LENGYEL ANDRÁS
Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása
 
1

Kosztolányi Dezső és a pszichoanalízis viszonyának kulcskér- dése kétségkívül az: mi érdekelte igazában a lélekelemzésből? Harmat Pál, aki egy tanulmányban e témát is érintette, úgy vélte, hogy Freud elsősorban nem azzal hatott Kosztolányira, „amit mondott, hanem azzal, ahogy mondta”, hiszen Freud „[a]z emberi magatartásról összegyűjtött évezredes tapasztalati anyagot új összefüggésbe rendezte el, új szemléleti mód segítségével értelmezte át” (Harmat 1993. 27.). Ez azonban így, maga Harmat is tudta, még meglehetős általánosság, „némileg. konkrétebben” is megfogalmazta tehát véleményét. Eszerint Freud „elsősorban a tudattalan jelentőségének átemelésével, annak felismerésével, hogy cselekedeteinket másfajta motívu- mok formálják, mint amit magunk gondolunk” – gyakorolt hatást Kosztolányira (Harmat 1993. 27.). Ez a fölismerés, úgy vélem, már autentikus és lényeges, Kosztolányi megnyilatkozásainak elemzése mindenben igazolja. Ám a tudattalan jelentőségének gondolata önmagában még mindig nem kellően specifikálja az író érdeklődését, sőt némileg belemossa azt a pszichoanalízis általános hatástörténetébe. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy Kosztolányi nem analitikus volt, hanem író, szempontjai az író-lét speciális igényeiből fakadtak, s ez az alkotáslélektani helyzet határozta meg a pszichoanalízishez való személyes viszonyát is. Márpedig beállítódása – mint azt már Harmat is észrevette – kétségkívül ambivalens volt; az egyértelmű méltánylás egy másik síkon tartózkodással párosult. Ha megnézzük azt a két nyilatkozatát, amelyet a pszichoanalízisről adott, a kettősség – s e kettősség sajátos természete – félreérthetetlenül kiviláglik. 1934 augusztusában egy, végül is meg nem jelent interjú számára költészet és pszichoanalízis viszonyáról beszélt (Lev. 1048-1049.), s itt, félreérthetetlen nyíltsággal, kimondja: „Vallom, hogy Freud életszemlélete – fontosságában és hatásában – egyértékű az első természettudósok fölfedezésével: ő tette a lélektant természettudománnyá. Ami előtte volt – a kísérleti lélektan is – puszta társasjáték A tudományos lélektan a nevével van összekötve, s a XX. századot valamikor, messze madártávlatban vele fogják majd jelezni az emberi gondolkodás történelmében.” (Lev. 1049.) Ez, nem kétséges, a lélekelemzés igen magasra helyezése, föltétlen elismerés. Ő maga azonban, mint meglehetős öntudattal le is szögezi, író, s így a lélekelemzést nem használja, hanem csak tudomásul veszi. „Egyben-másban természetesen mindenkire hatott a lélekelemzés, s hasznos vezetőnk lehet itt-ott a kisebb részletekben. Miután tanai a levegőben vannak, közkinccsé váltak nem lehet úgy nyilatkozni »lelki kérdések«-ről mint annak előtte. […] Tudomásul kell vennünk a tudomány eredményeit, amint a természettudomány egyéb eredményeit is tudomásul vesszük” (Lev. 1049.) Ám válasza arra a kérdésre, hogy „segített-e [a pszichoanalízis] valamikor a költői alkotásban, a regényalakjaim megértésében?” – meglehetősen tartózkodó: „alig valamit” (Lev. 1049.). Megítélése szerint ugyanis az író másképpen dolgozik, mint az analitikus. „Mi, írók pusztán a tudattalan, vak erőkben bizakodhatunk, melyeket – Schopenhauerrel együtt – ő [ti. Freud] is többre becsült, minden tudománynál. Az ösztön éppoly veszélyesen – célszerűen és okosan – működik, mint maga a kiismerhetetlen természet. Amit sugall, amit tanácsol, amit ád; azt el kell fogadnunk.” (Lev. 1049.) Az alkotásnak ez a tudattalanra való rábízása, természetesen aligha formálódhatott volna ki a pszichoanalitikus elmélet nélkül – ennyiben maga is a „lélekelemzés” eredményei közé tartozik. De Kosztolányi úgy vélte, hogy a tudattalan ilyen „hasznosítása” nem a pszichoanalízis szimpla alkalmazása az irodalom területén, hanem egy másik, a pszichoanalitikus elmélettel párhuzamos, de azzal ellenkező előjelű eljárás. „A Freud-féle lélekelemzés a lélekben történő események ősokait, mozgatórugóit vizsgálja. Ennélfogva a közönség már kezdettől fogva összefüggésbe hozta az irodalommal. Mind a lélekelemző tudósnak, mint a költőnek [olvashatatlan szó, talán: ugyanaz] a tárgya. Viszont módszerük merőben különböző. A tudós: okról okra haladva törekszik értelmi magyarázatra. A költő: egy belső sugallatnak vagy sejtelemnek engedve ösztönösen tör céljára. Abból, amit mondottam, azt hiszem, nyilvánvaló, – a költő édeskevés hasznát láthatja ennek a nagyszerű tudománynak, hiszen a költő munkájának veleje éppen az hogy öntudatlan, és a freudi tudós munkájának veleje éppen az, hogy öntudatos. [...] A költői teremtés [...] abból áll, hogy keresünk valamit, amit magunk se tudunk, vagy választ várunk egy kérdésünkre, megoldást egy kétségünkre, melyet csak végül kapunk meg, miután munkánk már elkészült és befejezett egész (művészet) lett [...]. Minden költői alkotás: érzéki tett, önelemzés, melyet maga a költő visz végre.” (Lev. 1048-1049.)
