NÉMETH ÁGNES
 
Fodor András és Németh László levelezéséről
 

Az elmúlt hónapokban sokat gondolkoztam azon, mi is volt Fodor András titka. Néztem a temetésén könnyeiket rejtő barátait, olvastam a megrendült nekrológokat, s úgy éreztem, megint egy eset, amikor csak a halál figyelmeztet veszteségünk nagyságára. Mi is volt hát a titka? Gondolom, elsősorban az a figyelem és érdeklődés, amellyel a világ és mindannyiunk felé fordult. Minden jó ügyet, akár társadalmi vagy magánéleti volt, támogatott, felkarolt. Itt járt közöttünk egy kicsi, mosolygó ember, aki sokszor csak nagy erőfeszítéssel mosolygott, de ha kellett, ha lehetett, sokszor kéretlenül vagy titokban is, mindig odatartotta vállát segítségül. Nemcsak a Németh László Társaság, hanem számos más társadalmi intézmény, szervezet, az Írószövetségtől kezdve a Széchényi Könyvtáron át a Berzse- nyi Társaságig megérzi majd hiányát.
     De én elsősorban nem is ezeket sajnálom, hanem azokat az eljövendő fiatal írókat, akiknek majdani első lépéseit, az idősebb kolléga tekintélyével és minőségigényével, esetleg nem lesz senki, aki támogassa. Számos, fiatal írókat bemutató Fészek estjén részt vettem, s mindig úgy éreztem, ezek a fiatalok egy életre hálásak lesznek Fodor Andrásnak. Mai világunkban ritka öröm: nem kellett csalódnom; a lírai hangú megemlékezésekben sok szó esett a háláról az indulás éveiben nyújtott támogatásért. Tehát a barátságokba ölt sok vers nem volt hiábavaló, fiatal és idősebb barátai, olvasói nemcsak mint költőt, hanem mint embert is megőrzik szeretetükben Fodor Andrást.
     És miről is szól, mit mutat meg nekünk Németh László és Fodor András majd két évtizedig tartó levélváltása? A levelekben szó van irodalomról, családi életükről, problémáikról, de legfőképpen arról, hogy az én édesapám hogyan vágyott a szeretetre, s Fodor András valódi költői érzékenységgel ezt nyújtotta neki, miközben maga is erőt merített kapcsolatukból. A levelekből kitűnik, hogy András nemcsak a barátság költője volt, aki legszebb verseit a barátságról írta, de élte is a barátságot.
     Fodor András és Németh László 1952-ben Basch Lórántnál ismerkedett meg. Barátságát apámmal így jellemezte: „Asztalánál családtagnak érezhettem magam. Tudta, hogy több szellemi atyám van, de azt is sejthette, hogy senkivel se jutottam el a bensőséges szeretet ilyen kölcsönös, szinte testvéri közelségéig, mint ővele.”
     1955-ben Fodor András elküldte édesapámnak a Hazafelé című kötetét. A kötetbe meleg ajánlást írt: „Németh Lászlónak, akitől emberként legtöbb útravalót, költőként legtöbb biztatást kaptam felejthetetlen hálával, őszinte nagyrabecsüléssel: Fodor András”. Apám nem válaszolt a küldeményre, mint később kiderült, éppen a dedikáció zavarta meg: úgy érezte, Fülep és Illyés tanítványát ő hasonló jogon nem tekintheti a magáénak. Rendszeresen 1956 nyarától találkoztak, és levelezni csak 1958-ban kezdtek. Ezekből a levelekből idézek a továbbiakban egy-egy kapcsolatukra, gondjaikra jellemző részletet.
     Fodor András 1958 szeptemberében elküldte az Át a tengeren című ciklusát, amely angliai utazásáról szólt. Édesapám csak két hónap múlva válaszolt: 1958. nov. 17-én: „Mentségül regényt kellene írnom: fogadj el annyit, hogy az élet iránti iszonyom átragadt az irodalomra is […] De a mögöttem lévő fekete heteken kívül volt tárgyi oka is a húzódozásnak […] Szabó Lőrinc költészete sem tudott összebékíteni a ciklusokkal. Az üzemet éreztem bennük.[…]
     A belelapozás is erősítette félelmemet, hogy nem fogok úgy örülni a kötetednek mint szeretnék. […]
     Mindez persze csak addig tartott, amíg fordításom nyűgét ledobva […] egy délelőttömet végre egészen a füzetednek szántam. Akkor láttam, hogy a harminchárom vers tulajdonképpen egyetlen költemény, arról, mint ütnek ki az érzékek elkábulása alól, amelyet fiatalkori útjaimról olyan jól ismerek, az otthoni gondok; s a magunkkal hozott fájdalom mint olvad össze a megcsodált világ fölött borongó ítélettel, egészen a kettőt együtt kimondó kérdésig: mi lesz a zenével, mi lesz az emberiséggel.
