BONA GÁBOR
 
A szabadságharc honvédsége
 

1848-49 forradalmi mozgalmai közül csak a magyar volt képes társadalmi, illetve nemzeti céljai védelmére a kor színvonalán álló reguláris fegyveres erőt létrehozni. Ez magyarázza a magyar szabadságharc katonai sikereit, ezért tarthatott ki legtovább 1848-49 mozgalmai közül a kontinensen. A magyar honvédsereg a forradalom terméke volt, ám olyan haderő, melyet nem jellemzett a sebtében szervezett forradalmi hadseregekre általában érvényes profizmus hiánya. Éppen ellenkezőleg. A `48-as honvédsereg mind szervezését, szervezetét, mind pedig működési elveit tekintve a kor színvonalán állt. E sajátosságát az eseményekben, főként létrejöttének körülményeiben, valamint abban a tényezőben kell keresnünk, hogy alapját – legalább is részben – a császári-királyi hadsereg szabadságharchoz csatlakozott magyar alakulatai, tehát reguláris katonaság képezte.
     Az 1848-49-es honvédsereg létrehozásának érdemét illetően a történeti szakirodalom, valamint a publicisztika és a köztudat véleménye megoszlik. Ki az első felelős magyar miniszterelnök, ki az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, ki pedig a magyar hadügyminiszter ezzel kapcsolatos tevékenységét helyezi előtérbe. Valójában egységes folyamatról van szó, melynek különböző periódusaiban előbb gróf Batthyány Lajos, majd Kossuth Lajos, illetve Mészáros Lázár játszott főszerepet, de másoknak is megvolt a maguk érdeme.
 

Az első honvédzászlóaljak

A kezdeményezés dicsősége kétségkívül a felelős magyar miniszterelnököt illeti, bár igen korán, már 1848 áprilisában napvilágot láttak a sajtóban olyan cikkek, melyekben a radikálisok a vér nélkül győzött forradalom eredményeinek védelmére kész reguláris fegyveres erő felállításának szükségességét hangoztatták. Ám ez egyelőre szükségtelennek tűnt. Hiszen az áprilisi törvények engedélyezték a nemzetőrség szervezését, egyúttal a császári-királyi hadsereg Magyarországon állomásozó részét – legalábbis elvileg – a magyar kormány hatáskörébe utalták. S bár ez utóbbi rendelkezés érvényesítése nem kevés utánajárásába került Batthyányinak, sikerült elérnie, hogy az uralkodó május 7-én, illetve június 10-én kiadja az ehhez szükséges konkrét utasításokat, egyben elvi beleegyezését adja a Magyarországon állomásozó idegen katonaság külhoni magyar ezredekkel történő felváltásához.
     Ám miközben a nemzetőrség szervezése megkezdődött, s a magyarországi császári-királyi katonaság körüli huzavona még folyt, Magyarország viszonya egyre feszültebbé vált Horvát- országgal, a szerb-magyar politikai ellentétek kiéleződése pedig polgárháborúval fenyegetett. E helyzetben Batthyány nem habozott, s javaslatára a kormány május 15-én határozatot hozott egy 10 ezer főből álló „önkéntes sereg” létrehozásáról. Ez az ország tíz nagyvárosában – Pesten, Budán, Szegeden, Pozsonyban, Győrben, Veszprémben, Szombathelyen, valamint Pécsett, Kassán és Debrecenben – 10 reguláris zászlóalj önkéntes alapon történő szervezését jelentette. E zászlóaljak, valamint katonáik elnevezése a német Landwehr szó tükörfordításával hamarosan „honvéd” lett.
     Az első 10 honvédzászlóalj, a honvédsereg későbbi mag- vának felállítása lényegében forradalmi tett volt, mivel ilyen jellegű alakulatok szervezésére a nemzetőrségi törvény csak a meglehetősen tág magyar értelmezés szerint adott lehetőséget. Bécs azonban nem emelt kifogást. Az udvar ugyanis a monarchia megrendült helyzetének megszilárdításáig – ami csak 1848 őszére következett be – a magyar kormánnyal való együtt- működésben volt érdekelt, ezért Magyarország „megregulázá- sának” tervét későbbre tartogatta.