     Ez a fölfogásbeli kettősség nem írható a pillanatnyi szeszély számlájára; Kosztolányi meggyőződéseinek egyik centrumát alkotta. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy 1935-ben, az Emberismeret folyóirat körkérdésére válaszolva, pár soros újabb nyilatkozatának tengelye is ez a kettősség. Itt is leszögezte a lélekelemzésről, hogy: „Ennél nagyobb szellemi forradalom a hitújítás óta nem zajlott le”, – de azt is kimondja, hogy: „Sok értékes megismerést köszönhetek neki. De munkásságomra legföljebb csak a külsőségekben hathatott, mert az irodalmi alkotás a lelki élet oly tudattalan mélységéből táplálkozik, ahová még a lélekelemzés se jutott el.” (Lev. 1050.)
     Kérdés, persze, indokolt-e a lélekelemzés és az írói alkotás ilyen szembeállítása? Vagy – ugyanezt másképpen megfogalmaz- va – Kosztolányi explicit nyilatkozatainak logikája és tényleges írói gyakorlata vajon csakugyan egybeesik-e? Kosztolányi alkotáselmélete, úgy vélem, mélyebb elemzést érdemelne, itt és most ez nem végezhető el. Annyit azonban mindenképpen látnunk kell, hogy ez az alkotás-elmélet, amely a pszichoanalízis- től való függetlenségét s az alkotás originalitását hangsúlyozza, egyáltalán nem független Freud elméletétől – maga is annak egy változata. S az is kétségtelen, hogy Kosztolányi számos műve – így vagy úgy – kapcsolatba hozható Freud és egyik-másik követője elméletével (vö. pl. Harmat 1993). Azaz megkérdőjeleződni látszik a nyilatkozatok „tartózkodásának” indokoltsága, s úgy tetszik, Kosztolányi másképpen nyilatkozott és másképpen alkotott. Magam mégis úgy vélem, a lényeget illetően nincs ellentét a nyilatkozatok logikája és az írói alkotómunka gyakorlata között. Az analitikus téziseknek Kosztolányinál csakugyan járulékos, kiegészítő-kontrolláló szerepük volt: írói munkáját nem lehet a pszichoanalízis puszta alkalmazására redukálni. A pszichoanalitikus elmélet, közvetett szerepe azonban egyáltalán nem lebecsülendő, mert ez az elmélet – néhány csakugyan külsődleges „hatáson” túl – belejátszott Kosztolányi nyelvfelfogásába is. A nyelv ugyanis nála nem pusztán eszköz, vagy az írói önreflexió tárgya volt, hanem az öntudatlannak – az írói alkotómunka lényegét jelentő – fölszínrehozási lehetősége: médiuma is. Sőt azt is tudjuk, hogy egyik 1927-ben keletkezett írásában a műalkotást – a verset – egyenesen a nyelv és az „öntudatlan” egymásravonatkoztatásával határozta meg. „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezhetem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatat- lanul összeolvadtak.” (NyéL 75.)
     S ezzel, úgy vélem, elérkeztünk ahhoz a centrumhoz, amely a pszichoanalízisből Kosztolányit a leginkább érdekelte: tudatta- lan, nyelv és műalkotás viszonyához.
 

2

Ez a reláció, illetve ennek Kosztolányi érdeklődésében elfoglalt helye fölértékeli Kosztolányinak Hollós Istvánnal (1872-1957) való baráti-együttműködését. Hollós ugyanis nemcsak egyike volt az író pszichoanalitikus kapcsolatainak, de éppen azon a területen dolgozott, amely Kosztolányit különösen érdekelhette: ambíciója hosszú ideig egy pszichoanalitikus nyelvfelfogás kidolgozás a volt (vö. Fónagy 1997).
     Hollósról annyit tudni kell, hogy a pszichoanalitikus mozgalom „apostoli nemzedékéhez” tartozott. Elsősorban gyakorlati szakember volt, pályája – jórészt állami kórházakban – ideggyógyász munkakörben telt el, szakirodalmi munkásságát a történeti kutatás másodlagosnak véli (vö. Hárdi 1957, 1992; Gulyás 1993, 22-23., Harmat 1994. 148-154.). De jellemző rá, hogy maga is személyes ismeretségben állott Freuddal, Ferenczi Sándornak egyik legközelebbi munkatársa volt, majd – Ferenczi halálát követően – utóda lett a Magyar Pszichoanalitikai Egyesület élén. S bár nem sorolták a szakma nagy kreatív újítói közé (e tekintetben jellemző, hogy Ferenczivel közösen írott dolgozatában az elméleti részeket nem ő, hanem Ferenczi írta), analitikus tudása széleskörű, jól megalapozott tudás volt. S ami a legfontosabb: rendelkezett az elsőrangú gyakorlati szakemberek tulajdonságaival.
