Monostori Imre   
„…ahogy a szellem felelhet a hatalomnak” 
Németh László Husz-drámájának keletkezéstörténete
és személyes üzenete 
  

  

           (Az öt éve meghalt Grezsa Ferenc emlékének)

Grezsa Ferenc az 1979-ben megjelent Németh László vásárhelyi korszaka című (és ma már világosan látjuk: irodalomtörténeti jelentőségű) monográfiájában részletesen szól a „vásárhelyi trilógia” harmadik darabja, a Husz János megírásának körülményeiről, s kimerítően elemzi magát a drámát is. Egyetlen ponton mutat csak bizonytalanságot: a mű keletkezési időpontját illetően. A Németh-életműkiadás 1948-at jelöli meg a megírás évéül (több kutató ezt a dátumot fogadja is el), Grezsa viszont (mivel nem ismerhette még a Németh-levelezés dokumentumait) – egy 1959-es Németh László-i utalásra hivatkozva – 1946 tavaszát valószínűsíti. (Nem veszi figyelembe viszont a később keletkezett Negyven év című pályatörténet egy utalását, amelyben viszont 1947-et említ Németh László.) Nos Az én cseh utam című esszében valóban ezeket olvashatjuk: „a Husz János mostani alakjában csak 46-ban, első vásárhelyi évem tavaszán készült el”. (In: Megmentett gondolatok. Bp. 1975, Magvető és Szépirodalmi, 182. l.) Grezsa Ferenc tartalmi érvet is felhoz az 1946-os keletkezés hipotézisének valószínűsége mellett: ez a dráma „az Eklézsia-megkövetéssel vonható párhuzamba. A Husz János a Misztótfalusi-dráma tövében sarjadhatott. Néhány sorral lejjebb viszont a két dráma alapvető különbözőségeit, sőt ellentétes kicsengéseit, világképbeli ellenpólusait hangsúlyozza, s itt valóban a leglényegesebb mozzanatokat ragadva meg: „A helyzet rokon, de a reá adott válasz ellentétes. Tótfalusi megköveti az eklézsiát, Husz máglyára lép az igazságért. Más lélekből vannak gyúrva. Kis Miklósban a szörnyetegből van több, Huszban a szentből. Az Eklézsia-megkövetésben az őrültség igazolja önmagát, a Husz Jánosban a belátás. Ami ott ellenfelet baráttal egybefoglaló emberiszony s rideg magány, itt szelíd humánum s emberi összhang. A pogány indulatra felelő keresztényi megbocsátás és szeretet”. (Grezsa Ferenc: i. m. 139. l.) 
     Fölmerül tehát a kérdés, vajon mi lehet(ne) a magyarázata annak, hogy Németh László a feltételezetten azonos keletkezési időpontban (tehát 1946-ban!) ugyanarra a kérdésre (nevezetesen bizonyos régebbi, háború előtti nézeteinek visszavonása vagy vissza nem vonása) paradigmaszerűen is érvényes módon az előző válaszát cáfoló (vagyis hát végső soron megerősítő) végleges választ ad(jon)? Aligha állná meg a helyét az az érv, hogy a későbbi „kísérleti dramaturgia előképe volna ez a két színdarab; a szóban forgó, éppen zűrzavarosságában rendkívüli időszak, s benne a Németh László-i mint írói lét aligha teremthetett egy időben két változatot, s különösen nem két, egymással ellentétes választ ugyanarra a témára, illetőleg kérdésre. 
     Vagy nem inkább arról lehet szó, hogy a két dráma nem egy idben keletkezett? Ami viszont azt jelentené, hogy a két, egymástól lényegesen eltérő Németh László-i hős két egymástól lényegesen eltérő történelmi pillanatban, vagy hogy Németh László közvetlen léthelyzetéhez közelítsünk: egymástól lényegesen különböző lélektani pillanatban született meg. Mindez a föltevés azt is feltételezi, hogy voltaképpen nem ugyanarra a kérdésre vagy felszólításra válasz az Eklézsia-megkövetés, illetőleg a Husz János. 
     Az irodalomtörténeti-filológiai – méghozzá az egyértelműen bizonyítható – megoldást Németh László levelezésében és (természetesen) a korabeli sajtóközlemények szövegeiben találhatjuk meg. (Ld. Németh László élete levelekben. 1914-1948. Bp. 1993, Magvető és Szépirodalmi.) 