     Ennek eredményeképp az első honvédzászlóaljak szervezésének irányítását közvetlenül kezében tartó minisz- terelnök a magyarországi császári hadszervezetet is felhasz- nálhatta. A fegyverzet, a felszerelés, a ruházat jelentős része a császári-királyi hadsereg raktáraiból származott, s a tisztikar, valamint az altisztek nagyobbik része is a hadseregből önként jelentkezők közül került ki. A hivatásos katonák hozta, nélkülözhetetlen szakismeret szerencsésen ötvöződött a forradalmi szellemmel: a honvéddé lett önkéntesek mintegy 10-12 %-a ugyanis az ún. jurátus ifjúságból származott, akik tudatos hordozói voltak a koreszmének, a szabadság, egyen- lőség, testvériség, valamint a nemzeteszme gondolatának.
     1848 nyarán a délvidéki véres polgárháború, illetve Jellasics mind szembeötlőbb készülődése egyre erőteljesebben vetette fel az önálló magyar hadsereg létrehozásának gondolatát. A magyar kormány rendelkezése alatt álló fegyveres testületek ugyanis – a honvédzászlóaljakat leszámítva – nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az országban állomásozó császári csapatok tábornoki és felsőbb tisztikara alig titkolt ellenszenvvel tekintett a forradalom nyomán kialakult magyarországi viszonyokra, a szerb felkelők elleni harcot ezért nem is tekintette szívügyének. De nem volt népszerű a szerbek elleni harc az országban állomásozó szláv – cseh, ukrán, lengyel – ajkú ezredek legénységének körében sem. Igaz, ezeket lassan kezdték a hazavezényelt magyar legénységű ezredek felváltani. Míg a császári ezredek tekintetében a megbízhatatlanság, addig a magyar nemzetőrség esetében az alkalmatlanság kérdése vetődött fel. A laza szervezetű, rosszul felfegyverzett és gyakran fegyelmezetlen nemzetőrség ugyanis inkább csak belső karhatalmi funkciók ellátására, semmint a kor rendes háborújának vívására volt alkalmas. Mindezeket figyelembe véve nem véletlen, hogy a Batthyány-kormány álláspontját kifejtő pénzügyminiszter, Kossuth Lajos július 11-én nagy hatású beszédben kérte az első népképviseleti parlamenttől a „magyar sereg létszámának 200 ezer főre emelését”, valamint az ehhez szükséges 40 millió forintnyi hadihitel megajánlását. A híres jelenetben felhangzó „megadjuk!” azonban csak elvi döntést jelentett: több mint egy hónapnak kellett eltelnie, hogy a Mészáros Lázár által kidolgozott konkrét törvényjavaslat augusztus 23-án törvénnyé váljon, életbe léptetését azt követően pedig az uralkodói szentesítés elmaradása hátráltatta.
     Az 1848 szeptemberéig terjedi időszak a hadügy tekintetében mégsem telt el teljesen eredménytelenül. Batthyány július végén előbb négy honvédzászlóalj felállítását rendelte el Erdélyben, majd augusztus 13-án kiadta felhívását az ún. önkéntes nem- zetőri csapatok szervezésére. Ez utóbbi lényegében honvéd- toborzásnak tekinthető, csak bújtatott formában, mivel Batthyány nem óhajtotta újabb honvédalakulatok nyílt szerve- zésével rontani a Bécshez fűződő viszonyt. Jellasics támadásáig, illetve a pákozdi csatáig ez újabb tíz-egynéhány zászlóalj felállítását eredményezte, mintegy 10000 főnyi létszámal. Végül a horvát bán szeptember 11-én bekövetkezett inváziója radikális önvédelmi lépésre késztette a magyar miniszterelnököt: szeptember 14-20-a között kiadatott rendeleteivel életbe léptette a magyar országgyűlés által elfogadott, de az uralkodó által még nem szentesített újoncozási törvényt.