     Ez utóbbi szépen kiderül közeli munkatársainak, ismerőseinek jellemzéséből is. Kosztolányiné például – valamikor az ötvenes években, de még 1957 előtt – rövid, de figyelemre méltó arcképvázlatot írt róla. Ennek két gondolata alighanem Hollós lényének lényegébe világít bele. Kosztolányiné szerint Hollós „[m]isztikus-analitikus. Nemcsak azt tudja, amit megtanult, de őstengeri emlékeinek ösztönévé vált ismeretei is segítségére vannak. Kék szeme úgy világít busa szemöldöke alól, mint a világító halak elektromos fénye a tenger fenekén, és mintha hajának kemény szálai antennák volnának, úgy érzékeli a vele beszélőnek valódi énjét, lelkének állapotát, kimondott, vagy ki sem mondott szavainak igazi jelentőségét, tudattalanja elmosódó, bonyolult szövedékeinek alakzatait.” Ugyanakkor, vélte Kosztolányiné, „[v]alami merevség, valami görcsösség mindig volt a lényében, talán a jósok, jövendőmondók, Hellseerek merevsége, vagy a magukat a lábuk előtt tátongó, vonzó örvényből visszatartani akarók görcsössége.” (MTA Könyvtára Kézirattár, Ms 4629/58.) S emberi, pszichiáteri kvalitásait ezzel rokon módon jellemezte egykori munkatársa, Hárdi István is: „Ma is előttünk áll meleg, bölcsességet és derűt árasztó egyénisége. Igen jól tudott kapcsolódni egészségeshez, beteghez egyaránt, igazi művésze volt a beszédnek. Beleélte magát a másik ember gondolkodásába, sokat tudott hozzáadni a magáéból, továbbvitte, elmélyítette azt. Betegei nagyon szerették. Sokat emlegették: ha bajaikat neki mondták el, ez már hatalmas megkönnyebbülés, és nagy lépés volt a gyógyulás felé.” (Hárdi, 1957. 64.). Emberi-orvosi egyénisége szakmai elveiben és gyakorlatában is érvényesült. Fő művéről, a Búcsúm a Sárga Háztól (1927) című könyvéről olvashatjuk: „A műfajilag nehezen meghatározható könyv népszerű munka magas irodalmi értékkel. Líra, filozófia, epika, köztük számos jelentős gondolat tükrözi vissza Hollós mély humanizmusát, melyben minden energiáját az elmebetegek sorsának, gyógyításának javítására, s a társadalomba való visszatérésük elősegítésére használta fel. Könyvében küzd az elmebetegségekről való számos előítélet ellen, a betegeknek messzemenő fizikai és lelki szabadságáért, az elavult régi pszichiátriai börtönrendszer minden maradványa ellen. [...] Az »open door system«, a nyílt ajtó rendszer magyarországi előfutárának tekinthető.” (Hárdi 1957.64.) Humanizmusát a könyvre levélben reagáló Freud is érzékelte (vö. Harmat 1994. 152.).
     Az irodalomhoz, minden jel szerint, erősen vonzódott. Nemcsak művei egy része (elsősorban a Búcsúm a Sárga Háztól, valamint a kéziratban maradt „irodalmi-filozófiai értékű” Az ismeretlen fuvaros) vall erre, de írásai irodalmi igényességű stílusa – s irodalmi kapcsolatai is. Barátai között tarthatta számon irodalmunk olyan nagyjait, mint pl. Karinthyt, Kosztolányit vagy Füst Milánt, ismerte József Attilát, írt a Nyugatba stb. A nyelv mint tudományos – pszichoanalitikai – probléma is foglalkoztatta, sőt idevágó munkája, jóllehet mindmáig kéziratban maradt, alighanem egyik főműve. Ezt egy olyan kitűnő, nyelvészetben is, pszichoanalízisben is magas szinten jártas szakember, mint Fónagy Iván is úttörő jelentőségűnek mondja (Fónagy 1997. 51 vö. 43-44.).
     Kosztolányival való barátságának kezdetei homályba vesznek. Annyi bizonyos, a Budapesten tartott „V. nemzetközi pszichoanalytikai congressuson”, 1918. szeptember 28-29-én mindketten résztvettek. E kongreszszuson, amelyen a pszichoanalitikus szakma egész elitje, maga „Freud tanár” is megjelent, Hollós föl is szólalt, majd a Gyógyászat 1918. október 13-i számában ő írt beszámolót az összejövetelről (Hollós 1918). Kosztolányi, aki akkor a Pesti Napló munkatársa volt, lapja számára hangulatos tárcát írt ugyanennek a rendezvénynek egyik epizódjáról (Kosztolányi 1918). Hollóst ugyan ebben nem emlegeti, de írásából annyi mindenképpen kiderül, hogy ő maga ott volt a kongresszuson, s figyelte a programot. Hollósról tehát legalábbis tudnia kellett, ha személyes kapcsolatba ekkor nem is föltétlenül kerültek. Nyitott kérdés az is, a húszas évek elején-közepén megtörtént-e már a személyes megismerkedés? – dokumentum ugyanis erre nincs. Néhány jel azonban arra utal, hogy igen, ekkor már ismerték egymást. Egyrészt Hollós 1924-ben már személyes kapcsolatban volt Füst Milánnal – Kosztolányi egyik akkori legközvetlenebb barátjával. (Vö. MIM Kézirattár, V. 4140l323/l.) Márpedig Kosztolányi és Füst pszichoanalitikus ismeretségei jelentős részben azonosak voltak, s később, amikor Hollós föltűnik Kosztolányi leveleiben, legtöbbször éppen a Füst Milánnak címzett beszámolókban esik róla szó. Így, mivel Füst és Hollós 1924-ben még magázódtak, tehát kapcsolatuk kezdetén lehettek, valószínű, hogy Kosztolányi és Hollós is csak ezt követően, talán a húszas évek közepén melegedtek össze. Ha ez a föltételezés helyes, akkor nagyon valószínű, hogy az Édes Anna egyik legpozitívebben jellemzett alakja, Moviszter doktor – aki Kosztolányiné (1990. 229.) szerint egyik ideggyógyász ismerősükről mintázódott – voltaképpen Hollós doktor irodalmi alteregója. Moviszter jellemzése ugyanis meglepően illik Hollósra – sokkal inkább, mint Ferenczi Sándorra, akiben Harmat Pál Moviszter életbeli mintáját fölfedezni vélte (Harmat 1993. 32.).
