Boldizsár Ildikó 
Mágikus tárgyak és csodás növények 
  
 
„Ahol mi létezik a föld kerekségen,
én mindennel tudjak beszélni, legyen az
fű, fa, kő, állat, víz, vér, vagy amihez én szólok,
az énnekem felelni tudjon.”
Magyar népmese
 

Apám vegyszerrel öntötte le a füvet a ház előtt, mondván, elege van a gazolásból, ő ugyan nem kapál többet: inkább vesszen a fű a gyommal együtt. A gyerekek zokogtak, amikor meglátták a kiégett, sárga fűcsomókat, és zöld fűszálak után kutattak a teljes pusztulásban. Centiről centire vizsgálták át a terepet, hátha rábukkannak legalább egyre is, de hiába. Én azt figyeltem, mit csinál most az öreg ennyi könny láttán, s ahogy az autó kerekei fölé hajló hátát, karosszériát simogató kezét megláttam, nagyanyámat ismertem fel a testtar- tásban: ő nézegette Így a vetést, ő simogatta így a növényeket. Leguggoltam a gyerekekhez, és mesélni kezdtem nekik azt, amit tőle hallottam. Nagyanyám egyszer azt mondta, hogy ahol fű van, ott élet is van, mert a fű azonnal megjelenik ott, ahol a megmaradásnak a legkisebb esélye is fennáll. A legsivárabb helyeken is gyökeret ereszt, belekapaszkodik a földbe, s ha ki akarják pusztítani, megszázszorozza erejét. Az ötéves erre felugrott, átszaladt a szomszéd ház elé, és tépkedni kezdte a füvet. Teletömködte a zsebeit, majd visszaszaladt, és szétszórta a zöld fűszálakat a kiszáradt fűcsomók között. Aztán felemelt a földről egy botot, körbekerítette a terepet, és különféle jeleket rajzolt a porba. – Mit csinálsz? – kérdeztem tőle. – Varázsolok – mondta –, hogy a fűnek még több ereje legyen. 
     A mesékben is így van ez: varázsereje van minden olyan tárgynak és növénynek, amely azért kerül a történetbe, hogy a hősnek „még több ereje legyen”. 
  

A mágikus tárgyak és a hős kapcsolata 

A tündérmese hőse sosem tudna megfelelni a próbáknak segítőtársak és varázseszközök nélkül: nem találná ki a találós kérdéseket, nem értené az állatok nyelvét, nem tudna álmot fejteni, nem lelné meg az elbújt királykisasszonyt, és nem tudná kiállni az erő, ügyesség és bátorság, valamint a szerzési, készítési feladatok próbáit sem: nem tudna egyetlen éjszaka alatt palotát építeni, és nem tudná megszerezni az élet vizét sem. Propp szerint varázseszközként szolgálhatnak egyrészt az állatok, másrészt a varázserejű segítőtársakat rejtő eszközök (például tűzszerszám, bűvös lámpa, gyűrű); a varázstulajdonsággal rendelkező tárgyak (például kard, bot, repülő szőnyeg, hétmérföldes csizma); és a hősre átruházott tulajdonságok. Szerintem az állatok segítőtársak, és nem varázseszközök, és a hősnek átadott bűvös képesség sem igazán eszköz (noha átvitt értelemben valóban a varázslat „eszköze”), ezért a varázseszközök közé csak azokat a tárgyakat sorolom, amelyek hétköznapi használati tárgy jellegüktől megfosztva vagy abból kiemelve ktilönleges módon szolgálják gazdáikat. Jellegzetes mágikus tárgy az állatokat őrző és visszahívó síp, a mindenkit táncraperdítő zeneszerszám, a vizet szétválasztó fésű, a láthatatlanná tévő ruhadarab, a varázserőt szabályozó és „megkötő” kantár és kötőfék, a katonákat előállító szövőszék vagy rokka, a mindent látó varázstükör, valamint a bűvös erejű fegyverek: a magától vagdalkozó vagy a hőssel növekvő kard, a célt sosem tévesztő nyíl, valamint a sérthetetlenné tévő ing. 
     A varázseszközök egyik csoportjának megszerzéséhez elengedhetetlen a hős „helyes magatartása”. Meletyinszkij kidolgozta az előkészítő próbához és a varázseszköz megszerzéséhez szükséges helyes magatartás szemantikáját. Ezek szerint kötelező a jóságot tanúsító viselkedés az adományozó, az állatok és az öregek iránt; kötetező kiválasztani a legszerényebb ajándékot, a legveszélyesebb utat, s főleg a legrosszabb alternatívát; kötelező a kérdésre felelni, közölni valamely információt; de pozitív eredményre vezethet az információ birtoklása is; továbbá, ha az adományozó arra ösztönzi a hőst, hogy megtegyen valamit, akkor azt köteles megtenni; de a tilalom betartása is vezethet sikerre, megsértése viszont büntetéssel jár. Ugyanekkor a hős és az ellenfél szabályai szerint az ellenféllel szemben keménységet kell tanúsítani könyörületesség helyett; az ellenfél ösztönző parancsait nem szabad végrehajtani; és ha a hős nem harcol az ellenféllel, de nehéz feladatokat teljesít, gyakran kell titkolni a valódi külsejét.1 Ha kiállja a próbákat, jutalomképpen övé a varázseszköz. Ezt azonban nemcsak úgy kaphatja meg, hogy az őt próba elé állítók szolgálatot, segítséget, könyörületet kérnek tőle, hanem meg is mutathatják neki az eszköz lelőhelyét, sőt, el is készíthetik a számára. A hős a mágikus tárgyat meg is vásárolhatja, elcserélheti, ellophatja, és rábukkanhat véletlenül. A csodamadár belsőségeit lenyelheti, az erőt adó bort, az élet vizét pedig megihatja2. Gyakorlatilag a körülöttünk lévő tárgyak mindegyike kinevezhető varázseszköznek, ha a hősnek éppen arra van szüksége céljai eléréséhez vagy soron lévő feladatainak elvégzéséhez. A mesei bűvös tárgyak lényege az, hogy megfelelő módon használják, illetve használtassák őket, azaz felismerjék lényegüket, és kihasználják a bennük rejlő lehetőségeket. A varázstárgyak ugyanis nem a segítőtársakhoz hasonlatosan működnek: a segítőtársak (a természetfölötti segítőtársak kivételével) egy meghatározott feladatot egy meghatározott élettérben és egy meghatározott módon képesek csak végrehajtani, és sohasem segítenek az álhősöknek. Varázstárgy azonban – amit a hőstől el is lehet lopni, és akkor a csalót is ugyanúgy szolgálja (kivéve A CSODAMALOM meséjét, amelyben a tolvaj nem tudja kezelni a malmot és pórul jár) – a sódarálótól kezdve a szennyes ingen át az automata kardig bármi lehet. A törölköző kutyává válhat, ha a hősnek kutyára van szüksége, a nyitott könyvből pedig szükség esetén százával masírozhatnak elő az aranyszőrű paripák, juhok és birkák. Egy gyűrű védelmezheti a hős életét (az anya „mielőtt meghalt volna, adott a leánykájának egy aranygyűrűt, és azt mondta, vigyázzon rá erőst, mert ha azt elveszti, az életét is elveszíti”), otthonául szolgálhat egy szellemnek (ALADDIN); minden kívánságot teljesíthet („az olyan gyűrű, hogy ha annak a kövibe néz az ember, mindene van, amit csak ki tud gondolni”), és okozhat halált („A leány felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt”). 
