HERMANN RÓBERT
 
Az 1848-49-es szabadságharc
és katonai vezetői*
 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A cím az kissé általános. Összesen hat személyről fogok beszélni azok közül, akik szerepelnek Somogyi Győző arcképcsarnokában, és az erről megjelent kiadványban. Ha a szabadságharc valamennyi hősét föl akarnám sorolni, akkor itt ülhetnénk két-három hétig, és még mindig csak a névsorolvasásnál tartanánk. S akkor még egy szót nem szóltam volna arról, hogy miért is hősök ezek az emberek, miért is beszélünk róluk. Amikor Somogyi Győző fölkért arra, hogy írjam meg az Arcképcsarnokhoz a katalógus szövegét, akkor nagyon elégedetten láttam, hogy a megjelölt személyeknek közel tíz százaléka 1848-49-ből, tehát az általam kutatott mintegy másfél évből származik, ami szerintem a magyar nemzeti történelemnek az egyik legsorsfordítóbb fejezete. Egy olyan fejezet, amikor az ország hosszú évszázadok óta először önerejéből, a saját területén európai színvonalú hadsereget szervezett. Egy olyan hadsereget, amely kiállta a versenyt egy akkori nagyhatalomnak a hadseregével. Méghozzá olyannyira kiállta ezt a versenyt, hogy egy másik nagyhatalmat, méghozzá a legnagyobb hatalmat, a cári Oroszországot kellett ennek a nagyhatalomnak, a Habsburg Birodalomnak segítségül hívni ahhoz, hogy Magyarország hadseregét végül legyőzze. Ebben természetesen óriási szerepe volt annak a kiemelkedő ipari, gazdasági és szellemi fejlődésnek, ami 1848-at megelőzte. A reformkorról és az azt megelőző évtizedekről beszélek.
     De nagyon komoly szerepe volt ebben annak is, hogy a császári-királyi hadseregen belül rengeteg olyan magyar katona – itt természetesen nem csak az etnikailag magyarokra gondolok, hanem a magyarországi születésűekre is –, nőtt fel, akik remekül megtalálták és megtanulták békeidőben is katonai hivatásukat. Kiderült, hogy ezek a többnyire alacsony beosztású és a törzstiszti rangot, tehát az őrnagyi rangot nem nagyon elérő beosztásokban szolgáló katonák bizony egyenlő ellenfelei a császári-királyi hadsereg tiszteletben, becsületben, érdemrendekben és egyebekben megőszült tábornokainak. Olyannyira, hogy azok nem is nagyon tudtak egy ideig mit kezdeni ezekkel a mitugrász főhadnagyokkal, hadnagyokkal meg századosokkal. Ők remekül kitalálják a haditerveket, hogyan kell támadni, vonulni erre-arra, amarra és a magyarok mindig valahogy túljárnak az eszükön. Ez a hadsereg azonban nem csak egy magyar nemzeti hadsereg volt; szolgáltak benne olyan nem magyarországi születésűek is, akiknek a tetteit ugyanúgy följegyezte a hadikrónika, mint a magyarokét. Hogy csak a legkiemelkedőbbet említsem – akit ma már szinte csak a magyar nevén említünk – Bem József, Bem apó, akiről egyes, nem is annyira túlzó vélemények azt mondják, hogy a szabadságharc legjobb hadvezére volt. Én ugyan ezt nem mondanám, de azt igen, hogy az egyik legjobb hadvezére volt. Kétségtelen tény, hogy az ő hadiműködésének egyik fénypontja, illetve talán a fénypontja volt az a kevesebb mint egy év, amit magyar szolgálatban töltött le.
     A mai előadás témája hat személyiség. Ebből a hat személyiségből két olyanról szeretnék először beszélni és róluk szeretnék a legtöbbet beszélni, akik a legmagasabb beosztásban, egyrészt tábornokként, másrészt pedig a magyar hadsereg fővezéreként szolgálták a szabadságharc ügyét. Az egyik férfi az előbb már említett Bem apó, a másik pedig egy körülbelül feleannyi idős fiatalember, Görgey Artúr, akinek az Isten viszonylag korán magasra vitte a csillagzatát, hogy aztán ebből a szédítő magasságból annál mélyebbre hulljon alá. Ha párhuzamos életpályát próbálunk meg írni, nem sok közöset találunk a két személyiségben, hiszen a párhuzam egy ideig csupán egy egyenes vonal. Bem apó 1794-ben született. Ezért is hívták apónak 1848-ban, hiszen 54 évesen a magyar szabadságharc tisztikarában valaki már apó lehetett. Akkor ez már igen élemedett kornak számított. A többieknél az átlagéletkor inkább a harminc-negyven év közé esett. Görgey 1818-ban látta meg a napvilágot, akkor, amikor Bem apó hadidicsőségének első babérjait már le is aratta. Bem a többszörösen felosztott Lengyelországban született, még pedig az osztrák megszállás alatti Lengyelországban, Galíciában. A napóleoni háborúk hozták el a lengyelek számára azt az esélyt, hogy megpróbálják legalább a területük egy részét helyreállítani, és ezzel egy önálló, vagy legalábbis a francia császársággal szövetséges lengyel királyságot létrehozni. Másrészt pedig megadták egy lengyel fiatalembernek azt a lehetőséget, hogy végre a kardjával, a puskájával és más egyéb célszerszámmal próbálja meg azt a rengeteg történelmi sérelmet megtorolni, ami az orosz, a porosz és az osztrák nagyhatalom részéről érte az országot. Bemről már ekkor feljegyezték, hogy 1812-ben kitűnően ellátta a csapatait, ami azért nem volt kis dolog az oroszországi körülmények között, és jól rendben tartotta őket, ami a visszavonulás alkalmával megint csak nem kis dolog. 1813-tól kezdve a danzigi vagy gdanski erődöt védte az ostromló orosz, porosz és osztrák csapatok ellen. Az itteni helytállásért a későbbiekben aztán meg is kapta a francia Becsületrendet. S amikor véget értek a napóleoni háborúk, akkor őt is, mint annyi lengyel katonát, átadták a kongresszusi Lengyelországnak, tehát az orosz főség alatt létrehozott egységes Lengyelország hadseregének. Itt azonban fegyelmi problémái adódtak, amelyek elsősorban valószínűleg politikai természetűek lehettek, és Bem előbb-utóbb kénytelen volt leszerelni a hadseregből. Előtte azonban még megmutatta, hogy mint tüzértisztnek az újítások iránt is van némi érzéke.