     Akárhogyan van, annyi tény: 1927-28-ban, Kosztolányi fiának, Ádámnak pszichés zavarai idején már létezett az ismeretség-barátság. Fónagy Iván (1998) magától Hollóstól tudja úgy, hogy a fiú betegségéről Kosztolányi már Hollóssal is konzultált. Ezt az információt, közvetve, megerősíti, hogy Hollós neve először – 1928 májusában – éppen Kosztolányinak egy Ádámmal kapcsolatos levelében bukkan fel. „Fiam – írta ekkor az író – jól van, javulása – mondják – szembeszökő. Már megállapodtunk dr. Rieder-rel (gyermekpedagógus; bécsi analitikus, Aichorn tanítványa), aki nyáron Salzburg mellé viszi, 1850 méter magasra a tenger színe fölé.” Majd, két mondattal később, a közös ismerősökről referálva: „Hollós-sal találkozunk a Lánchíd-ban. Fölöttünk lebeg.” (Lev. 568.) A fiú gyógykezelé- sének és a Hollósról való beszámolónak ez a természetes összekapcsolása jelzi, Hollós személye már fölértékelődött Kosztolányi számára. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy Ádám betegsége míly nagy trauma volt Kosztolányinak (vö. Lev. 580.), arra is gondolhatunk, hogy éppen ez a betegség, ti. az orvosra való ráutaltság s Hollós orvosi empátiája volt az a mozzanat, amely megteremtette, vagy megerősítette a barátság érzelmi alapjait.
     Ettől kezdve mindenesetre Hollós neve rendre fölbukkan Kosztolányi levelezésében. Az első említés, 1928. május 26-án, a már idézett mondaton túl, ez: „ Erzsivel [ti. a címzett, Füst Milán feleségével] úgyszólván naponta érintkezünk telefonon, találkozunk is (múltkor Hollós előadásán), s így mindent tudunk rólad, amit lehet.” (Lev.567.) Sajnos, Hollós említett előadását nem sikerült azonosítani (az átnézett újságokban nincs nyoma), így nem tudjuk, miről adhatott elő. De hogy Kosztolányi elment meghallgatni, arra vall, figyelt Hollósra: érdemesnek vagy legalábbis ildomosnak érezte a személyes megjelenést. S hogy ekkor már többé-kevésbé rendszeres személyes érintkezéssel is számolnunk kell, mindezeken túl az is tanúsítja, hogy Kosztolányi június 8-án már egy közös „murijuk”-ról számolhatott be – megint Füstnek: „Tegnap Ferenczivel és Hollósékkal mulattunk, cigányzene mellett. Ezt énekeltem, hangosan: »Rámás csizmát visel a babám...« Szép lehettem.” (Lev. 569.) E beszámolóban ugyan kétségtelen az (ön)irónia, de a közös szórakozás ténye így is beszédes: valamiképpen már összetartoztak. Hollósnak a legközelebbi újabb említése ugyan egy évvel későbbi; ez, ti. 1929. július 24-i Füsthöz írott levelének vonatkozó része azonban megint csak érdekes. Ekkor ugyanis, az Ady-pamfletje miatt Kosztolányira háruló vádaskodások idején, Hollós kiállt íróbarátja mellett. „A magányom – jellemezte a helyzetet Kosztolányi – még nagyobb lesz, s jobban tudok majd dolgozni. A balkanizmus ellen fogok küzdeni, ameddig élek. Érdemes? Nem törődöm vele. Hollósék rokonszenve meghat.” (Lev. 581.)
     Hollós nevét, különböző leveleiben, utóbb is többször leírta. 1931. június 14-i, Pintér Jenő tankerületi igazgatóhoz, a hivatalos kultúrpolitika egyik befolyásos emberéhez írott levelét egyenesen Hollós, illetve fia érdekében írta: protekciót kért számukra. „Hágába utazom – írta ekkor –, de előzőleg ismét eszedbe juttatom azt az ügyet, melyre vonatkozólag már több ízben tettél nekem megnyugtató ígéretet. Hollós István dr., a (lipótmezei) kitűnő elmeorvos kisfia, aki Klotild utca 4. alatt akik, s jeles tanuló, szeretne a Markó utcai állami reálgimnáziumba kerülni. Tekintve, hogy apja állami tisztviselő, és a fiú kérvénye már régóta be van nyújtva illetékes helyre, felvétele valószínű. Végtelenül leköteleznél, ha hathatós szavadat fölemelnéd az érdekében, s fölvételét biztosítanád.” (Lev. 623.) Egy másik, ugyancsak jótékony célú akciója során, 1931. októberében viszont Hollósékhoz protezsált be egy fiatal költőt. Ekkor, jellemző módon, Berda József könyvéhez szerzett vásárlót, s megemlíti, hogy a vevő „Hollós dr.-nál látta a könyvét, és megtetszett neki”. Így is meglepő azonban, hogy Berdát azonmód meg is hívta – Hollósékhoz. „Szombaton este 9-kor Hollóséknál leszünk – írta Kosztolányi Berdának –, s szívesen meghívjuk. Kérem, szombat délután telefonozzon, hogy a találkozás pontos idejét és helyét megbeszélhessük.” (Lev. 630.) Hollóséknál Berdára, nyilván, némi anyagi támogatás várt, már csak Kosztolányi ajánlására való tekintettel is. Számunkra azonban ennél fontosabb, hogy ez az epizód már alighanem annak is bizonyítéka, hogy Kosztolányi, védence javára, ilyesféle szolgálatra is kérhette Hollósékat. S hogy az „összejárás” ekkor már mennyire szerves része volt e kapcsolatnak, azt az időrendben következő – 1932 januári – levélrészlet is mutatja. Ekkor Kosztolányi Füst Milánnak arról számolt be, hogy felesége, „Erzsi tegnap Hollóséknál ebédelt. Jól van.” (Lev. 643.) Az ebéden ugyanis nyilván Kosztolányi is ott volt, másképpen aligha tudta volna megállapítani, hogy „Erzsi” milyen állapotban van.