 

A honvédsereg születése

A katonaállítási törvény végrehajtásának, valamint a meglevő csapatokból egy egységes honvédsereg kovácsolásának feladata már a Batthyány-kormány örökébe lépő Országos Honvédelmi Bizottmányra, nem kis részben annak elnökére, Kossuth Lajosra maradt.
     A törvény végrehajtásának zavartalanságát lényegében a bécsi forradalom biztosította: a Magyarország elleni katonai támadás előkészítése több mint két hónapot vett igénybe a császáriak részéről, ami ugyanannyi időhaladékot jelentett a magyar honvédelem megszervezése – elsősorban a honvédsereg tömeghadsereggé fejlesztése – számára. Ezt elsősorban az újoncozás biztosította. Szeptember végétől december közepéig a sorkötelesnek számító 18-19-20 éves korosztályokból mintegy 50 000 ezer újoncot állított ki az ország. A törvényhatóságok a kivetett kvótát – minden 127 lakos után két katonát kellett adni – kisebb részben önkéntesekből, jórészt az általános szokás szerint, sorhúzás útján teljesítették.
     Az újoncozás központi felügyeleti szerve a Batthyány által korábban alapított Országos Nemzetőrségi Haditanács lett, amely azonban később beolvadt a hadügyminisztériumba. Ennek vezetője, Mészáros Lázár ily módon szintén a honvédsereg egyik szervezőjének tekinthető. A hadügyminiszter köteles volt időről időre jelentést adni az Országos Honvédelmi Bizottmánynak az újoncozás állásáról. Ezek elsősorban Kossuthhoz futottak be, miután ez a terület az OHB-n belül az ő reszortjához tartozott. Az egész mechanizmus azonban alapvetően a vármegyei önkormányzaton nyugodott: az újoncok kiállítását, gyülekeztetését, sőt felszerelését és honvédzászlóaljakba szervezését a megyei „védbizottmányok” intézték.
     A honvédsereg kiépülését 1848 őszén jelentős mértékben elősegítette, hogy októberben, Bécs és Budapest szakításakor a császári-királyi hadsereg magyarországi sorozású és itthon lévő alakulatai néhány kivételtől eltekintve az alakuló honvédsereg részévé váltak. Ez 21 sorzászlóaljat, 1 grá-nátoszászlóaljat, 4 székely határőrzászlóaljat, valamint 76 huszárszázadot jelentett. Október-november folyamán további másfél ezer huszár és több száz gyalogos szökött haza külföldről, vagy állt át császári oldalon maradt alakulatától. Velük együtt mintegy 30 000-re – köztük hozzávetőlegesen 1 500 tisztre – rúgott a honvédsereghez csatlakozott császári-királyi katonák száma.
     Így a honvédsereg egy masszív, katonamesterséghez értő és harci tapasztalatokkal rendelkező gerinccel rendelkezett, ami az új alakulatok szervezését is megkönnyítette. Ezek a csatlakozott császári-királyi csapatokból, valamint az első honvédzászló- aljakból kaptak kereteket, szakképzett tiszteket, illetve altisz- teket. Ugyancsak a honvédsereg részei lettek a Batthyány- kormány időszakában szervezett önkéntes nemzetőrzászlóaljak. Ezek ősztől kezdve folyamatosan alakultak át honvédzász- lóaljakká – miként a Jellasics támadása idején szerveződött önkéntes-csapatok többsége is.
