URBÁN ALADÁR
 
A nemzetőrség és honvédség megszervezése 1848-ban
 

Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc jellemző intézménye és szervezete a nemzetőrség, valamint a honvédség. Az előbbi a korábbi francia forradalmak által létrehozott Nemzeti Gárda példáját követi, míg az utóbbi sajátosan a hazai 1848-as politikai és katonai helyzet szülötte. Mindkettőnek szerepe volt az önvédelmi harcok során, de a nemzeti tömeghadsereg a honvédségből fejlődött, soraiba olvasztva a hazai újoncozású és magyar legénységű sorezredek itthon tartózkodó alakulatait.
 

A nemzetőrség szervezése

1789-ben a francia Nemzeti Gárda a felfegyverzett népet jelentette a király rendelkezésére álló hadsereggel szemben. A magyar reformerek a nemzetőrséget mint „polgárkatonaságot” akarták létrehozni az országban állomásozó, Bécsből vezényelt haderővel szemben. Vagyis az elképzelés egyszerre szolgált nemzeti és polgári célkitűzést. Ennek megfelelően közelítette meg a kérdést Kossuth Lajos 1848 március 3-án az ország- gyűlésen elhangzott híres felirati javaslatában. Ekkor – többek között – a honvédelem rendszerének átalakítását javasolta oly módon, ami megfelel „nemzeti jellemünknek”, valamint „a honlakosok különböző osztályai érdekegységének”. Amikor a március 13-i bécsi forradalom hírére értelmezte korábbi előterjesztését, Kossuth kijelentette: a honvédelem rendszerének átalakítása a nemzetőrség felállítását jelenti, mert annak kell a belső nyugalmat biztosítania. Ez az igény olyan természetes volt, hogy ugyanazon az estén Pesten a 12 Pont szövegében az 5. pont a „nemzeti őrsereget” követelte.
     A pozsonyi országgyűlés sietős, három hét alatt lezajlott munkája során megszületett a XXII. tc. a nemzetőrség felállí- tásáról. Ennek értelmében a 20-50 év közötti egészséges férfia- kat, ha fél jobbágytelek nagyságú birtokkal, illetve 200 Ft értékű ingatlannal rendelkeznek, lakhelyükön végzendő nemzetőri szolgálatra kötelezték. A törvénytervezet készítői eredetileg a hadügyminiszter ellenőrzése alá akarták helyezni az új intéz- ményt, de a felsőtábla ülésén olyan döntés született, hogy azt – a szakminiszter megnevezése nélkül – a leendő kormányra bízzák. Mint a törvény utolsó paragrafusa mondja: „A nemzetőrségi egész institutio a ministerium hatósága alá helyeztetik.” Az első Pesten tartott minisztertanácson, április 15-én azután Batthyány magára vállalta az új intézmény megszervezését. Ennek megvalósítása érdekében április 20-án létrehozta az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot, amely az ő közvetlen irányítása alatt működött.
     A márciusi napokban a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban spontán módra létrejöttek nemzetőri alakulatok, amelyek a rend fenntartását vállalták. (Pesten – mint ismeretes – eleve azzal a céllal, hogy tüntetés vagy rendzavarás esetén kizárják a katonaság beavatkozását.) Most az volt a feladat, hogy a nemzetőri szolgálatra kötelezetteket lakhelyük szerint összeírják, s ennek megfelelően szervezzék meg annak egységeit. Ez néhol ellenállásba ütközött, mert Pesten s néhány szabad királyi városban a napóleoni háborúk óta létezett a kiváltságosak úgynevezett polgárőrsége, amelynek tagjai egyenruhájukra, jó fegyvereikre hivatkozva nem akartak „feloldódni” a szomszédság szerint megszervezett nemzetőri századokban. 
     Batthyány azonban igen határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az „érdekegység” és a polgári jogegyenlőség érdekében ilyen elkülönülést nem lehet megengedni. Azt azonban egy bizalmas rendeletben meghagyta a hatóságoknak, hogy a nemzetőri összeírást ott, ahol ellenállás mutatkozik, nem szabad erőltetni. Nemzetiségi vidékeken ennek következtében sok helyen még a nyár végére sem készültek el az összeírások.
