BENCZE LÁSZLÓ
 
A Monarchia katonai rendszere a forradalom előtt*
 

A Habsburg-monarchia vagy a dunai birodalom 1848 előtt mintegy 625 000 km2 területű, megközelítőleg 35 millió lakosú, soknemzetiségű, katonai szempontból nyitott államegyüttes volt, összefüggő, természetes határok nélkül, amelynek védelmét a peremországok – Galícia, Bukovina, Lombardia, Velence – sebezhetősége miatt nehezen lehetett szavatolni. A lappangó francia revanstörekvések, Oroszország és Poroszország erőfölénye, hadseregeik közelsége, a német államokban megbúvó, Habsburg érdeket is sértő, nemzeti egységmozgalmak, Kelet-Közép-Európa nacionalizmusra hajló tömegeinek kiszámíthatatlansága egyaránt arra kényszerítették a bécsi politikát, hogy kollektív, európai biztonsági rendszerrel szavatolja a birodalom fennmaradását. A politikát irányító Clemens Lothar Metternich „egy vallásos köntösbe bujtatott, filantrópikus aspirációnak”, „a béke vallási áldásformájának” nevezte az általa létrehozott „Szent Szövetséget”, az európai monarchikus stabilitást megteremtő rendszert, amely nem zárta ki az államok közötti konfliktusokat, de korlátozta a célokat. Az államokon belül pedig a stabilitást az ideológia mellett a klasszikus katonai feladatokat mellőző és a katonai-rendőri feladatokra áttérő haderőnek kellett biztosítania, amelyet azonban csak akkor kellett bevetni, ha az események a politikai erőfeszítések ellenére is kicsúsztak a kontroll alól. Az államokat megtestesítő uralkodók végső menedékéül a „Szent Szövetség”, a nagyhatalmak „testvéri segítségről” szóló, titkos katonai egyezménye szolgált. Az európai hódító külpolitika korlátozása után a kontinens uralkodói látványosan csökkentették katonai kiadásaikat és fegyveres erőiket. 
     A Habsburg haderő állományát a 630 000 fős hadi létszámról a törvény 370 000 fős békelétszámra korlátozta. Ebből 285 000 fő tartozott a gyalogsághoz, 57 000 fő a lovassághoz, 23 000 fő a tüzérséghez és 6 000 fő a műszaki és utászcsapatokhoz. A békelétszámú sereg működtetéséért 230 tábornok, 10 800 tiszt,  3 500 katonai hivatalnok, 28 600 idősebb altiszt felelt. A birodalom belső biztonsága érdekében a bécsi vezetés 70 000 főt tartott szükségesnek Lombardia és Velence fékentartásához, Magyarországon és Galíciában pedig legalább 30 000-30 000 főt, továbbá Bécsben, Pest-Budán és Prágában jelentős és állandó helyőrséget. A Monarchia élén az uralkodó, egyben a haderő legfőbb parancsnoka állt, akinek katonai kérdésekben az állam- tanács katonai szekciójának vezetője, egyben az osztrák császár és magyar király szárnysegéde adott tanácsokat. Gróf Karl Joseph Clam-Martinitz tábornok erőtlen személyiségként, alattvalói hűséggel szolgálta urát, és a haderő vezénylő táborno- kaitól érkező, a csapatok állapotára vonatkozó figyelmezteté- seket, mint bosszantó és kellemetlen híreket, többnyire el- süllyesztette. A legfőbb katonai hatalom, ténylegesen, az Udvari Haditanács kezében volt. Elnöke, gróf Ignaz Hardegg, lovassági tábornok, 1848-ig töltötte be hivatalát, és bürokratikus vezetési stílusával ugyancsak mellőzte a csapatok vezetőinek sürgető javaslatait. A Haditanácsban néhány főtiszt mellett egy civil hivatalnokokból álló csoport is működött, amely a takarékosság megszállottjaként nemcsak nehézkes ügymenettel, hanem esetenként katonaellenes pénzügyi döntésekkel is gátolta a magasabb parancsnokságok munkáját. A legfőbb, valóságos katonai hatalmat megtestesítő Haditanács 1848-ig nem sok újításra vagy változásra szánta el magát. Mindenesetre a testület öt tábornok tagja a takarékosság ellenőrzésével megbízott civil tagokkal szemben keresztülvitte, hogy a hadvezetés cserélje ki a 150 éve használatos puskákat gyutacsos – két, legfeljebb három lövés/perc – elöltöltőkre. 