     Mindezek eredményeként a császári seregek 1848 december közepén bekövetkezet támadásakor a honvédsereg már mintegy 100-110 000 főt számlált. Fegyvernemenként ez a következőket jelentette. A gyalogság zászlóaljainak száma megközelítette a százat, melyből 62-t a honvédzászlóaljak, 26-ot az egykori császári-királyi zászlóaljak, a többit pedig a még honvéddé nem lett önkéntes nemzetőrzászlóaljak tettek ki. A hazatért huszárokkal 9 ezerre nőtt egykori császári-királyi ezredek mellé 8 új huszárezred szervezése kezdődött el. Ez 72 régi, valamint az alakuló ezredekből már bevethető állapotban lévő tíz-egynéhány új századot jelentett. A tüzérség december közepén 32 tábori üteggel – ütegenként 6-8 löveggel –, valamint mintegy 500 felszerelt vár- és ostromágyúval rendelkezett. A műszaki feladatok ellátására 3 utászzászlóalj alakult, létrejött a tüzérség vontatását és a hadiszerek szállítását végző szekerészkar, valamint több, speciális feladatokat ellátó testület: a vezérkar, a mérnökkar, a hadorvosi, a hadlelkészi és a hadbírói kar.
     Az 1848 novemberében formálisan is egységesülő honvédsereg szervezésében, valamint felszerelésének és ellátásának biztosításában kiemelkedő szerepe volt Kossuthnak. Mindenre kiterjedő és gyakran operatív szervezőmunkáját azonban különböző szintű kormánybiztosok és szakértő tisztek tucatjai segítették. Így a fegyvergyártás területén például Láhner György, a későbbi honvédtábornok szerzett érdemeket, a honvéd vezérkar megszervezését Vetter Antal végezte, aki azután sokáig Kossuth első számú katonai tanácsadójának számított. A tüzérség szervezésénél Psotta Mór – és egy ideig Makk József – játszott fontos szerepet, nem szólva a későbbi székely tüzérség létrehozójáról, Gábor Áronról. A honvéd utászkar kiépítése Szodtfridt Ferdinánd, Kazinczy Lajos és Lázár Vilmos – az utóbbi kettő aradi vértanú – nevéhez fűződik. A lőszergyártásban többek között Ullrich Ágoston jeleskedett, a lovasság szervezésének ügyeit pedig Répásy Mihály irányította sokáig. E korántsem teljes névsor szereplői egykori hivatásos katonák, császári-királyi tisztek voltak.
 

A szervezés későbbi szakaszai

Az 1848 december közepén meginduló téli hadjárat a császári csapatok jelentős sikereit hozta: a kormány Debrecenbe mene- kült, s a honvédsereg hadműveleti tere a Tiszántúlra zsugorodott. Lényegében ennek tudható be, hogy a honvédsereg létszámában csak a hadiszerencse fordultával következett be komolyabb vál- tozás. Addig a Tiszántúlra korlátozott újoncozás csak a hadjárat folyamán bekövetkezett veszteségeket pótolta.
     A hadihelyzet elsőként Erdélyben fordult meg. Bem tábornok csapatainak sikeres előrenyomulása eredményeként 1849 februárjában a Székelyföldön kezdődött el komolyabb had- szervező munka. A lelkesen csatlakozó székelyekből Gál Sándor ezredes március közepéig hozzávetőlegesen 10 000 embert állított fegyverbe. Ez 11 új honvédzászlóaljat – melyet később 76-86. sorszámot kaptak – jelentett. Országosan a ta- vaszi hadjárat győzelmei tették lehetővé a honvédsereg növe- lésének újabb ütemét. 1849. árpilis 24-én a törvényhozás Kossuth javaslatára újabb 50 000 újonc besorozásáról hozott döntést. A gyakorlatban májusban induló újoncozásnál azonban már az ország háborús kifáradására utaló jelek mutatkoztak. Az önkéntesek száma és aránya messze elmaradt az 1848 őszi adatokhoz viszonyítva, ami a lelkesedés megcsappanására utalt. Az eredményességet hátrányosan befolyásolta az orosz hadsereg benyomulása is. A központi kormányzat nagy erőfeszítések árán, a helyhatóságok – helyenként érezhetően lanyhuló – támo- gatásával még 50-60 ezer embert tudott a zászló alá állítani. A szabadságharc végéig szakadatlanul folyó újoncozás eredményeként a honvédsereg létszáma június közepére 150000, egy hónappal később pedig – legmagasabb létszámát elérve – 170 000 főre emelkedett.