     A Kosztolányi-Hollós-kapcsolat igazi értelme azonban csak ezt követően, egy-egy újabb levélből derül ki. A társasági kapcsolat mélyén ugyanis – s számunkra ez az igazán érdekes – jelen volt az író és a pszichoanalitikus közös nyelvi érdeklődése is. Kosztolányi, tőle magától tudjuk, „egy műkedvelő áhítatával és izgalmával”, „szenvedély”-ként foglalkozott a nyelvtudománnyal is, a pszichoanalízissel is (Lev. 1049.), Hollós pedig szakmája barátait a nyelvészet irányába tágította – meglehetős módszerességgel. A nyelv, mint érdeklődésük közös terepe így meghozta számukra az együtt-dolgozás lehetőségét is.
     Előbb, úgy tetszik, Kosztolányi hasznosította Hollós pszichoanalitikai tudását. 1932 őszén, a Pesti Hírlap nyelvvédő könyvének szerkesztése során Kosztolányi Tolnai Vilmos professzorral összeállíttatott egy kis magyarító szótárt, s ehhez maga is szolgált ötletekkel és anyaggal. Ahogy Tolnainak 1932. szeptember 19-én meg is írta: „Örvendek, hogy a szótár készül. Nagyban gyűjtöm és gyűjtetem az adatokat a legkülönbözőbb tárgykörökből.” Majd, a zenei szavak magyarítására tett indítvány közvetítése után, Hollóssal együtt végzett saját munkájáról is referált: „Én egy pszichoanalitikus barátommal ültem össze, és az alábbi, már félig-meddig elfogadott szavakat küldjük Neked.
     Ambivalencia: kétlakiság. Ambivalens: kétlaki. Bewusst: tudatos. Das Bewusstsein: tudat. Asszociáció: Gondolattársítás. Deutung: magyarázás. Es: ős-valami. Hemmung: gátlás. Infantilis: kisdedi. Infantilizmus: kisdediség. Komplexum: csomó, gomoly. Komplexumos: csomós gomolyos. Libido: kéjerő. Lust: kéj. Lustprinzip: kéjelv. Neurosis: lelkibaj. Kasztráció: csonkítás. Regresszió: visszavetődés. Trauma: rázkódtatás. Unbewusst: tudattalan. Das Unbewusste: a tudattalan. Überich: fölöttes-én. Übertangung: áttétel, indulatáttétel. Unlust: kín. Unlustprinzip: kínelv. Verdrangang: elfojtás. Vorbewusst: tudatelőttes. Widerstand: ellenállás. Pszichoanalízis: lélekelemzés. Pszichoanalitikus: lélekelemző, (orvos). Fixierung. rögzítődés. Amentia: háborodottság. Schisophrenia: személyhasadás.” (Lev. 665.)
     Ez a lista roppant fontos dokumentum. Egyrészt tanúsítja Kosztolányi és Hollós együttműködését (erre utóbb Hollós maga is utalt [Hollós 1937]), másrészt puszta léte föltételezi a fölsorolt terminus technikusok „átbeszélését”, jelentésük értelmező- végiggondoló tisztázását. A szóválasztás ugyanis minden esetben megköveteli, hogy a nyelvi ekvivalens kijelölése tartalmilag, jelentéstanilag egyenértékű szóval történjék. S mivel itt az analitikus alapkategóriák java szerepel, Kosztolányi eközben, mintegy járulékosan, egy analitikus tanfolyamot is végzett: elmélyedt az analitikus alapszótárban. A kategóriák magyarítása azonban, minden jel szerint legalább részben Kosztolányi saját egyéni leleményei közé tartozik. Nemcsak az ős-valamire kell itt gondolnunk, amelyről utóbb maga Hollós írta le, hogy Kosztolányi ötlete volt (vö. Hollós 1937. 5-6.), de olyan – be nem vált – magyarításokra is, mint pl. a kisdedi, ill. a csomó, gomoly. Ezek nyelvi hangulata egyértelműen az íróra vall, s alighanem nyelvi purizmusának az értelmező közösség által el nem fogadott, „befulladt” kísérletei. De mindezeken túl fontos ez a közös lista önmagában is, mert ajánlatainak igen nagy hányada bevált, a szakma elfogadta, használja, vagy – legalább egy ideig – használta. Némelyik nélkül ma magyarul nem is lehetne a pszichoanalízisről beszélni. Ez az alkalmi együttműködés tehát a magyar pszichoanalitikus nyelv formálódásának figyelemre méltó stádiumát mutatja.
     Kosztolányi és Hollós nyelvi együttműködésének másik területe Hollós nyelvpszichológiai vizsgálódásaihoz kapcsolódott. Az orvos-barát ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, minthogy Kosztolányi segítségével, de saját sejtéseit követve, a nyelv pszichoanalitikus magyarázatát adja.