A „vásárhelyi triológia” két darabjáról, az Eklézsia-megkövetésről és a Széchenyiről az első híradás Veres Péternek szól 1945 decemberében. Itt azt írja Németh, hogy az 1946-os könyvnapra három drámát szeretne tető alá hozni: az említett kettő mellett még a Sámsont. Ez utóbbi műve már készen van ugyan, ám a Husz Jánost nem említi az 1946-os drámatervek között. 1946 március 15-én Illyés Gyulának jelzi, hogy befejezte az Eklézsia-megkövetést, amely – írja – „részben válasz a te szilveszteri ajánlatodra a múlt likvidálásáról[…]”. Gulyás Pálnénak pedig arról ír, hogy reméli, áprilisban készen lesz a Széchenyi is. (Márc. 1.) Ám csak októberben küldi el Illyésnek a dráma I. felvonását; október végén lesz készen a teljes színdarab, s decemberben jelenik meg a Válaszban. Ugyancsak Illyésnek számol be arról – 1946 novemberében –, hogy meg szeretné írni a Husz-drámát, és ehhez forrásanyagokat, különböző könyveket kell beszereznie. Ám még mindig nem érződik a drámaírás Németh Lászlóra oly jellemző kényszere. Egyáltalán nem érződik az a „lírai torokszorulás”, nem látszik az a „kényszerképzetszerű szituáció”, amely – például – a Széchenyit vagy a Sámsont (vagy még előbb a VII. Gergelyt) néhány hét alatt „kidobta” volna a szerzőből. Éppen ellenkezőleg: Németh azon töpreng, mit is adjon közlésre a Válasznak: „A következő számba – írja Illyésnek – igyekszem dec. 10-ig mindent fölküldeni; de nem tudom, mi legyen az: Óraadók királysága, Iszony-folytatás, vagy lehet drámarészlet? Sajnos Pestről iszonyú nehezen kapok meg mindent. […] A Husz-drámához, egy történeti vigjátékomhoz néhány könyv kellene; a harmadik embernek könyörgök, nem lehet megkapni. Érdemes még egyszer e levél dátumára pillantanunk: 1946 novembere. Ezek szerint Németh László ekkor még hozzá sem kezdett a Husz János írásához. 
     Legközelebb 1947. április 18-án (éppen a 46. születésnapján) esik szó a Husz-drámáról, úgyszintén egy Illyés Gyulának írt levélben. Az a kérése, hogy ne szabják meg, mit írjon a Válasz számára –, ne sürgessék, várják meg, amíg ő jelentkezik. „Inkább kétszer szeretnék megjelenni egy évben, de akkor olyannal –, hogy Márkusék se moroghassanak joggal a tehetségüket vesztett fasiszták miatt. (A Husz-drámámra gondolok – de ezt sem ígérem, csak igyekszem úgy kifényesíteni, hogy megfeleljen. Az Iszony folytatásának még csak most kezdek hozzá.”) 
     Vagyis: Németh László a Husz-drámát valami méltó életjel adásnak, jelentős szellemi és erkölcsi híradásnak szánja – önmagáról, önnön helyzetéről. Van azonban még ebben a levélben egy utalás, amely szorosan összefügg azzal, hogy 1947 tavaszán végül is elkezdi írni a Husz Jánost. Arról a „sokat sejtet” találkozóról van szó, amelyre Illyés vitte el őt, s amelyen Révai József és Lukács György voltak a beszélgetőpartnerei. Erre a szituációra utalva írja most Illyésnek a következőket: „Magamnak […] tartozom annyival, hogy az első találkozónak most már ne legyen folytatása. 

Tudjuk: a Magyar Közösség-féle – úgymond – köztársaságellenes összeesküvés körüli politikai irtóhadjárat szellemi gyanúsítottjai között Németh László neve is szerepel – már 1947 legeleje óta. Legalábbis a polgári radikális Haladás és a szociáldemokrata Népszava hasábjain. (S éppen a legutóbb idézett Németh-levél megíródása előtt két nappal hirdette ki rendkívül szigorú ítéleteit a fővádlottak ellen a népbíróság.) Fölmerül tehát újra a kérdés: a Husz János csakugyan „baráti” felszólításra vagy felszólításokra volt-e válasz, vajon éreztethette-e még ekkor is (tehát 1947 áprilisában) a hatását Illyés 1945 év végi, szilveszteri – valóban baráti, féltő tanácsa, kérése, figyelmeztetése? 
     Nem inkább arról van-e szó, hogy a Husz János, noha valóban virtuális és szimbolikus válaszadásnak, válasznak születik ugyan, de nem a már ismertnek vélt és többször megírt alaphelyzet szerint, és nem az Eklézsia-megkövetés szomszédságában, közvetlen folytatásaként. 