     Az összeírt nemzetőrség századosig maga választotta tisztjeit. Az őrnagyokat és segédtisztjeiket Batthyány előterjesztésére a nádor nevezte ki. Ez kezdetben nem kevés gondot okozott, de a Haditanács felhívást intézett a szolgálatból kilépett vagy nyugdíjas katonatisztekhez, akiket szolgálati jellemzésük – és gyakran az érintett megyék ajánlása – alapján választottak ki. Június elején azután megkezdődött a nemzetőri őrnagyok kinevezése. A nemzetőrség egységeinek rendszeres kiképzése gyakran csak ezt követően kezdődött, bár több helyen kiszolgált katonák vagy a helyben állomásozó magyar ezredek altisztjei is részt vettek a kiképzésben. A fegyveres kiképzésnek azonban többnyire hiányoztak a feltételei. Az összeírt nemzetőrség létszáma június végéig kb. 200 000, szeptemberre 400 000 főnyi volt. Lőfegyver azonban mintegy 40 000 ezer főnek jutott, többnyire a katonai raktárakból kikerült, a napóleoni háborúkból visszamaradt kovás fegyverek. Batthyány gondoskodott ugyan külföldi, főleg belgiumi fegyvervásárlásokról, de a közel 25 000 korszerű fegyvert csak a honvédek, illetve a táborban szolgáló egyes nemzetőri alakulatok kapták. (A pesti fegyvergyár csak késő ősszel kezdett termelni.) A táborba szállt nemzetőrség felfegyverzésére a kormány 100 000 „hadikaszát” (kiegyenesített kaszát) gyártatott, s egyes megyei hatóságok a kovácsokkal lándzsákat készíttettek.
     A pozsonyi törvényhozók a nemzetőrségnek „a személyes és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke biztosítása” védelmét szánták, vagyis a mai fogalmak szerint karhatalmi-rendvédelmi feladatokat kellett ellátnia. Ez a nagyobb városokban őrtállást, éjjeli őrjáratokat, vidéki vásárok rendjének fenntartását, s a legkülönbözőbb helyeken a foglyok, illetve a börtönök őrizetét jelentette. Ez jó szervezés és kevés, a váltáskor továbbadott fegyverrel megoldható volt. A magyar nemzetőrség intézménye békés viszonyok között egy-két év alatt intézményesült volna, s lakhelyén a reá háruló feladatokat közmegelégedésre oldotta volna meg. Az 1848 nyarán kibontakozó fejlemények: a szerb és horvát nemzeti mozgalmak azonban ezt megakadályozták. A törvény ugyanis lehetővé tette, hogy a hatóságok a nemzetőri egységeket rendkívüli esetben „tulajdon községének határain kívül is” szolgálatra kötelezzék. Ez a paragrafus eredetileg azt szolgálta, hogy nagyobb rendzavarás esetén egy-egy helység nemzetőreit a szomszéd településre is át lehessen vezényelni. A szerb felkelés és a horvát bán szembeszegülése a magyar kormánnyal azt eredményezte, hogy a nemzetőrséget tartósan tábori szolgálatra rendelték. Elsőként a horvátországi fejlemények kényszerítették ki a védelmi intézkedéseket. Június 2-án Szemere Bertalan utasította Csány László kormánybiztost, hogy a dunántúli megyék nemzetőrségével szervezze meg a Dráva-vonal megfigyelését. Az új rendeltetés helyenként ellenszegülést váltott ki, de július második felében a Dráva mentén 28000 főnyi nemzetőrség alkotott őrláncot. A Duna-Tisza közi és a Tiszántúli megyék és városok nemzetőrségének táborba szállítására június 10-13 között jelent meg a belügy- és a hadügyminiszter párhuzamos rendelete. Itt a titeli szerb nemzetiségű csajkások, illetve a szerb határőrök lázadása váltotta ki a védelmi intézkedéseket. Mivel a szerb felkelők a Ferenc-csatorna mentén fekvő Szenttamást megszállták és megerősítették, a magyar erők – így az idevezényelt sorkatonaság is – a Ferenc-csatornától északra helyezkedett el. Nagy többségük Verbász és Óbecse között táborozott – többnyire a szabad ég alatt –, míg egy kisebb csoportjuk túl a Tiszán, Nagybecskerek környékén nyert elhelyezést.
