem mindenkit, a családtagokon kívül legfeljebb a közeli barátait, ám őket – Takáts Gyulát, Domokost, Latort, Hernádit – is távolságtartóan figyeli. Alkatától a gyűlölet és gyűlölködés idegen, de a visszafogott fogalmazásból is kederül, kiktől idegenkedik erkölcsileg és esztétikailag egyaránt.” Nem lehetne tömörebben és találóbban fogalmazni; és hasonlóan találó a felhozott példa is. Legfeljebb tán a közeli barátok körét bővíteném ki a következő nemzedék néhány képviselőjével, és a „távolságtartóan” jelzőt cserélném ki valami másra; kritikusanra? szigorúanra? igazságszeretőre? krónikási hűségre? magam se tudom. ami azonban a következő nemzedéket illeti az nagyon fontos, és legalább jelzésként mindenképpen meg kell említeni Csürös Miklóst, Lakatos Andrást, Bulla Karcsit, Bozay Attilát.
    A hetvenes évekből készített futólagos statisztika szerint ebben az öt évben a leggyakrabban hivatkozott barátok: Hernádi, Lakatos András, Tüskés Tibor, Bulla Karcsi, Gergely Ági, Bozay, Kormos, Domokos, Lator, Beney Zsuzsa, Somlyó, Vörös Laci. A statisztikát kiugróan vezeti Hernádi és Lakatos. Ők ketten meg a most ritkábban szereplő Domokos Matyi és Kormos a „központi hírforrások”. Példa: „A sokszor tárgyalt március 15-ről Andris tud legtöbbet. Székely György rektorral nézették végig az egyetemre beterelt, összeszedett gyerekeket. Kenedit már másnap behívták, faggatták a fényképeken szereplő alakok kilétéről. [A hetvenes évek történelmi kronológiája a szóban forgó »nacionalista tüntetés« miatt 41 személy előállítását ismeri el. F.A. 1994.] Bence Gyurkát meg Köpeczi hivatta, műve inkviziciós vitájára. – És honnét a kézirat? – A Gondolat Kiadó felküldte. – Csakhogy onnét visszakaptam. – A szerződés négy évre szólt. – Csakhogy nem volt szerződés. – Akkor hát lemásolták… – Jó, még meggondolom, hogy magánjogi vagy közjogi följelentést tegyek. Ha valóban ezt mondta, B. Gy. karakán fiú. (1973. III. 22.) [Az. V.L. 1995.] Másik példa: „Ad notam Hernádi! Meglát az Astoria kirakatüvegén át, s behív a Kossuth Lajos utcából. Elmondja a Konrád-Szelényi-Szentjóby-féle történetet, mellyel a Szabad Európa bekürtölte az étert. Ő a vallatáskor teljes nyiltsággal beszélt. »Velem sok mindent lehet csinálni, becsukni, megverni, megölni, de hazugságokra kényszeríteni nem… én világhírű író vagyok…« Orbán Vilmos főhadnagy végül is belátta, nem kényszerítheti a tanút hamis vallomásra. Kimenet a folyosón a falnak szembefordítva állt Szelényi. Gyula a lélektani próbát is jól állta, mondván: – »Szia, Iván, mi van, hogy vagy?«”  (1974. XI.1.) És mindjárt másnapról, XI. 2-ről olvasható az alábbi bejegyzés: „Wilheim Andrástól eredő értesülés szerint a Jeney-Sáry-Vidovszky koprodukció végén, amikor én már eljöttem, Bozay keményen megtámadta az ifjakat, hogy ez már nem zene, s ő csak addig tudott együtt menni velük, amíg zenét csináltak. (Félő, hogy az ifjak félretételében majd Attila szakmai ellenbizonylata is beszámít.) A másik András (Lakatos) beszámolója alapján Bence Gyurka torz aspektusából nézhetem mindazt, amiről Hernádi tegnap számolt be. Eszerint H.Gy. összevissza fecsegett, önmagát dicsőitette” leállt velük lelkizni… Különben is, lehet-e igazi tartalma Konrád iránti barátságának, amikor egészen mást csinál. Jancsóval együtt folyton csak a lényeget akarná eltalálni, s nem veszi észre, hogy a valóság egészen más, nem a szélsőségekben követhető. (Ritkán kap az ember ilyen frappáns szine-visszáját. Félő, hogy ez a légmentes intolerancia még nagyon sokáig uralkodni fog szellemi környezetünkben.) Az idézetben a két azonos értelmű „Félő…” zárójel az a „távolságtartás”, amiről Sükösd beszél? Vagy a Fodorra csakugyan jellemző „erkölcsi és esztétikai idegenkedés”, csak éppenséggel nem annyira „kitől” mint inkább „mitől”? Hagyjuk meg a naplóírónak a maga titkait, a recenzeseknek pedig elkerülhetetlen bizonytalanságaikat.