     A tündérmese kétségkívül a tárgyak szintjén mutatja a legnagyobb változatosságot. Vannak tárgyak, amelyek felszólításra varázsolnak („terülj, tertülj asztalkám!”, „üssed, üssed botocskám!” ), míg a talizmán jellegű tárgyaknak már a puszta birtokbavétele is varázshatalmat jelent, habár ahhoz, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek, a hősnek működésbe kell hozni ezeket is: a gyűrűt el kell fordítani, meg kell szorítani, bele kell nézni; a lakatot és a skatulyát ki kell nyitni; a lámpát, a tűzszerszámot meg kell dörzsölni. Ez a mozdulat önmagában még nem jelent sikert, pusztán arra jó, hogy a bűvös eszköz lakója megjelenjen, és teljesítse a hős kívánságait. A varázstárgyak közül a varázspálcának van a legnagyobb hatalma: ebben nem lakik senki, tehát nincs közvetítő a hős és az eszköz között, ezért nem elég birtokolni, hanem használni is tudni kell: veszély esetén bűvös jeleket kell vele a levegőbe írni, vagy a hősnek, kört rajzolva, be kell kerítenie magát vele, hogy védetté váljon ellenfelétől, továbbá az állatlábakon forgó várakat meg lehet állítani vagy almává lehet varázsolni vele, de arra is jó, hogy „ha a hős a varázsvesszővel megérinti a homlokát, az olyan fényes lesz, hogy a sárkányok elégnek tőle”. 
     A csodás tárgyakat nemcsak működésük és használati értékük szerint lehet megkülönböztetni egymástól, hanem aszerint is, hogy milyen viszonyban állnak a hőssel. Az egyik csoportba azok a tárgyak tartoznak, amelyeknek különlegességüknél fogva keltik fel a mese valamely szereplőjének érdeklődését. Ezeket a tárgyakat a hősnek rendszerint kitűzött feladatként kell megszereznie, méghozzá nem saját maga, hanem megbízója számára. Klasszikus példája ennek a csodafa gyümölcséért, az ifjító almáért vagy az étet vizéért elinduló hős, aki elhozza a kért dolgokat, s nagy jutalomban részesül. AZ ARANYHAJSZÁL, ARANYTOLL, ARANYPATKÓ típusba tartozó mesékben a hős csodás tárgyakat talál útközben: aranykáposzta-harasztot, aranykacsatollat, aranypatkót, aranyhajszálat, aranykendőt stb. A lova figyelmezteti: „akarmit láccz, akarmit hallasz, te ne láss, ne hally, sö ne szó semmit, mer nagy baj lössz”. A fiú nem engedelmeskedik a tiltó parancsnak, s nemcsak hogy meglátja a tárgyakat, hanem fel is akarja venni azokat. A ló azt mondja: „mos má az is baj, ha felveszük, az is, ha fel nem veszük, hát inkább csak vegyük fel!” A lónak igaza van: ha valaki elmegy a különleges tárgyak és a számára felkínálkozó dolgok mellett, utóbb megbánja, és örökös vágyakozásban él a tékozló mulasztás miatt; ellenben ha észreveszi, s felveszi, ki tudja, mibe keveredik. A hős tudja, hogy táltosa viszont akkor téved, amikor csukott szemet, fület és szájat tanácsol neki: nem észrevenni legalább akkora mulasztás, mint észrevétlenséget tettetve elmenni az „aranyhajszál” mellett. A mese a későbbiekben a hős álláspontját igazolja: a király – akinek eladásra ajánlja fel a tárgyakat – nem elégszik meg a részletekkel, neki az egész káposztafej, az egész aranykacsa, az egész lány és az egész aranyparipa kell. Ebben a mesében a hőst a király tanítja meg arra, hogy igazsága csak fél igazság; jól tette ugyan, hogy észrevette és felvette a tárgyakat, de hibázott, amikor tovább akarta adni őket, és nem járt utána titkuknak, nem akarta megtudni, kihez is tartoznak valójában. Innentől kezdődik a mesei kaland, hiszen a hősnek el kell menni az ördöngős szüléhez, a boszorkányos asszonyhoz, és el kell tőle hozni a kért tárgyakat és személyeket, hogy a végén feleségül kapja megbízójának lányát. Ha aranyhajszál is szerepel a talált tárgyak között, a király az aranyhajú királylányt is magának hozatja el, de a mese törvényei szerint a királykisasszonyért mindenkinek magának kell „megharcolnia”, érdemtelenül nem lehet senkié. A király bukását ítélőképességének elvesztése és a szintén érdemtelenül birtokolt aranyparipa együttesen okozza: látva, hogy a hős megszépül a forró kancatejben, ő is beleugrik, és ott halálra ég. 