     Nem feladata ennek az áttekintésnek beszámolni a nemzetőrség katonai tevékenységéről. Azt azonban el kell mondanunk, hogy a különböző életkorú és képzettségű, fegyverforgatásban alig kiképzett, s legjobb esetben fele részben lőfegyverrel ellátott alakulatoknak igen alacsony volt a harc- értéke. Mire beleszoktak volna a tábori életbe és megtanulták, hogy az a golyó, amelynek süvítését hallják, már nem fog találni – már indultak is haza. Ugyanis a döntő többségében a paraszti lakosság soraiból kikerülő nemzetőrséget akkor mobilizálták, vagyis rendelték tábori szolgálatra, amikor a nyári dologidő elkezdődött. Így a megyék és városok a lehető legrövidebb, gyakran csak 2-4 hét tábori szolgálatot vállaltak, s természetesen ezt az időt a „kimozdítás” pillanatától számolták. Ez pedig na- gyobb távolságról érkezve a tényleges tábori szolgálatot jelentő- sen lerövidítette. Ugyanakkor a táborba szállt nemzetőrséget a megindulás pillanatától az országos pénztár fizette, ami komoly anyagi megterhelést jelentett az állam számára. A Nemzetőrségi Haditanács csak nehezen tudta elérni, hogy a vállalt szolgálati időt a helyszínen eltöltött napokkal számolják, s ha ez az idő le is telt, az adott egység ne hagyja el a tábort, amíg váltása nem érkezett meg. Ugyanis megtörtént július közepén, hogy a tábori ellátással elégedetlen tolnaiak – akiket erőszakkal állítottak ki és emiatt zúgolódtak – a váltás megérkezése előtt, parancs nélkül megindultak haza.
     A nemzetőrség ilyetén alkalmazására természetesen nem a polgári és katonai vezetés rövidlátása, hanem a sorkatonaság kis létszáma – és egy részének megbízhatatlansága – miatt került sor. Ugyanakkor a gyenge eredmény nyilvánvaló volt a Nemzetőrségi Haditanács, valamint a nem hatékony ráfordítás miatt a pénzügyminiszter Kossuth Lajos számára is. A megfelelő intézkedéssel a nemzetőrség szervezését irányító Batthyány nem sokáig várakozott. Augusztus 13-án jelent meg az a rendelete, amely a hatóságokat önkéntes nemzetőri alakulatok kiállítására utasította, amelyek a harc végeztéig – vagy ameddig a kormány igényli – vállalják a szolgálatot. A hatóságok a megvalósíthatóság oldaláról közelítve meg a feladatot, többnyire hat hónapos szolgálati időt hirdetve kezdték meg önkéntes alakulatainak a toborzását. Az új helyzet egyébként magától értetődően kiiktatta a jelentkezőkkel szemben a törvény által előírt nemzetőri vagyoni feltételeket. Ugyanakkor ez az eljárás valójában megfelelt a törvény betűjének. A XXII. tc. 3. §-a ugyanis megengedte, hogy az illetékesek a nemzetőrségbe más – vagyis a „törvényszabta kellékkel” nem rendelkező – személyeket is besorozzanak. Olyanokat „kiket az alkotmányos rend fenntartásában érdekletteknek, s e kitüntetésre méltóknak” ítélnek. Ez a szöveg eredetileg azt kívánta biztosítani, hogy a törvény kidolgozásának idején már önkéntes nemzetőri szolgálatot teljesítő személyek, ha a vagyoni feltételeknek nem felelnének is meg, maradhassanak a nemzetőrség soraiban. Most, 1848 augusztusától a megyék és városok a társadalom szegényebb rétegeire számítottak az önkéntesek toborzásánál. Jól mutatja ezt az a törekvés, hogy a hatóságok az önkénteseknek járó napidíj (ami 8 krajcár volt) kétszeresét-háromszorosát is megajánlották, vagy a hazatérőknek pénzjutalmat, a rokkantaknak vagy az özvegyeknek valamiféle ellátást ígértek. Az önkéntes nemzetőri alakulatok nagy részének ez a szociális összetétele jelentős szerepet játszott abban, hogy a vállalt szolgálati idő leteltével és a bizonytalan megélhetés lehetőségével télvíz idején szembenézve, sokan átléptek a honvédség soraiba. Ez az elhatározás az immár egységes honvédsereget tapasztalt, harcedzett újoncokhoz juttatta.