     Egy akkor megjelent, viszonylag új fegyverrel, a rakétafegyverrel vagy – ahogy akkor mondták – röppentyűvel kezdett foglalkozni. Viszonylag sikeres kísérleteket folytatott, amíg az egyik kísérlet alkalmával fel nem robbant a laboratóriuma. Szegény Bem apó – aki eleve nem volt egy szép ember – a robbanás következtében annyira összeégett, hogy a későbbiekben tényleg nem indulhatott volna semmilyen férfi-szépségversenyen. Az újabb nagy időszak számára 1830-31-ben érkezett el, amikor a kongresszusi Lengyelország területén kitört a szabadságharc. Ez a novemberi felkelés néven ismert eseménysorozat. A lengyeleknek óriási szerencséjük volt, hiszen a kongresszusi Lengyelország rendelkezett egy önálló hadsereggel, ami orosz kiképzést, orosz fegyverzetet, orosz parancsnokot kapott. Konstantin nagyherceg, I. Miklós cár testvére volt ennek a hadseregnek a parancsnoka. A felső tisztikar nem igazán jeleskedett hivatásának gyakorlásában. Ennyi rossz tábornokot lámpással sem igen lehetett volna találni a birodalom más tájain. A lengyel szabadságharc azért tartott körülbelül egy évig, mert Lengyelországnak olyan nagy a területe, hogy egyszerűen előbb nem lehetett véget vetni a harcnak, még a legnagyobb elmeéllel sem. És az orosz tábornokok sem a gyorsaságukról voltak híresek. Szerették a nagy tömegeket mozgatni, jól agyonnyomni vele az ellenséget, hogy aztán majd előbb-utóbb majd csak eláraszthassák egész Lengyelországot. Bem ezt a hadjáratot ekkor még viszonylag alacsony beosztásban, ütegparancsnokként kezdte, és már ekkor megmutatta, hogy a szakmáját, tehát az ágyúk kezelését remekül érti. Osztrolenkánál az orosz főerőkkel vívott döntő csatában – ami a lengyel felső vezetés totális csődjének volt iskolapéldája, hiszen az orosz tüzérség tüzébe küldték be egymás után a lengyel hadosztályokat úgy, hogy azok lehetőleg minél előbb elvérezzenek – amikor már teljes volt a felfordulás, és az orosz üldözők végre megindultak volna, hogy az utolsó szálig a földbe tapossák ezeket a gaz polákokat, akkor Bem a saját ütegével ott termett, és állandóan mozogva és tüzelve lehetetlenné tette, hogy az oroszok a lengyel hadsereg üldözésére induljanak. Szétlőtt mindent, ami az útjába került. Ő maga is óriási veszteségeket szenvedett. Ütegének a fele, lovak, ágyúk és a legénység ottmaradt a csatamezőn, de gyakorlatilag az oroszok, akik hadászatilag megnyerték ezt a csatát, taktikailag nem tudták kiaknázni, így tehát lehetőség volt arra, hogy a lengyel hadsereg viszonylag rendezetten vonuljon vissza Varsó előterébe. Ez a haditett hozta meg aztán Bemnek a tábornoki előléptetést, és a Varsó előtti döntő csata alkalmával már a lengyel tüzérség főparancsnoka volt. Itt azonban egy szerencsétlenség történt, aminek máig nem tudjuk a magyarázatát. A csata előtt fölment az egyik templomtoronyba, hogy megnézze, hogy hogy állnak az oroszok és merre kell irányítani a lengyel csapatokat. Egyszerűen – mint Petőfi Sándornál A helység kalapácsában Fejenagy uramra –valahogy rázárták az ajtót, és a lengyel tüzérség főparancsnok nélkül volt kénytelen ezt a csatát megvívni. Amikor Bem apót kiengedték a templomból, már el is veszett az ütközet, és a lengyel hadsereg kénytelen volt feladni Varsót, majd porosz területen letenni a fegyvert. Bem pedig, ahogy annyi más lengyel tiszt is, elvonult emigrációba.
     Görgey Artúr, a másik személyiség, akkor volt 13 éves, hiszen 1818-ban született. Ő arról volt nevezetes, hogy 1848-ig semmilyen háborúban nem vett részt, mint a Habsburg Birodalom és mint az 1848-as szabadságharc annyi tisztje. 1815-től egészen 1848-ig – az 1846-os galíciai parasztfelkelést leszámítva – a Habsburg Birodalom területén nem nagyon voltak felkelések. Egy-két itáliai, meg németországi büntetőakció volt, ami a magyar-olasz és magyar-német barátságnak nem nagyon tett jót; oda általában magyar huszárezredeket vetettek be. Ebben az időszakban tehát leginkább elméletileg lehetett megtanulni a hadimesterséget. Borzasztóan unalmas volt ez az élet. Képzeljük el, hogy – ez most nagyon kegyetlen lesz, amit mondok – a háborúnak van egy nagy előnye, főleg a kézműves korszakában a háborúnak, amikor a tábornokok és tisztek még az élen vezényelnek. Akkor az első csatában lelövik a tisztikarnak a 10 %-át, a következőben a 20 %-át, és ez megnyitja az előmenetel útját a többiek előtt. Békeidőben várni kell a természetes elhullást. És ezek a derék tábornokok vigyáztak az egészségükre, s bizony volt olyan is, aki 70-80 éves koráig el-elvolt egy beosztásban, és annyi ideig akadályozta a többiek előremenetelét is. Ez azt jelenthette, hogy ha valaki belekerült a császári-királyi hadseregbe, elvégezte a katonaiskolát, lett belőle hadnagy, aztán úgy tíz évig elvolt a hadnagyi beosztásban, akkor végre talán főhadnagy lett , s ha szerencséje volt, talán az őrnagyi fokozatot is elérhette, amikor a nyugdíjaztatási papírjait elkezdték kiállítani. S nem voltak jól fizetve ezek a katonák. Ennek következtében rengetegen hagyták el a hadsereget, akik úgy gondolták, hogy nekik a polgári életben több babér terem. Görgey is így volt ezzel. 1846-ban a kitűnő minősítései és annak ellenére, hogy vezérkari képzést is kapott a Magyar Királyi Nemesi Testőrségben, úgy gondolta, hogy inkább itt hagyja ezt a szép életet – gyöngyéletet –,és elmegy valami becsületes polgári foglalkozást keresni. 1848-ban aztán frissen házasult emberként, aki a Görgey-család birtokán veszekedett állandóan a felszabadított jobbágyokkal az elmaradt úrbéri tartozások meg egyebek ügyében, úgy gondolta, hogy mégiscsak visszatér a régi professzióhoz, és 1848 májusában jelentkezett a Batthyány-kormány által szervezett első tíz honvédzászlóalj egyikébe, az 5. győri honvédzászlóaljba. Ebben az időszakban – már ekkor is így volt – Batthyány Lajos környezetében, a miniszterelnök katonai irodáján működött egy testőrlobby. Görgey is testőrként szolgált 1848 előtt, majd Nádor-huszár volt, ez a 12. huszárezred volt. Ennek több tisztje is szolgált Batthyány Lajos közvetlen környezetében, és ők fölhívták a miniszterelnök figyelmét volt bajtársukra, Görgey Artúrra, mondván, hogy ez egy derék, megbízható, jó képességű fiatalember, és megérdemli egyrészt az előléptetést, másrészt pedig azt, hogy fontos megbízatásokat kapjon. Valóban így is lett. Görgeyt először gyutacsbeszerzéssel, aztán a különböző tartományokbeli hadiüzemek tanulmányozásával bízták meg. Remek tervezeteket dolgozott ki arra, hogy ha itt kitör a háború – amit 1848 nyarán már lehetett sejtetni – akkor milyen módon kell Magyarországon az önálló lőszergyártást megszervezni. 