     Az új alakulatok azonban már nem érték el a korábbiak színvonalát. A gyalogság esetében például a május június folyamán szervezett 90-103. honvédzászlóaljak nagyobb részét a fegyverhiány következtében szuronyos puska helyett csak kiegyenesített kaszával vagy lándzsával lehetett ellátni. A július-augusztusban megalakult 129-148. zászlóaljak közül lőfegyvert jóformán egy sem kapott, s egyáltalán nem jutottak kiképző keretekhez a régebbi alakulatoktól. Az 1849 nyarán szervezett 18. Attila huszárezred felét nem tudták felszerelni, így az ezred négy századának a világosi fegyverletételkor nem volt mit letennie.
     Viszonylag töretlennek csak a tüzérség fejlődése mondható. 1849 júliusában a honvéd tüzérség már mintegy 70 tábori üteggel rendelkezett, ami közel ötszáz löveget jelentett. Ez lényegében megfelelt a sereg létszámához viszonyított korabeli átlagos aránynak. (A szabadságharc végén Komárom, Pétervárad és Arad összesen mintegy ötszáz felszerelt várlövege szintén biztosította az említett várak, illetve erőd védelmét.)
     A honvédsereg fő fegyvernemei mellett tovább fejlődtek a speciális alakulatok. 1849 tavaszán például megjelentek a vadász-csapatok. Néhány ilyen már korábban is szerepelt a hadrendekben. Zömük azonban 1849 tavaszán-nyarán vonult be a harcoló seregtestekhez. Ez elsősorban három vadászezredet jelentett, melyek szervezése Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes nevéhez fűződött. Az 1849 januárjától zömmel Nagyvárad központtal alakuló 1. ezred, az 1849 tavaszán Kolozsvárott és Tordán felálló 2. ezred, valamint a májustól Marosvásárhelyen szervezett 3. ezred összesen mintegy 7000 katonájának azonban csak felerészben volt lőfegyvere. (Ellentétben a császáriakkal, ahol ez az alfegyvernem nagy hagyományokkal, katonái pedig pontos találatot biztosító huzagolt csövű vadászkurtállyal rendelkeztek, s így elit alakulatoknak számítottak. )
     A szűkebben vett honvédsereg 150, illetve 170 000 fős létszáma néhány reguláris, illetve félregulárisnak számító formációt is magában foglalt, így például a külföldi légiókat. A lengyeleknek 1849 nyarán már két légiójuk is volt: egy a felső-magyarországi hadszíntéren, egy pedig Erdélyben. Az előbbi három zászlóaljat, valamint négy dzsidás (ulánus) századot foglalt magába, létszáma mintegy 2 500 főt tett ki, parancsnoka Józef Wysocki tábornok, majd Jerzy Bulharyn ezredes volt. Az erdélyi légió két zászlóaljból – melyből azonban egy még szervezés alatt állt –, valamint néhány dzsidásszázadból tevődött össze. E légiónak gróf Franciszek Lós ezredes volt a parancsnoka. Az olasz légió ugyanekkor egy szabályos – hat századból álló –, valamint egy kétszázados zászlóaljból, továbbá egy vadászcsapatból és egy könnyűlovasszázadból állt báró Alessandro Monti ezredes vezetése alatt. A magyar oldalon harcoló osztrákoknak és németeknek három alakulatuk is volt: az Erdélyben küzdő híres bécsi légió, melynek életben maradt katonáit 1849 májusában hadnaggyá nevezték ki az alakuló honvédzászlóaljakhoz, továbbá a tiroli vadászzászlóalj, valamint a német légió.