     A KIRÁLYKISASSZONY HÁROM KÉRŐJE azért indul útnak, mert a királykisasszony annak adja a kezét, aki a legértékesebb tárgyat hozza el neki. De melyik tárgy a legértékesebb, és hogyan lehet ezt megítélni? E mese bölcsessége szerint a tárgyaknak sem a használati értéke, sem a külseje nem lehet döntő. Az egyik kérő messzelátót hoz, amellyel a világ végére lehet látni, a másik repülő köpönyeget, amilyben ott teremhet, ahol akar, a harmadik csodagyógyszert (csodagyümölcsöt), ami feltámasztja a halottat, ha még nemrégen halt meg. Amint a kérők hazafelé tartanak, a messzelátóval meglátják, hogy a királykisasszony holtan fekszik, a köpeny segítségével odarepülnek, a csodaszerrel pedig feltámasztják. Önmagában tehát mindhárom tárgy értéktelen: ha nincs a messzelátó, nem tudják meg a tragédiát, ha nincs a köpeny, nem érnek oda időben, s ha nincsen csodaszerük, hiába is siettek annyira. Nem tudják eldönteni, hogy melyiküké legyen a lány, ezért – a meseváltozatok szerint – vagy újabb verseny indul, vagy a „birodalom bölcsei és vénei” döntenek a csodaszer birtokosának javára. 
     Az ifjító gyümölcsért és az élet vizéért el lehet indulni, de hogyan lehet himphampot vagy trikkum-trákumot csinálni? Ha a mesében valakit elküldenek az élet vizéért bizonyosan a halálát kívánják. Hasonló indítékból bíznak meg az egyik mesében egy férjet azzal, hogy készítsen himphampot (trikkum- trákumot). Erről persze ő sem sejtheti, hogy mi lehet – ez is a cél –; ha pedig nem tudja, mit várnak tőle, nem is teljesítheti a feladatot. Az okos férj, akinek felesége szeretője tör így az életére, megoldja a helyzetet: az obszcén helyzetben ÖSSZEKÖTÖZÖTT SZERELMESEKet nevezi ki himphampnak, és így megmenekül. 
     A csodás tárgyak másik csoportja a segítséget nyújtó, a hős javát szolgáló tárgyak csoportja: Ezek között találhatók erőt adó, illetve mások fölötti hatalmat biztosító tárgyak; vannak üldözést nehezítő tárgyak, melyek átváltoznak akadályokká; valamint olyanok, amelyek a hős közvetlen szükségleteit elégítik ki (éhségét, szomjúságát csillapítják), vagy a helyváltoztatásokban segítenek. A segítő tárgyak azonban akár gúnyt is űzhetnek valakiből. Az elutasított kérő például szellentő követ vagy füvet rejt el a kiszemelt lány házánál, s addig nem szabadítja meg a ház lakóit a kellemetlenségektől, amíg a lány nem megy hozzá feleségül (FIDDIVAV). A mindig friss és soha el nem fogyó kenyér, a soha el nem fogyó bor, a soha el nem fogyó sonka, a mindig égő pipa, a ki nem ürülő erszény, a magától megterülő asztal a mesebeli szegényember kívánságai között elsőként szerepel, mert ő olykor még az üdvözülés helyett is inkább ételt vagy italt választ. Robert Darnton szerint a népmesehős „kívánságaiban nem nyilvánul meg különösebb képzelőerő. Mindig ugyanaz a napi betevő kell neki: kiadós paraszti koszt[...] Pukkadásig enni magukat, ameddig ketté nem áll a fülük, ez volt a parasztok képzeletében az élvezetek csúcsa, ami életük során oly ritkán válhatott valóra. A legtöbb mesében a beteljesülő kívánság nem a menekülés fantasztikus vágyképe, hanem a fennmaradás eszközévé válik.”3 Hogy mi a parasztok képzeletében az élvezetek csúcsa, az mesemondónként eltérő képet mutat, mindenesetre az evés és a jóllakás kétségkívül előkelő helyen szerepel benne. Miután azonban biztosítottnak látják alapvető létfeltételeiket, és csak a halál fenyegeti életüket, rögtön annak legyőzésére törekszenek: másodikként beszorító zsákot, helyén marasztó tükröt, fogvatartó körtefát kívánnak, hogy segítségével csapdába ejthessék a halált, és élvezhessék a mágikus tárgyak bőséget biztosító hatalmát. 