     A barátok híreiből, véleményeiből (tréfáiból akár) alakul ki a naplóban az az „információs tér”, ahol a költő otthonosan mozog. Példa: „Fazekas Laciék Vackor-farsangjára otthoni elfoglaltságok miatt késve érkezem. Kormos Pista, Domokos Matyi, Latorék már ott vannak a Házmán utcában. A gyerekek nagyot nőttek egy év alatt. Katona Tamás leánya már-már kivánatos bimbózó. Pista megint fürdőköpenyben, jambósapkában vonul be: – Jó napot! Jó napot! – fordul erre-arra. Bejelenti az Aurora cirkáló együttesét, a matrózruhás Katona-lányokat, akik duettet énekelnek. »Meghalt a cselszövő…«. Az aktualitás mindenkit nevetésre fakaszt. A mai újságokban rövid hír közli: Rákosi Mátyás, az MDP volt főtitkára, aki gyógykezelése miatt a Szovjetunióban tartózkodott, hosszadalmas betegség után Gorkij városában elhunyt. – Íme, bölcs vezérünk és nagy tanítónk dicstelen vége.” (1971. II.5.) A humor is leginkább a barátok közvetítésével szivárog be a naplóba, ők kísérik tanácsaikkal, kommentárjaikkal kétségeiben. „Domokos Matyihoz megyek föl, ott van Lator is. Vodkától nekihevülve taglalják a helyzetet. Matyi Illéssel kapott össze, ki felsőbb intelmekre figyelve kirohant a fiatalok ellen, aztán próbált vele kibékülni. Az egész irodalmi vezérkar hisztériás. Jól jön közbe az én esélyem latra tétele. Matyi az eddigi legrealistább, legriasztóbb óvásokat fogalmazza meg, mégse tudja azzal befejezni, hogy eleve mondjak le a felkínált lehetőségről. Biztosítsam a visszautat, a lap nekem megfelelő karakterét, a munkatársakat akik dolgoznak is. Jólesik a buzgó együttérzés, még ha később akasztófahumorba megy is át. Matyi utólag felhív, valamiről elfeledkezett: – Iszlai bizonyosan át fogja kérni magát hozzád.” (1972. V. 13.)