     A többi újítás hasznosságát jelzi, hogy a Haditanács meg- szüntette az alhadnagyi rendfokozatot, helyébe a másodhadna- gyot tette, törölte az általános alanyt a tűzparancsból és enge- délyezte a katonák céllövését, táblákra, évi tíz patronnal. A puska szerepéről, a katonák lőkiképzéséről és tudásáról Julius Haynau tábornok így fogalmazta meg a korban érvényes véle- ményt: „A fickók úgy lőnek, mint a disznók. Menjenek hát szuronyrohamra!” A kiképzési évet záró, a felkészültséget jelző, őszi hadgyakorlatok lehetőséget nyújtottak volna a csapattestek együttes feladatmegoldására. A Haditanács azonban elmulasz- totta egységes rendeletekkel szabályozni az összevonásokat, az általános határozatokat pedig a vezénylő tábornokok szubjektí- ven értelmezték. Észak-Itáliában Joseph Radetzky tábornagy rendszeresen gyakorlatoztatta ezredeit és minden nyáron manő- verre vonta össze 70000 fős seregét a híres erődnégyszög – Verona, Mantua, Peschiera, Legnano – közötti térségbe. A harceljárás megfelelt a napóleoni háborúk gyakorlatának. Az ezredek a menetek után csatárláncokat küldtek ki maguk elé, hogy sortüzeikkel, célzott lövésekkel zavarják a közeledő ellenség előremozgását, a tüzérek uralgó pontokról vagy a gyalogság szárnyáról, 600 méterről, kartácstűzzel tették ugyanezt. A zászlóaljak pedig zárt oszlopokat alkottak a szurony- rohamhoz. Csatában a hadvezérek dandárokat, hadosztályokat sorakoztattak fel ezred oszlopvonalba. A lovasság a felderítésért felelt, csatában többnyire a szárnyakról csapott le az ellenséges gyalogságra, és végrehajtotta az üldözést. Radetzky manőverei kivételnek számítottak. A csehországi kötelékek Alfred Windi- schgrätz herceg utasítására csak háromszor 1833-ban München- grätz, 1841-ben Kolin, 1846-ban Theresienstadt mellett tartottak 30000-40000 fővel hosszú, menetekből, szétbontakozásból, tömeges szuronyrohamokból álló gyakorlatokat. Másutt, így Magyarországon is, az összevonások elsősorban közös táboro- zást, a főhercegek előtti látványos parádékat jelentettek, katonai tapasztalat nélkül. A dunai birodalomnak azonban nem kellett élet-halálharcot folytatnia semmilyen ellenséggel. Metternich biztonsági rendszere megóvta az államot a megalázó vereségtől. A császári és a királyi haderő parancsnokai a szó legszorosabb értelmében – az Itáliában szolgálókat kivéve – elpuhultak a semmittevéstől. 
