Wehner Tibor
Kíméletlen Művészeti Napló
 
Március 18, kedd

Csaknem minden reggel, így a mai napon is a Déli pályaudvar mellett visz el az utam, ahol a meglehetősen furcsa, kaotikussá alakult budai városnegyed egyik legújabb, rémisztő építkezésére készülnek. Felkapaszkodva a Várba, lepillantva a bástyasétányról elborzasztó a látvány: szörnyűséges, amit a városépítők e város- negyedben műveltek, és szörnyűséges, amit művelni készülnek. Olyannyira dühít a pályaudvar melletti tér tervezett beépítése, hogy az Élet és Irodalomban négy évvel ezelőtt, az építkezés hírének felröppenésekor közölt, és természetesen teljesen vissz- hangtalanul maradt cikk után még egyszer megírom a történetet: 

NÉZZÜNK LE
a Várból; mondjuk a Mátyás-templom magasságában, a budai oldalra. Itt nem szednek még pénzt a panorámáért. (Persze, ha a dunai oldal száz, ez ekkor is csak harminc.) Látni fogunk néhány épületet, amely drasztikusan szétrombolja a városszö- vetet. Ha a bal oldalról próbáljuk körbelendíteni pillantásun- kat, akkor persze rögtön fennakad az Alagút utcai toronyház abszurd pengeélén. Megnyugvásra azonban nincs sok idő: a héttérben ott terpeszkedik otromba tömbjével az új MTI-szék- ház, mint egy abnormális, dagadt, mozdulni képtelen pók. A völgyben, az egykori Karátsonyi-palota helyén a kohó- és gépipari tervezőintézetként emelt súlyos szocreál tömb jelzi, hogy az agresszív nyomulás már évtizedekkel korábban megkezdődött. E városrész-mélypontot szépen ellensúlyozza az Intransmas-torony nyú-szocreál felkiáltójele, tanúsítva, hogy történtek itt dolgok azért a későbbiekben is. Kissé társtalan e leplezetlen vertikális modernitás ott az Alkotásfolyam partján, de csak-csak megvan valhogy. Ám ez még mind semmi. A Széchenyi-hegy oldalába telepített, szerényen meghúzódó lakótelepek mellett két feltűnő, egyszersmind kiemelkedő jelentőségű épület található még a budai városrészben, amellyel nem lehet mit kezdeni: a Pentaként épült, időközben átkeresztelt szálloda – tervezője és arculata a tulajdonosváltozás közepette sajnos változatlan maradt –, és a Déli pályaudvar egzakt módon nehezen körülírható együttese. A szálloda paneltobzó- dása a monotónia pazar szimfóniáját szólaltatja meg, de nem is ez a baj, hanem az, hogy a tervetző itt olyannyira eltévedt a mértékek, a léptékek és az arányok, a méretek útvesztőjében, hogy korábbi önmagát is sikerült meghaladnia. Ez úgy rossz, ahogy van. A pályaudvar-vasútigazgatóságáról viszont csak metaforikus síkokon emlékezhetünk meg: mintha a hófehérre festett kanizsai gyors – szájában kissé mohón a várócsar- nok-hamburgert tartva – csak az utolsó pillanatban húzta volna be a féket.
     Nos itt, a szálloda és a pályaudvar előtt – illetve között – meghúzódó, háromszög alakú térségen újabb csúcsteljesít- ményekre készülnek vállalkozóink és építőművészeink. A terület már óriásreklámtáblákkal bekerítve, és a kerületi és fővárosi fórumokon is közzététetett, hogy akár itt a metró vége, akár nem, itt irodaház fog állni. (Meg persze beindult a mélyga- rázs-rizsa, több változatban.) Az architektonikus értékteremtés eme kétségeket élesztő ígéretével nem foglalatoskodván – a két hatalmas, szörnyű épület között ugyan hogyan jelenhet meg egy viszonylagosan jó? –, most inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy súlyos tévedés történt: a városrészért és a városért oly nagy felelősségtudattal munkálkodó városatyák összetévesztették a teret a telekkel. Ugyanis a Déli pályaudvar előtti térség a budai városrész kialakulása, a déli vasútnak a Vár lábáig való bevezetése óta közösségi tér volt. Itt épület sohasem állt. Volt itt park és villamosforduló, metróépítési felvonulási terület és autóparkoló, de építési telek, épület sohasem. S mert a város- részt, a várost megfojtó gazdasági érdekeken túl most sem indokolja a tér beépítését semmi, még egyszer, kissé reményt vesztve hivatkozom azokra a múlt századi térképekre és azokra az e századi fényképfelvételekre, amelyek a várostervezőket, a városkufárokat sajnos nem érdeklik, csak minket, városlakókat. Mert ők korszerűek, mi meg csak üldögélni szeretnénk a téren, vagy egyszerűen csak átsétálni rajta.
     Nézzünk le a Várból. Azt fogjuk látni, hogy ezek továbbra is építenek, holott bontaniuk kéne.