1848 augusztus végén kinevezték az első komolyabb katonai beosztásába. Az ország önkéntes nemzetőreit négy kerületi táborba akarták összevonni az akkori vasút két végpontján, Szolnokon és Vácott, illetve Pápán és Aradon. Görgey – aki az egyik kidolgozója volt ennek a tervnek – kapta a szolnoki tábor parancsnokságát. Körülbelül egy hónapot töltött el ott, nem sok eredménnyel, de ez nem rajta múlt, hanem inkább azokon a megyéken, amelyeknek ide kellett volna küldeni a nemzetőreiket. Szeptember végén Batthyány a keze alatt lévő csapatokat először a fővárosba rendelte, utána pedig Csepel-szigetre, hogy ott megakadályozza a horvátok esetleges átkelését a Dunán. Görgey itt, a Csepel-szigeten, illetve ennek környékén hajtotta végre az első komoly haditettét. Jellasicsnak a Dráván szeptember 11-én átkelt csapatait tíz nappal később Szlavóniából egy körülbelül tízezer főnyi hadosztály követte, és ennek a két hadoszlopnak kellett volna valahol Székesfehérvár környékén találkoznia. A Szlavóniából bejött Roth- és Philippovics-hadosztálynak nem volt lovassága, tehát, vakon és süketen volt kénytelen végigmenni a Dunántúl nyugati felén. Görgey feladata nem az volt, hogy legyőzze ezt a hadsereget, hanem hogy elvágja az összeköttetést a két fél között. Ez valóban tökéletesen sikerült is. Roth és Jellasics futárjai közül egyik sem jutott el a másikhoz. Ebben bizony nagyon komoly segítségére voltak Görgeynek a helyi népfelkelők és nemzetőrök, akik szabályos hajtóvadászatot tartottak ezekre a futárokra. A pákozdi csata után – amikor Jellasics elvonult nyugat felé – Görgey viszonylag jelentős erősítéseket kapott. És kapott a feje fölé egy felettest is, Perczel Mór személyében, hogy kicsikét nehezebb legyen a siker. Azonban ennek ellenére olyan kitűnően működött, hogy gyakorlatilag egy héttel Pákozd után, október 7-én Ozorával átellenben, a Sió túlpartján a tízezer főnyi ellenséges hadosztályt sikerült feltétel nélküli megadásra kényszeríteni. E siker időpontjában már előléptették ezredessé, majd pedig Ozora után megkapta titokban a tábornoki kinevezését is, és elküldték a Lajta mellett állomásozó magyar táborba, hogy ott a Jellasiccsal szemben álló magyar hadseregben egyrészt a fővezért, Móga János altábornagyot politikailag ellenőrizze, másrészt pedig azért, hogy ismert erélyével járjon el az ellenséggel szemben. Görgey valóban rá is szolgált erre a bizalomra, hiszen Móga János altábornagy ennek a hadseregnek a parancsnoka úgy gondolta, hogy már az is az osztrák ellenséges terület megsértése, ha átmegyünk a Lajtán. Görgey folyamatosan azt erőltette, hogy támadni kell, és október 16-ról 17-re virradó éjjel rajta is ütött a Lajta túlpartján szállásoló vérteseken, akik viszonylag komoly veszteséggel voltak kénytelenek odébb takarodni.
     A két személyiség, tehát Bem apó, akiről az előbb kezdtem el beszélni és Görgey itt találkozott először személyesen. Bem – aki az 1830-1831-es felkelés veresége után Franciaországba menekült – 1848-ban ment először Lwówba, és onnan 1848 szeptember végén, október elején indult Bécsbe. Bécsben október 6-án kitört a felkelés, és október közepén Bemet bízták meg ennek a felkelésnek a katonai irányításával. Bem is átlátta azt, amit Görgey a magyar hadseregnél, hogy itt – hogy úgy mondjam – sok profival nem lehet számolni. Ő megpróbált egy viszonylag jó tervet kidolgozni a császárváros védelmére, és ebben a műemléki és városképi szempontokra nem igazán volt tekintettel. Többek között azt javasolta, hogy be kell zárkózni a Burgba, és a város külső szélét fel kell gyújtani, akkor az ellenség nem tud bejönni. A derék bécsi nemzetőrök ettől természetesen azonnal agyvérzést kaptak és mondták, hogy erről szó sem lehet, ők nem fogadják el ezt a tervet és Bem parancsnokságát. Október végén Bécs körül már egy igen komoly ellenséges gyűrű alakult ki. Nemcsak Jellasics visszavonult hadserege, hanem a Csehországból, Morvaországból és Ausztria különböző tartományaiból átcsoportosított császári-királyi csapatok. Mintegy 80 000 ember fogta gyűrűbe a császárvárost, kívül pedig ott állt 26-27 000 magyar katona, aminek mondjuk a fele számított valójában katonának, a többi a mozgósított vagy mozgó nemzetőr volt, akiknek a kezében a puska akkora eséllyel sült el, mint a kapanyél vagy a kaszanyél. Ekkor jött el az a pillanat, amikor a két félnek meg kellett próbálni együttműködnie. Október végén a magyar hadsereg át is lépte a Lajtát, és megindult az ostromlott Bécs felmentésére, mely ekkor már a végóráit élte és bizony Bem, meg az egész bécsi védőrség is lassan már a Burg falai közé, tehát Bécs belső magjába volt kénytelen visszavonulni. Október 30-án Schwechatnál, a Schwechat folyócska vonalán zajlott le az a csata, amelyben a magyar hadsereg ugyan vereséget szenvedett, de ez a vereség lehetett volna jóval nagyobb is. Hogy nem lett mégsem akkora, az részben Görgeynek köszönhető, aki az utóvéd parancsnokaként fedezte a visszavonulást. Részben pedig egy sajátos késésnek. A magyar jobbszárny Répásy Mihály ezredes vezetésével valahogy lekéste a csatlakozást a többiekkel, és amikor megérkezett a csatatérre, éppen akkor akarta bekeríteni az egész magyar hadsereget az ellenséges lovasság, és a késés következtében egymásnak ütköztek. A magyar balszárny mellé beosztott tüzérség olyan jól lőtte az osztrákokat, hogy azok meg voltak győződve arról, hogy itt csupa nagyűrméretű löveggel állnak szemben, és nem mertek megindulni. Ilyen módon a magyar sereg viszonylag kis veszteségekkel – nem beszélve a nemzetőrök elszórt tarisznyáiról és a bennük lévő rengeteg szalonnáról és kenyérről – elérte a Lajtát, és utána a Pozsony előtti védvonalban foglalt helyet.