     Vagyis épp az van meg ebben a kötetben, aminek a követelésére a Magyar műhelyt összeállítottam: hogy tanuljon meg a magyar író, a magunk sorsával vívódva, az emberiség ügyéről egyenrangúként beszélni.”
     Néhány sor Fodor András december 15-én írt válaszleveléből.
     „Kedves Laci bátyám!
     Nagyon köszönöm levelét. Igen megtisztelő számomra, hogy a rossz körülmények, s rossz előjelek ellenére ilyen sokat s ilyen szeretettel foglalkozott verseimmel. Alig örülhetnék valaminek annyira, mint ennek, hogy saját gondolatait, elképzeléseit egyben-másban megvalósulni látja nálam.
     A »Ciklus« – amint említettem is – ez esetben csak ürügy volt számomra, hogy a teljes élményt visszaadhassam.”
     Az 1959-es évben nem találkoztak, ez derül ki Németh László 1960 januárjában írt leveléből.
     „Kedves Bandi! Nagyon megörültem szép, grafológusi tanulmányozásra érdemes betűidnek. Én is sajnáltam, hogy ez az év így telt el: együttlétünk nélkül. De én általában megvárom a másik fél kezdeményezését; sose tudva, ki tart még igényt rám, s ki adott fel a szívében.”
     Részlet a február 1-jén írt válaszból.
     „Elgondolkoztatott az a mondatod, miszerint mindig megvárod a másik fél kezdeményezését, nem tudva ki tart még Rád igényt, ki adott föl szívében. – Jól tudom, hogy aki sorsát Hozzád hasonlóan vállalja, annak sok csalódásban, keserűségben van része –, mégis kell legyenek olyanok, akikben rendületlenül bízik, akik tetteit és szándékát mindenkor megértik. […]
     Magamról nem sok újságot írhatok. […] sokat olvasok. […] – írni azonban egyelőre nem tudok. Szabadidőm nagyon lecsökkent; zene és hasonló élvezetek iránti igényem viszont változatlan maradt. Ám ezeknél is több időbe kerül a barátság szenvedélye. Ez az, amibe legszívesebben elmerítkezem. Te bizonyosan megértesz, ha életem szinte legfontosabb spontán tevékenységének tekintem kapcsolataim ápolását, az egymáshoz méltó emberek összetartását.”
     Levelezésükben erről a problémáról többször is szó esik, Apám tanácsaival próbál segíteni. 1961 februárjában írja:
     „Nagyon sajnálom, hogy az »élet megeszi nálad a művet«. Eddig csak életed harmóniája korlátozta a költészet terjesz- kedését, de gondolkodó voltod bírta a tágítást; ahhoz azonban, úgy látszik nincs elég szabólőrinci ökör szervezeted, hogy az életet, állást, nemzedék szervezést is győzd, meg a mű-építését is. A nyári szünidőket kell jól kihasználni; addig meg ereszkedj le közénk esszé-írók közé (olyan jó tanulmányaid olvastam most őszön – az tán rést mutat a lírának is).”
     Németh László, amikor 1961 júniusában Dávid fiuk születé- séhez gratulál, az egész nemzedékre vonatkoztatva fogalmazza meg aggodalmát.
     „A gyerek, aki akkor készült a világba belesírni azóta bizonyára megvan – s még mélyebb értelmet ad különben is szép harmóniájú házasságtoknak. Ami a nagyobb baj: ezzel is nő a felelősség, a robot, mely mint egy sarki tenger, befagyasztja a lírikus hajóját. Bizony nem mindenki olyan irtózatos munka- bírású, mint Szabó Lőrinc volt, vagy talán én is fiatalkoromban, s mint hallom, mellőzések, általános és személyes kedvetlenség is segít ennek a folyamatnak.