     A mesebeli kívánságok listáját összeállítva rekonstruálhatók azok az értékek, amelyek a mesélők, illetve a mesét hallgatók számára valamiféle erkölcsi és viselkedési modellt jelentettek, és az a „vágyott világ” is jól leírható, amelyben ezt a „modellt” az eredetinél igazságosabban képzelték el. A tündérmesék fiktív jellegük mellett a valóságnak egyfajta rendjét is képviselték és juttatták érvényre abban a kultúrában, ahol létrejöttek. Megtalálhatók bennük a mesélő közösség életének sajátosságai, a mesehősök kalandozásaik közben gyakran ugyan- azokhoz a törvényekhez, szokásokhoz igazodnak, amelyek a mesélő (és a hallgatók) életét is meghatározták, még ha a mesei igazságszolgáltatás ellentétben áll is a „valódi” igazságszolgáltatással. „A gyakorlati érdekek szem előtt tartása igen sokszor jellegzetes vonása a született mesemondónak; minden igaz mese sajátja a haszon, amit nyíltan vagy rejtetten magában hordoz, s amely haszon megnyilatkozhat gyakorlati tanács, erkölcsi útmutatás vagy szólásmondás, életszabály formájában[...] Az átélt életanyagba beleszőtt tanács: bölcsesség. A mesemondás művészete azért van kihalóban, mert kihalóban van az igazság epikus oldala, a bölcsesség is” – írja Walter Benjamin4
     A haszon azonban nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrét formában is atilndérmese sajátja. A terülj-asztalka, a csodadaráló, az aranyat hullajtó szamár, a ki nem fogyó erszény olyan mágikus tárgyak, amelyek a hős anyagi gyarapodását szolgálják elsősorban. Ezekre a tárgyakra az jellemző, hogy nemcsak megszerezni kell őket, hanem visszaszerezni is. A hőst ugyanis még azelőtt megfosztják tőlük, hogy elérte volna célját: eldicsekszik velük az első kocsmánál, mire a kocsmáros leitatja, és elszedi tőle a tárgyakat. A hősnek végül az üsd-vágd bot segítségével sikerül visszakapnia bűvös eszközeit. A MINDENT JARÓ MALMOCSKA mesetípusában a hős egy kis furfanggal (vagy éppen első látásra rossznak tűnő cserével) egy mágikus tárgyból kettőt (vagy többet) csinál: elcseréli az övét egy másikra, majd ezzel visszaszerzi a sajátját is. Például a szegény ember és a cigány elcserélik a malmot és az üsd-vágd-botot, majd „elindultak ketten kétfelé. Ment egy darabig a szegényember, megéhezett. Eszébe jutott a malmocska. – Cuski bot a tarisznyából, utána a cigány után! Üsd meg a fejit, hozza vissza a malmocskát!”A GYŐZHETETLEN KARDtól – éppúgy, mint a bűvös lámpától és lakattól vagy gyűrűtől – is megfosztják a hőst a mese első menetében, hogy aztán visszaszerezve azzal álljon bosszút ellenfelein. A FORTUNATUS mesetípusban a királykisasszony kártyán nyeri el a hőstől mágikus tárgyait: a láthatatlanná tévő sapkát, a ki nem fogyó pénztárcát és a katonákat kibocsájtó tarisznyát, melyeket a hős csodálatos gyümölcsök segítségével szerez vissza. 
     A mágikus tárgyakat nemcsak a hőstől (lopják el, adott esetben ő is ellophatja azokat a tulajdonosától. A tündérmesében „az erkölcsi értékek viszonylagosak: önmagában semmi sem erény, se nem bűn, hanem aszerint minősül ennek vagy annak, hogy a hős javára van vagy sem[...] Persze pl. az ellopandó személyek, tárgyak, állatok a sárkány vagy a boszorkány hatalmában vannak és így tőlük ellopni nem bűn, s ebben a lopásban mindenki segíti a hőst.[...] Minden jó, ami javára, és gonosz, ami ellene van”5. A lopás, a szószegés, a zsarolás és egyéb erkölcstelen taktikák pozitív tényezőkké is válhatnak a mesében, ha a hősnek nincs más választása szorult helyzetében. Tisztességtelen eszközöket nemcsak eltipróival szemben alkalmazhat a hős, hanem mindazokkal szemben, akik útjában állnak vagy birtokolják a számára nélkülözhetetlen eszközt. A CIVAKODÓ ÖRDÖGFIAK hármas örökségéhez úgy jut hozzá a hős, hogy kihasználja az örökösödési perpatvar kínálta lehetőséget: futó-versenyt ajánl, s amíg az ördögök távol vannak, megszökik a bocskorral, a köpönyeggel és az ostorral, amelyek csak együtt érnek valamit, külön-külön egyik tárgynak sincs varázsereje. Albert András meséjében a legnagyobb ördög utoléri és halállal fenyegeti az eltűnt hőst, de Csillag királyfi feltalálja magát, visszaadja a tárgyakat, mondván; hogy ő, a legnagyobb ördög nyert a futóversenyben, mert előbb visszaért hozzá, mint a testvérei. Arany László meséjében sem akar a hős csalónak látszani: miután eljut az üveghegyre „visszahajított mindent, hogy legyen azé az ördögé, aki a krajcárt megtalálta”. 
     A mesehős úgy is kapcsolatba kerülhet a tárgyakkal (és a növényekkel), hogy jót tesz velük, éppúgy, ahogy a bajba jutott állatokkal is teszi. Segítségre szorulhat a gyümölcsöktől roskadozó almafa, a megmetszésre váró szőlőtőke, a sütéssel elkészült kemence vagy a bepiszkolódott vizű kút. A tárgyak és a növények – hasonlóan a hálás állatokhoz – viszonozzák a jótettet, és megvédelmezik a hőst az őt üldöző boszorkány elől (A SZORGALMAS ÉS A LUSTA LÁNY). 
     Ha a hős menekülni kényszerül ellenfele elől, a metamorfózisra képes tárgyak nem úgy segítik őt meg, hogy önmagukat ajánlják fel rejtekhelynek, hanem az üldözőnek nehezítik meg a dolgát. RÓZSA ÉS IBOLYA úgy menekülnek meg üldözőiktől, hogy visszakézből fejükön keresztül hátravetnek egy vakarót, kefét vagy pokrócot, amelyekből különböző sűrűségű erdő, vagy más, az üldözést hátráltató természeti képződmény válik: sziklából fényes palota, törlőruhából tenger, vakaróból vaserdő, gyűrűből tó, zsebkendőből befagyott tó, vasásóból síkos jég, vaslapátból sár, keféből kanális, bontófésűből szurkos sár, sajtból kőszikla, tükörből tenger, tojásból tó stb. Ugyanebben a mesetípusban egy másik mágikus eljárás is szerepet kap, amely a pars pro toto elképzelésen alapul: a hősnő helyett vére, nyála válaszol, azaz a testrészei bizonyos ideig képesek helyettesíteni őt. 
     Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény meséiben már megtalálhatók a technika modern tárgyai is. A mesemondó azokat a tárgyakat és jelenségeket szövi a mesébe, amelyek számára ismeretlenek, félelmetesek vagy lenyűgözőek: a boszorkány repülőgépen közlekedik, a mennyországba lift visz, Tündérországba telefonálni lehet, a hős „albérletben lakik”, „házbért” fizet, műtéten esik át, idegen nyelveken beszél az állatokkal stb. A csíkszentdomokosi mesékben a hős „katonai felszerelettel” indul útnak, puskával vagy revolverrel lövi le a sárkányt, bejárónőt tart és „sürgönyileg kér pénzt Brassóból”, a nyíri és rétközi parasztmesékben milliomosokról hallhatunk mesét, a király elveszett lányát újságban körözteti, van akit a tébolydába zárnak, a háztetőkre a gazdagság jelzésére aranyból való villámhárító kerül.6 
  

Mitikus, gyógyító és segítő növények 

A tündérmesékben a hőst nemcsak természetfölötti lények, állatok és tárgyak veszik körül, hanem növények is. A tündérmesehős eljut egy veszélyekkel teli sűrű erdőbe, vagy kapcsolatba kerül valamilyen (gyümöles)fával, terméssel és virággal. A csodás teherbeeséssel – növények lenyelésével – világra jött hősök már a fogantatásuk pillanatában magból kelnek életre, éppúgy, ahogy a növények. A legszebb mesei neveket viselő hősök is növényekről kapták a nevüket: például Ligetszépe, Csipkerózsika, Szépmezőszárnya, Gyöngyvirág Palkó, Kökény Matyi, Szegfűhajú János, Borsszem vitéz, Babszem Jankó, Rózsa királyfi, Ibolya, Rózsapiros, Mezőszárnyasi, Erdőzöldítő és Mezővirágoztató királykisasszony, Fábólfaragott Péter. A mesében fellelhető növények és a belőlük életre kelő hősök, illetve a növényekben megtestesülő erő – a létezés megannyi ismeretlen lehetőségét tárják fel. A mesebeli növények arra hívják fel a figyelmet, hogy az ismert formák bármikor új alakzatba rendeződhetnek, s valamely ismertnek hitt növény egy addig ismeretlen létformában mutatkozhat meg. Egy gyümölcsről vagy egy háromágú tölgyfaágról hihetjük azt, hogy semmi újat nem képesek nekünk nyújtani, amikor kiderül, hogy gyönyörű leányokat rejtenek. A HÁROM NÁDSZÁLKISASSZONY és A LILIOMLÁNY típusba tartozó mesékben a lányok narancsból, citromból, nádszálból, gallyból, kukoricából vagy almából kelnek életre, s első szavukkal rögtön vizetkérnek. A növények fennmaradásához éppúgy elengedhetetlen a víz, mint az emberi léthez, s ezt csak azok a királyfiak nem tudják, akik képtelenek megvárni a megfelelő pillanatot, s elsietik a növények titkának rnegfejtését. Sietségük a lányok életébe kerül: megfelelő bánásmód nélkül minden élőlény meghal. 
     A mese felhasználhatóságuk szerint is különbséget tesz a növények között. Az egymással metamorfózis-párbajt vívó VARÁZSLÓ ÉS TANÍTVÁNYA átváltozási formái között kása, korpa, köles, kökény, búza és lencse szerepel, de nem mindegyik alkalmas arra, hogy végül a hős belőle átváltozva győzze le a kakast. Az apró magvak Hamupipőkének is gondot okoznak – értelmetlen feladatként kell a hamuval összekevert lencsével megbirkóznia. A magoktól azonban teherbe is lehet esni, mint ahogy a hüvelyesektől és a virágoktól is. A virágok – amellett, hogy a szépség,és a szerelem kifejezői – rejtekhelynek is alkalmasak. A REJTEKBE LÁTÓ KIRÁLYKISASSZONY – aki mindent lát, kivéve sajátmagát – a hajába tűzött rózsa szirmai közé bújt legényt nem találja sehol, CSIPKERÓZSIKÁt is rózsabokrok takarják el a világtól, a világszép asszonynak beszéd közben pereg rózsa az ajakán. A SZÉP LÁNY ÉS A SZÖRNY meséjében egy szál virág kérése okozza a bonyodalmat: az apa a szörny kertjéből szakítja le a rózsát, s ezért a lányát oda kell adnia a szörnynek, aki a későbbiekben visszanyeri emberi alakját. 
     A CSODALEVELEK feltámasztják a hőst a halálból, mint ahogy ezt teszi a forrasztófű (élesztőfű, élőhaló fű) is. A mesebeli füvekben mágikus erő lakozik, „a füvek sűrítik magukba mindazokat a szférákat, amelyek közvetlenül kapcsolatban vannak az istenekkel, az élet titkának szent kinyilatkoztatásával, a megváltozott tudatállapotokkal”7. „Az a fű, amikor szakasztáskor nagyot csendül, az a szemmegnyitó fű”, amely visszaadja a vaknak a látását. A vasfű minden zárat és lakatot kinyit, a bűbájos fű láthatatlanná tesz, az ételbe szórt erősítő fű megsokszorozza az erőt. A füvek ott fejtik ki hatásukat, ahol megbomlik a rend, s ott, ahol az ember tehetetlen, legyen szó akár életről, akár nyithatatlannak tűnő zárakról. 
     A fák az erő, az élet, az újjászületés szimbólumain, az erdő pedig a tudattalan rejtett, áthatolhatatlannak tűnő világát szimbolizálja. A mesékben a világ zengő fája betegeket gyógyít, az égig érő fán található ifjító alma fiatalít, a mágikus körtefa fogvatartja a halált, a meghalt anya sírjára ültetett mogyorófa segíti az árván maradt lányt. A papucsszaggató királykisasszonyok minden éjjel egy rézerdőn, egy ezüsterdőn és egy aranyerdőn kelnek át, az őket követő legény rézalmát, ezüstkörtét és aranyszilvát visz magával innen. A hős erdőben találkozik a legsötétebb erőkkel, halálos ellenségeivel, de erdőben bukkanhat rá az odúban rejtőzködő leendő feleségére is. Az erdőben összecsapó ellenfelek egyike bizonyosan elpusztul, az egymást legyőzni nem tudó vitézek viszont a selyemréten mérik össze erejüket, s itt lépnek szövetségre egymással. 