     Bemnek is hamar át kellett látnia, hogy Bécsben sok mindent már nem lehet kezdeni, ezért elbaktatott a szállására, levette az egyenruháját, fölvett valami kopott ruhát, majd fölült egy konflis bakjára, a kocsis mellé. A kocsist Szontágh Pálnak hívták és a magyar külügyminisztérium titkára volt, s mintha békében lennének, átbaktattak az ellenséges vonalakon. Szontágh szegény, szerencsétlenségére visszament Bécsbe, Bem pedig november 3-án a hajnali órákban megjelent a pozsonyi Zöldfa fogadóban és közölte Kossuth Lajossal, hogy ő itt van, és szeretné fölajánlani a szolgálatait. A két személyiség, tehát Görgey és Bem között ekkor jött létre az első személyes találkozó. Kossuth ekkor már kinevezte Görgeyt a feldunai hadsereg vagy feldunai hadtest főparancsnokává, Bemet pedig afféle katonai tanácsadóként beosztotta Guyon Richárd frissen kinevezett ezredes mellé, aki egy Morvaországból betört császári-királyi hadosztály üldözésére indult. Guyon csapatai olyan csapatok voltak, amelyek részt vettek a schwechati ütközetben, tehát viszonylag rövid idő alatt nagy távolságokat kellett megtenniük. Szegény Guyon is – aki Schwechatnál alaposan kitüntette magát – borzasztóan elfáradt. Egyszerűen 12 óra alatt nem bírták a segédtisztjei sem felébreszteni. Így az üldözés némi haladékot szenvedett, és Bem ugyan remek tanácsokat adott, hogy hogyan kellene azt ellenséget megkerülni és bekeríteni, megsemmisíteni, de ez a katonák fizikai adottságai következtében nem sikerült. Görgey maradt Pozsonyban, Bem pedig elment a fővárosba, hogy ott valami másfajta alkalmazást találjon. S az egész erdélyi hőskölteményből és Bem apó hadjáratából majdnem nem lett semmi, mert Budapest ekkor nem csak a magyar kormány, hanem a Magyarországra érkező lengyel emigráció központja is volt. Mint afféle emigránsok, a lengyelek is iszonyúan szerettek veszekedni, és természetesen ahol megjelent három lengyel, ott azonnal megpróbáltak négy pártot alakítani. Itt valamivel kevesebb volt, két pártról beszélhetünk. Az egyikhez tartozott maga Bem, a másikhoz pedig azok a lengyelek, akik egy önálló lengyel légiót szerettek volna létrehozni. Bizony, ezek összevitatkoztak egymással, az 1830-1848 közötti emigrációs időszakból mindenki elővette a sérelmeit, hogy a másik mit csinált, hogyan mártotta be őt ennél vagy annál a kormánynál. Ez odáig fajult, hogy egy derék lengyel hazafi, a Ksawery Kolodziejski nevű fiatalember, aki még nagykorú sem volt, fogta magát, elment a Nádor fogadóba – ami ott van a Magyar Tudományos Akadémia mellett – fölment az első emeletre, bekopogtatott, megkérdezte, hogy Bem tábornokhoz van-e szerencséje, mire az azt felelte, hogy igen. Kolodziejski elővett egy mordályt és közvetlen közelről Bem apó arcába lőtt. Bem apónak szerencsére erős volt az arccsontja, így a golyó elakadt benne. A fiatalembert elfogták, bíróság elé állították, és valóban annak rendje és módja szerint le is csukták. Egészen 1849 májusáig itt ült valamelyik pesti börtönben, amíg Buda ostromát föl nem használva női ruhában meg nem szökött. Országos körözést adtak ki ellene, utána végigharcolta a magyar szabadságharcot és valamikor 1849 szeptemberében, már a vidini emigrációban Bem apótól bocsánatot kért, mire Bem apó azt mondta, hogy jól van, nem történt semmi sem. Bem apó ott állt egy ideig, ápolgatva az arccsontját, amin most már egyre több sérülés volt, amíg 1848 novemberében meg nem kapta az erdélyi hadsereg parancsnokságát. Erdélyben ekkor a magyar ügy teljesen elveszni látszott. A császári-királyi hadsereg a román felkeléssel karöltve megszállta a nagyfejedelemség egészét, s már csak két olyan terület volt, ami magyar kézen volt. Egyrészt Háromszék, amelyben a furfangos székelyek Gábor Áronnal és a többiekkel még mindig valamiféle ellenállást fejtettek ki, másrészt pedig Erdély északnyugati része, a csucsai szoros környéke, ahová az Erdélyből kiszorított magyar haderő, illetve az oda küldött erősítések összpontosultak. Bem apó megjelent a főhadiszálláson, látta, hogy iszonyú nagy rendetlenség van. Bizonyára többen látták a Föltámadott a tenger című örökbecsű filmet. Abban volt egy remek jelenet arról, hogy hogyan nézett ki az erdélyi hadsereg főhadiszállása Bem odaérkezésekor. Ez nagyjából fedi a valóságot. Bem rövid szónoklatot tartott valószínűleg németül – mert magyarul a szabadságharc végéig nem tanult meg – és azt mondta, hogy uraim, engem a kormány ennek a hadseregnek a parancsnokává nevezett ki. Én tudok jutalmazni, de tudok büntetni is. Aki engedelmeskedik azt ki fogom tüntetni, aki pedig nem engedelmeskedik, azt főbe fogom lövetni. A későbbiekben valóban eleget is tett ennek a meglehetősen rövid ars poeticának. Bem abszolút egyszemélyes hadvezér volt, tehát olyan, aki nem tartott maga mellett vezérkart, vagy ha tartott, akkor csak azért, hogy legyen, aki az élelmezési ügyekkel foglalkozzon. Haditervei mindig a fejében voltak. Amikor egy tisztje érdeklődött, hogy akkor most hogy is gondolja tábornok úr a következő menetet, akkor Bem mélyen a szemébe nézett, megkérdezte, hogy tud-e ön hallgatni. Mondta az illető, hogy igen. Erre Bem azt válaszolta, hogy én is tudok, s ezzel le is volt zárva a megbeszélés.