     Az ember elszorult szívvel nézi ennyi kiváló tehetség fellépését és vergődését: – pedig évek óta látszik, hogy a ti nemzedéketekben hosszú időre dől el a magyar irodalom sorsa. Ahogy a köteted* forgatom, – én mégis úgy érzem, hogy ez az elakadás a te esetedben csak átmeneti lehet …”
     Fodor András hosszú levélben válaszol, gyakorlatilag az egész nemzedék nevében, csak egy részletet emelek ki (június 27.).
     „A kötetemet ért szokásos, vagy szokásosnál lelkesebb reagálások közt ismét kiderült: Te vagy az, aki legfogékonyabban érzed hol a jó és hol a rossz –, hogy valami nincs rendjén nálam és társaimnál.
     Megérdemelnéd, hogy valamiképp magyarázatot adjak balsejtelmeidre; épp azért mivel az idősebb nemzedékből az egyetlen vagy, aki csakugyan lelkiismeretesen szemmel tartottad az igazi tehetségek feltűnését, s akinek igazi szorongást okoz mostani veszteglésünk.
     Egyszer tavaly ősszel már kezdtem erről szólni valamit, s azt hiszem olyan is a téma, amit csak kibeszélni lehet, kiírni nem. Mégis szeretnék a magam nevében pár mentőérvet előrebo- csátani.
     Többször megfigyeltem, ha életemről, szellemi fejlődésemről beszélek valakinek – mindig barátságok történetét mondom el. Nem ismerek még valakit, akinek a barátok olyan sokat jelentettek volna, mint nekem. – Akikkel egyetemista koromban, a szellemi, emberi vonzódások legfontosabb korszakában – együtt indultam, s akikhez máig is igen közel állok: Kormos István, Lator László, Domokos Mátyás, Sárosi Bálint s egy Varga Hajdú nevű festő valamennyien igen kiváló, eredeti tehetségek, a nemzedék legjobbjai és nem jutottak túl a küszö- bön. »Az ő bajuk« mondhatnám, ha el tudtam volna szakadni tőlük, de képtelen vagyok belenyugodni elmaradásukba, s bármily furcsa, olykor szinte árulónak érzem magam, amiért én még törekszem, s ő szerintük már régen nincs miért.”
     Édesapám augusztusi válaszából egy idézet:
     „A csőd-tömeg, amelyről beszámolsz, nagyon elszomorító. Én már a Magyar műhely idején, de most is, részben azért vállaltam a közéleti szerep átkait, hogy ezt a befagyásra kész tót, ennyi szép tehetség körül tán sikerül a szükséges 1-2°-kal átme- legítenem. Hiú remény, magamban is olyan erőssé vált közben az eltemetkezés vágya, hogy nem tudok ellenállni neki.”
     És a levél végén egy tanács:
     „Az asztalomon egy füzet: »Az éberség ébresztése«. Ennek a bejegyzéseivel igyekszem figyelemre, a világ követésére kényszeríteni az öregedő agyat. Így kényszerítsd Te is: szellemi munkára, látszólag céltalan alkotásra és reményre.”
     Leveleikben beszámoltak egymásnak munkáikról is, például 1962 júliusában Fodor András a sikeres nyaralásáról írja:
     „Szerencsémre a siklósi tartózkodás igen termékeny volt. Két hét alatt írtam 15-20 verset. Így most nyugodtabban hordom a köznapok igáját; sőt önbizalmam is visszatért kissé; ha a körülmények engednék, nem volnék ilyen keveset termő.”
     Az irodalmon kívül, a levelekben természetesen szó esik az élet apró bajairól és örömeiről is. Jó példa erre egy 1963 novemberében írt levél.
     „Kedves Laci bátyám, különösebb ok nélkül írok; valójában nagyon is fontos okból: érezni szeretném, így a papír és tinta dokumentáló bizonyosságával, hogy közöm van Hozzád akkor is, ha se véletlen alkalom, se praktikus szolgálat nem segít a kapcsolódásban. […]
     Különben mind több gond és teher alatt élek. Néha olyan egy-egy nap, mintha egy hét volna: tele megrázó eseménnyel, magaméként vállalt sorsok félelmetes-kínos jeleneteivel; – saját magammal folytatott abszurd súlyemelésekkel, fogcsikorgató tusákkal. Mindebből kifelé alig látszik valami. Nemrég leírtam magamról: »Több lett az élet, mint a mű.« Nem tudom, vajon kikerülhetem-e saját ítéletemet.