     Legalább ilyen fontos A hetvenes években a barátok szerepe a megszületett versek első kritikusaként illetve inkább tán első lelkes olvasója és jóváhagyójaként. 1971-ben a júniusi két hét alatt Fonyódon született termést, amely az elmúlt egy esztendő élményeit és veszteségeit – az őszi angliai-írországi utat Colin Masonnal, Fülep halálát s fél évre rá Colinét – foglalta versek ciklusába, azon frissiben elkérte tőle Lakatos András, „s föltétel nélkül méltatja a teljesítményt.” (1871. VI. 28.) Aztán Lator (a Berlinben), Kormos (otthon), Vörös Laci (az Astoriában) következik, majd irány Fonyód, ahol „az eleddig sok egyébbel elfoglalt Feleség is megnézi végre, miket írtam ebben a házban, két héttel ezelőtt. Ő nem annyira címeket, inkább néhány neki tetsző mozzanatot ragad ki…” Néhány nap múlva Hernádi nézi át gondosan a verseket törzshelyén, az Astoriában, „és csak néhány explikatív vers ellen van kifogása”. Aztán Domokos Matyi véleménye: „»Megváltozott a… nem is a költészeted, a szemléleted.« Maga ajánlja föl, hogy a ciklus az Orfeuszi füzetekbe kerüljön, önálló kötetként.”  (1971. VII. 20.) Másnapra is jut öröm: „A nap részemre való külön jutalma – jegyzi fel meghatódva – a Gergely Ágival való találkozás. Ahogy leül velem szemben, öltözéke finom, fehéres. Olyan elmélyülten olvas, hogy szinte látom kiformálódni a levegőben gondolatait. Már-már meg se kell fogalmaznia véleményét. – Most aztán mit fogsz te írni… a József Attila és ez után? Olyan magas fokú azonosulás van ezekben az írásokban, hogy elsősorban az ügyet látja bennük. Érzi a távolból néző különös aspektust, mintha nem két ember halt volna meg, hanem három.” (1971. VII. 21.) „Aki szőrszálhasogatóan különbséget tesz az egyetemes tragédia és az itteni egyszerű pátosz között, szentimentálisnak is nevezhetné ezt az epizódot, de… mindezt olyan esztétikai szintre emeli, ahol az érzelgősség már nem bántó.
     Az utolsó kipontozott idézet persze csúsztatás. Fodor András idézi Stravinsky-könyvében a 215. lapon Colin Masonnak a Music and Letters 1952-es évfolyamában megjelent beszámolójából a The Rake's Progress velencei ősbemutatójáról. És a három pont helyén az eredetiben természetesen az áll, hogy „Sztravinszkij.” Mert a Gondolat kiadó orthographiája különbözik a Fodor Andrásétól (és a szakirodalom többségétől, a zeneszerzőről nem is beszélve).
     5) A József Attila életét és költészetét bemutató Szólj költemény (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1971) inkább csak megjelenését tekintve esik ebbe a napló-periódusba; az öt év nagy prózaírói kalandja a Stravinsky-könyv. A könyv megjelenése és kritikai fogadtatásának a bemutatása (amiről persze mi már tudjuk,  hogy egyöntetűen elismerő volt) a Napló következő kötetére marad; de itt szerepel a megírása, 1974. V. 4-t-l V. 29-ig, Fonyódon. Meglepően rövid idő alatt tehát, s közben V. 22-én még Pestre is fel kellett ugrania, a határon kívüli magyar költészet bevezető szövege (Pomogáts) és a meghívó sokszorosítása vétett. Még aznap indult vissza. „Jó ötlet, hogy Sárika kikísér az állomásra, így tudunk legalább meghitten beszélgetni. A fekete kabátos feleséget most is csinos portékának látom. Van helyem a vonaton, de két Kanizsára tartó, nagy hangon povedáló ifjú miatt átvonulok a szerelvény elejéből a végébe. Ott meg csak az utolsó pillanatokban észlelem Fonyódot, annyira elmélyedtem az írásban. Hónom alá kapkodott könyvekkel már a mozgó vonatból lépek le. – Csak előre! – szól utánam kedves aggodalommal rejtvényfejtő fülketársnőm, ki még a Diagilev's Balletet utánamhajítja.” Tán ennek az intenzív, sürített, egyhuzamban hajtott munkának is köszönhető, hogy a Sztravinszkij szakmai erényein túl elbeszélésnek is remekbe sikerült? A naplójegyzetek mindenesetre figyelmeztetnek a sok éves szakirodalmi és zenei előkészületekre; Fodor tanár úr megmutatta, hogy használni is tudja a Kollégiumban megtanult filosz-módszereket. De ahogyan a sok száz cédula és a filosz-szorgalom nem magyarázza a művet, úgy a naplójegyzetek se kívánják megértetni a születését. Ellenkezőleg, mintha éppen azért sorolnák a sok kézzel fogható valóságos részletet, a tavaszi szoba hűvösségétől, a kényelmetlenségeket elhárító nővér szeretetétől, a szorongásos álomtól kezdve a világból beszivárgó híreken és az esti tévézéseken át el egészen a vasúti részletekig, hogy jelezzék: nem kívánják értelmezni az értelmezhetetlent. Talán épp ilyesmire utalnak a sorok a Stravinsky-könyv kéziratának a befejezéséről, hazautazás közben a vonaton: „A zaklatott tempót, ahogy térdemen a sorokat rovom, sose fogom elfeledni. S bármily hihetetlen, éppen befut a vonat Kelenföldre, amikor munkám végére odakörmölöm: 1974. V. 29. 3/4 9.”