     Ugyancsak a honvédsereg hadrendjében szerepelt a felső-ma- gyarországi és a bácskai védsereg. Ezek területvédelmi céllal létrehozott félreguláris formációk voltak, mintegy átmenetet képezve a nemzetőrség és a reguláris honvédsereg között. A néhány gyalogos osztályból álló felső-magyarországi védsereget Szemere Bertalan felső-magyarországi kormánybiztos szervezte, a bácskai védsereg alakítása pedig gróf Batthyány Kázmér délvidéki kormánybiztos nevéhez fűződik. E néhány zászlóaljat, illetve egy lovas osztályt magába foglaló védsereg a Délvidék magyar menekültjeiből szerveződött 1849 február-márciusában. Ezekhez hasonló szerepet töltött be az Erdélyben felállított – hat vagy nyolc – ún. székely határvédzászlóalj is.
     Végül a gerillacsapatokat kell még megemlítenünk, melyek elsősorban Kossuth 1848. december 18-án kiadott felhívása nyomán szerveződtek. E csapatok zöme nem felelt meg az elvárásoknak – partizánharc az ellenség hátában –, s többségüket 1849 tavaszán feloszlatták vagy beolvasztották a honvédseregbe. Néhányan azonban megállták a helyüket – mint például Corni- desz Lajos szepességi vadászzászlóalja. Közülük szomorú nevezetességre tett szert Hatvani Imre gerillacsapata, mely 1849 májusában meggondolatlan és véres következményekkel járó támadást indított az Erdélyi Érchegység román felkelői ellen. Ezzel meghiúsította az ígéretesen induló magyar-román béketárgyalásokat, a csapat nagy része pedig életét vesztette az Abrudbánya körüli harcokban.
     A honvédsereg mellett, mint fegyveres testület, a szabad- ságharc során fennmaradt a nemzetőrség is. E polgár-kato- naságot korlátozott harcértéke miatt azonban csak „végszükség esetén” mozgósították a későbbiekben. Így például 1849 júliusában, a Tisza vonalának védelmére az oroszok ellen. Kisebb, jobban felfegyverzett nemzetőralakulatok mozgósítására azonban több alkalommal sor került, hosszabb-rövidebb időre a csatatérre vezényelték őket – elsősorban a hasonló harcértéket képviselő nemzetiségi felkelőkkel szemben.
 

A honvédsereg szervezete és összetétele

A honvédsereg hadszervezete szintén a korabeli formákhoz igazodott. Legkisebb taktikai egysége a dandár, általában a három fő fegyvernemből összeállított vegyesdandár volt. Ez 1-3 gyalogos zászlóaljból, 1-3 lovasszázadból és némi tüzérségből állt. De voltak tisztán lovas- vagy gyalogosdandárok is. 2-4 dandár alkotta a hadosztályt, s általában 3 hadosztály a hadtestet.
     Ebben Görgey hadügyminisztersége hozott változást, aki 1849 júniusában elrendelte a honvédsereg átszervezését. Utasítása szerint a dandár, mint állandó formáció megszűnt, s a szervezés alapja a hadtest lett. Minden hadtestnek két gyalogos-, valamint egy lovashadosztályból kellett állnia, összesen 10 zászlóaljból, 16 lovasszázadból, valamint 5-6 ütegből. Az intézkedés azonban nem minden seregrésznél került bevezetésre.
     Ez is jelzi, hogy a szabadságharc alatt az egységes központi irányítás akadozott a honvédseregben. Az egyes seregrészek parancsnokai 1848 őszétől a Szemere-kormány megalakulásáig általában Kossuthtal álltak közvetlen kapcsolatba, vele vitatták meg a teendőket. 1849 tavaszán a hadügyminiszteré kinevezett ideiglenes fővezér, Görgey a hadügyminisz-tériumot, valamint a feldunai hadsereg központi táborkari irodáját a honvédsereg irányításának központi szervévé szerette volna tenni, kísérlete azonban megtört a seregvezérek – Perczel, Bem és Dembinski – ellenállásán. Ebből nagyobb baj végül is nem származott, de a kormányzó, a miniszterelnök, a hadügyminiszter és a fővezér illetékességének és jogkörének tisztázatlansága a szabadságharc utolsó időszakában többször vezetett egymással ellentétes utasítások kiadásához.