 

3

Az együtt-dolgozás e második formájáról Kosztolányi 1933 márciusában, egy Beke Ödönhöz írott levelében beszélt. A levél érdekessége, hogy – saját tanácsadói szerepét erősítendő – itt Kosztolányi egy professzionális nyelvészt próbált bevonni a közös munkába: „Hollós István dr. barátom, a Lipótmező főorvosa, a lélekelemző, érdekes nyelvi kutatást végez, s én bábáskodom mellette, ameddig tudok. De tudásom sokszor kudarcot vall.” –vallja meg itt Kosztolányi. Majd rátér arra a nyelvi problémára, melynek tisztázásához Beke segítségét kéri: „Azt kérdezi tőlem [Hollós], hogy a háló és a hálni (elhálni, meghálni stb.) nem lehet-e összefüggésben egymással? Az ő freudi sejtése azt súgja neki, hogy a kettő egy: a háló (rete) úgy veszi körül azt, aki betakaródzik vele és alszik (hál), mint az álom szövedéke az embert, melyet fejteni (fölfejteni, megfejteni) szokás, nyelvünk szelleme szerint. Budenz szerint mind a háló, mind a hálni megvan rokon nyelvekben is. Most már az a kérdés, a háló volt-e meg régebben, vagy a hálni? (A csirke, vagy a tojás?) És a hálni-ból származott-e a háló? Van-e erre nyom itthon, vagy a rokon nyelvekben? Nyelvészetileg nem tarthatatlan-e az ő föltévése?” (Lev. 685.)
     A levél is, a fölvetett probléma is roppant érdekes. Egyrészt e levél expresszis verbis dokumentálja az együtt-dolgozást, s – ha nagyon röviden is, a csöppben a tenger-elv szerint – jelzi a megközelítés természetét. Jelzi, hogy itt voltaképpen egy sajátos (gondolkodástörténeti indítékú) etimologizálás: a nyelvi-nyelvtörténeti tények és a pszichoanalitikus elmélet összehangolása, egymásra vonatkoztatása zajlott. Nem világos, persze, hogy a pszichoanalízissel a nyelvet, vagy a nyelvtörténeti tényekkel a pszichoanalízist akarta-e Hollós igazolni, ~ esetleg összhangjukat, megfelelésüket próbálta bizonyítani. (Bizonyos, később említendő tények az utóbbi föltevést valószínűsítik.) De a levélben exponált probléma mindezeken túl is tanulságos. Hogy a háló/hál szavak történeti etimológiája igazolja-e Hollós „freudi sejtését”, önmagában mellékes kérdés. Ám az érvelés egyik részlete a tekintetben is támpontot ad, hogy vajon mikor kezdődött ez a közös nyelvészkedés? A levélben egyebek közt ez is olvasható: „A háló (rete) úgy veszi körül azt, aki betakaródzik vele és alszik (hál), mint az álom szövedéke az embert, melyet fejteni (fölfejteni, megfejteni) szokás, nyelvünk szelleme szerint.” Márpedig az álom „fejtésének” (s nem pusztán magyarázatának) gondolata, amely itt összekapcsolódik a háló/hál-problémával, Hollós régi fölismerése volt. A Nyugat 1929. február 1-i számában Nemzeti géniusz és pszichoanalízis címmel hosszan értekezik erről (Hollós 1929). Alaptétele ez a Nyugat-beli cikkben: „A magyar álmot fejt./ Más nyelvben – deuten, interpreter – álomértelmezésről van szó. A kettő között lényegbeli a különbség. Értelmezni lehet a bibliát, a törvényt, magatartást, szerkezetet, képletet, stb. még pedig lehet szabadon; az értelmezést nem köti a logikán kívül valamely különleges szabály. Fejteni nem lehet bármit és nem lehet bárhogy. A fejtésnek különleges törvénye van.” (Hollós 1929. 196.) S meg is mondja, mi ez a különleges törvény. „A fejtés szabálya: a szövés, mert a fejtés a szövés visszája.” (Hollós 1929. 197.) Mindebből pedig a következtetés kettős. Egyrészt: „A két magyar szó: álomfejtés és álomszövés minden tudományos magyarázatnál meggyőzőbben beszél a pszichoanalitikus álomfejtés igazságáról. A két szó csodás szabatossággal vallja mindazt, amit Freud egy nagy munkában az álomról megírt.” (Hollós 1929. 197.) Másrészt, Hollós szerint a magyar nyelvben „valósággal pszichoanalitikai megértésre vall a fejtés szónak alkalmazása e szó frappáns sűrítettségénél fogva” (Hollós 1929. 197.). Ez már ugyanaz az észjárás, ugyanaz a megközelítés, ami 1933-ban is jellemezte Hollós analitikus „hermenutikáját”. S cikkében árulkodó módon, egy utalás erejéig már a hálni szó is előkerül: „Néha a hálni szó fejezi ki azt, amit a német nyelv alvással jelöl: Hálószoba (Schläf-zimmer), hálókocsi, hálóing.” (Hollós 1929. 199.) Nem kétséges tehát, hogy Hollós pszichoanalízis és nyelvészet összekapcsolására tett kísérletének kezdetei legalább a Nyugat-beli cikk elkészítéséig, 1928 végéig visszavezethetők. S a cikk egész érvelése, gondolatmenetének kiforrottsága azt is valószínűsíti, hogy már maga a cikk is egy előzetesen formálódó nyelvi érdeklődés és tájékozódás eredménye volt: dolgozatát Hollós előzetes ismeretek birtokában írta meg.
     De kérdés: vajon a Nyugat-beli cikkhez volt-e már köze Kosztolányinak? Annyi bizonyos: a cikk írásakor, 1928/29-ben – mint láttuk – már közvetlen, személyes kapcsolatban állottak.