Március 19, szerda délelőtt

Néhány napja gépeltem le a Magyar Szalon megrendezhető- ségének szakmai lehetetlenségeit ecsetelő soraimat a Napló előző részében, és ma Gerzson Pál festőművész, a „régi” képzőmű- vész-szövetség elnöke hív telefonon: a rendezők közös nevezőre jutván engem kérnének fel a kiállítás katalógusában megjelente- tésre tervezett bevezető megírására. Nem utasíthatom vissza a kérédst, mondja, mielőtt még megszólalhatnék. És mert a Szalon zsürijében való részvételtől mereven elzárkóztam, ezúttal már valóban nem menekülhetek. Megígérem, hogy megpróbálkozom majd valami-féle szöveggel, amely tükre lesz kételyeimnek és fenntartásaimnak is. Valószínűleg a csapdahelyzet természet- rajzáról, a művészet áldozattá válásáról fogok írni.
 

Március 20, csütörtök délelőtt

Munkahelyi felkérésre kilenc órára a Szabadság térre, a televízióba kell mennem: a délelőtti magazinműsor élő adásában szeretnének beszélgetni, tájékozódni és tájékoztatást adni a köztéri alkotások, emlékművek, szobrok felállításának szabályairól, ügymenetéről, lehetőségeiről. Szégner László építésszel, a III. kerület alpolgármesterével fél órát álldogálunk a stúdióban, várva, hogy sorra kerüljünk. Közvetlenül a kutyaszar által hordozott fertőzésveszélyről szóló riport után ülhetünk a kamerák elé. Endrei Judit és fiatal riportertársa ahhoz sem vesz fáradságot, hogy kontaktust teremtsen velünk, hogy beavasson a beszélgetés menetébe, tervezett, pontosabb tartalmába, hogy egyeztessük, miről lenne fontos eszmét cserélni. Meglehetősen tág a problémakör, nagyon sok kérdés felmerülhetne. Azt sem tudjuk, mennyi időnk van. Alighogy helyet foglalunk a műsorvezetők mellett, máris adásban vagyunk. Se jónapot, se bemutatás, lezavarnak két jól irányzott kérdést az engedélyezési metódusról, és rövid válaszaink után – lehetett az egész két és fél perc – konferálják is a következő filmbejátszást. Már megyünk is. Semmi különös nem történt, csak megalázó módon bedaráltak egy délelőtti magazinműsorba.
 

Március 20, csütörtök este

Kárpótlásul szép az este Szegeden: az egyetem Móra Kollégiumában, a Próbaolvasók-sorozat vendégei vagyunk Kovács Lajossal. Bombitz Attila és tanítványai kedvesen és megható érdeklődéssel hívtak meg és fogadtak; Kovács Lajos néhány jól célzott megállapítással és kérdéssel bemutat, majd sok téma, számos ügy szóba kerülhet írásról, irodalomról, művészetről, szerkesztőségi munkáról. Felolvasok néhány új, rövid szöveget. A NIETZSCHE, KIERKEGAARD? című kétésfélsoros többször is terítékre kerül: a kizárólagosan ELADÓ szövegű táblákat forgalmazó bolt figyelemfelhívási, tájékoztatási és reklám-patthelyzete a táblaeladás szándékának közléslehetőségével

Néhány kérdés, észrevétel hangzik el, rövid beszélgetés zajlik, és máris száguldunk egy belvárosi, éjszakai diáktanya felé. Végre szó kerülhet másokról is; Bombitz Attila mesél Handke-kurzusáról, Szegedről, a diákokról és a megszégyenítően alacsony egyetemi fizetésről. 
 

