LÓSKA LAJOS
 
A rusztikus kő, a lyukas zászló
és a Pesti srác
 

Az 1997-es esztendő végén jelent meg Boros Gézának az 1956-os forradalomról megemlékező szobrokat, síremlékeket, kopjafákat és szöveges emléktáblákat is bemutató Emlékművek 56-nak című könyve. A munka – és ez az anyag jellegéből fakad – nem tisztán művészettörténeti tanulmány. A témát lehetetlen pusztán esztétikai ismérvek alapján tárgyalni, ezért számos más vizsgálati módszert – kulturális antropológiait, szociológiait, sőt politikatörténetit – alkalmaz a szerző. A monumentumok már csak azért sem minősíthetők csupán szépészeti szempontok alapján, mert néhány kivételtől eltekintve – ilyen például Jovánovics György 1956-os szobra – nem készült túlságosan sok a témát frappáns plasztikai eszközökkel megjelenítő műalkotás. Annak, hogy miért nem születtek ilyenek, számos összetevője van, például a megrendelők gyors eredményt váró eufórikus lelkesedésétől kezdve, a szűkös anyagi forrásokig sok más egyéb. Meg kell jegyeznem továbbá, hogy a modern művészet irányzatainak fejlődési trendje sem kedvez az emlékműveknek. Az ezredvég magyar szobrásza ugyanis ritkán vállalkozik ilyen jellegű művek alkotására. A téma iránti bizalmatlanság még részben az előző éra hamis-hazug műemlék-állítási koncepciójából következik, illetve a műfaj hiányosságaiból: a klasszikus figurális típus mellett nemigen alakult ki az emlékművek új, modern formanyelve. Ha végigtekintünk a Boros Géza összegyűjtötte anyagon, feltűnik, hogy a szobrászok nem tudták a plasztika eszközeivel maradéktalanul megjeleníteni a legadekvátabb jelképeket; sem a lyukas zászlót, sem a pesti forradalmár fiú alakját – illetve csak gondolatszegényen, sematikusan, naturálisan. Kísért bennük a letűnt kommunista rendszer kultúrpolitikájának emléke, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a modern egyetemes művészetben – Edward Kienholz háborús emlékművétől eltekintve – sem születtek igazán követendő példának tekinthető, igényes munkák.
     Az emlékművek hullámzó színvonala ellenére is fontos és hiányt pótló Boros Géza írása. Mind ez idáig több publikáció megjelent ugyan e témakörben – elsősorban Sümegi György és Romváry Ferenc tanulmányaira gondolok –, de Boros munkája az 1956-os emlékművek első összefoglaló feldolgozása.
     A szerző nyolc fejezetben, ikonográfiai szempontok alapján tárgyalja a műveket, melyeket az alábbi típusok szerint rendszerez. A szél, a víz, a fagy formálta szikla ideája, amely már az 1989-es emlékműpályázat kiírásában is szerepelt, Angyal Istvántól származik: „Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, melyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt tértünk meg.” – fejti ki végakaratában. Ugyancsak sziklatömbből készült a magyar forradalom első külföldi megemlékezéseként számon tartott feliratos emlékkő is, melyet olasz keresztény fiatalok állítottak 1956-ban, akik viszont nem ismerhették Angyal István utókornak szánt testamentumát. De túl az üzeneten, a nyers kőszikla amellett, hogy tekintélyt sugároz, az örökkévalóságra is utal, továbbá praktikus is: gyorsan beszerezhető és könnyen felállítható. Nem véletlen, hogy gyakori ez az emléktípus. E kövekre természetesen értelmező felirat, vagy évszám kerül.
     Az üres sír, a kenotáfium ugyancsak kedvelt műtípusa az ötvenhatos megemlékezéseknek. A motívumot a történelmi helyzet is sugallta, hiszen a legtöbb mártír jelöletlen sírban nyugodott, a 301-es parcella hantjai ugyancsak jeltelenek voltak. A kommunista rezsim nemcsak brutálisan megtorolt minden ellenállást, még a felkelés nyomait is el akarta tüntetni.
     A lyukas zászló, mint Boros Géza is megjegyzi, 1956 legismertebb és legadekvátabb jelképe, sajnos, nem kifejezetten jó plasztikai tulajdonságokkal rendelkező tárgy, így nem is meglepő, hogy groteszknek tűnnek a kőből vagy fából kifaragott merev, vastag téglatestre emlékeztető geometrikus zászlók, álljanak akár önmagukban vagy legyenek a plasztika, esetleg a feliratos emléktábla részei.