Elképzelhetetlen tehát, hogy a nyelvészkedő Hollós ambíciójáról Kosztolányinak ne lett volna tudomása. Sőt az sem kizárt, hogy az elkészült cikket – baráti szívességként – átnézte, nyelvi-stilisztikai szempontból javította, esetleg a Nyugathoz is ő közvetítette a kéziratot. Ha pedig mindez igaz, akkor ilyen típusú együtt-dolgozásuk kezdetét 1928 körülre helyezhetjük.
     Két, alább előadandó körülmény, e föltevés mellett szól.
     Az egyik: Hollós Nyugat-beli cikkének a „nemzeti géniusszal” és nyelvvel kapcsolatos fölfogása meglepően egyezik Kosztolányi fölfogásával. A cikkben ilyeneket olvashatunk: „A nemzet géniusza megnyilatkozhatok a nép szokásaiban, meséiben, hitében, babonájában, játékában, közmondásaiban, de legfőképpen nyelvében és a költők és művészek alkotásaiban.” (Hollós 1929. 196.) „A géniusz nem tudatos, hanem ösztönös. Nem erőszakolható. Támad, mint a dal vagy a hős, amelyben vagy akiben egy nép soha ki nem fejezett érzése testet ölt.” (Uo.) Vagy: „A szó eredetileg indulatok levezetésére szolgálhatott és számos oly dologhoz fűződhetett, amely hasonló indulatot váltott ki: több értelme volt. Minél inkább lett idők folyamán az indulat lefutására szolgáló szó az értelmi közlés eszköze, annál inkább vesztette el többértelmét. De ez a veszteség csak látszat. A szó ma is drágakő, melynek »tüze« van, ha a köznapi használatban sugárzása észrevétlen marad is. Akinek az ma is ősi erejével gazdag és sugallatos, az a nép és a költő.” (Hollós 1929. 197.) Vagy, az új szavakat alkotó betegek szóalkotási eljárásáról: „Ilyenkor, más nívón, megismétlődik a szóteremtés misztériuma. Ezek a szók nagy mélységből felszökkenő forrásokhoz hasonlók, különféle rétegek elemeit ragadják magukkal, forrók és színesek. A legjellemzőbb azonban, hogy hihetetlenül kapcsolt fogalmak tömegeit rejtik magukban.” (Hollós 1929. 198.) S így tovább. Aki mindehhez végigolvassa Kosztolányi Nyelv és lélek címmel közreadott írásainak gyűjteményét, az előtt nyilvánvaló, hogy e gondolatok rokonságban vannak a Kosztolányiéival. A két megközelítés alapvető vonatkozásokban megegyezik.
     A másik ilyen, együttes dolgozásra valló körülmény az, hogy 1929-ben már maga Kosztolányi is írt olyan verset, amelyet minden erőszak nélkül kapcsolatba lehet hozni Hollós (későbbiekben ismertetett) nyelvlélektani fölfogásával. Az Ilona című közismert Kosztolányi-vers ugyanis ekkori, s ebben bizony ilyen sorok is olvashatók: „Ó az i / kelleme. / Ó az  l / dallama, / mint ódon ballada, / úgy sóhajt / Ilona. / Csupa l, / csupa i, / csupa o, / csupa a, / csupa tej, / csupa kéj, / csupa jaj, / Ilona.” (Kosztolányi 1993. 453.) Márpedig a hangoknak ez a sajátos, lélektani hangoltságú fölfogása kétségkívül rokon azzal az elmélettel, amelyet 1937-ben a Mignon kávéházban Hollós József Attila előtt „adott elő”, s amely a kutatók szerint a „Költőnk és Kora” keletkezésébe is belejátszott (vö. Tasi 1981, Harmat 1994. 153.) – s egybevág Hollós nyelvelméleti kéziratával (Die Entwicklung von der Triebsprache zur menschlichen Sprache; töredékes példánya Fónagy Iván birtokában). S ha nem vennénk is figyelembe Kosztolányi és Hollós ekkori (1929) intenzív személyes kapcsolatát, a versben szereplő tej, kéj, jaj szavak összekapcsolása a „megénekelt” Ilonával, önmagában is analitikus „beütésről” árulkodna. Ám ez esetben tudjuk, hogy a pszichoanalitikus alapszótárra való ilyen, nem is nagyon leplezett utalás Kosztolányi és Hollós barátságával párhuzamosan, abban a szellemi légkörben született. Így a verset magát is ebben a kontextusban kell értelmezni.
     Azaz: minden jel arra vall, a közös nyelvészkedés kezdete 1928/29 körülre datálandó, s a munka Kosztolányi betegségének végzetessé válásáig tartott.
 

4

Az igazi kérdés azonban az: miből is állott Hollós István nyelvelmélete, s megszületésében milyen szerepe lehetett Kosztolányinak?
     A munkafolyamatról a Beke Ödönhöz írott, már idézett levélen túl más forrás nem tájékoztat. Lehetőségeink így behatároltak. Szerencsére, bár mindmáig publikálatlan, megmaradt Hollós művének egy töredékes példánya – Fónagy Iván most ennek francia nyelvű kiadását tervezi. A kéziratról, kérésemre, Fónagy Iván a következő rövid, de lényegre törő ismertetést adja: „Hollós ösztönlélektani szemszögből vizsgálja a nyelv kialakulását: hogyan lett emberi nyelv az ösztönök »nyelvéből«. Hogyan emelkedett fel az ember szellemileg, közlésmódjában, fizikai felemelkedésével egyidőben. »Die Entwicklung von der Triebsprache zur menschlichen Sprache« a címe német nyelvű kéziratának. Ennek megfelelően az ösztönök fejlődéséből indul ki, és keresi az egyes ösztön-stádiumok fonetikai vetületét. Az orális fázishoz fűződik a labiális mássalhangzók kialakulása (m, b, p ); az uretrális fázissal hozhatók kapcsolatba a denti-alveoláris mássalhangzók ( sz, z, t, d ); az análissal a laringális zárhang és a veláris zárhangok (k, g ): a sphincter glottis a sphincter ani ellenpólusa. A fizikai felemelkedéssel párhuzamosan tolódik előre, u-állásból, i-állás felé, az artikulációs bázis. A költészettel nem foglalkozott ebben a munkában.” (Fónagy 1998.)