Március 22, szombat

Mozgalmas nap: reggel kilenckor a győri könyvtárigazgatóval, Kucska Ferenccel találkozom Rózsahegyi-Kontrasztyéknál, Óbuda felett. Mikrobuszba pakoljuk Kontraszty László festőművész képeit, és elindulunk Győr felé. Budakeszin megállunk Nagy Gáspáréknál, és röpke “évfolyamtalálkozót” tartunk: Szombathelyen együtt végeztünk a hatvanas-hetvenes évtizedfordulón a népművelés-könyvtár szakon, egymás melletti kollégiumi szobákban laktunk. Alig fél órát időzhetünk, még a kiálítást is meg kell rendeznünk. A győri Városi Könyvtár modern, építészetileg kissé zavaros tömbjében, a földszinti traktusban kitűnő kiállítóterem vár, amely évek óta igényes programmal fogadja a művészetkedvelőket. Most az alig-alig ismert, elvont festő, Kontraszty László gyönyörű, érzékeny absztrakt képeit rendezzük kiállítássá. Az emléktárlat anyagában az olajképek mellett első alkalommal kapnak bemutatóteret azok a színes rajzkompozíciók, amelyek tulajdonképpen vázlatokként rögzültek, de amelyek mégis szuverén, kiérlelt művekként szólalnak meg. Este fél hétkor végzünk a munkával, már csak a képcédulák elhelyezése marad hétfőre. Kucska Feri kisétál velem a vasútállomásra, ott búcsúzunk el a keddi viszontlátásig. Hazafelé a vonaton már Tüskés Tibor Martyn-könyvét, az M.F. mester című, kaposvári kiadványt olvasom: hétfőn lesz a könyvbemutató az Írók Boltjában.
 

Március 24, hétfő délután

A Képzőművészeti Főiskola Barcsay Termében megnézem a Martyn Ferenc-szobrokból rendezett emlékkiállítást. Martyn az a művész, aki festőként, grafikusként is jelentőset alkotott, s a szobrászatban sem csak futó kirándulást tett; jelentős plasztikai műegyüttest teremtett. A főiskolától csak pár perc az Írók Könyvesboltja, ahol a hajdani Jelenkor-, a mai Somogy- bfőszerkesztő Tüskés Tibor által korábban írt és most össze- gyűjtve közreadott, Martyn-tanulmányokból összeállított könyv premierjére gyűlünk össze. Papp János színművész szemel- vényeket olvas fel, majd én elmondom, hogy különös módon Tüskés Tibor itt, az Andrássy úton látott először Martyn-mű- veket egy 1948-as kollektív kiállításon, s most, ötven év el- múltával – amikor a mesterre emlékező könyve napvilágot látott – ismét Martyn-alkotások vendégeskednek a főváros eme su- gárútján. És persze felhívom a figyelmet a képzőművészeti és irodalmi metszéspontokra, arra, hogy az irodalmár tüskés képzőművészeti tárgyú tanulmányokat ír egy olyan festőről, akinek irodalmi-szépírói tevékenykedése is jelentős. Este otthon, átlapozván-átolvasván a Martyn-emlékkiállítás katalógusát azonnal levelet írok a tárlatrendező Körösényi Tamásnak: a köztéri – pécsi, kaposvári, dunaújvárosi, nagyatádi és tatai – Martyn-szobrokról a katalógusban említést sem tesznek, a mester e nagyon fontos munkáiról teljesen megfeledkeztek!
 

Március 26, szerda

A Műcsarnok alagsora: itt zajlik a XV. Országos Kisplasztikai Biennálé zsürije. A pécsiek felhívására hatalmas anyag érkezett; szobrászok, keramikusok, üvegtervezők küldték be műveiket. Szavazások, döntések; többnyire egyetértés alakul ki a bentmaradó és a kieső munkák kérdésében – a zsürorok sorában Farkas Ádám, Gaál Tamás, Orosz Péter, Pál Mihály, Várnagy Ildikó szobrászművészek, Nagy Márta keramikus, Sárkány József művészettörténész és jómagam –, nagyobb vitára, vagy összecsapásra nem kerül sor. Egy-egy kérdéses, furcsa kételyeket támasztó mű kapcsán jegyzem csak meg: vagy remekmű, vagy nagyon rossz.
 