     Az Udvari Haditanács alárendeltségébe tartoztak az egységes birodalmi haderő katonai-rendőri feladatainak végrehajtásáért felelős területi főhadparancsnokságok – Generalkommandók –, amelyek esetenként hadtestparancsnokságokként is funkcionáltak. Ausztriában, Csehországban, Morvaországban, Galíciában, összefoglaló névvel Ciszlajtániában, továbbá a szentistváni koronához tartozó, történelmi Magyarországon, amelyhez a Horvát-Szlavon királyság, Erdély, és a katonai határőrvidék is tartozott, végül Lombardiában és Velencében összesen 12 főhadparancsnokság működött. Az élükön álló, magas rangú tábornokok személyesen feleltek a nekik kijelölt területen a rendért, a bel- és külbiztonságért, az állandóan vagy ideiglenesen náluk tartózkodó csapatok, parancsnokságok, intézmények, objektumok, szervek, személyek tevékenységéért, tevékenységük feltételeinek biztosításáért. A főhadparancs- nokságok egységes működését az Udvari Haditanács szabá- lyozta, a vezénylő tábornokok azonban a helyi politikai, katonai, élelmezési, gazdasági és igazságügyi döntéseikben önállóságot élveztek. Feladatuk volt továbbá a birodalom 58 hadkiegészítő körzetéből a hozzájuk tartozók újonc-összeírási, újoncállítási feladatainak támogatása. 
     A Monarchia összesen 58 gyalogezreddel, 18 határőr- és 1 tiroli vadászezreddel, 20 gránátos, 12 vadász, 1 sajtás zászló- aljjal, 37 lovasezreddel – 10 nehéz vértes és dragonyos, 27 könnyű ulánus, huszár és Chevauxleger –, továbbá 5 tüzér- ezreddel, valamint 1-1 műszaki és utászezreddel rendelkezett. A gyalogezredek háborúban négy zászlóaljból álltak, 7 000 fővel, békében 2 zászlóaljból – 2 gránátos és 18 hagyományos század, századonként 198 katona – 3 693 fővel. A határőrkötelékek két zászlóaljában 2 570 fő szolgált. A nehéz lovasezredek 3 osztálya 6 századot, a könnyűek 4 osztálya 8 századot fogott össze hábo- rúban 2044, békében – századonkint 218 katona és a törzs – 1340 illetve 1792 fővel. A költségvetési szigor miatt a gyalog- és lovasszázadok létszáma – az itáliai csapatokat kivéve – az előírtnak gyakran csak a felét tette ki, a magyar alakulatoknál azonban még kevesebbet. A haderő tényleges állománya alig érte el a 210000 főt. 
     A magyar országgyűlés 1840-ig évente mintegy 28 000 újonc behívását engedélyezte, 1841-től azonban 38 000 főt adott. Az erdélyi rendi gyűlés ugyanakkor 1836-ban megtagadta az újoncállítást. Az uralkodó „szabad toborzást” rendelt el, ami eredménytelen maradt. Az erdélyi hadkiegészítésű ezredek létszáma olyannyira lecsökkent, hogy az 1840-es évek közepére századonkint 20-25 szolgálatképes katona maradt. A szűkebb értelemben vett Magyarország a birodalom békelétszámából 1848 előtt – papíron –101 000 gyalogost és lovast, Erdély        21 000 gyalogost és lovast, a határőrvidék 50 000 gyalogost állított ki, a tényleges létszám azonban kevesebb volt. A közös hadsereg magyar hányada nem rendelkezhetett sem tüzér, sem műszaki alakulatokkal. 
     A szentistváni koronához tartozó Magyarország, Erdély és Horvátország déli határait a szomszédos oszmán birodalom több, mint egy évszázada veszélyeztette betöréseivel. A török táma- dások miatt a bécsi hadvezetés katonai határőrvidéket szervezett, az adriai tengerparttól kezdve az egész déli határvidéken át Székelyföldig illetve Bukovináig húzódó sávba. E határőrte- rületeken lakó szabad katonai közösségek férfi tagjainak életük végéig fegyveres szolgálatot kellett teljesíteniük. Paraszti mun- káik után, novembertől áprilisig kiképzésre kellett vonulniuk. Kapitányaik a bécsi hadvezetésnek engedelmeskedtek, hívásukra mindenkinek harcba kellett szállnia, sőt még az asszonyaiknak is szolgálniuk kellett sebesült-gondozásban, ellátásban, utánpót- lásban. 