     A kopjafa, a magyar református és unitárius temetők sírjele szintén az 1956-os emlékművek elterjedt típusa. Mivel ez is átvett emlékjel, önmagában nem, csak feliratai révén utal a forradalomra. Ahogy a szerző is említi, a kopjafát mint ötvenhatos jelképet az Inconnu művészcsoport használta először és terjesztette el. A társulás tagjai 1988. június 16-án – párhuzamosan Nagy Imre párizsi síremlékének felavatásával – kopjafát kívántak elhelyezni a 301-es parcellában, a rendőrség azonban elkobozta, meghiúsítva ezzel a parcella első emlékjelének felállítását. Jellemző az események gyors változására, hogy november 4-én már senki sem akadályozta meg, hogy a megfelelő helyre kerüljön a visszakapott kopjafa.
     A harcosok egyik közkedvelt jelképét, a Pesti srácot a könyv hatodik fejezete tárgyalja. A pesti kamasz fiú, az akkor 13 éves Jancsika Corvin közben álló szobra fotó alapján készült. Objektíven nézve e hagyományos, kicsit anekdotikus, idealizáló bronzplasztikát, csak átlag naturalista munkaként minősíthetjük; még szerencse, hogy jól belesimul környezetébe.
     Ezek után érdemes megemlékezni azokról a könyvben is bő terjedelemben tárgyalt monumentumokról, melyek az emlék- kiállítás tényén túl jelentős esztétikai és plasztikai erényekkel büszkélkedhetnek. A Budapest Galéria Szabadsajtó úti bemuta- tótermében 1989. október 26-a és november 4-e között állították ki a Történelmi Igazságtétel Bizottság által meghirdetett 1956-os szoborpályázat makettjeit. E tárlatról jómagam is beszámoltam, éppen e lap hasábjain (Új Forrás, 1990. február). E kiállításon volt látható többek között Jovánovics György 1992-ben felállított mártíremlékművének a makettje is. Az évek folyamán a pályázat másik két díjazottjának, Deim Pálnak és Lugossy Máriának az alkotását is kivitelezték. Lugossy Mária azonban nem a díjazott vázlatát valósította meg, hanem új tervet készített. Ugyanis 1989-ben egy fekete gránittömbből kibontakozó, Rodin plasztikáit is megidéző, hátracsavart karú, mezítelen felsőtestű bronzfigurával vett részt a pályázaton, majd a Parlament előtt A Forradalom lángja (1996) című, matt felső peremű, fekete gránit sztéléjét állította fel, melynek tetején láng lobog. Deim Pál a Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére című reliefje szoborváltozatával szerepelt a már említett kiállításon, amely a győri temetőben került elhelyezésre. A győri városközpontban felállított emlékműve viszont ezzel szemben teljesen újkoncepció alapján született meg. A keresztet formázó kompozíció mellett két, a művészre annyira jellemző, a keresztnek támaszkodó, illetve térdelő bábu-figura látható. Ugyancsak a művészettör- ténetileg jelentős alkotások között kell megemlítenünk Farkas Ádámnak a Pécsett 1996-ban felállított, három egymáson elmozduló, törött sarkú vörösgránitlapon álló, csonka, golyónyo- moktól barázdált oszlopát. Ígéretesnek tűnik továbbá Melocco Miklósnak 1997. október 23-án Szegeden felavatott alkotása, melyen a forradalom eszméjét jelképező lepkét viszik, emelik magasba a szabadságharc tanúi. Boros könyvének figyelemre méltó fejezete az 1956-os forradalom külföldön fellelhető emlékműveit taglaló, melyben többek között a szerző bemutatja a baltimori monumentumot, Tölgyessy Viktor torontói alkotását (1966), Gyury E. Hollósy bostoni, egymás fölé emelkedő háromfigurás kompozícióját (1986), majd a Rajk László-tervezte, vitorlás hajóra emlékeztető, a párizsi Pčre Laches-i temetőben megtekinthető jelképes Nagy Imre-sírem- léket (1988). Ez utóbbi gyakorlatilag lezárja a külföldön található köztéri művek sorát.
     A 20. századi létünk, európaiságunk és nemzeti identitásunk, szabadságszeretetünk és diktatúra-ellenességünk igazi jelképe az 1956-os forradalom, melynek emlékműveit a témához illő alapossággal dolgozta fel könyvében Boros Géza. (1956-os Intézet, Bp. 1997)