Március 26, szerda este

Lévai Ádám, a kies Tatában munkálkodó grafikusművész kiálításának megnyitója a budapesti Fiatal Művészek Klubjában. Rajzok, nyomatok, vázlatok; átváltozó figurák, réememberek, Gorgók. Eklektikus motívumokból épülő, mégis egységes világ. A feltűnő módon kizárólag fiatalokból verbuválódott megnyitó-közönség előtt Lévai művei kapcsán Földényi F. László Garavaggio Medúza-fője alá írt szép szövegét idézem. És mert ez a Fiatal Művészek Klubjának utolsó kiállítása – a harminchétéves történet véglegesen lezárul, az Andrássy úti épület pár nap múlva végérvényesen bezár – egy záradékot illesztek a szöveghez: „…egy galériazáró kiállítást kell megnyitnom: a dolgok tehát alakulnak, a dolgok változnak, mi meg csak nézünk, lemerevedten, mintha régvolt és legújabb korok mítikus Gorgó-arcai hatása alá kerülnénk.”
 

Március 28, péntek

Tatabányán, a Ságvári utcai csomópont fölött, a gimnázium alatti parkban szeretnék a közeljövőben felállítani B. Hegyi László bányászáldozatokra emlékeztető emlékművét: több mint három- száz név feltüntetésével egy bányavágat-romépítmény, amelynek kapuzatszerű nyílásában fekete szénomladék és meggörbült vasúti sín jelenik meg. Paulikovics  Iván és Szabó György szobrászművészek átdolgozásra utalják a tervet: a stációszerűen megjelenő névhordozó táblákat leválasztják, és a romépítményt szervesen a ferde terepadottságokhoz javasolják adaptálni. Kérdés, mit fogad meg, fogad majd el a megrendelő és a művész. (Én a tatai Műromra emlékeztetem a jelenlévőket: ott szemléletesen megteremtődött, tanulságokat kamatoztatva tanulmányozható, hogy a táj, a természeti adottságok és a mesterségesen épített, memento-jellegű architektonikus elemek hogyan jelenhetnek meg harmonikus összhangban.) A B. Hegyi-terv szakvéleményezése után elbúcsúzom a szobrász- kollégáktól, és A Közművelődés Házában Kántor Jánossal és Tóth Zsókával találkozom: a József Attila-versillusztrációk pályázati kiállításának anyagát válogatjuk. A képző- és ipar- művészeti szakközépiskolások számára kiírt kiállításra csak kevés anyag érkezett – Székesfehérvárról, Szegedről, Buda- pestről és Szentesről –, és alig-alig akad díjazásra érdemes. Pedig kevés izgalmasabb feladat akad, mint József Attila képzőmű- vészeti megközelítése, verseinek interpretálása. Érthetetlen az iskolák passzivitása.
 

Április 2, szerda délelőtt

Gyors telefon Dorogra, Kovács Lajosnak; tegnap délután a Kossuth Lajos utcai bizományi boltban egy hatalmas, Koszkol Jenő-festette csendéletet láttam, meglehetősen alacsony, 35.000,- forintos áron. Bár jelzem, hogy a mű elég megviselt, de dorogi születésű művészről lévén szó – és mert a város tulajdonában két dokumentatív jellegű látképen kívül nincs még Koszkol-munka – Kovács Lajos örül a hírnek. Sürgősen intézkedik, másnap megvásárolják az 1868-ban született, 1935-ben elhunyt festő alkotását.
 