     A gyümölcsfáknak élet és halál fölött lehet hatalmuk. Ugyanannak a fának két különböző színű vagy formájú gyümölcse más-más állapotot idéz elő az emberen: az egyiktől füle nő, a másiktól elveszíti azt; az egyik mázsás malomkövet szakaszt a nyakába, a másik leoldja azt. A csodás gyümölcsfák elvesztése vagy megdézsmálása megrengeti tulajdonosa biztonságérzetét vagy egészségét, mintha élete, kedélyállapota a fával lenne összefüggésben. A síró-nevető szemű király egyik szeme azért sír, mert „volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő, amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott s ezt tőlem elrabolták”. Egy másik király azért szomorú, mert nem tudja, hogyan lehetne újra termővé tenni a kiszáradt körtefát, amely azelőtt minden héten egy-egy aranykörtét termett. Egy útra induló királytól legkisebb lánya különleges gyümölcsöket kér, mit sem sejtve arról, hogy a SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK megkívánásával egy disznó alakban élő királyfit vált meg. A fa és a hős között úgy is fennállhat a mágikus kapcsolat, hogy a hős közeledtére a fa kivirágzik, gyümölcsöt hoz, s mire a hős odaér, a gyümölcs már meg is érik, ha pedig a fa elszárad, az a hős halálát jelzi. 
     A magyar tündérmesék legérdekesebb fája a sámánszertartás fájával rokonítható ÉGIG ÉRŐ FA („világfa” mint a világegyetem képmása). A kozmikus méretű égig érő fára azért mászik fel a hős, hogy hozzon a királynak a fa gyógyító (ifjító) gyümölcséből, vagy visszahozza onnan a királylányt, akit a sárkány elrabolt. A sikertelenül próbálkozó királyfiak, grófokés bárók után egy kiskondás vág neki az útnak: táltos malaca (báránya, kutyája) tanácsát követve több rend vasgúnyát és több pár vasbocskort visz magával. Baltájával lépcsőfokokat vág a fa törzsébe, úgy lépeget felfelé. Egyes változatokban útközben találkozik a Szél, a Hold és a Nap anyjával, akik útba igazítják. A fa tetején, egy kinyúló ágon vagy annak valamely levelén a lentihez hasonló világot talál, Tündér Ilona otthonát. Innentől kezdve a mese tipikus sárkányölő és feleségszerző mese, a hős az ifjító gyümölcsről számos meseváltozatban meg is feledkezik. Az égig érő fa megmászása a mesékben elsősorban a hősiesség próbáját jelenti; a fa elveszíti azt az ősi, szakrális jelentését, hogy a felsőbb világok lakóival való kommunikáció segédeszköze legyen: létra a legfelső rétegig, híd a minden bölcsesség birtokosához vezető úton. 
     A növényekkel való szoros kapcsolat alapja az a hiedelem, amely a fákat és növényeket lélekkel bíró lényeknek vagy azokat befogadó otthonoknak képzelte, és ennek megfelelően bánt veltik. Mindez olyan természetes a mesében, hogy igazi különlegességnek kell tartanunk Pandur Péter mesemondó egyik motívumát, amely a mottóban idézett kívánságnak a folytatása. A katonának teljesül a „mindenek értésére” vonatkozó kívánsága, ezért amikor meglát egy terebélyes fát, próbára teszi tudását. „Azt mondja a nagy fának. – Hallod-e, te fa komám! – Mit akarsz, huszár pajtás? – feleli a fa. – Semmi mást, csak azt akarom kérdezni tőled, hogy amikor nagyon fúj a szél, fújja a koronádat, nem fáj az neked? – Jaj, dehogynem fáj. Az apró gyökereimet szaggatja, az fáj nekem. – Na jól van, pajtás, csak ezt akartam tudni. Isten veled. – Isten veled, huszár pajtás – felelte a fa”. 
  

Életre kelt játékok és tárgyak, beszélő növények a műmesékben 

A tündérmesékben a tárgyak általában nem beszélnek (kivétel például a jávorfácskából készült furulya és a beszélő tükör), hanem cselekszenek. A mQmesékben a tett mágikus erejét felváltja a megszólalás csodája: a tárgyak életre kelnek és beszélni kezdenek. Ezek a tárgyak azonban nem állnak kapcsolatban egy fölöttük álló, nekik parancsoló lénnyel, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak, hanem önálló életet élnek, autonóm módon cselekszenek. 
     Milne Micimackó című könyvében a szereplők állat- és tárgyjellege egybecsúszik. A Százholdas Pagony lakói tárgyiasult állatokként vannak jelen: nem igazi állatok, ugyanakkor tárgyaknak sem tekinthetők igazán, hiszen szerepeik szerint elvállalt magatartásformákat testesítenek meg, sőt, egyes testrészeik még külön tárgyakként is funkcionálhatnak (Füles farka mint csengőzsinór). Ráadásul saját otthonukban élnek, s ezek a lakások – a rajzok tanúsága szerint – polgári ízlést tükröző tárgyakkal vanak tele, ahonnan még a kandalló sem hiányzik. Róbert Gida „gazdája” ugyan játékállatainak, de nem az állatok szolgálják őt, hanem ők szorulnak segítségre. Milne úgy modellezi a tündérmesét, hogy egy kisfiút állít a természetfölötti lények (vagy a jótevő ősz öregapó) helyébe, aki „kéznél van”, ha valamelyik állat – a mese tényleges hőse – bajba jut, s noha Róbert Gida nem rendelkezik természetfölötti képességekkel, észbeli képesség dolgában fölöttük áll: mindig támad egy jó ötlete. „Ha Róbert Gida vezet bennünket, akkor nem félek” – mondja Malacka, amikor elindulnak felfedezni az Északi sarkot. A Micimackóban mindenki eszesnek akar látszani, az eszére a leghiúbb mindenki, de a viszonyítási alap ebből a szempontból is Róbert Gida: „Csak azt szeretném tudni, Róbert Gida vajon mit tenne az én helyemben.” Micimackó nem tud a tárgyakkal varázsolni, de ésszerűen bánik velük, ami nem azt jelenti, hogy rendeltetésszerűen használná őket. Árvíz esetén a csupor nem csupor többé, hanem csónak, „mivel azonban ez a csupor most csónak, a csuprot, illetve a csónakot ezennel elnevezem Úszó Medvének”. A fordítva használt esernyő „Mackó Esze” nevű ezredtonnás vitorlásként menti meg Malackát a Rettenés Veszélyből. Róbert Gida és társai valóságos cselekvés helyett inkább csak játszanak, de teremtett világukban – ahol a véletleneknek döntő szerep jut – éppoly öntörvényű életet élnek, mint Andersen tárgyai. 