     Az önkéntes nemzetőrség alakulatainak felállítása azzal kapott egységes keretet, hogy augusztus végén megjelent a miniszter- elnök rendelete az említett alakulatok kerületi táborairól. A Deák Ferenc kíséretében Bécsbe induló Batthyány augusztus 27-én adta ki rendeletét, amely Pápát, Vácot, Szolnokot és Aradot jelölte ki a kerületi nemzetőrségek gyülekezési helyéül. A táborok élére kinevezett honvéd őrnagyoknak adott utasítás azt hagyta meg, hogy a hatóságok által felszerelt alakulatokat a legalapve- tőbb kiképzésben részesítve, azokkal négy hét elteltével ellenség elé kell állniuk. Az igény teljesen érthető volt, mivel a Dráván túli fenyegető horvát katonai erő miatt Batthyány már augusztus 15-én intézkedett a dunántúli népfelkelés lehetőségéről. A pápai tábor azután Kosztolányi Móric őrnagy vezetésével csatlakozott a Veszprémnél gyülekező magyar fősereghez, s ugyanez történt a legnépesebb, az Ivánka Imre parancsnoksága alatt álló váci táborral is. (Ivánka őrnagy szeptember 9-én egy zászlóaljnyi önkéntessel bevonult Pestre és az Újépületbe szállásolt. Ez a miniszterelnököt és a hadügyminisztert egyszerre helyettesítő Szemere Bertalan rendeletére történt, hogy így biztosítsa a Bécsből eredménytelenül visszatérő országgyűlési választmány érkezésekor a főváros nyugalmát.) A Szolnokon gyülekező tábor Görgey Artúr vezetésével vonaton Pestre érkezett, s szeptember 24-én Csepel-sziget védelmére, illetve a horvát erőknek esetlegesen a Dunán megkísérelt átkelésének megakadályozására vezényelték. Az aradi tábor Máriássy János parancsnoksága alatt helyben maradt, hogy az október elején a Honvédelmi Bizott- mánynak az engedelmességet megtagadó aradi várat tartsa szemmel.