     A haderő zömét alkotó, első vonalbeli alakulatokhoz bevonultatott újoncok 19 és 29 évesek közöttiek lehettek, legalább 160 cm magasak és ép metszőfogakkal kellett rendelkezniük, hogy a kettesével papírhengerbe szerelt puskatöltényt ketté tudják harapni. A németek, a csehek, a galíciaiak 18 évet szolgáltak, leszerelésük után további 13 évig a második vonalhoz tartozó Landwehr, a tartaléksereg bármikor behívható tagjai lettek. A tiroliak és az olaszok 8 évig maradtak katonák, utána teljes felmentést kaptak. Magyarország fiai azonban életük végéig fegyverben maradtak. Teljesen elszakadtak a szülői, a hazai környezettől, a kíméletlen szigor és a brutális büntetések vakon engedelmeskedő páriákká változtatták őket. Magyarországon az újoncozás főleg erőszakkal zajlott, a közigazgatási hivatalok a börtönökbe zárt latrokat, tolvajokat, csavargókat is átadták a toborzó különítményeknek. 1840-től azonban csak 10, majd 1845-től az egész Habsburg birodalomban mindenkinek 8 év katonaidőt kellett teljesítenie. A bevonulást sorshúzás döntötte el. A szolgálat alól eleve mentesült minden nemesi származású személy, minden hivatalnok, minden jól tanuló diák, a tudományok valamennyi doktora, továbbá mindazon vagyonos polgár, akinek családja ki tudott fizetni 120 forintot helyettes állításért. 
     Az 58 gyalogezred közül 35 alakult meg Ciszlajtániában, a magyar korona országaiban, 8 Lombardiában és Velencében. A lovasság a gyalogezredek hadkiegészítő körzeteiből kapta az utánpótlást: 12 huszárezred Magyarországról, az ulánusok Galíciából, a vértesek elsősorban Csehországból és Morvaor- szágból, a dragonyosok és a Chevauxlegerek Galíciából, Auszt- riából és Itáliából. Az 1848-ig tartó hosszú béke alatt az ezredek nem állomásoztak szűkebb hazájukban, mert a politikai vezetés tartott a nemzeti öntudat terjedésétől. Nemcsak kivonta a csapa- tokat a hatások alól, de szükség esetén, az idegen környezetben, magabiztosan el is fojtotta velük a mozgalmakat. A gyakori garnizonváltás is megakadályozta a csapatok és a lakosság közötti kapcsolatok elmélyülését. 
     A haderő szinte állandóan úton volt. A ezredek még azt a kényelmet sem élvezték, amit a római légiók, amelyek a hosszú menetek után jobbára állandó fedél alá jutottak. A Habsburg birodalomban csak két, lovasság számára épített kaszárnya létezett, Bécsben és Ennsben. A gyalogos kötelékek vagy a nagyobb városok kincstári szálláshelyein – Bécs, Prága, Olmütz, Milánó, Pest-Buda, Velence, Lemberg – erődökben, vagy – ez volt inkább a gyakorlat – falvakba szállásoltak be, nyáron szabad ég alatt bivakoltak. Egy-egy menet hónapokig tartott, a pihenők alatt a szűk helyre, hodályokba, sörfőzdékbe, raktárakba összezsúfolt katonákat veteránokból álló kordon őrizte, a dezertőröket hamar kivégezték, vagy vesszőfutásra ítélték. A középkori borzalmak ezt az utolsó szégyenfoltját az Udvari Haditanács 1827-ben vezette be ismét a katonák megfé- lemlítéséül. A legsúlyosabb büntetést a tízszeres vesszőfutás jelentette 300 katona sorfala között vagy kikötötték az elítéltet és mindannyian elmentek mellette tízszer és ugyanennyit ütöttek rá. Kisebb vétségekért is súlyos botozás járt, a kiképzésben elkövetett hibákért ugyancsak. Európában durvább fegyelmező módszerek talán csak Oroszországban voltak, de sehol sem akadt álszentebb magyarázat a legszörnyűbb fizikai büntetésekre, fogdákra, börtönökre, éheztetésekre: az osztrák hadsereget nyomasztó, feudális teher a jótevő gondoskodás, az atyai szigor elnevezést kapta. Ferdinand Fenner von Fenneberg osztrák tiszt írta: „A közönséges katona Ausztriában ugyanolyan viszonyban áll a tisztjével szemben, mint amilyenben a helóták álltak a spártaiakkal szemben.” A brutális eszközökkel engedelmességre szoktatott páriákat bármilyen katonai-rendőri feladatra be lehetett vetni. 