     Mi is történt hát Németh László körül, legfőképpen a hangos magyar sajtóban 1947 elején, az év első három-négy hónapjában? Az tény, hogy a Magyar Közösségnek a népi mozgalomhoz kötődő megvádolt egyes vezetői – Vatai László, Kiss Sándor, Fitos Vilmos – frazeológiájukban értelemszerűen ebből a szellemi körből merítenek, és – ami itt különösen fontos – fölhasználják a már keletkezésekor, 1939-ben hatalmas vihart kavart Németh László-tanulmány, a Kisebbségben éppen a legkényesebb fogalmait („mély magyar” stb.) is. Nem csoda hát, hogy a régi ellenfél, Zsolt Béla azonnal lecsap erre az összefüggésre, s a tőle szokásos terjengős és durván éles hangú vezércikkeinek egyikében tüstént Németh Lászlóra támad. „A »mélymagyarok« – írja – amelynek [sic!] katonai és polgári vezetői a demokrácia ellen külföldi és belföldi összeesküvést terveztek, főképp a paraszti [sic!] Németh Lászlótól kaptak iskolán kívüli népoktatást […]”. (Bort csak szőlőből. Haladás, 1947. jan. 30.) 
     Németh László azonban elsőrangú védőt is kap – ezúttal Bibó István személyében. A Válasz 1947. februári száma hozza ugyanis az Összeesküvés és köztársasági évforduló című tanulmányát, amelyben leszögezi, hogy Németh Lászlót „az összeesküvés szellemi atyjának […] kikiáltani” körülbelül annyi joggal lehet „amennyivel Bergsont Auschwitzért lehetne felelőssé tenni, mert a fasizmus ideológiai konglomerátumában az ő filozófiájának egyes elemei is benne vannak. Egyszer szükséges lesz kibogozni – nyomatékosítja véleményét Bibó –, hogy kiknek jó Németh Lászlót újból meg újból szándékosan hozzácsapni olyan magyar írókhoz, akik a magyar fasizmus különféle formáival személyükben és elvi állásfoglalásukban tényleg kompromittálták magukat.” (I. h. 118-119. 1.) 
     A Kommunista Párt részéről Révai József nyilatkozik meg az összeesküvés jellegéről és szereplőiről. Február 19-én a Zeneakadémián tart előadást Az összeesküvés tanulságai címmel. (Az előadás szövegét a Társadalmi Szemle márciusi száma közli.) Révai itt – bár a nevét nem említi – nyilvánvalóan Bibó Istvánnal polemizál, amikor azt fejtegeti, hogy Németh László ideológiájának egészét valóban nem lehet ugyan felelőssé tenni az összees- küvésért, ám Németh felelőssége ennek ellenére megállapítható. 
     „Az ideológus – írja Révai – felelős nemcsak saját eszméiért, hanem felelős ezeknek az eszméknek társadalmi visszhangjáért is, nemcsak jó tanítványaiért, hanem rossz tanítványaiért is”. A politikai harmadik utasságból – állítja Révai – igenis következik a demokráciával való szembefordulás. És „ezért felelős Németh László. […] Felelős azért, hogy a Fitosok és Kissek az ő tanításai szerint szembefordultak a demokráciával, és rossz tanítványaiként szövetkeztek Horthyval. Felelős azért is, amiért 1944 után, „a felszabadulás után nem szólt semmit, pedig ő tudná legjobban megmagyarázni, hogy a Fitosok rossz tanítványai voltak. Kötelessége is volna ez, és ami érthetetlen a magatartásában az az, hogy hallgat. (I. h. 166-167. l.) Jól figyeljünk erre az utolsó mondatra: Révai tehát szólásra akarja bírni vásárhelyi magányában Németh Lászlót. Mintegy felszólítja a nyilatkozattevésre. Majd némiképpen enyhébb stílusban így folytatja: „a népi értelmiséget nem vagyunk hajlandók a Fitosokért és Kissekért a vádlottak padjára ültetni, mert értékes rétege ez a magyar értelmiségnek”. Révai tehát szokása szerint (hiszen ugyanígy viselkedett a Szekfű Gyula-üggyel kapcsolatban is) egyik oldalról támad, a másikon viszont fölajánlja az együttműködés, a „megtérés”, az „átállás” lehetőségét, amely – ha már a Szekfű-ügyet hoztuk fel példaként – egyszer (s ki tudja, még hányszor) már kiválóan sikerült, jól bevált. Ezt a Révai-cikket követi március végén – a már említett híres-hírhedt találkozó Révaival és Lukáccsal. 