Április 3-4-5-6, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap

Gundremmingen, Augsburg, Ulm; Kecskeméti Sándor keramikusművésszel Németországba utazom, feltérképezni, megnézni azokat a munkákat, amelyeket a művész a közelmúlt nyolc-kilenc évében e településeken alkotott. Kecskeméti Gundremmingenben műtermes házat tart fenn, az év nagy részében e kis Duna menti településen dolgozik; munkál- kodásának eredményeként született meg a település új iskolájának és művelődési központjának kerámia-szobrászati dísze, itt vár felállításra egy hatalmas bronzszobra, és faragják már a nyári hónapokban felavatásra kerülő békás kútját is. Augsburgban megnézzük a Landeszentral Bank előtt álló nagyméretű kerámiakompozícióját és a bank előcsarnokában rendezett, márványfaragványokból és kerámiakisplasztikákból, kisbronzokból összeállított kiállítását, majd az Anna strasse egyik éttermét keressük fel, ahol Az ék című nagyméretű szobra díszíti a belső teret. Esténként a mintegy három évtizedes munkásságot bemutató, még ebben az évben kiadásra tervezett könyv felépítéséről, szerkezetéről, anyagáról meditálunk jó vörösborok mellett. Szombaton még elmegyünk Ulmba, ahol a fenséges gótikus katedrálist járjuk körül. Szerencsénk van, a Kunst- vereinben egy Emil Schumacher-kiállítást is láthatunk az idős mester nyolcvanas-kilencvenes években született szép gouache-munkáiból. Vasárnap vonattal utazom haza, a könyv-bevezető tanulmányon dolgozom, de azért figyelem, hogy másodpercnyi pontossággal fut be a szerelvény Augsburgba, Münchenbe, Salzburgba, Bécsbe és Hegyeshalomba. Ám Győrben már tíz percet késünk.
 

Április 8, kedd

Zalaegerszegen, Fischer György szobrászművész műtermében szakvéleményezzük Benedek Györggyel azt a Deák Ferenc- bronzportrét, amelyet a nagykanizsaiak felkérésére készített a különleges hangvételű alkotások művésze. Fischer György most sem hagyományos portrét komponált, hanem egy falhoz simuló félalakot, aki oldalra néz, kezeit összefogja maga előtt, de testét és arcát sejtelmes mozgások járják át; ez az alak nem a meg- szokott haza-bölcse-Deák, hanem a kissé szorongó, kételyekkel borzolt gondolkodó. Örvendetes, hogy Fischer György végre megbízást kapott. Néhány éve hiába dolgozott a zalaegerszegi Mindszenty-pályázaton – ahol kitűnő tervére érthetetlen okok miatt nem kapott megrendelést –, és az elmúlt esztendőben a kaposvári Nagy Imre-portrészoborpályázaton is; itt olyannyira egyénített terveket adott be, amelyeket a megrendelő nem vállalhatott.
 

Április 9, szerda

Budapest egyik legújabb, ismeretlenségben rejtező emlékmű- véhez hívott meg a Budapest Galéria: Csíkszentmihályi Róbert szobrászművésszel és Jenei Lajos építésszel szakvélemé- nyeznünk kell a Tabánban, a Bethlen udvar épülettömbje mellett elhelyezett, az építész Makovecz Imre és a szobrász Péterfy László által megvalósított emlékművet. A körülbelül két és fél méter magas, felső részén szögesdróttal övezett betoncella homlokfalán lezárt vasajtó helyezkedik el, amelynek rácsain bekukucskálhat a szemlélő: az „ajtónyílással” háttal egy fejét karjaiba temető, bronzba öntött figura kuporog. A ráccsal szemközti fal tükörződő acéllemez. A fülke bejárata mellett fémbetűkből kirakott felirat olvasható: 1944-1990/azok emlékére/akik/nem haltak meg/de/ az életüket/tönkretették/ Rázsó Edit. A művészi koncepcióval, illetve a koncepció formai megjelenítésével nem vitatkozunk, csupán az elhelyezéssel kapcsolatosan fogalmazzuk meg kételyeinket: e környezetben nem szólal meg a mű, illetve a környezet – a szép, ligetes városi közeg, a közeli királyi palota, a Dózsa-szobor által teremtett atmoszféra – nem itatódhat át a mű által sűrített jelenség- és jelentésvilággal. Új helyszínre, más környezetre van, lenne szükség – e vélekedésünket rögzítjük a jegyzőkönyvben.
 

Április 11, péntek

Mégsem vált hosszadalmassá az ügymenet: Melocco Miklós szobrászművésszel és Török Péter kerttervezővel Tatabányán autózunk, az Ady-szobor új, tervezett helyszínének jóváha- gyására. László Tibor főépítész a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának főbejáratához kalauzol. Ez a térség azért kap prioritást, mert az állandó portaszolgálat oltalmat biztosít a már kétszer összetört, ismételten rekonstruált alkotásnak. Melocco Miklós beleegyezően bólint, Török Péter sövénytelepítést javasol, én a beton villanyoszlop kandeláberrel való kiváltását indítványozom. Ady Endre viharos múltú szobráról a Költészet Napján döntjük el, hogy a júniusi, könyvheti periódusban újra köztérre, tatabányai nyilvános térre kerülhet.
 