 

A honvédség felállítása

A nemzetőrség felállítását – későbbi nyilatkozata szerint – Batthyány a munkával elhalmozott belügyminiszter helyett vállalta magára. A honvédség megteremtésében Batthyány szerepe sokkal jelentősebb, mivel a kezdeményezés is az ő nevéhez fűződik. A gondolatot, hogy a törvény által felkínált lehetőséget, miszerint önkéntesek is bevehetők a nemzetőrség soraiba és belőlük külön alakulatokat szervezzenek, ezt a kortársak Batthyánynak tulajdonítják. Így nyilatkozott erről mind Szemere, mind Mészáros Lázár, mind pedig Jókai Mór – ez utóbbi mintegy két évtizede előkerült – emlékirataiban. Tudjuk, hogy az április 24-i minisztertanács arra az elhatározásra jutott, hogyha nem sikerül a külföldön lévő magyar katonaság egy részének hazarendelését a bécsi hadügyminisztériumtól kieszközölni, akkor a kormány megteszi a szükséges lépéseket. Május 1-én Batthyány Bécsbe utazott és megbízta helyettesét, Deák Ferencet, hogy készíttessen tervet az április 26-i minisztertanácson felmerült gondolat, „egy önkénytes őrsereg”, pontosabban egy zászlóalj felállítására. Deák a katonaviselt Széchenyi Istvánhoz fordult segítségért, aki egy sorezredi főhadnagyot bízott meg a tervezet kidolgozásával. A terv gyorsan elkészült, sőt mire Batthyány Bécsből visszatért, a németre fordított tervet egy a császári-királyi hadseregben szolgáló magas rangú tiszt is ellenőrizte. Ezt a már jóváhagyott tervet kapta meg május 15-én Batthyány, azon a napon, amikor a két nappal korábban a határőrvidéken lévő Karlócán megkezdett szerb nemzeti kongresszusról megérkeztek a nyugtalanító hírek. Ennek a napnak délelőttjén kapta meg a kormány a péterváradi katonai főparancsnok jelentését arról, hogy Karlócán nemcsak a hazai szerbek gyülekeznek fegyveresen, hanem a szomszédos Szerbiából is érkeznek felfegyverzett önkéntesek. Ezek a nyugtalanító hírek vezettek azokhoz a védelmi intézkedésekhez, amelyek a késő éjszakáig tartott minisztertanácsi ülésen születtek. Szerbia fenyegető magatartása miatt elrendelték a délvidéki várak háborús készenlétét, döntés született egy Szeged táján létesítendő katonai táborról és egy tízezer főből álló rendes (mobilis) nemzetőrség toborzásáról.
     Az elnevezés az első pillanatban zavarba ejtő: miért ez a kettős megjelölés? A magyarázat egyrészt az, hogy erre a toborzásra csak a nemzetőrségi törvény adta lehetőség keretében kerülhetett sor, mivel arról sem országgyűlési törvény, sem uralkodói engedély nem rendelkezett. Másrészt a mobilis jelző arra utal, hogy az így felállítandó zászlóaljakat nem helyőrségi, hanem tábori szolgálatra kívánták szervezni. A magyarázatot az teszi teljessé, hogy az ezeket a napokat követő szóhasználat a törvény értelmében szervezett nemzetőrséget állandó nemzet- őrségként emlegette. Az elnevezés logikus, mivel a törvény szándéka az utóbbi nemzetőrséget állandó intézményként hozta létre, míg az ekkor toborzott önkénteseket háromévi szolgálatra fogadták fel. Az elnevezés körüli kezdeti bonyodalom egyébként hamarosan megszűnt, mert az ekkor szervezett új alakulatok hamarosan a honvéd elnevezést kapták. (A nyelvújításnak ez a terméke már létezett. Az osztrák hadseregben a tartalék szerepét betöltő Landwehr zászlóaljakra alkalmazták eredetileg ezt az elnevezést.)
     A kormány május 15-én éjszaka a helyzetet igen komolynak ítélte. Mutatja ezt az is, hogy Batthyány még ezen az éjszakán kinevezte a Nemzetőrségi Haditanács új parancsnokát, Baldacci ezredest. Egyben utasította, hogy haladéktalanul készítse el a rendes vagy mobilis nemzetőrség toborzását meghirdető felhívást. Ez a szöveg még május 16-án elkészült és Batthyány aláírásával még aznap kinyomtatták. A „Hazafiak!” kezdetű felhívás felszólított minden magyarországi illetőségű személyt a jelentkezésre, aki vállalja a 3 évi szolgálatot „a királyi trón, a haza és az alkotmány védelmére”. A felhívás elkészültével egyidejűleg Batthyány azonnal intézkedett a toborzás szervezett lebonyolításáról is. Ennek gyors és szakszerű kivitelét csak a sorkatonaság szervezett hadfogadó intézményein keresztül lehetett biztosítani. Ezért Batthyány utasította Ottinger vezérőrnagyot, aki Mészáros Lázár május 23-án bekövetkezett hazatéréséig ideiglenesen ellátta a hadügyminiszteri feladatokat, hogy a hazai újoncozású sorezredek hadfogadó hivatalait a megfelelő eljárásra utasítsa. (Szemere belügyminiszter másnap meghagyta a hatóságoknak, hogy a toborzás ellenőrzésére polgári toborzóbiztosokat delegáljanak a hadfogadó parancsnokságok mellé.) Batthyány egyidejűleg arról is tájékoztatta Ottingert, hogy ezek az önkéntesek a sorkatonaság mintájára lesznek felszerelve és kiképezve. Ennek megfelelően arra utasította a vezérőrnagyot, hogy a budai fegyvertárban négyezer puskát tartsanak készen, az óbudai Ruházati Bizottmány pedig gondoskodjék az önkéntesek számára szükséges posztóanyagokról.