     Bem azonnal észrevette, hogy hiába szállta meg a császári-királyi haderő csaknem Erdély egészét, túl kicsi a létszáma ahhoz, hogy itt tartós megszállást, illetve minden ponton egyenlő erőt képviseljen. Ezért 1848 december közepén több hadoszlopban megindította a csapatait, elválasztotta egymástól az észak-erdélyi császári-királyi csapatok különböző hadosztályait, és december 25-re, karácsony napjára már vissza is foglalta Kolozsvárt. Majd pedig egy pillanatig meg nem állva a meglehetősen kemény télben, gondolva, hogy a csapatok számára a legmegfelelőbb melegítő nem a pálinka, meg a ruha, hanem a gyors menetek meg az ellenség üldözése, január elejére Észak-Erdélyből gyakorlatilag kikergette az ott lévő császári-királyi haderőt. A császári-királyi tábornokok egyike agyvérzést kapott, másika leesett a lováról, a harmadik beteget jelentett. A lényeg, hogy katasztrófahelyzet alakult ki. Néhány hete volt módom tanulmányozni az erdélyi császári-királyi csapatok parancsnokainak jelentéseit erről az akcióról. A bibliai tíz csapás vagy az özönvíz – nagyjából ez a kép alakul ki ezekből a jelentésekből Bem működéséről. Bem merész és kockáztató hadvezér volt. Ezután azonnal felszabadította Székelyföldet, majd Nagyszeben, a katonai ellenforradalom fő bázisa ellen fordult. Itt azonban meglehetősen komoly vereséget szenvedett, hiszen túlerőben lévő, erős állásokban lévő csapatokat támadott meg. Kénytelen volt visszavonulni, mégpedig a Maros völgye felé Arad irányába, hogy a Magyarországról érkező erősítéseket magához vonja. Ez volt a hadjárat, amit Petőfi is megénekelt, hogy “négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva között”. Azt lehet mondani, hogy ebben a hadjáratban Bem, amit el lehetett veszíteni, azt mind elveszítette; az élelmiszeres szekerektől az ágyúkon át a zsoldig és a parancskönyvig minden odalett. De bízott a szerencséjében és a Magyarországról jövő erősítésben. Többször is teljesen reménytelen, vesztett helyzetekből vágta ki magát csapataival. Amikor az ellenség tárgyalásokat ajánlott, akkor elkezdett konverzálni a követtel, majd pedig megindította rejtett úton csapatait egy olyan irányba, amit az ellenség valamilyen oknál fogva elfelejtett lezárni. Azt, hogy milyen merész hadvezér volt, jellemzi az is, hogy a táborában szolgált egy székely határőr zászlóalj, akik immár nyolc vagy kilenc éve viselték magukon a császár, vagy a magyar kormány kabátját. És elérkezett a leszerelés időpontja. Épeszű hadvezér ilyenkor minden erőt magánál tart. Bem azt mondta a székelyeknek, hogy fiúk, nektek lejárt a katonaidőtök, menjetek haza, képezzétek ki az otthon lévőket, hogy olyan kitűnő katonák legyenek, mint ti. Én pedig majd csak valahogy megoldom a dolgot. És valóban be is vált ez a számítás, hiszen 1849 február végére, tehát gyakorlatilag egy hónap lezajlása alatt friss és jól kiképzett zászlóaljakat kapott a Székelyföldről. Február 9-én a piski hídnál következett be a fordulat; az ellenség is szépen, lassan elkezdett kifulladni, Bem pedig megkapta ezeket az erősítéseket Magyarországról egy olyan személyiségtől, akinek szintén ki van állítva a képe, és akiről szintén sokat lehetne beszélni. Damjanich János tábornok, aki ekkor Arad alatt állt, és saját kútfejéből úgy gondolta, hogy Erdélyt mégsem szabadna veszni hagyni, egy teljes hadosztályt küldött Bem segítségére. Bem megint viszonylag rövid diszpozíciókat osztogatott a piski hídnál. Azt mondta, hogy ha ez a híd elvész, egész Erdély elveszett, tehát úgy kell tartani magunkat, hogy ezt a hidat minden áron megvédjük. Nagyon komoly és nagyon nehéz csata volt ez. Az ellenség többször leszorította a honvédeket a hídról és már futni kezdtek, de Bem az utolsó pillanatban mindig megállította őket, és sajátos magyarságával azt mondta, hogy elere szekeli. Ez azt jelentette, hogy előre székelyek. Mire azt mondták a székelyek, hogy jól van, jól van, csak Bem apó maradjon egy kicsit hátrébb, mert még le találják lőni. A csata valóban azzal dőlt el, hogy egy utolsó nagy rohammal az ellenséget sikerült leszorítani a piski hídról, majd pedig a magyar tüzérség, amelynek a működését Bem irányította, szétlőtte az ellenség lőszerkészletét, így aztán Puchner tábornok kénytelen volt elrendelni a visszavonulást Szeben irányába. Ekkor azonban újabb baj következett be. Észak-Erdélyből olyan hírek érkeztek, hogy megint betört a Bukovinába kiszorított néhány ezer császári katona, és Kolozsvár előterében igen komoly bajt kezdett okozni. Bem erre fogta magát, két hét alatt ott termett és alaposan orrára koppintott Urban uramnak, aki az ellenséges sereget vezette. Olyannyira, hogy ezek a császári katonák olyan rossz állapotban kerültek ki Bukovinába, hogy a nem éppen jómódú lakosság gyűjtést indított a számukra, hogy végre valahogy kinézzenek. Majd pedig Bem dél felé vonult, hogy ismét megpróbálkozzon Nagyszeben bevételével. Ekkor már sokkal nehezebb dolga volt, mert február elején körülbelül 7000 orosz katona érkezett Havasalföldről a szász városok megszállására és Puchner tehermentesítésére.
     Bem március 9-én Segesvár előtt állt, és egyszer csak azt jelentették neki, hogy Nagyszeben irányából mindenfajta mellékutakon rengeteg ellenséges katona közeledik. Azonnal rájött arra, hogy itt valószínűleg Puchner akarja őt bekeríteni. Egyetlen út maradt szabadon – mert Puchnernek is volt esze – a Nagyszeben-segesvári útvonal, hiszen Puchner nem akarta, hogy Bem rájöjjön a bekerítő hadműveletre. Erre Bem apó fogta magát s azt mondta a katonáknak, hogy dupla pálinkaadagot mindenkinek, meg dupla élelmiszeradagot mindenkinek, és indulnak Nagyszebenbe. Valóban egy nap alatt ott termett a város alatt. A bent lévő védőőrség úgy gondolta, hogy ezzel a néhány száz, vagy néhány ezer magyarral majd csak elbánnak, hiszen ez nyilván csak valami elővéd. Kijöttek a város elé, és Bem ott alaposan el is verte őket. Utána benyomult a városba, és szépen visszafoglalta az egészet. Ezzel gyakorlatilag Erdélyben teljesen összeomlott a császári ellenállás. Puchner beteget jelentett, átadta a parancsnokságot egy másik tábornoknak, és az oroszok és osztrákok hanyatt-homlok elhagyták a nagyfejedelmség területét. Most egy ideig hagyjuk ott Bem apót a sikerei csúcsán. Térjünk vissza a másik tábornokhoz.