     A lovasság tavasztól őszig vonult füves legelőktől füves legelőkig, a pihenőben nagy kiterjedésű falukörzetekben szállásolt be, megbízható, elit állományát kevésbé kellett felügyelni. A kizárólag cseh és morva kiegészítésű tüzérség tartósan a Monarchia sok kis erődjének valamelyikébe települt, ahol a birodalom életétől teljesen elszigetelve töltötte életét. Csak a katonai határőrvidék ezredei és a Landwehr-alakulatok szolgál- tak otthon. Utóbbiak beosztottai 41 éves korig vasárnaponként jelentkeztek kötelező kiképzésre valamelyik járási székhelyen. 1831-ben azonban a párizsi forradalomtól megriadt haditanács megszüntette a Landwehr önálló jellegét, fiatal korosztályait besorozta a fennálló ezredekbe, nehogy harcos, polgári karaktert kaphasson. 
     A társadalmilag eltérő fejlettségű, etnikailag különböző orszá- gokból és tartományokból álló Monarchiában a Habsburg hata- lom társadalmi bázisát elsősorban a nemzeti fejlődés által legke- vésbé érintett, sőt fenyegetett birodalmi arisztokrácia képezte. Csak a magyar és a lengyel főnemesség egy része őrizte meg otthoni, a néphez fűződő kapcsolatait és ha korlátok között is, de megszakítás nélkül képviselte, sőt védte a nemzeti érdekeket, akárcsak Európa perifériáján a Hanza városok patríciusai. A katonai-rendőri hatalom társadalmi bázisának lehetett tekinteni az osztrák örökös tartományok, Csehország és Szilézia német nemességét és német nyelvű lakosságát, mert a német nyelvű birodalmi közigazgatás és a német nyelvű hadsereg tisztikara kedvező feltételeket biztosított a felemelkedéshez. Míg a francia háborúk alatt a haderő legmagasabb rangú vezetői – táborna- gyok, táborszernagyok, lovassági tábornokok – közül a polgári származásúak a katonai elit 20 %-át tették ki, és a nemesek aránya is hasonló volt, addig 1825-ben már az arisztokraták aránya elérte a 88 %-ot, 1847-ben a 93 %-ot. A forradalom előtt a legmagasabb rangú katonák, a tábornokok elsősorban Habsburg főhercegek voltak, továbbá szász, nassaui, württem- bergi, lotharingiai, Hohenzollern, Hohenlohe, Coburg hercegek, német birodalmi és osztrák grófok, bárók, lovagok és csak 20 fő származott polgári családból. A tisztikar 80 %-a tartozott az uralkodó német nemzethez. Utánpótlásukról a középkori eredetű ezredtulajdonosi rendszer gondoskodott: az uralkodó által kinevezett arisztokrata vagy a lojalitásáért kitüntetett tábornok haláláig hűbérura lehetett ezredének. Közjegyzői feladatokat végezhetett el, kegyelmet gyakorolhatott, előléptethetett. 2000 Ft-ért hadnagyi rendfokozatot lehetett tőle vásárolni, az ezredesi rang is csak 16000 Ft-ot ért, utóbbiért azonban már a Haditanács tagjainak kellett fizetni. A tiszti karrier sok előnyt kínált. 