     Itthon feleségemékkel nagyon jól megvagyunk. Fiam, Dávid esténként ujjongva fogad: »Egy kis Weöres Sanyit!« S már hozza és olvassa nekem a »Bóbita« strófáit. Minap távollé- temben állítólag azt is mondta: »Írjunk ennek a szegény Papának egy verset«.”
     Ha jól veszem ki a levelezésükből, 1964 nyarától válik rendszeressé a sajkodi látogatás Vekerdi László és néha mások társaságában. Ennek a felidézésével kezdődik egy 1965 áprilisi levél.
     „Kedves Laci bátyám, egy évvel ezelőtt utaztunk Hozzád véletlenül együtt Vekerdi Lacival. A tavasz előbbre volt mint most. Az aszófői állomáson Ellától hallottuk, hogy előző heti rosszullét után éppen akkor lábadoztál… Nádtetős kisházad árnyékában ülve kiderült, hogy születésnapod van.”
     S persze fontosabbról is; a Herder-díj jelentőségéről, s arról, hogy Fodor sohasem adja fel nemzedékszervező terveit.
     „Örültem nagyon a Herder-díjnak, melyért úgy hallottam nem sokára Bécsbe utazol. Kívánok szerencsés utat. Legyen ez a kitüntető elismerés elégtétel az elszenvedettekért és bizonyos- ság, hogy Kelet-Európának ezen a karsztosodó vidékén az elmúlt évtizedekben is volt valaki, aki szüntelenül a forrásokat kutatva életet adott és jövőt. Mert hogy szerethetünk és büszkék lehe- tünk Rád, az is kicsit szellemi életünk lehetősége és jövője.
     Velünk különösebb nem történt. Dolgozni csak keveset tudok. Próbáltam összehozni néhány egymáshoz méltó, de egymást fölösleges előítéletekkel szemlélő embert (Simont, Juhászt, Hernádit, Vekerdit, Domokost, Vöröst). Sajnos a belső megegyezés sem elég ahhoz, hogy a közös szándék érvényesülni tudjon.”
     És édesapám válaszából néhány mondat.
     „Kedves András! Nagyon köszönöm gyönyörű leveled. Egy országot próbáltál helyettesíteni – részvéttel, jól fogalmazott szavakkal. A Herder-díjat elutasítani nem mertem; csakugyan az első nemzetközi elismerés volt, amit magyar író kapott, nem csaphattam be előtte a kaput. […]
     Nagyon örülök, ha Vekerdi Lacival eljöttök – …”
     Úgy hiszem, akkoriban Fodor és Vekerdi nem is gondolták, milyen különleges örömet jelentettek édesapámnak a látogatásaik. Ez az ő vendégsége volt, minden alkalommal külön ellenőrizte a dátum és az érkezés időpontját, András legalább öt ehhez hasonló levelet őrzött meg:
      „Kedves Bandi! Ella írt már, de nem tudja, jól címezte-e. Az is fölösleges volt, hogy válaszotok kérte, mikor érkeztek; hisz megírtad, hogy 11,40-kor –, de ő nem látta a leveledet. Így hát a viszontlátásra, minden jeladás nélkül, kedden. Ölel kis családod- dal: N. László”.
     Fodor András több alkalommal is líraian megfogalmazta milyen erősen kötődik édesapámhoz, íme erre egy példa 1965 decemberéből.
     „Ha összeszedem, ki nyilatkozott rólam a hátam mögött legtöbbször, legkedvezőbben – még olyan időkben is (1953-ban), amikor le voltam tiltva a porondról – mindenekelőtt Rád kell gondolnom. Egyetlen levélben nem tudnám elmondani, hogy az én általad való fölfedezésem melletti kitartásodnak, bizalmad egyenletességének milyen sokat köszönhetek, de míg élek, úgy fogok rá emlékezni, mint sorsom egyik legnagyobb ajándékára.”
     És a levél végén néhány mondat közös gondjukról, közös barátjukról.