     Amikor december közepén bekövetkezett a császári-királyi hadsereg támadása, Görgey nem tudta felfogni ezt a támadást. Meglehetősen változó sikerrel harcolt. Január elején azonban rá kellett jönnie arra, hogy ha nem akarja a hadseregét a megsemmisítésnek kitenni, akkor föl kell adni a fővárost. Erre a meggyőződésre jutott a fővárosban összehívott haditanács is. Görgey nagyon kockázatos haditervet dolgozott ki, aminek az volt a lényege, hogy nem a magyar hadsereg egésze vonul vissza a Tisza, a következő ellenállási vonal irányába, hanem a maga 16000 emberével egy elterelő hadműveletet hajt végre. Először Lipótvár irányába, majd onnan a bányavárosokon és a Kárpátokon keresztül vonul vissza a Felső-Tisza irányába és ott egyesül a többi magyar hadtesttel, többek között a délvidékről fölrendelt magyar erőkkel. Ez egy kockázatos haditerv volt, hiszen hogyha Windisch-Grätz herceg, az ellenséges parancsnok fogja magát, és mondjuk a Tisza felé visszavonuló magyar csapatokat követi, akkor két hét alatt véget vethet az egész magyar ellenállásnak. Görgey azonban arra számított, hogy az ellenség aggódni fog Bécs miatt, hiszen nem lehet tudni, hogy ha Lipótvár irányába vonul, nem akar-e esetleg még inkább nyugat felé tartani, vagy pedig teljes egészében észak felé fog fordulni és a Morvaországi Olmützöt veszi birtokába, ahol akkor az egész császári udvar tartózkodott. És valóban ez a számítás be is jött, Windisch-Grätz nem mert elmozdulni Budapestről, és mire rájött arra, hogy Görgey a bolondját járatta vele, és megindította volna a csapatait a Tisza vonala felé, addigra ezen az oldalon megszilárdult a magyar ellenállás.
     Perczel Mór tábornok és Klapka György ezredes viszonylag jelentős sikereket arattak és ezzel lehetetlenné tették a császári-királyi hadsereg támadását. Itt aztán következett egy nagyon kínos közjáték. Február elején az egész magyar hadsereg főparancsnokává Dembiński lengyel altábornagyot nevezték ki, aki csak a nemzetiségében volt azonos Bem apóval, amúgy semmi nem jellemezte Bem apó adottságaiból. Szeretett sokat beszélni, bár a haditerveit ő sem közölte senkivel, vagy ha igen, az olyan zavaros volt, hogy senki nem értette. Csapatait a legőrültebb módon kifárasztotta anélkül, hogy ennek bármifajta haszna lett volna. Így aztán február 26-27-én Kápolnánál a magyar fővezér aktív közreműködésével a magyar csapatoknak sikerült egy nem nagyon komoly, de azért mégiscsak fontos csatát elveszíteniük és vissza kellett vonulniuk a Tisza mögé. Görgey e vereség után egy hónappal kapta meg a magyar hadsereg fővezérségét, és immár megmutathatta azt, hogy nem csak az idős lengyel tábornok, de ő is megtanulta a mesterséget. A tavaszi hadjáratban, mely a magyar történelem egyik legjobban kivitelezett hadjárata volt, gyakorlatilag három és fél hét alatt a Tisza vonalától egészen a Rába vonaláig szorította vissza az ellenséges haderőt, méghozzá olyan módon, hogy az ellenséges haderő a hadszíntér egészét tekintve továbbra is túlerőben volt. Görgeynek volt körülbelül 40 000 embere, az ellenségnek úgy  55 000. Görgey haditervének és a többi katonák kiváló működésének köszönhetően azonban minden egyes ütközetben és csatában a magyar fél rendelkezett a helyi erőfölénnyel, tehát részenként tudták megverni a császári-királyi hadsereget.
     Bármilyen kitűnőek is a fővezérek, és bármilyen remek haditerveik is vannak a tábornokoknak, ez még nem garanciája a sikernek. Ehhez bizony kellenek a katonák és kellenek azok a beosztott tisztek, hadosztályparancsnokok, zászlóaljparancsnokok, akik ezt a haditervet végrehajtják, és akik személyes példaadásukkal a legénységet is arra inspirálják, hogy a maximumot próbálja meg kihozni saját magából. Bizony ilyen katonából volt jó néhány ekkor a Görgey vezette hadseregben. Ha Görgey volt az egész hadjárat szellemi vezére, akkor azt lehet mondani, hogy Damjanich János tábornok volt a motorja, aki születésére nézve szerb volt. Két méter magas, egy méter széles és egy méter vastag, tehát igazában nem lehetett tudni, hogy milyen módon, hogy lehet megkerülni. Nagyon erős magyar érzelmekkel rendelkezett. 1848 nyarán Temesvárott összeveszett a hadosztályparancsnokával, egy bizonyos Julius Jakufo Haynau táborszernagygyal, mert Haynau kikelt a magyar kormány ellen, mondván, hogy ezek a kutyaháziak mit képzelnek, föl akarják bomlasztani a birodalmat, őfelségét szégyenbe hoznák és így tovább. Damjanich, aki százados volt, tehát jó néhány rangfokozattal lejjebb szolgált, odaállt Haynau elé és mondta, hogy ő mint magyar ember nem tűrheti, hogy előtte ilyen csúnyán beszéljenek a hazájáról. Mire Haynau nagyot nézett, mert Damjanichnak az apja szerb születésű tábornoka volt a császárnak, anyja is szerb, volt ott minden a családban, csak magyar nem nagyon. (Bár van egy történetem arról, ami szerint ez nem biztos, hogy így van.) Haynau megkérdezte, hogy ön mióta magyar, mire Damjanich azt felelte, hogy amióta ennek az országnak a levegőjét szívom, a kenyerét eszem, és a Tisza vizét iszom, azóta magyarnak érzem magam. Ez a felelet annyira megtetszett Haynaunak, hogy azonnal át is vezényeltette Damjanichot az észak-itáliai hadszíntérre, hogy ott mutassa meg a magyarságát a piemonti-szárd hadseregnek. Damjanich ott viszonylag jól szerepelt. Nemsokára Haynau is követte őt, mert a magyar kormány eltávolította emiatt a megjegyzése miatt. Közismert a dolog eredménye, 1849-ben Haynau többek között emiatt volt olyan nagyon mérges a magyarokra, amikor visszajött.