30 év aktív szolgálati idő elteltével örökölhető nemességet, kitünteté- sekkel még gyorsabb társadalmi felemelkedést, az egyenruhával pedig a korábban csak arisztokrata előjognak számító udvarké- pességet, az uralkodó és a főhercegek társaságában való megjele- nési jogot. A tisztnek nyalkának kellett lennie, nem okosnak, de feltétlenül vakmerőnek. Gustav Hohenlohe-Langenburg herceg, tábornok szerint „a tiszt mindenekfelett csekély tudású, de előkelő, nagy stílű féri, aki úgy tekinti a katonáskodást, mint mások a sportot, komolyság nélkül, csupán saját szórakoz- tatásra”. Ez a kötelező, grandseigneurei stílus, amit a polgárral és paraszttal szembeni megvetés is erősített, vonzotta az osztrák hadseregbe azokat a kalandra vágyó, úri mivoltukra büszke német fiatalokat, akik odahaza még egy szekundákkal teli bizonyítványt sem tudtak felmutatni. Sok tiszt futott be fényes karriert, mert vagy az arisztokrata származás az előkelő kapcsolatok segítették az előmenetelben, vagy az ezredtulaj- donosoktól sikerült kicsikarni az előléptetést undorító talpnya- lással. És sokan várhattak protekció nélkül évtizedeken át a magasabb rangra, savanyodhattak poros garnizonokban, komo- lyan vett katonai ideálokat követve. A tiszti kardbojt, a rendfo- kozat, az egyenruha azonban felemelte a fiatalt az államfenn- tartó, katonai rendbe, aki naponta érezhette a testületi összetar- tozást a korábban a máltai és a német lovagrendben megszokott „te” megszólítással. Az előlegezett nemesi cím és a rendszeres havi jövedelem pedig valóságossá tette a polgári-kispolgári lét feletti társadalmi helyzetet. A gyakori helyőrség-változtatások miatt a tiszt nem szokhatta meg az otthon fogalmát. Az állandó mozgás megőrizte benne a nehézkes mesterembertől, polgártól megkülönböztető rugalmasságot, az ország hatalmas méreteinek érzékelési képességét. Természetesnek vette, hogy a birodalom soknyelvű területe bármelyik részén otthon érezze magát min- denütt kétfejű sasokkal ékesített, mindenütt azonos értékrendet követő ezred körleteiben és ezred-tisztikara kötelékében. Szoká- saiban tiszttársaihoz alkalmazkodott, bárhova vetette sorsa, vak szerencséje, kapcsolatai mindig katona-kapcsolatok maradtak. Bigot de St. Quentin tábornok 1847-es tapasztalatai alapján így jellemezte a Habsburg tisztikar élete minőségét: „Az ivás volt a bajtársiasság egyetlen megnyilvánulása. Vedeltek. Istengyilkos módon vedeltek. Mindenki vedelt, öreg és fiatal, elöljáró és alárendelt. A hazárdjáték képezte az egyetlen, a legfontosabb, a kizárólagos társadalmi kapcsolatot.” A Habsburgok válságos helyzetben számíthattak a tisztikarra, de arra nem, hogy a központi hatalom működésképtelensége idején testületileg, önálló erőként lépjen fel a korábbi viszonyok helyreállítása érdekében. 
     1848 januárjától forradalmi mozgalmak robbantak ki Itáliá- ban. A felkelők tömegei az erődnégyszög közötti térségbe szorí- tották a birodalom legharcképesebb seregét és átmenetileg moz- dulatlanságra kényszerítették. A március 13-i, bécsi forradalom megfosztotta a haderőt a központi irányítás lehetőségétől. A csehországi ezredek nem siethettek segítségül Bécsbe a prágai forradalom miatt. A radikális pesti fiatalok március 15-i fellépése ebben a katonai vákuumban átlendíthette a vízválasztón a magyar polgári átalakulás ügyét. 
  

* A hét hadtörténeti előadás május 15-én Budapesten és május 16-án Dorogon hangzott el. (A szerk.)