     „Tibortól* hallom, utólag problémát okozott Neked, kiről szól a Vers a fűszálról. Nem járnak messze az igazságtól, akik szerint Rólad. Mindenesetre a szerintem Hozzád leghasonlatosabb szellemi örökösről: Vekerdiről. A Nálad tett közös tavaszi látogatások élménye erősen bele játszott a versbe. Naiv módon azt hittem, ezzel a kiáltvánnyal valamiféle sokkhatást érek el: – Nézzük már meg, ki ez a nagyra hivatott ember, ki napjaink Magyarországán így kénytelen élni! Illetékes részről persze senki sem volt rá kíváncsi.”
     Az azonnali, még decemberi válaszból látszik, hogy valóban „közös” a gondjuk.
     „Kedves András! A te szép betűid a borítékon mindig annak a jele, hogy öröm állt a házhoz. Én is most a karácsonyi hajsza után, hogy az üdvözlésekre válaszolni kezdek; ezzel csaptatom rá magam legkellemesebben a több napos levélírásra. A mi viszonyunk valóban szép példája annak, hogy különböző nemze- dékek tagjai közt is lehetséges gondolat és jellem-rokonságon alapuló, igazi barátság. – Örültem a „fű” szimbólum megfejtésé- nek: azt látom belőle, hogy Vekerdi Lacihoz nemcsak megbe- csülés, de felelősségérzet is köt. Énnekem is egyik nyomasztó gondom: az ő feltörése vagy elkallódása –, már évek óta. Sajnos, nem tudtam visszatartani tőle, hogy nevét a nevemmel kapcsolat- ba ne hozza – tapasztalat szerint ez mindenkinek árt, Gulyás Pált szinte kitörölték miattam a magyar költők sorából. Remélem, ő rugalmasabb lesz.”
     Ez a „közös” gond több levélben visszatérő motívum, így az alábbiakban közölt 1966 áprilisában is.
     „Kedves Bandim! Nagyon megörültem, mint mindig, szép betűidnek. Kecskeméten, gondolom, jól éreztétek magatokat, én rám is jó benyomást tett, nemcsak a közönség, de a vendéglátók is.
     Én most pályán lezárásával vagyok elfoglalva – az Újabb drámák, melyeket májusban kell átadnom, lesz az utolsó kötetem. – Nyáron, remélem, Ti is jártok erre, ha másként nem, Tüskésékhez menőben, vagy velük együtt. Nagyon szép napként maradt meg emlékezetemben az együtt-töltött.
     Vekerdi Laciról nincs hírem. Amikor utolszor volt nálunk, nagyon feldúltnak látszott. A többiek mégis csak befutnak, ki a halhatatlanságba, ki a nyilvánosság elé (látom rólad is nagy tanulmány jelent meg az Életünkben) – ő nem tud csak képességeihez mért szerephez jutni. S mivel én tudom talán a legjobban, mi van benne, ez engem nyomaszt legjobban.
     Feleségednek add át kézcsókomat, Téged ölel: N. László.”
     A születésnapi köszöntés soha nem maradt el. Részletek egy 1967. április 18-i levélből:
     „Kedves Laci bátyám, tegnap Vörös Laciéktól hallottam Rólad, ma pedig Katona Piroska levelében olvastam a virágzó sajkodi mandulákról. Holnap szeretnék én is ott lenni, legalább így betűimben s köszönteni Téged azzal a benső ragaszkodással, melynek az évforduló csak ürügy arra, hogy fiúi szeretetét nyilvánítsa. […]
     Megyémben fölébredt ismét a Berzsenyi iránti lelkiismeret: meghívták a Somogyból elszármazott írókat Niklára. Szülőfalum, Kaposmérő pedig – talán a jádi példán is buzdulva – Veres Pétert szeretné invitálni. A napokban készülök hozzá egy közvetítő iskolatársammal.
     Volt már kezemben Puskin-tanulmányod. Sürgősen tovább kellett adnom a recenzornak, ki lelkes ismertetőt írt róla. (Ma kerestem, üzletekben még nem kapható a könyv.)”
     A felköszöntőnek csak az elejét idéztem, édesapám elérzékenyülten köszöni meg ezt a baráti tanúságtételnek is beillő levelet.