     Németh László levelezéséből kiderül, hogy Révai már a zeneakadémiai előadásának idején (vagy közvetlen utána) üzent Némethnek, hogy szeretne találkozni vele: „Márta [azaz Sárközi Györgyné] útján Révai is találkozásra hívott fel. Tán okos dolog volna egyszer összeülni vele”. (Levele Illyés Gyulához, 1947. febr. 25-én.) 
     Egy hónap múlva már a találkozó dátumát fontolgatják. Ugyancsak Illyésnek írja március 21-én: „Húsvétra azért valószínűleg majd csak felkerülök[…] Lukácséknak ekkorra kellene jelezni. Ugyanakkor Németh Lászlót morális aggályok gyötrik: az esetleges tisztázás lehetősége mellett legalább ilyen súllyal nyom a latban a várható kompromittálódás veszélye is. „Ők persze azt hiszik – írja ugyanitt –, hogy a januári események kellő hatást tettek az idegeimre. Valójában sosem ért a szememben ilyen keveset az életem. Azt semmi esetre sem éri meg, hogy becstelenséget kövessek el érte. 
     A találkozó ténye természetesen fölháborodást vált ki a szociáldemokrata és a polgári radikális sajtóban. (A Szabad Szó, a Nemzeti Parasztpárt lapja viszont védelmébe veszi Némethet és elmarasztalja az ellene már korábban megindult sajtótámadásokat.) Zsolt Béla fölhánytorgatja Illyésék 1935-ös találkozóját Gömbös miniszterelnökkel, nemkülönben az 1942-es lillafüredi tanácskozást, mondván, hogy ezek az írók (tehát Németh és Illyés) „a múltban politikailag is vezetni akarták népüket, és segítették oda vezetni, ahová 1944-ben eljutott. […] S most újra politikai vezető szerepre törnek. Németh Lászlóról még külön is megállapítja Zsolt, hogy ő „a magyar közgondolkodást évek óta mételyezi”. (Érdekes találkozó. Haladás. 1947. ápr. 10.) Egy hét múlva ugyanitt azzal vádolja meg a népi írókat, hogy – Erdei, Szabó Zoltán és Kovács Imre kivételével – műveik nem állnák ki „a demokrácia bírálatát, vagy akár a fasiszta könyvek tanácsának cenzúráját.” (Nem játék. Haladás, 1947. ápr. 17.) 
     Röpke – és persze korántsem teljes – lapszemlénk is meggyőzően  mutatja, hogy 1946 elején, az Eklézsia-megkövetés írásakor nem ugyanaz és nem ugyanakkora a tét Németh László számára, mint most, egy évvel később. Schöpflin Gyula akkori „kútmérgező” metaforája – jóllehet, még a Husz János szövegébe is beleszövi – nem jelentett közvetlen veszélyt szabadságára és életére. Nem úgy mint most, a köztársaság elleni összeesküvés ideológiai előkészítésének nyílt vagy burkolt vádja és az ezzel kapcsolatos fenyegetések, illetőleg nyíltan fasisztának bélyegzések. Ám a legnagyobb veszélyt – morális értelemben mindenképpen – a Révainál tett látogatás és a hatalommal esetleges új fejezet nyitásának a megnyílt lehetősége, azaz csapdahelyzete jelentette. Mégpedig nem kétséges, hogy korábbi nézetei bizonyos részeinek megtagadása, visszavonása, illetőleg az úgymond „rossz tanítványok” megnevezése és elítélése. (Persze, ez a szituáció nem zárja ki annak sem a lehetőségét, hogy Illyés ezúttal is az 1945 szilveszteri álláspontját képviselte és sugalmazta Németh ama bizonyos régebbi nézetei megtagadásával kapcsolatban.) 
     Ennek, ezeknek a dilemmáknak az írói manifesztációja a Husz János, ezért is mondhatjuk, hogy Husz – s e tekintetben talán valamennyi dráma- és regényhősénél is inkább – maga Németh László. A Husz János megírásának körülményeit, és a mű egész jellegét, tényleges „üzenetét”, műfaji-dramaturgiai sajátosságait és persze személyes-lélektani érvényét is az 1947 eleji politikai események motiválják. Mind a pillanatnyi és legalább részleges fölülkerekedés vágya, mind pedig az a törekvése Németh Lászlónak, hogy ama találkozónak Révaiékkal – olvashattuk – „ne legyen folytatása”. 