Április 14, hétfő

Másfél esztendős, hosszú elfektetés után erélyes, határozott felszólításomra végre visszaérkezik szobrászat-könyvem kézirata a Balassi Kiadótól, amely gyaníthatóan egyetlen lépést sem tett megjelentetése érdekében. Azonnal hívom Sinkovits Pétert, az Új Művészet Kiadó főszerkesztőjét, hogy érdekelné-e egy, a közelmúlt tíz évének szobrászat-történetét tárgyaló kiadvány. Szinopszist kér, amellyel elindíthatja a pályázatokat. Egy oldalon összefoglalom a könyv célját, tartalmát, felépítését, és már postázom is.
 

Április 17, csütörtök

Balatonföldvár, Városháza. A földszinti tanácsteremben elhe- lyezett nagy méretű, 27 négyzetméteres, 1978-ban készült, Pólya József-alkotta porcelánmozaikot lebontanák, vagy valahová áthelyeznék: a termet újjá szeretnék varázsolni, esetleg bővíteni, és a mozaik útban van. No és az emberek sem szeretik túlsá- gosan. Kovács Gyula és Thury Levente keramikusművésszel hosszan értekezünk arról, hogy egyrészt ez egy nagyon szép, kitűnő kompozíció, másrészt, hogy a műalkotások nem válto- gathatók a divat változásai szerint, mint a ruhadarabok. A művé- szeti alkotások – ha rosszak, ha jók – kordokumentumok is egyben, nem törölhetjük ki a múlt szakaszait eltűntetésükkel. Az önkormányzat képviselője még próbálkozik: esetleg egy falat húznának elé, s akkor a termet az új koncepció szerint alakít- hatnák ki és a mozaik is megmaradna. Megerősítjük: az a leg- helyesebb, ha a mozaik marad úgy ahogy van, és a termet a falképet szolgálva formálják át új funkciója betöltéséhez. Haza- felé még egyszer fellapozom a mű dokumentációját: az iratok arról tanúskodnak, hogy az alkotást 1978-ban szorgalmazó, létesítő tanácselnök és a bontást kezdeményező polgármester egy és ugyanaz a személy.
 

Április 19, szombat

Teljesen váratlanul Széki Patka László felesége toppan be Veszprémből, költő barátom Amorgosz című, a Vár ucca tizenhét-könyvsorozatban frissen megjelent kötetét hozza. A „korántsem posztmodern barátsággal” dedikált kötetet nagy örömmel fogadom: oly sok antológia-szereplést, többszerzős kiadványt követően végre egy önálló, könyvszerű könyv a görögországi Amorgosz szigetén írt versekkel. A szép kivitelű kis kötetben meditatív lüktetésű, különös képekkel, nyelvi leleménnyel gazdagított versek sorakoznak. „Didergő denevérek deleidet delejezik” – olvasom, ízlelgetem az egyik sort.
 

Április 19, szombat délután

Szentendrén leadom Takács Lajos és Szölke László uraknak a kétezer darabos műegyüttest felölelő Takács-gyűjteményről írt tanulmányt, majd felbaktatunk a christoff Galériába, megnézzük a napokban nyílt, Ujházi Péter és Palotás József munkáiból rendezett kiállítást. Ujházi olajképei, tákolt táblái, fantasztikus életképekkel berendezett, montázs-kollázs-dobozai mellett gyönyörű, új Palotás-szobrok fogadnak. Az organikus lény- szerűségek csápszerűen nyúló végtagszerűségekkel megjelenített alakzatai révén szürreális szobrászi világ dimenziói rajzolódnak meg. És ott áll a Dali mint Dali című portré, amely a szürrea- lizmus pápájának különös átélést tanúsító megidézése; a tömegek, a formák, a tömeg- és formakapcsolatok, kapcsoló- dások remek bronzegyüttese. Dunaújváros szobrásza és Székesfehérvár festője kiváló anyaggal lépett közönség elé a művészek városában, Szentendrén.
 

Április 22, kedd

Este bridge.