     A döntés és az első intézkedések tehát gyorsan megszülettek. A toborzási felhívás is megjelent a Pesti Hírlap május 17-i számában. Másnap pedig Batthyány körlevélben értesítette a toborzás helyéül kijelölt húsz várost. A hatóságok egy része ezt követően meg is kezdte a toborzást, mivel a felhívásban nem esett szó a katonai toborzószervek munkájáról. Ez utóbbiak pedig a maguk szolgálati útján lassan kapták meg az értesítést, de azt követően többségük várta a részletes tájékoztatást, hogy ebben a szokásostól eltérő feladatkörben mi is a teendőjük. A toborzást megkezdett városok pedig sürgették a minisztériumot, hogy rendelkezzék az önkéntesek élelmezéséről, elhelyezéséről. A fővároshoz közelfekvő városok egyszerűen Pestre küldték újoncaikat. Mindez a kezdeti zűrzavar abból fakadt, hogy a fenyegető helyzetben a toborzást olyan hirtelen rendelték el, hogy a részletes utasításokat még nem dolgozták ki. Az, hogy a toborzási felhívásban meghirdetett tízezer főnyi önkéntesből tíz zászlóaljat kívánnak szervezni, s hogy azok mely városokban fognak megalakulni, arról csak a Pesti Hírlap június 2-i számá- ban jelent meg hivatalos közlemény. Ennek értelmében a fővá- rosban két, Szegeden, Pozsonyban, Győrben, Veszprémben, Szombathelyen, Pécsett, Kassán és Debrecenben egy-egy zászlóalj alakult. (Számozásuk a felsorolás egymásutánjában történt.) A részletes toborzási utasítás azonban csak május végén hagyta el a nyomdát, s azt követően küldték azt meg a hadfogadó parancsnokságoknak, illetve a polgári hatóságoknak. Ekkorra már kialakult az a gyakorlat, hogy a hivatalosan tobor- zási helyül ki nem jelölt nagyobb városok önkénteseiket a toborzási vagy alakulási helyen állították a hadfogadó bizottság elé.
     Batthyány tehát azonnal tudtára adta Ottinger vezérőrnagy- nak – és ezzel a magyarországi főhadparancsnokságnak –, hogy ezeket az alakulatokat a rendes katonaság mintájára kívánják kiképezni és felszerelni. A fővárosi két zászlóalj létszáma gyorsan betelt, így a kiképzést itt hamar meg lehetett kezdeni. Ebben eleinte a fővárosi helyőrség magyar altisztjei segítettek, de rövidesen megkezdődött a honvédzászlóaljak tisztjeinek a kinevezése is. Ezeket Batthyány előterjesztésére István nádor nevezte ki. A vidéki zászlóaljak tisztjeinek kinevezése a toborzás és a szervezés eredményei alapján történt. Az őrnagy és zászlóaljparancsnokokat a nádor még június 8-án kinevezte a 3. zászlóalj parancsnokának kivételével. (A zászlóalj élére Damja- nich János századost szánták, s meg kellett várni, amíg Észak- Itáliából hazatérhet.) Mind az őrnagyok, mind a beosztott tisztek részben szolgálatból kilépett vagy nyugdíjas tisztek voltak, rész- ben tényleges szolgálatból átlépve nyertek – többnyire egy rang- fokozattal magasabb – kinevezést. A hadseregben aktív szolgá- latot teljesítők esetében azonban az áthelyezés gyakran igen nehézkesen haladt, ha az illető külországban állomásozott. Ugyanis sem az ezredek, sem a magasabb parancsnokságok nem nézték jó szemmel ezeket az áthelyezéseket.