     6) „A zeneszerzők kombinálják a hangjegyeket. Ez minden. Arról, hogy a világ eseményei miként és milyen formában érintik zenéjüket, arról nem az ő dolguk beszélni” – idézi a Sztravinszkij fedelén a Mester véleményét Fodor András. Mutatis mutandis ugyanezt felírhatta volna A hetvenes évek borítólapjára, olyan példásan tartózkodik versei, tanulmányai, könyvei bármiféle értelmezésétől. Csakhogy a zenész, a szobrász, a festő, a költő, az író élete végső soron mégiscsak a művei. Ahogyan Kodály mondotta Bartókról: „Művet megérteni lehet anélkül, hogy ismernénk szerzőjét, de embert művei nélkül nem, hiszen beléjük tette le énje jobbik részét.” A hetvenes években tehát szükségképpen nagy szerep jut az akkor megjelent vagy írt műveknek, de tévedés lenne a könyvben valamiféle kulcsot keresni a megértésükhoz. Találóan írja Sükösd: „Fodor András naplófolyamának a főhőse nem a szerző, hanem a közönyösen daráló magyar történelem.” Az persze előfordul, hogy láthatóan a naplóban rögzített élményből formálódik a vers, mint például a San Miniato al monte vagy az Ott és itt trondheimi strófája. Az is megesik, hogy a naplóból ki lehet silabizálni egy vers „társadalmi kontextusát”, mint A partjelző bukása esetében. Ám ez a versek szempontjából csakúgy teljességgel lényegtelen, mint a naplóéból. Másról szólnak, nem egyszerűen másként. Vers és napló egyaránt önálló, öntörvényű alkotás. De nem függetlenek: valamiképp kölcsönösen emelik egymást. Folytatásaiként egy másik magyar történelemnek, amely a „közönyösen daráló” fölött és ellenére tart? „Az idő mintha végtelen zsinór gyanánt bolyongna benne. Tulajdonképpen derűs, hirdeti: nem kell félni az elmúlástól, mert a folytatódás végtelen.” (1970. X. 25. Vasárnap.)
     Régi kelta kőkeresztek ornamentikájáról jegyezte ezt fel a költő, amikor Colin barátjával angliai útja során Írországban utaztak.