     Ennek az egész örvénykeveréknek az erős vonzásától nagyon nehéz szabadulnia. Április 18-i levelében jelzi például Illyésnek, hogy Sárköziné szeretne közzétenni egy Németh László-nyilatkozatot: „Aztán az összeesküvés. Márta egy nyilatkozatért gyötör[…]. A hagyatékban fönnmaradt ezzel kapcsolatos dokumentumok (amelyeket Földesi Ferenc tett közzé először a Tiszatáj 1985. augusztusi számában) mély válságáról és kétségbeesettségről adnak hírt. „Mind a fogalmazvány tartalma, mind az íráskép kuszasága – írja Földesi – zaklatottságról, kétségbeesésről tanúskodik. Írójuk pánikhangulatban volt. […] 1947 áprilisában Németh László a halálra készült, öngyilkosságot tervezett, a végrendeletét is megírta. Ezek a dokumentumok, cikkfogalmazványok (mégis megpróbálta tehát Sárközi Márta kérését teljesíteni) és naplótöredékek az április 18-i születésnapon, illetve annak közvetlen környékén születtek. Többek között idézi egy névtelen levélíró, ám a képviselőház címeres levélpapírján hozzá eljuttatott átkozódó és mocskolódó szövegét is – mintegy a reá váró közeli megpróbáltatások jóslataként. 
     És a nyilvános tiltakozásnak szánt levélfogalmazványokban kétszer is feltűnik a Husz-motívum, a Husz János-i magatartás magáénak vallása, az ahhoz való egyre erőteljesebb ragaszkodás. Önmagát is azok közé az „individuális igazságkeresők” közé sorolja, akik „abból, ami az igazság keresése közben a fejükben kialakult, semmiféle zsinatnak sem adtak oda – csak a meggyőzésnek. Lehet, hogy ennek az »individualizmusnak« vége van. Én nem szégyenlek ragaszkodni hozzá. Életem minden örömét neki köszönhetem – s azoknak, akik a megtagadását követelik tőlem – utolsó huszitaként – az első huszita, Jan Hus szavaival felelek[…]. Majd később ezt veti papírra: „A születésnapi magány ezt a cikket vettette el velem. […] A tervem ez: Megírom a Husz Jánost. A cikk helyett ez – a máglyán égő Husz szava – legyen a válaszom”. (Vö. Németh László három cikkfogalmazványa és két naplótöredéke. I. h. 78-94. l.) 
     S időközben megérett még egy másik, úgyszintén személyes és úgyszintén rendkívül fontos, sőt mi több: kifejezetten nélkülözhetetlen feltétel-motívum is (melyet Tamás Attila írt le és elemzett meggyőzően először egy még említendő tanulmányában), amely e dráma megírását immár nemcsak szükségessé, de lehetővé is tette. A már említett Az én cseh utam című esszéjében számol be arról a legrészletesebben Németh, hogy már jóval a vásárhelyi időszak előtt, még a harmincas évek végén megérintette őt a Husz-téma, ám sokáig zavarta a történelmi köztudatban elterjedt romantikus kép, amely Husz Jánost szakállas prédikátornak, tehát amolyan született, eleve elrendelt harcos embernek, mintegy hősnek mutatta. Az Egyetemi Könyvtárból aztán egy olyan cseh könyvet is küldtek neki Vásárhelyre (tehát mégis megkapta az Illyésnek említett, kért olvasmányokat, segédanyagokat), „amely kétségbe vonta Husz szakállas arcképeinek a hitelességét, s olyan képét mutatta be, amelynek a szelídsége a Betlehem-kápolna özvegyeihez, de énhozzám is még közelebb hozhatta őt”. (I. m. 182. l.) Hasonlóképpen beszéli el a megíráshoz nélkülözhetetlen érzelmi kötődés kialakulásának történetét a Negyven év és a Szerettem az igazságot című kötetei bevezető áttekintéseiben is. Az utóbbi helyen már egyértelműen úgy fogalmaz, hogy ez a rádöbbenés „segítette, könnyítette meg a bőrébe bújást”. Azaz – miként már mondottuk – Husz János maga Németh László! 
     De kanyarodjunk csak vissza a megírás kronológiai rendjéhez, ez is tartogat ugyanis legalább két különös, árulkodó és a továbbiak szempontjából mindenképpen figyelemre méltó és figyelembe veendő mozzanatot. 