     Hollós kézirata, amelynek végleges formábaöntési időpontját, sajnos, nem ismerjük, számottevő munka, a pszichoanalitikus nyelvfelfogás jelentős teljesítménye. Ezt Fónagy Iván messzemenőn pozitív véleménye kétségtelenné teszi. Nem tudjuk azonban, hogy ebben a teljesítményben mekkora része volt Hollós „eredeti” nyelvi fölkészültségének, mekkora Kosztolányi segítségének, s mekkora a későbbi, már Kosztolányi halála utáni konzultánsok (pl. Fónagy Iván) közreműködésének. A végeredményben valószínűleg mindhárom komponensnek megvolt a maga, mással nem helyettesíthető szerepe. Kosztolányi szerepe e munkában valószínűleg a nagy nyelvi invencióval bíró, széleskörűen tájékozott, de – nyelvtörténeti kérdésekben – a professzionális kutató részletekbe menő ismeretével nem rendelkező író inspiratív és ellenérző hozzájárulása lehetett. Ötleteket adhatott, a nyelvi poliszémia világába vezethette be Hollóst, s ugyanakkor, egy határon belül, kontrollált: megítélte Hollós „freudi sejtéseinek”, gondolatmeneteinek nyelvi plauzibilitását, igazolhatóságát. Mivel kreatív elme volt, aki nyelvi téren folyamatos tréningben tartotta magát, ösztönzően hathatott arra a Hollósra, akinek önállótlanságát – mint Harmat Pál fölhívja rá a figyelmet – Ferenczi Sándor egy magánlevélben szóvá tette (Harmat 1994. 150.). Két dolog azonban föltétlenül hozzátartozik e képhez. Egyrészt látnunk kell, hogy a munka semmiképpen nem volt még készen Kosztolányi halálakor, Hollós még évekkel később is dolgozott rajta. Kosztolányi szerepe tehát csakis az ösztönzés, s nem a kiteljesítés, az ötlet végigvitele lehetett e munkában. Másrészt a közös munka: a „hatás” föltétlenül kétirányú volt, nemcsak az író hatott az analitikusra, de Hollós is Kosztolányira. „Nyelv és lélek” Kosztolányinál oly fontos problémaköre Hollós analitikus tudása nélkül nyilván szürkébben, homályosabban szólalhatott volna meg Kosztolányi írásaiban. Mindazt a konkrét tudást, amellyel az együttműködés értelemszerűen gyarapította tájékozottságát, pusztán az analitikus irodalomból nem szerezhette volna meg. A személyes kapcsolat lényege ugyanis éppen az alkalomhoz simuló, a fölmerülő konkrét kérdésekre választ adó dialógus, amely nem pusztán önmaga logikáját közvetíti, hanem egyben a kérdésére is választ ad. S számára Hollós ezt adhatta.
     Kosztolányi pályájának utolsó 8-10 évét illetően tehát számolni kell azzal, hogy ezekben az években – tehát 1928-tól 1936-ig – Kosztolányi egyféle speciális nyelvlélektani „tanulmányokat” folytatott.
 

Irodalom

Fónagy Iván 1997 = Nyelvészet és pszichoanalízis. Beszélgetés. Thalassa” 2-3. sz. 42-58.
Fónagy Iván 1998 = [Levél Lengyel Andráshoz,] Antony, jan. 8.
Gulyás Pál 1993 = Magyar írók élete és munkái. XIV. köt. Sajtó alá rend. Viczián János. Bp.
Harmat Pál 1993 = A sekélység és a mélység. Kosztolányi és a pszichoanalízis. Orpheus, 2-3. sz. 25-39. 
Harmat Pál 1994 = Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története, 1908-1993. 2. kiad. Bp.
Hárdi István 1957 = Hollós István (1872-1957). Ideggyógyászati Szemle, l. sz. 64.
Hárdi István 1992 = Hollós István. Orvosi Hetilap, 28. sz. 1767-1769.
Hollós István 1918 = Az V. nemzetközi psychoanalytikai congressus Budapesten. Gyógyászat, 41. sz. 517-519.
Hollós István 1927 = Búcsúm a Sárga Háztól. Bp.
Hollós István 1929 = Nemzeti géniusz és pszichoanalízis. Nyugat, febr. 1. 195-200.
Hollós István 1934 = Emlékezés Ferenczi Sándorra. Gyógyászat, 305-309.
Hollós István – Dukes Géza 1937 = A fordítók előszava. In: Freud, Sigmund: Az ősvalami és az én. Bp. 5-6.
Kosztolányi Dezső 1918 = Freud szivarja. Pesti Napló, okt. l. Újraközölve: K.D.: Füst. Bp. 1970. 476-478.
Kosztolányi Dezső 1993 = Összes versei. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp.
Kosztolányi Dezsőné 1990 = Kosztolányi Dezső. Életrajzi regény. Bp.
Lev. = Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp. 1996.
NyéL = Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Sajtó alá rend: Réz Pál. Bp.- Újvidék, 1990.
Tasi József 1981 = Vita József Attila betegségéről. Élet és Irodalom, jún. 13. 12.