     A honvédzászlóaljak felszerelése és felruházása a szervezés üteméhez igazodott. A fővárosban viszonylag gyorsan haladt, a vidéki alakulatoknál néha lassabban. Sikerült azonban mind a fegyverzetet, mind a ruházati anyagot a katonai raktárakból biztosítani. (Akadtak persze kellemetlen kivételek: a 7. zászlóalj hetekig nem kapta meg a szijjazatot.) A ruházati anyagot egyébként a zászlóaljaknak kellett megvarratni az alakulási hely mesterembereivel, sőt többnyire a bakancsok is így készültek a rendelkezésre bocsájtott nyersanyagból.
     A honvédzászlóaljak a szervezés és kiképzés időszakában a miniszterelnök felügyelete alatt álltak. Ezt a jogosultságát Batthyány igen komolyan vette és hangsúlyozta: a Nemzetőrségi Haditanács miniszterelnöki hivatalának része. Az tehát nem alárendelt, hanem egyenrangú a hadügyminisztériummal, s azzal párhuzamosan működik. Csak amikor egy-egy zászlóalj teljesen felszerelve készen állott az indulásra, akkor helyezte azt a hadügyminisztérium parancsai alá. Így mikor június 12-én – Batthyány innsbrucki távolléte idején – Mészáros a még alakulóban lévő, kellően fel nem ruházott szegedi 3. zászlóaljat sietve Óbecsére rendelte, a hazaérkezett miniszterelnök azonnal jelentést kért az esetről a hadügyminisztertől. Egyébként minisz- terelnöki jóváhagyással elsőként a Pesten szervezett 1. és 2. zászlóalj vonult táborba. Június 23-án megtörtént az alakulatok ünnepélyes zászlószentelése, majd az 1. zászlóalj a Drávához vonult, míg a 2. zászlóaljat vonaton és hajón Szegedre szállították, majd Óbecsére vezényelték. Augusztus második felére minden zászlóalj elhagyta alakulási helyét. Többségük a déli táborok valamelyikébe került, míg a Jellasics haderejével szembeszálló magyar seregben csak két honvédzászlóalj vett részt. Ehhez azonban hozzászámolhatjuk a Pest városa által szervezett önkéntes „csatárzászlóaljat”, amely a miniszterelnök engedélyével szeptember 24-én felvette a 14. zászlóalj elnevezést. (A 11. és 12. zászlóalj Erdélyben alakult, 13. sorszámmal honvédzászlóalj nem volt. Pontosabban: változó legénységgel mint kiképzőzászlóalj szerepelt.)
     1848 augusztus közepéig, az országgyűlési újoncozási vitájának kezdetéig tehát befejeződött a tíz zászlóalj szervezése és már tábori szolgálatra rendelték. Bár kezdetben nehezen alakult az egységek fegyelmi állapota („a jurátus közlegény okoskodott a sorban”), de a mintegy 10 %-nyi értelmiség meghatározta az alakulatok szellemét, nemzeti jellegét. Ezt a honvédséghez jelentkezett tisztek magatartása tovább erősítette. A költő jelzője: a „csodálatos ifjú sereg” azért is jogos, mivel az önkéntesek mintegy 80 %-a a 18-25 éves korosztályokból került ki. Ezekre az alakulatokra nemcsak Batthyány volt büszke, de méltányolta magatartásukat, a délvidéki harcokban nyújtott fegyelmezettségüket a kormánnyal szemben igen kritikus ellenzék is. Így történt, hogy az újonc-megajánlási vitában az ellenzék azt követelte, hogy a kiállítandó újoncokból kizárólag csak honvédzászlóaljakat szervezzenek. Bár e vonatkozásban az országgyűlésen kompromisszum született, mivel a törvényt az uralkodó nem szentesítette, az ősz folyamán tizenhat új zászlóaljat szerveztek.