     1947. december 11-én Németh László azt írja Sárközi Györgynének, hogy Husz-drámáját tíz nap alatt be tudja fejezni, majd három hét múlva még mindig egy hetet kér a befejezéshez. 1948 január végén Illyésnek panaszkodik: „Aligha lesz meg februárra is a Husz János. Megint kiütöttek a munkából.” Tehát még 1948 elején sincs befejezve a színdarab. Igen ám, de Németh többször is említi, hogy a II. felvonással van a baj. Rossznak érzi, nem tud vele mit kezdeni. Aztán a Sárközi Györgynének írt március 7-i leveléből föltárul a Husz-dráma megírásának még megmaradt összes nehézsége és keserűsége. Ezt írja: „Tökéletesen igaza van abban, hogy a Husz pocsék. Hiába, hat-hét év előtti munkákat, melyek akkor vázlatok maradtak, nehéz tető alá hozni, különösen, ha az embert közben fojtogatják. […] Az első felvonását tavaly tavasszal csináltam, a harmadikat-negyediket ősszel, a másodikat most: közben hosszú munka és fojtogatási periódusok. Ez a magyarázata, hogy nem sikerült. Valójában persze ő maga egyáltalán nem tartja jelentéktelen alkotásnak a most már tényleg elkészült művet, sőt ugyanebben a levelében még azt is kéri Sárközinétől, hogy vigyázzon a kéziratra (azaz az ominózus II. felvonásra), mivel nincs belőle több példánya. Sőt, ha kéri, szívesen elküldi a Válasz számára a III. és IV. felvonást is. (Tehát ez utóbbiakat még ki sem adta a kezéből.) S figyelmeztetésül – éppen az elkészült színdarab szellemi súlyát érzékeltetve – megjegyzi még: „egy-két hónap múlva az egész munkára ha rossz is, új fény fog esni. (A Válaszban végül is a már korábban elküldött I. felvonás – 1948. márciusi szám – és a III. felvonás – júliusi szám – jelent meg.) 
     Vázlatosan fölrajzolva eddig tart a Husz János meg nem írásának, illetőleg megírásának a története, mely utóbbi is – láttuk – éppen egy esztendőt vett igénybe. Drámáról lévén szó és Németh László sajátos írói önterápiáját ismerve – nevezetesen: a dráma mint műfaj nála mindig is a felgyülemlett gőz kisípoltatásának az eszköze és lehetősége – mindenképpen szokatlan ez az elhúzódó, a felvonások megírásának a sorrendjét is fölcserélő írói vajúdás. Különösen, ha még egy pusztán formai, jobban mondva „mennyiségi” mutatóra is figyelünk: arra ugyanis, hogy ez a színdarab mintegy hatvan nyomtatott oldal terjedelmű, tehát inkább rövid, semmint terjedelmes. 

Tamás Attila hívta föl a figyelmet először (még 1971-ben) arra a meghatározóan jellegzetes szabályosságra, hogy a Németh László-i szépirodalmi életmű két alapvonulata: „a környezettel való kölcsönhatásban kibontakozó emberi teljesség írói megragadása egyfelől mint egészében meg nem oldott feladat, másfelől a valami által létrehívott nagy- (teljes) emberség tragikusnak mutatása […]. A drámák sorában a Galileit közvetlenül megelőző Huszban is formálódik már egy »másfajta« emberi nagyságnak a példája. […] Égető Eszter és Kertész Ágnes oldottabb emberségének rokonaként jelenik meg […] és mégis úgy, hogy két döntő vonatkozásban a »másik sor« emberei közé állítható. Elveihez való törhetetlen ragaszkodásával és – ami összefügg ezzel – történelmi nagyságával”. (T. A.: A Galilei helye Németh László írói életművében. In: Irodalom és emberi teljesség. Bp. 1973, Szépirodalmi. 126-127. l.) Husz János alakját Grezsa Ferenc is különlegesnek, sőt egyedinek tartja a Németh-hősök sorában. Azt írja, hogy ő az első „igazi legendahős” Németh László színpadán. S ő is a Tamás Attiláéval rokon gondolatot fogalmaz meg, amikor rámutat arra, hogy Husz alakja „rokona Gandhinak, Galileinek is: az indulatoktól tisztán tartott lélek, egyszersmind elvhű nagyság” (I. m. 146. l.). Az itt említett „legendahős fogalom pedig Németh László Dráma és legenda című (még 1941-ben írt) esszéjére utal, amelyben ő arról írt, hogy „az igazi drámai vívódásnak mindig kárhozat-szaga van”, viszont az üdvözülés műfaja a legenda, a „szentek története”.  