     „Kedves Bandi! Noha magam is csodálkozom, milyen gyorsan felejtem (mondhatnám így is: mosom le magamról) írói múltam és kapcsolataimat, a Te ismerős betűid a borítékon, mint mindig, most is valami örömre készítettek elő. Annak a jele ez, amit Magad is írsz, hogy gyengeségem nem az írótárs mustráló, kegyetlen tekintetét, hanem valami állandóbb rokoni (ahogy Te írod: fiúi) meleget remélhet mögöttük. […]
     A zenei műhelyért, amelyet kortársaid számára teremtettél – külön is irigyellek. Most, hogy filozófusibb távolból nézem a velem történteket – mind jobban érzem az ilyenfajta személyes érintkezés fontosságát. Az egyik legnagyobb baj nálam az volt, hogy a mostani nemzedék már csak betegségem idejéből ismer, amikor az összezsugorodott munkaidő, s amit a család kötött le, takarékossá tett az érintkezésben. Veled s Vekerdivel azért alakult szebben a viszonyunk, mert néha-néha találkoztunk is.”
     Végezetül 1967 szeptemberéből apámnak egy teljes levelét idézem, mert ebben megtaláltam sokrétű kapcsolatuknak vezérmotívumait: a pedagógusét, a kritikusét és a szerető rokonét.
     „Kedves András! A Napraforgó már csak tömegével is – elnyomja a kissé lírai kötetedet.*** Senki se gondolta, hogy már ennyit dolgoztál – végeztél; engem is meglep, hogy a kelet-európai irodalomba – a románba, jugoszlávba, csehbe is – ennyire belevetted magad. Gyűjteményedet ezek a fordítások különböztetik meg a régebbi nagy fordítás-anthológiáktól, a Kosztolányiétól, Szabó Lőrincétől, amelyeknek különben méltó társukként jelentkezik. Egyet ajánlanék: az újabb kiadásnál adj egy kis jegyzetet – életrajzi eligazítást – a költőhöz – versekhez. Emlékszem, hogy megkönnyítették ezek a jegyzékek a Modern költők olvasása közben az első tájékozódást az európai lírában. S most látom: nemcsak a fiataloknak lenne hasznos, de itt-ott a magamfajta korunktól elmaradt öregeknek is.
     Az Arcom útjait – nem úgy olvasom, mint verseket, hanem mint egy ismert arc kedves, s mégis meglepetést keltő vonásait. Naponta forgatom s mind több verssel jutok intim kapcsolatba. Az előző kötetekben éreztem egy-egy oldalpillantást, nyugtalanságot amiatt, amit a többiek csinálnak –, nemcsak a formában, az életszemléletben is; itt visszatértél a magad kiszélesedett medrébe; azzal, ami vagy, ami fontos Neked, a férfias vállaláshoz. A nagyságnak ez az útja: vállalni magunkat, látszólagos korlátainkat, a kritika ellenében is.
     Külön öröm számomra, hogy a kötet legszebb verse (vagy legalább engem legjobban megindító) Vekerdi Laciról szól. Ez az első komoly elégtétel, amit kortársaitól kap – bár hívná fel annyira az illetékesek figyelmét, hogy esszékötetét kiadnák. Az már megcsinálná aztán az útját.
     Kis családoddal sokszor ölel s szívből gratulál: N. László.”
     Sokáig idézgethetnék még ezekből a levelekből, egy szép baráti kapcsolat lenyomataiból, de a teljes levelezés megjelent már az Új Forrás 1990-es évfolyamában (három folytatásban), s hamarosan megjelenik a Németh László élete levelekben (1949-1975) című kötetben**** is.
     Kapcsolatukra azonban igen jellemző, hogy levelezésük édesapám haláláig tartott, s amikor érdeklődési köre a betegség következtében már igen beszűkült, akkor is örömmel vette András leveleit, és amikor már nem tudott írni, a válaszokat, amíg tudta, lediktálta.
 

* F. A.: Tengerek, dombok. Dedikáció: „Németh Lászlónak, legkedvesebb írómnak és olvasómnak, aki örökké fiatal marad, igaz szeretettel és hálával ajánlja: Fodor András – Bpest, 961. május”
** Tibortól: Tüskés Tibor
*** Kötetedet: F. A.: Arcom útjai
**** Kötetben: a kötetet szerkeszti, sajtó alá rendezi Németh Ágnes, a jegyzeteket Domokos Mátyás írja. A kötet az Osiris Kiadónál jelenik meg.