     Társadalmi összetételét tekintve a honvédsereg az ország tükörképe volt. Legénységének mintegy 80-85 %-át az agrárnépesség adta, elsősorban a szegényparaszti tömegek. A nemzetiségi megoszlást illetően azonban csak sejtéseink vannak, becsléseink szerint a honvédsereg soraiban kb. 25000 szlovák s ugyanennyi román anyanyelvű katona harcolt. A kivetett újonclétszám, valamint az egyes alakulatok szervezési helyének ismeretében ezek az adatok reálisnak tűnnek. Viszonylag nagy számban lettek honvédek a kárpátaljai ruszinok, az erdélyi szászokat leszámítva a magyarországi németek, a délvidéki bunyevácok, továbbá a zsidók. Mindezt egybevetve a honvédsereg közkatonáinak mintegy 40 %-át tették ki a nemzetiségiek. A tisztikarban eredetét tekintve három fő csoport különíthető el markánsan: a volt császári-királyi tisztek, a jurátus ifjúság, valamint az egykori császári-királyi altisztek rétege. Súlyát és szerepét tekintve az első csoport volt a legjelentősebb, ez adta a honvédsereg tábornoki karának nagyobb hányadát, valamint a középszintű katonai vezetők zömét. A jurátus ifjúság képviselői már az első honvédzászlóaljak szervezésénél jeleskedtek, s később is nagy számban álltak a zászlók alá. A szabadságharc folyamán a csapattisztek mintegy harmada közülük került ki. A szabadságharc során kinevezett mintegy 12 ezer főnyi tiszt harmadik csoportját az egykori császári-királyi altisztek alkották. Ők a tiszti pálya nyitottsága, valamint szakértelmük alapján lehettek a honvédsereg tisztjei. A tisztikar nemzeti megoszlás tekintetében eléggé tarka képet mutat. Közismert például, hogy az Aradon kivégzett honvédtábornokok többsége nem magyar származású volt. A tábornoki kar után következő sorban a törzstisztek – ezredesek, alezredesek, őrnagyok – között, ha nem is ilyen mértékben, de szintén hasonló volt a külföldiek, illetve a magyarországi nem magyarok aránya. A lengyeleket és olaszokat általában az vezette a magyar táborba, hogy saját nemzeti céljuk – a lengyel, illetve olasz egység – csak a Habsburgok legyőzése árán volt elérhető. A viszonylag nagyszámú német és osztrák honvédtisztet általában demokratikus felfogása miatt, vagy a német egység Habsburg-ellenes híveként – például Leiningen tábornok – állt a magyar szabadságharc mellé.
     Politikai felfogás tekintetében a honvédsereg – miként az ország, valamint a politikai vezetés – nem volt igazán egységes. A honvéd a hazát védte, anélkül, hogy a politikai részletkér- désekkel foglalkozott volna. A volt császári-királyi tisztek általában az önvédelmi harc elvét vallották – ami azt jelentette, hogy a háború céljának az 1848-as áprilisi törvények végleges elfogadtatását tekintették. Ennek fejében hajlandóak lettek volna kiegyezni a dinasztiával. Velük ellentétben a jurátus ifjúságból származó tisztek többnyire mind társadalmi, mind nemzeti tekintetben a radikálisabb megoldás hívei voltak, a harc végső céljának Magyarország valódi függetlenségét tekintették. Az egymástól eltérő álláspontok azonban végül is megfértek egymás mellett, miután az alapvető feladat, a katonai győzelem kivívása közös érdek volt a hadseregben.