     Mármost, ha átvilágítjuk a Husz János szerkezetét, láthatjuk, hogy ez a színdarab nem „igazi dráma”, műfajilag inkább az epika felé mutató, az epikai felépítést és narrációt magán viselő – „legenda”. Németh László 1948 elején fogalmazza újra egy korábbi – meg nem jelent – drámakötetének előszavát (ez utóbbi tervezett kötetből sem lett kiadás), amelyben éppen arról szól, hogy a korábbi felfogásához képest mit jelent számára mint író, mint individuum számára ez a műfaj. „Az a dráma, amelyre most gondolok – írja –, közelebb áll az epikához, vagy ha lírai műfaj kell: a tanító költeményhez. A személyteli szellem búcsúzkodóban végigtekint a világon […]. (A „Németh László színháza” elé. In: Életmű szilánkokban. II. k. Bp. 1989, Magvető és Szépirodalmi. 180-181. l.)  
     A Husz János is efféle statikus mű: több, mint hatvan beszélő szereplővel. (A Galileiben még harminc sincsen.) Főként Huszról beszélnek. Magasztalják vagy szidalmazzák. A második jellegzetes beszédszituáció a műben Husz János önvallomásainak sora, melyeknek során a párbeszédek inkább epikai mederben folynak tova. S csak harmadsorban beszélhetünk drámai összecsapásokról, bár helyesebb itt az egyes számot használni, hiszen csak egy ízben kerül erre sor, s éppen az ominózus II. felvonásban kerül ez előtérbe. Husz, ez a különben hétköznapi ember egyetlen – persze jelentős – különös ismertető jeggyel rendelkezik csupán: igazságszeretete „fátumszerűen” működik, valóságos „igazsággörcs”-ként. (Vö. Az én cseh utam. 182. l.) A színdarabban is két motívum vonul végig: Husz szelídsége (a szakáll nélküli kép jellemhordozó értékké válik) és eme görcsös igazságszeretete, az igazsághoz való ragaszkodása.
     Kivételt jelent a II. felvonás. Ez az epizód az ígért nagy zsinati meghallgatás előtti, amolyan előzetes kihallgatás a konstanzi minoriták ebédlőszobájában. A négy felvonás közül az egyetlen valóban drámai, azaz valóban összecsapás. Ámde már itt eldől Husz sorsa, Zsigmond király bátorítja, ha nem éppen uszítja a nagy zsinat püspök küldötteit Husz ellen.
     Ez a II. felvonás azonban – miként láttuk – utólagos betoldás a már korábban elkészült I. és a III., IV. felvonások közé. S azt is tudjuk, hogy Németh László éppen ezzel az alig húsz nyomtatott oldal terjedelmű szöveggel küszködött a legtöbbet. S nem is találta igazán jónak. Talán éppen azért, mivel a másik három már elkészült „legenda”-szerű felvonástól valamiképpen idegen. Legalábbis azokkal dramaturgiai szempontból nemigen harmonizál. De elmarad ebből a színdarabból az igazi nagyjelenet, a drámai csúcspont is: a nagy zsinati törvénykezést nem hozza színre Németh László. Nem tárja elénk, nem idézi fel sem a korábbi Eklézsia-megkövetés „leesküdő” nagyjelenetének, sem a későbbi Galilei-per „főtárgyalásának” rendkívüli feszültségeit. Sőt már a közvetlen válasz, az üzenet, a végső megnyilatkozás is elhangzik Husz szájából még az első felvonás végén: „Én magam is kész vagyok egész eddigi életemet az érvek kohójába belevetni, s amiről meggyőztök mint salakot eldobni. Azt viszont ne várjátok, hogy amit az Írással egyezőnek tartok, gyáva engedelmességből megtagadjam. Csak az a világ újulhat meg, amelyben mindenki kitart legjobb hite mellett.” Ez a megnyilatkozás tehát egészen világos és egyértelmű döntés és állásfoglalás – még 1947 tavaszán. Személyes üzenet Révai Józsefnek és mindazoknak, akik egyes „tanai” megtagadására, illetőleg egyes „rossz tanítványai” elítélésére akarják rávenni. Netán kényszeríteni.
     A dráma személyes, a Husz – Németh szituációbeli párhuzamának hitelességét erősíti az eleve elrendeltség motívuma is: mindketten tökéletesen kiszolgáltatottak (Husz a darabban végig fogoly, Németh a vásárhelyi önszáműzetésben), érdemleges cselekvési lehetőségeik egyáltalán nincsenek, sorsuk teljes egészében a fölöttük trónoló hatalom kezében van. Egyetlen dologra van csak önnön szabad akaratukból lehetőségük: az „igen” vagy a „nem” kimondására.