     7) Az útinaplók A hetvenes évek jellegzetes oldalai; jókora részt foglalnak el a két vaskos kötetben. És nem csupán az tükröződik ebben, hogy a hetvenes évekre Pártunk és Államunk kegyeltjei (politikusok, párt- és útitárs-értelmiség, külkereskedők, labdarúgók, élsportolók) után lassanként legálisan is ki-kijuthattak mások; bár persze tükröződik ez is, hiszen például pár nap alatt Londonban Fodor András vezető pártértelmi- ségiekkel (Szabolcsi Miklós) csakúgy összefutott mint (már amennyire lehetett) függetlenekkel (Mészöly). Érdekes szociológiai adalék lehet ez magában is a „közönyösen daráló” magyar történelemhez; a lényeg azonban inkább az a magától érthető természetesség, ahogyan Fodor András ezeket a kész novellaként vagy kisregényként olvasható útinaplókat beilleszti A hetvenes évekbe. Össze kell csak hasonlítani az angliai-írországi utinapló 33 oldalával az ugyanerről beszámoló alig másfél oldalt az Ezer estéből, hogy szembetűnjön a szerkesztés különbsége. Az Ezer este egyetlen emberre – ha tetszik „főhősre” – irányított optikájába nem fért bele, egyenesen zavart volna az utazás akár egy oldalnyival hosszabb részletezése; A hetvenes évek szélesebb, részletezőbb, színesebb perspektivájában ellenben az útinaplóknak külön szerves szerep jut; az útinaplók valahogy tágítják a honi horizontot, felderítik a honi értelmiségi mikrohistória meglehetősen nyomasztó légkörét, s nem utolsó sorban megnövelik, megsokszorozzák a naplóíró – térbeli és szellemi – bolyongási rádiuszát. És mivel minden valamire való napló valamiképpen ulyssesi kaland, utóbbi egyenesen a lényegéhez tartozik. Az Ezer estében ez az ulyssesi sugárnövesztés elsősorban Fülep feladata volt; A hetvenes években azonban nincsen hozzáfogható „főhős” illetve a „közönyösen daráló történelem” az; így hát a naplóírónak vállalnia kell a Stephen Dedalus szerepet? Maradjunk annyiban, hogy a leglényegesebb pontokon minden nagy alkotás -rzi a maga értelmezhetetlen titkait.
     A bolyongási rádiusz bővítése és a honi horizont tágítása szempontjából egyformán relevánsak a nyugati és a keleti blokkba vezető utak; az angliai-írországit azonban kiemeli Colin tüneményes kísérete, és Fülep Lajos épp ezen utazás alatt bekövetkezett halála. Fél évre rá meghal a Barát is; ám emlékük, lényük, szellemük végig kísér az egész műben. Így hát az útinapló, mindjárt a könyv elején, olyan mint valami szépen komponált nyitány: szüntelenül hullámzó hangszintömbjei közt fölhangzik két karakteres szólam, amely a kompozició egészében újra meg újra emlékeztet majd… mire is? A Barátságra? A Szellem sugárzó biztonságára? Az Elveszett Paradicsomra? Ki tudja. De végül is nem mindegy?
     Mindenesetre ezzel a nyitánnyal tökéletes összhangban fejezi be a könyvet egy másik utazás, a norvégiai. A második kötet nem azért ér véget 1974-el, merthogy még egy esztendő vagy kettő túlságosan megvastagította volna. Azért kellett itt abbahagyni a könyvet, mert 1974 ősze a norvégiai utazás ideje. Az útinapló ellentétekben és hasonlóságokban rímel a walesivel és írországival. A tömör tájleírások ugyanazon szemléletessége itt valahogy vadabb, zordonabb vagy éppenséggel szolidabb szépségeket idéz; mások az épületek is, az emberek is. Hűvösebb a fogadtatás is, amit külön beárnyékol a megérkezés pillanatában utazószatyra ellopása, s a szatyorral a végtelen napló éppen szolgáló kockás füzetének az elveszítése. De kárpótlásul szolgál, hogy itt is elejitől végig jóbarát kíséri, aki természetesen Colinra emlékezteti. Még az is, ahogyan Sulyok Vince tisztán megőrzött magyar beszédét dicséri, rímel valahogy Colin Mason magyar tudásának legendás kiemelésével; Vince esetében Illyés, Colin esetében Fülep szaktekintélyével nyomatékosítva a dicséretet. De a derű, ami Colin idejében a nyomatékosítást belengte: „ – Igen, mi ketten, / Professzor úr, meg én, / még tudunk magyarul.” – a hetvenes évek közepén, a „Colintalan” és „Füleptelen” világban hiányzik.