     Az első tíz honvédzászlóalj tehát mintául szolgált a további hadszervezés, a tömeghadsereg megteremtésének munkájában. Ez nemcsak a szervezeti kereteket illeti (a szabadságharc során nem vonták össze ezeket az alakulatokat ezredekbe), de komolyan segítették a tiszti utánpótlást is. Batthyány már július közepén értesítette hatóságokat, hogy közlegényként beállott tisztviselőik – akiket a kormány figyelmébe ajánlottak – számíthatnak a tiszti kinevezésre. Ugyanis a miniszterelnök úgy intézkedett, hogy minden zászlóaljnál négy hadnagyi helyet üresen kell hagyni az arra alkalmas – kezdetben altisztként szolgáló – személyek számára. Ezek a kinevezések már július második felétől megkezdődtek, s növekvő számuk jól nyomon követhető az ősszel szervezett új zászlóaljaknál.
     A tömeghadsereg megteremtése tehát az őszi újoncozás következménye. Ennek kapcsán még el kell mondanunk, hogy a szeptember 12-én a miniszterelnöki feladatkört elvállalt Batthyány intézkedett a király által jóvá nem hagyott újoncozási törvény végrehajtásáról. Bár felhívásában a toborzást sürgette, nem hagyott kétséget, hogy a hatóságoktól az országgyűlés által meghatározott létszám kiállítását – ha kell, sorshúzás útján is – elvárja. Ez ekkor 127 lakos után két újoncot jelentett, amit megyékre, majd járásokra és helységekre bontva állapítottak meg. Az ekkor kiállított újoncokat egyébként már nem három, hanem négy évi szolgálatra kötelezték. Az így kiállított új, továbbá a régi honvédzászlóaljakat, valamint a gyalogság és a huszárok itthon tartózkodó egységeit – amint mindegyike letette az esküt a magyar alkotmányra – Kossuth november 27-én az egységes honvédsereg részének nyilvánította. Ezt követően megszűnt a Nemzetőrségi Haditanács és a honvédelmi minisztérium kettőssége, mivel az előbbi beolvadt az utóbbiba.

*

Áttekintésünk végén vissza kell térnünk az első felelős miniszterelnök, Batthyány Lajos személyére. Mint az elmondottakból kiviláglik, Batthyány nemcsak a nemzetőrség „első felállítását” szervezte, de kezdeményező és irányító szerepe volt az első honvédzászlóaljak létrehozásában is. Ezek az alakulatok váltak az 1848-as magyar seregszervezés mintáivá, s így tisztjeik és legénységük szelleme jelentős szerepet játszott 1848 szeptemberében abban, hogy a régi mintájú hadsereget nem lehetett az alkotmányos eredmények ellen fordítani. Ez pedig a forradalmakat átélt Közép-Európában egyedülálló jelenség, mivel 1848 őszén Berlinben, Prágában, Bécsben, Milánóban mindenütt megerősítette helyzetét a „katonapárt”. Így a hazai hadsereg nemzeti jellegének gyökerei itt találhatók, s – más későbbi feltételek mellett – ennek is szerepe volt az 1849. tavaszán elért katonai sikerekben. Mindezek záloga volt a horvát inváziós erők megállítása 1848. szeptember 29-én Pákozdnál. Ennek a győzelemnek pedig politikai értelemben egyetlen szervezője Batthyány Lajos volt, aki szeptember 12-től mint ügyvezető miniszterelnök egymaga intézte az ország ügyeit. A fentiek értelmében aligha szorul magyarázatra: a 150. évfordulón Batthyánynak elsősorban nem gyakran felidézett méltatlan mártírhalála, de miniszterelnöki tevékenységének egésze tarthat igényt a méltányló megemlékezésre.