     A Micimackóban állatok jelenítenek meg jellegzetes embertípusokat, Andersennél a tárgyak teszik ugyanezt. A nagyravágyó tű, a rendíthetetlen ólomkatona, a szerelemért mindenre kész porcelán kéményseprő, a rátarti teáskanna, a nyugdíjazott, öreg utcai lámpás, a szájhős gallér, a gőgös harisnyakötő és vasaló, a hetyke szélkakas, az életét végiggondoló palack nyak, a világjáró ezüst húszas és a lokálpatrióta rongy – amellett, hogy megőrzik tárgyi mivoltukat –,emberi érzésektől túlfűtöttek vagy finom lelki árnyalatokkal megrajzoltak. Andersen nem indítja tárgyait csodás birodalmak felé, hanem a csodát hozza a hétköznapi tárgyak közé: meséiben semmi sem lehetetlen, de ennek a lehetetlennek a mi világunk keretei között, a mi időnkben kell megtörténnie. Andersen azt tanítja nekünk, hogy a lényeges dolgokat megtalálhatjuk magunk körül, csupán módszereinken kell változtatnunk: grandiózus tervek és célok helyett a miniatűrre, a megszokás által észrevétlenné koptatott jelenségekre (tárgyakra) kell koncentrálnunk, s meghallani azt, amit mondani akarnak nekünk, akár saját ügyes-bajos dolgaikról, „személyiségzavarukról”, akár egy másik világ üzeneteiről van, szó. „Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! – emésztődött az öreg utcai lámpás. – Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom; zöldellő réteket varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok!” 
     Andersennél a növények szentimentális, halálfélelemtől reszkető, az élet értelméről filozofálgató, érző lények vagy saját szépségűkben öntelten tetszelgő jelképek: az elgurult borsószemből kinőtt bokor meggyógyítja a beteg kislányt, a bodza virágában az emlékezés gyógyító anyókája lakik, a len minden élet- helyzetben megkeresi a számára értékes pillanatot, a százszorszép gyönyörködni tud a többi virág szépségében, a büszke hajdina szembe akar szállni a viharral. Andersen növényei arra hívják fel a figyelmet, amit a királykisasszony ki is mond az egyik mesében: „a kertész megmutatott nekünk egy pompázó, szép virágot, amire eddig ügyet sem vetettünk, felfedezte számunkra a szépséget ott, ahol mi sosem kerestük volna”. 
     Lázár Ervin újabb meséiben nem a tárgyak működnek fordítva, hanem a használóik. Bab Berci a tóba hajítja a tündértől kapott aranyszelencét, mert már nem bízik a „nyisd ki, segít rajtad!” mesei törvényében. Rimapénteki Rimai Péntekh a jó emberré változtató csodanektáron dolgozik, de amikor kipróbálja, a nektár összetétele nem bizonyul megfelelőnek: „világ-méretű hasmenés” kap el mindenkit. 
     Dzsepettó mester fából farag magának gyermeket, de Pinokkiót csodás születése nem predesztinálja arra, hogy „kiválasztott” legyen. „Ebadta komisz kölyök” ő, és a szó legszorosabb értelmében is „közönséges tuskó”, akiből – legalábbis e mese szerint – valóban embert kell faragni. Collodi meséjében a fa nem a szentség letéteményese és nem is kultikus növény, hanem a megrendszabályozandó, féktelen ösztönök búvóhelye. Óriási az ellentmondás: a fából faragott Pinokkió a fából faragott hősök törvényei szerint szeretne élni. Kalandokra vágyik és arra, hogy megtalálja azt a helyet, ahol ő is otthon lehet (sikerül is neki a bábszínházban, de az író számára ez nem tűnik jó megoldásnak, és elszakítja övéitől a bábut); Dzsepettó viszont 
azt szeretné, ha teremtménye az ő erkölcsei és elvárásai szerint élné életét. 
     Ebben a történetben a hős nem azért bonyolódik fantasztikus kalandokba, hogy elnyerje a királylány kezét. A kaland itt nem más, mint büntetés az engedetlenségéért, eszköz annak illusztrálására, hogy aki nem akar iskolába járni (értsd: szocializálódni), azt a rablók késsel szurkálhatják, alágyújt- hatnak, felakaszthatják, gyújtósnak is fölhasogathatják, sőt láncra verve házőrző kutya szerepére is kényszeríthetik. Collodi téved, amikor azt hiszi, hogy ezek a megpróbáltatások valóban embert faragnak Pinokkióból. Ez nem így van: Pinokkió nem győztesként, hanem olyan megtört, meggyötört, megalázott, totális vereséget szenvedett, immár hús-vér emberként kerül ki a kalandokból, akit az író arra kárhoztat, hogy megbánva „bűneit”, feladva életstratégiáit, igazi kisfiúként iskolába járjon. 