     A hetvenes években egy fél évtized alatt legalábbis megkomolyodott a szereplők köre és elkomorult körülöttük a világ. Fodor András nemzedéke többségében befutott: köteteik jelentek meg, írtak és beszéltek róluk, éspedig mindinkább elismerően, díjakkal tüntették ki őket, felelős vagy felelőtlen állami-társadalmi poziciókat töltöttek be, küldetésből vagy meghívásból külföldre jártak, ismertekké váltak, olyikuk eljutott a világhír (?) küszöbére… De a naplót nem lehet megtéveszteni. Jelzi pontosan a híven regisztrált sikerek megett meghúzódó kételyeket („Pistát különben saját kötete foglalkoztatja módfelett. Mutatja Vészi Endre igen szép levelét, s némi restelkedéssel E. Fehér Pálét. A »Népszabadság«-nak talán mégse kellett volna példányt küldenie.”) Sejteti a kedvetlensé- geket („Nem irigylem érte, de Latort és engem ugyan ki fog helyünkre tenni?”). Jegyzi a vereségeket, az álszentségeket, a megingásokat és megalkuvásokat, a veszteségeket, a kinlódásokat, a bukásokat, a pusztulást. Például Kamondy temetésén: „ – Ennyien szerették? – fordul hozzám Kincses Mari, kivel itt válthattam évtizedet átívelő mondatokat. A kérdés igazából azért jogos, mert az eltávozottat tiszta szívvel kevesen szerették. A gyászbeszédek sem tartalmaznak semmi igazán megrendítőt. Erkölcsi nagyságot, tehetséget, nemzeti öntudatot emlegetnek, de a szenvedélyes felkiáltás, a személyes mély gyász, a felelősségkereső kétségbeesés nem kap hangot. Pedig mégiscsak megrendítő, hogy a Nemzedék most már egyik társa koporsója előtt nézegeti egymást. (1972.XI.1.) „Közönyösen daráló magyar történelem?” A naplóbejegyzés teljes erkölcsi és esztétikai értékeléséhez mindenesetre tudni kell, hogy Kincses Mari, a hetvenes évek tán legeredetibb kerámikusa, egyike volt a nagyon keveseknek, akikben nyoma se volt semmi szemforga- tásnak, hiúságnak, kétszín-ségnek, nagyratörésnek.

*

Valahol a leghosszabb recenziónak is véget kell érni, akár az utazásnak. Ám ellentétben az utassal, szegény recenzensnek sose adatik meg fáradtsága jutalmául elégedetten hazatérnie. Ha rossz műről kellett írnia, hiába vesztegette a szót (recenzens nem kritikus!), ha jóról, a legfontosabb bizonyosan kimaradt. Az egyetlen, amit a recenzens bizonyosan elérhet: a szerző dühe vagy legalábbis elégedetlensége.
     A napló ellenben odüsszeuszi műfaj, Ithakával illik véget érnie. És csakugyan: „Délután nyugodt lélekkel utazunk Fonyódra. Nincs sok utas. Fáradtságom könnyedséggé változik, s meghívom Sárikát egy konyakra a kissé hűvös étkezőkocsiba. Fiókáink szerencsére nem betegek, csak a tévét nézve nem jöttek elénk az állomásra. A szilveszteri műsorban ismét Hofi a fő attrakció. Ezúttal a híres nemzetközi sakkmestert alakítja.[…] A hárommillió képládanéző magyar most elhiheti: igazán liberális országban él. Hiszen a górét még csúfolni is lehet […] Isszuk a pezsgőt. Dávidnak már mindannyiunkhoz le kell hajolnia, hogy csókot váltson velünk…” (1974. XII. 31.)

(Helikon, 1995)