     Mindezekből következően ebben a színdarabban nem a drámai kollízió köré szerveződik az eseménysor, hanem igazából csak egyedül a „nagy” ember főszereplő jelleme és viselkedésének mikéntje és miértje válik a fő témává. Annak a – persze csak formális – ellentmondásnak a bemutatása, demonstrálása, melyet a III. felvonásban a gyóntató úgy jellemez, hogy „nem takart még megvesztegetőbb szelídségbe a természet ekkora keménységet.
     Husz békés jámborsága, arcának szelídsége mint motívum, mint az egyik fő téma úgyszintén végigvonul a darabon. Az I. felvonásban a konstanzi asszonyok beszélgetnek róla ekképpen: „Azt mondják, nincs jámborabb ember a zsinaton.” … „Védőszentje a boldogságos János evangélista sem lehetett szelídebb nála.” Egy barát meghökkenve szól Huszhoz: „Szelídebb és szőrtelenebb az arcod, mint a híred. Még szakállad sincs.” (Ezzel szemben a világi hatalmat képvisel és a Husz sorsát eldöntő Zsigmond királynak van szakálla. S ez a motívum ugyanígy jellembeli és világképbeli különbözőséget hordoz. „Vörös szakálla csak úgy ragyogott a nyájasságtól ahogy beszélt – mondja róla gúnyos megvetéssel Duda Vencel, Husz egyik jóakarója. A III. felvonásban a prior mondja Huszról, hogy arcáról ítélve „egy tejfejő lánynál is jámborabb lehetne”. Pedig ő azt hitte, hogy egy „cseh Sámsont láncolnak ennek a szerencsétlen monostornak a pilléreihez”. Végül a dráma utolsó mondataiként is a rendíthetetlenség és a szelíd „szent”-ség látszólagos paradoxona, kettőssége kap újra nyomatékot.

           „Péter: Már ég. Mindjárt odaát lesz. (Az ének elhallgat.)
                      Nézd, uram, a szája még mozog.

             Írnok: Nagy eretnek halt meg.
             Vitus: Nagy szent
Polgárasszony: Ki ismeri itt ki magát. Ha az ember
                       nem tudná, hogy eretnek, azt mondaná, úgy
                       halt meg, mint egy szent.”

A drámabeli Husz János utolsó mondata pedig félreérthetetlenül ismétli meg Németh László személyes válaszát, üzenetét. „Hányszor esküdjem már, hogy amit hazugul rám mondtatok, hamis tanúkkal rám nyomtatok, sosem tanítottam.” S végül: „Az Úr erőt adott, hogy úgy feleljek neked, ahogy a szellem felelhet a hatalomnak.” És éppen ide iktatja be Németh László a számára nagyon fájdalmas, bántó és félelmet keltő 1946. januári incidens aktualizált figyelmeztetését. Az egyik pap utal itt a valóságos Schöpflin Gyula valóságos szavaira: „Hallottátok a kútmérgezőt. Nem nyugszik, amíg a kereszténység minden forrását meg nem rontja.”
      Grezsa Ferenc észrevétele nyomán még egy fontos bizonyító elemet említhetünk a Husz-dráma szubjektívre hangolt, önvallomásossága mellett. A Husz-színdarab befejezésének idején Németh László már az Égető Eszteren is dolgozott. Méhes, az író itteni alteregója üldöztetései és félelmei elbeszélésekor szinte szó szerinti pontossággal beleszövi történetébe a Husz János utolsó mozzanatait. „Volt úgy – meséli Méhes –, hogy hónapokon át kellett egy halálnemmel foglalkoznom. Egy eretnekről írtam, akit elégettek. Végre annyira hozzászoktam, hogy kiegyeztem volna, égessenek meg engem is. Részletes leírásom volt a halálról. Rőzsét tettek alá, meggyúj- tották. A füst fölcsapott, beléfojtotta a zsoltárt; amikor a szél másfelé csapta, már félre volt konyulva a feje. Ennyit, pontosan ennyit én is vállaltam volna. (Égető Eszter. Bp. 1979, Magvető és Szépirodalmi. 498-499. l.)
     Németh László Husz Jánosának élményanyaga tehát nemcsak a Galilei felé mutat azzal, hogy „nagy ember” hőse immár a világgal viszonylagos harmóniában élni tudó köznapi ember, de a színdarab feltűnően epikus volta és er-teljesen önvallomásos jellege folytán az Égető Eszter egyik vonulatának az önéletrajzi elemekkel gazdagon színezett genezisét is meghatározza, és az egész regény hangulatára is átsugárzik.