     A zárójelben említett történet, amiről nem lehet tudni, hogy igaz-e vagy sem: egy Ferdinand Krakovsky nevezetű császári-királyi ezredes jegyezte fel az emlékirataiban, amelyek nem igazán magyarbarát emlékiratok, hogy beszélgetett Damjanichcsal 1848 nyarán a délvidéki táborban, és azt mondta, az a meggyőződése, hogy az anyja megcsalta az apját egy magyar gróffal, és így ő mégiscsak magyar származék valamilyen szinten. Ezért volt olyan jeles magyar hazafi. Erről nem lehet tudni, hogy igaz-e, de ha nem igaz, akkor is egy remek történet. Damjanich volt a magyar szabadságharc egyetlen veretlen tábornoka. Ő volt az, aki soha egyetlen csatát vagy ütközetet nem veszített. Ez a személyes példaadásának volt köszönhető. Viszonylag nagy térfogata miatt könnyű célpontot mutatott a golyóknak, de minden egyes ütközetben és csatában az első sorban vett részt. Az első ilyen csata Turia mellett, Szenttamástól nem messze volt, s a legénység mindenféle sáncok meg földkupacok mögött guggolt, Damjanich pedig két méterével ült kétméteres lován és szivarozott teljes nyugalommal. És természetesen nem találták el. Ennek ellenére a legénység körében elterjedt, hogy az őrnagy úr, mert akkor még csak őrnagy volt, összejátszik szerb testvéreivel. Föl is keresték Damjanichot, hogy mondjon le a zászlóaljparancsnokságról. Erre Damjanich, aki egy rabiátus természetű ember volt, miközben járkált a szállásán fel-alá nyitott ingben, pocakja alaposan kidomborodott, pipázott és megkérdezte a legénységi küldöttséget, hogy mi fog történni, ha nem akar lemondani a zászlóaljparancsnokságról. Az egyik küldött erre azt mondta, hogy akkor az őrnagy úr biztos lehet benne, hogy a következő ütközetben hátulról le fogják lőni. Az illető elölről kapott egy akkora pofont, hogy átbucskázott a tornácon, a másik időben menekülőre fogta a dolgot, de Damjanich iszonyatos méretű lábaival rásegített a menekülésre, és az illető az egyik helyi konyhakertben landolt. Utánuk kiáltott, hogy ez a válaszom, adjátok által annak a sok prókátornak. Ez a 3. zászlóalj volt, amiben viszonylag sok ügyvédbojtár meg egyéb legény szolgált önkéntesként. Ezután kirukkoltatta a zászlóalját és megkérdezte, hogy árulónak tartotok-e engem, Mondták, hogy igen, összejátszik az őrnagy úr a rác testvéreivel. Damjanich elkezdett káromkodni s a korabeli feljegyzés szerint a káromkodásban rengeteg szó esett Attila apánk jól megtermett hunjairól, Árpád apánk még jobban megtermett magyarjairól és arról, hogy azok sem tudtak volna olyan remek magyar embert csinálni, mint ő. Mire a legénység teljesen meggyőződött arról, hogy árulásról itt szó sem lehet, Damjanichot a szívükbe zárták, és ezután valóban tűzön-vízen követték. Erre aztán volt is lehetőség, hiszen a délvidéki hadszíntér, ahol Damjanich a pályafutását kezdte, az egyik legnehezebb, legkíméletlenebb hadszíntér volt. Mindazok a jelenetek, amikről hallottunk az elmúlt években a balkáni háborúkban, ott is lezajlottak. A Szerbiából beáramló önkéntesek, a határőrvidék fegyverforgató lakosai bizony nem nagyon tettek különbséget fegyverviselő és polgári lakosság között. A leggaládabb eszközökkel próbálták meg a magyar csapatokat legyőzni. Volt olyan eset – ez Jarkovácnál fordult elő –, hogy Damjanich beszállásolta a csapatait, a helyiek remekül ellátták őket, már mindenki oda volt a szerb vendégszeretettől, s aztán kiderült, hogy ez csak arra ment ki, hogy a honvédek alaposan leittasodjanak, vagy legalábbis sikerüljön őket leitatni, és az alvó honvédeket a közben Tomasovácról beérkező ellenséges csapatok segítségével lehetőleg álmukban legyilkolják.
     Jarkovácnál iszonyatos ütközet zajlott le, egy ilyen éjszakai támadás következett be. Mindenünnen fütyültek a golyók és teljes zűrzavar alakult ki. Damjanich üvöltése volt az, ami orientálta a katonákat, hogy merre felé kell tartani. Damjanich kivonta a csapatait a faluból, aztán szépen, lassan utcai harcban tisztította meg a települést az ellenségtől. Bizony a honvédek sem nagyon kímélték azokat, akik el akarták vágni álmukban a torkukat. Tehát komoly vereséget mértek az ellenségre és meglehetősen sokan maradtak a másik fél részéről a csatatéren. Damjanich a Délvidék kiürítése alkalmából Versecnél is remekül visszaverte az ellenséges csapatokat, majd pedig március 5-én Szolnoknál aratta a szabadságharc egyik legszebb győzelmét. Majdnem sikerült teljesen bekeríteni az ott lévő ellenséges dandárt, egy részét a Zagyvába szorítani, a többiek pedig fejvesztve futottak vissza Cegléd meg Abony irányába. Lovagiasságára jellemző, hogy a kezébe került nemcsak az osztrák hadipénztár, hanem az osztrák tiszteknek az osztrák hadipénztárba letett magánpénze is. Csata előtt mindig szokás volt, hogyha netán az illető ott maradna a becsület mezején, akkor ne kelljen a zsebében turkálni, hanem az ezredpénztárból el lehessen küldeni a megfelelő összeget az özvegyhez vagy a hozzátartozóihoz. Damjanich ezeket az összegeket futár útján elküldte a császári-királyi tisztikarnak azzal, hogy ők nem rablók, hanem szabadságharcosok.
     A tavaszi hadjáratban szinte minden ütközet és minden csata Damjanich helytállásán is múlt. Április 4-én Tápióbicskénél az ő katonái fordították meg a magyar vereségnek induló ütközetet. Április 6-án Isaszegnél ő állt ott, mint egy százados tölgyfa az isaszegi erdő egy másik tölgyfájának vetve a hátát és mondta, hogy innen tovább nem hátrálunk. És valóban ezen múlt az, hogy sikerült Windisch-Grätz főerejét megverni. Április 10-én Vácnál szintén ő volt az, aki iszonyatos lendülettel kinyomta a városból az ott lévő császári-királyi csapatokat. Április 19-én Nagysallónál, április 26-án pedig Komáromnál szintén az ő katonái teljesítettek a legjobban. Az április 4-i tápióbicskei ütközet úgy kezdődött, hogy egy magyar hadtest bevonult a faluba felderítés nélkül, és nem vették észre, hogy ott van még az ellenség utóvédje. Kaptak is alaposan a képükre, s Klapka honvédei elkezdtek visszafelé futni. S ekkor az első, a mindenkori uralkodó nevét viselő Császár-huszárezredet vetette be Klapka az ellenség előrenyomulásának megállítására. Azt lehet mondani, hogy ez volt a magyar szabadságharc legrosszabb huszáralakulata. Nem annyira a szegény huszárokon múlt, hanem azon, hogy a tisztikar jelentős része 1848-49 fordulóján elhagyta az ezredet, és bizony egyetlen alakulatnak sem tesz jót, ha viszonylag gyorsan és sűrűn cserélődnek a tisztjei. Ennek az ezrednek az egyik tisztje volt Sebő Alajos alezredes. Ő fölfedezte a vele szemben álló ellenséges lovasság egyik tisztjében báró Riedesel császári-királyi őrnagyot, aki a császári-királyi hadsereg egyik legkitűnőbb bajvívójának a hírében állt. Intett neki a kardjával, hogy akkor nézzük meg, ki a legény a gáton. Riedesel is elmondhatta, hogy ő a császári-királyi hadsereg egyik legrosszabb lovasalakulatának a tagja. Ez a Jellasics által alakított báni vagy banális huszárezred. Jézusmária huszároknak is nevezték őket, erre két anekdota is van. Az egyik szerint azért, mert amikor bevonultak 1849 januárjában Budapestre, akkor az egyik derék pesti kofa összecsapta a kezét és mondta: jesszuszmaria, ezek is huszárok? A másik verzió szerint valahányszor meglátták az igazi huszárokat, akkor Jézusmária-kiáltásokat hallatva futottak előlük. Itt is ez volt nagyjából a végeredmény, de előtte még Riedesel és Sebő uram összecsaptak. Riedesel jobb vívó volt, viszont Sebőnek erősebb volt a lova és megtaszajtotta a lovával Riedeselét és így az első vágást sikerült viszonylag jól kiparíroznia. A második vágás már Sebő kezét érte, ő maga azonban közben ledöfte az ellenfelét a lováról. Ezt festményen is megörökítette Than Mór a szabadságharc csatáit megörökítő sorozatában; ez az egyik leglendületesebb és legjobban sikerült festmény. Sebő azonban ennek a haditettnek a következtében a szabadságharc végéig szinte szolgálatképtelen volt, hiszen béna jobb kézzel nehéz huszártisztként szolgálni a szabadságharc ügyét.