     Hoffmann Diótörője karácsony estéj én egyszerű ajándék- tárgynaktűnik, de még azon az éjjelen megelevenedik a gyerekszoba valamennyi játékával együtt, hogy harcba induljon a hétfejű Egérkirály ellen. Az elvarázsolt Pirlipát hercegnőt úgy lehet a „rútító bűbájtól” megszabadítani, hogy megetetik vele a Krakatuk-dió édes belét. A tündérmesében a hős elindul a varázslatot feloldó gyümölcsért, megszerzi, és elhozza a megrendelőnek; a Hoffmann-mese nem elégszik meg ennyivel. „Ezt a diót kell olyan valakinek szétharapnia a hercegnő jelenlétében, aki még nem borotválkozott, és sohasem viselt csizmát. A dió magvát ráadásul lehunyt szemmel kell átnyújtania, s csak akkor nyithatja ki ismét a szemét, ha hét lépést tett hátrafelé, botlás nélkül.” Pirlipát megmentője az utolsó lépésnél megbotlik, és éppolyan szörnyeteggé változik, mint amilyen a hercegnő volt, ám a hercegnő nem mutat hajlandóságot a „viszontmegváltásra”, hanem kiutasítja a csúfságot a palotából. A pórul járt megmentő tárgyként (diótörő) kerül Marikához, aki hűségével és kitartásával végül emberré változtatja és vőlegényévé fogadja őt. Hoffmann romantikus elképzelése szerint ez azt jelenti, hogy az álmaihoz, vágyaihoz és a csodákhoz hű leányért előbb-utóbb eljön a mesékből ismert sárkányölő vitéz: s annak semmi jelentősége nincs, hogy ez a vitéz egy fából faragott diótörő csupán, aki nem a hétfejű sárkányt, hanem a hétfejű Egérkirályt győzte le. 
     Az Arany virágcserép meséjében Anselmus diáknak kell kiállnia a hűség próbáját – Hoffmann szerint „a magasabbrendű életben a boldogság csak harcból fakadhat” –, hogy feleségül vehesse a szalamandra alakjában megpillantott Serpentinát. Marikához hasonlóan Anselmus is elköltözik „ama titokzatos, csodás birodalomba, amelyet hazájának ismert meg– , s amely a költészettel rokon. Hoffmann az arany virágcserepet teszi meg minden boldogság és a természettel való teljes összhang forrásának egy olyan korban, amikor „az elkorcsosodott emberi nem a természet szavát már nem érti meg. 
     Hoffmann meséiben a köznapi élet fantasztikuma a mítoszok modellje szerint épül fel. Gonosz és jó erők vívják egymással harcukat, ősszellemek öltenek emberi alakot, állatokat és tárgyakat vált meg a szerelem, titokzatos erejű növények burjánzanak, ok-okozati összefüggésekkel meg nem magyarázható dolgok történnek, például az ajtókoppintó életre kel, a levéltáros úr ujjpattintással gyújtja meg szivarját. Meletyinszkij szerint Hoffmann meséiben „egyrészt a legköznapibb személyek, tárgyak, szituációk mögött felsejlenek egy más világ csodás, fantasztikus, mitikus erői, másrészt pedig maguk ezek a fantasztikus erők földre rántott, köznapi, komikus formában jelennek meg9. Meletyinszkij mindezt „irracionális, sötét szenvedélyeknek”, a „lélek sötét mélyének”, „a kiszámíthatatlan lépések rajzának” tartja, holott inkább arról van szó, hogy a legköznapibb személyek, tárgyak, szituációk mögött fölsejlő csodás erők megfordítják a racionális és az irracionális valósághoz való viszonyát: Hoffmann meséiben a valós lesz a hamis, a „valótlan”, az irracionális pedig az igaz. A mitikus erőket nem a lélek sötét mélye teremti meg; ezek maguktól is léteznek, de velük és általuk élni, ezeket megzabolázni és „jól” használni csak azoknak a kiválasztottaknak lehet, akik előtt – ahogy a Hoffmann-mese mondja – „a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja”. 
  

Jegyzetek 
1. Meletyinszkij, Jeleazar: Problem of the Structural Analysis of Fairytales. Benedek Katalin fordítása kéziratban. MTA Néprajzi Kutatóintézete. 
2. Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája. Bp., 1995. 48-49. 
3. Damton, Robert: Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Bp., 1987. 54-55. 
4. Benjamin, Walter: A mesemondó. Kommentár és prófécia Bp. 1969. 97. 
6. Ortutay Gyula előszava a Nyíri és rétközi parasztmesék c. kötethez. Szegedi Fiatalok Kollégiuma, 1935. 33.; L. még: Nagy Olga: Korszerű elemek Jakab István meséiben. In: A mesemondó Jakab István. Bukarest, 1974. 45-48.; Dégh Linda Palkó Józsefnéről írja, hogy a kitüntése átvétele után meséibe beleszőtte a Parlamentben látott tárgyakat. In. ÚMNGY VIII-IX.  Bp. 1955-1960. Max Lüthi szerint „a mese valóságelemei felhasználásuk módjától függően közelebb hozzák vagy eltávolítják a mesét a valóságtól”. Lüthi: Megjegyzések a meséről. Folcloristica 1. (1971.) 157.
7. A növényekről Fű-Fa címmel exkluzív különszámot adott ki az Ex Symposion (1996/15-16.), benne t.k. Thomka Beáta: Geopoétika; Németh Csaba: Fű, fa, virág c. írásai. Idézett szöveg Bóna László: Fűszövegéből való. Ex Symposion 1996. 15-16. sz. 81.; L. még Rantasalo, Aukust: Einige Zaubersteine und Zauberpflanzen in Volksaberglauben der Finnen. FFC 176. Helsinki 1959. 78.
8. Frazer, James G.: A fák imádása. A faszellem megölése. Az Aranyág. Bp. 1993. IX. fejezet, 71-83. XXVIII. f. 187-215., valamint Röhrich, Lutz : A fa a népi elbeszélésekben. Helikon 1990/1. 84-99.; Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Bp., 1991.
9. Meletyinszkij, Jeleazar: „Mitologizmus” a XX. század irodalmában. Történeti bevezetés. In: A mítosz poétikája. Gondolat, 1985. 372.