     A következő személyiség szintén a tápióbicskei csatában, de már korábban Jarkovácnál is kitüntette magát: ő Leiningen-Westerburg Károly. Termetére nézve majdnem akkora volt, mint Damjanich. Német grófi családból származott, magával Viktória angol királynővel is rokonságban volt. A magyar szabadságharcban is szolgált egy Leiningen nevezetű gyalogezred, azonban az ellenséges oldalon. Leiningen ennek a gyalogezrednek volt a számfeletti századosa. 1848 októberében, amikor világossá vált a szakítás a magyarok és császáriak között, Leiningen jelentkezett a magyar hadügyminiszternél, Mészáros Lázárnál és közölte, hogy szeretne bevonulni, de az ezredéhez nem tud, hiszen az átállt a másik oldalra és ezért kéri, hogy nevezzék ki egy honvéd zászlóaljhoz. S valóban, a 10. honvéd zászlóaljba került. A Délvidéken többször is kitüntette magát. Jarkovácnál ő volt az, aki – amikor teljes zűrzavar kezdett kialakulni – elkiáltotta magát, hogy ni, hogy szalad a rác, és erre a katonák mindjárt bátorságra kaptak. Egy szó nem volt belőle igaz, mert nem a rácok szaladtak az adott pillanatban, hanem a honvédek, de amint ezt hallották, máris nagyobb önfegyelemmel meg önbizalommal kezdtek hozzá az ellenség nyüstöléséhez, és ennek valóban komoly szerepe volt abban, hogy itt sikerült a magyar fél oldalára csábítani a hadiszerencsét. A következő ilyen ütközet, amikor Leiningen hadi karrierjének majdnem vége volt, február végén Cibakháza térségében volt. Itt az ellenség megpróbált átkelni a cibakházi hídon. Akkor ott még iszonyú kanyargós volt a Tisza, jóval kanyargósabb, mint manapság. Visszaszorították az ellenséges csapatokat, Leiningen pedig mondta, hogy előre, előre, utánam, utánam és egyszer csak azt vette észre, hogy egy császári-királyi zászlóalj fogságába került. Nosza, bezárták gyorsan a cibakházi kocsmába és elég csúnya módon kezdtek bánni vele. Elmondták mindenféle Kossuth-kutyának meg egyebeknek, amikor Leiningen zászlóaljának néhány tagja észrevette, hogy eltűnt az őrnagy urunk, bizonyára elfogták. Kapták magukat, megostromolták nagy buzgósággal a cibakházi kocsmát és kiszabadították a szeretett őrnagyot. Többen ott maradtak a csatatéren. Ezért a remek haditettért a zászlóalj megkapta a harmadosztályú honvéd éremrendet a zászlójára és maga Leiningen volt az, aki meglehetősen furcsa magyar nyelvű beszéddel fölavatta ezt a zászlót. „Nüncs üdö sok szora, nincs üdö, hogy kellő ünnepélyessel avassam bé ezen zászlót” – mondta a katonáinak, akik borzasztóan imádták ezek után őrnagyukat. Nagyon szerették utánozni meglehetősen tört magyar beszédét. Leiningen volt az, aki Tápióbicskénél a már vesztésre álló ütközetben a saját zászlóaljait előre vezetve a tápióbicskei hídról leszorította az ellenséget és kiűzte a faluból. Április 10-én a váci csatában is remekül teljesített és azt lehet mondani, hogy a szabadságharc végéig a magyar hadsereg egyik legkitűnőbb tábornoka volt, hiszen később egészen a tábornokságig vitte.
     Ha már Vácnál tartunk, akkor most kell beszélnem a következő személyiségről. Ez pedig Földváry Károly. Kicsi ember volt, aki valamikor fiatal korában himlő következtében elveszítette az egyik szemét. Ha lehet, még csúnyább volt, mint Bem apó. Senkitől nem félt a világon, csak a feleségétől, egy Turi Biri nevezetű székely születésű hölgytől, aki iszonyú zsarnok volt. Amikor kitört a szabadságharc, úgy döntött, hogy inkább elmegy katonának. Április 10-én Vácnál, a váci hídon – amely ma is megvan – zajlott le a döntő összecsapás. Az 58. István gyalogezred katonái tartották megszállva a túlsó partot és rendszeres sortüzeikkel Brandenstein százados vezényletével egyre visszaverték a magyar rohamokat. Megkerülni nem lehetett, átugrani nem lehetett, mit lehet akkor csinálni? Földváry uram előjött a lován és elkezdett vezényelni a zászlóaljának, hogy előre fiúk, aztán rávágtatott a hídra. A katonák nézték, hogy mi lesz a végeredmény. Ki is lőtték alóla a lovát. Valahogy lepuffant, a ló szerencsére nem esett rá, kikászálódott, hátrament, felült egy újabb lóra, előre fiúk utánam fiúk, a katonák nézték, megint kilőtték alóla a lovat. Az ellenséges századparancsnok, az előbb említett Brandenstein századosnak is kezdett leesni az álla a csodálkozástól és elfelejtett tüzet vezényelni. Erre a 3. és 9. zászlóalj, a Schwarzenberg gyalogezred 3. zászlóalja „őrnagyunkat nem hagyjuk”-felkiál- tással végre rárohantak a hídra, elűzték az ellenséget és megnyerték a csatát. Az ellenséges parancsnok, Götz tábornok is elesett ebben az ütközetben. Földvárynak utána fölajánlotta Görgey, hogy kap egy lovat valamelyik ménesből, Bábolnáról vagy Mezőhegyesről, mire Damjanich azt mondta, hogy ennek a kis cigánynak – mert olyan barna képű volt – ennek a kis cigánynak nem kell rendes ló, adjatok neki egy fuvaros lovat, mert a következő ütközetben úgyis ki fogják lőni alóla. Valóban, Földváry uram a továbbiakban is erről a vakmerőségéről volt híres. Nagysallónál még Damjanichot is lebarmolta a lábáról, mondván, hogy szerinte nem volt elég aktív a csatában, és azért nem szenvedett az ellenség még nagyobb vereséget, mint amekkorát szenvedhetett volna. Földváry 1849-ben nem fejezte be a működését, az emigrációban 1859-től az olaszországi légió parancsnoka volt. Itt már nem igazán találta meg a helyét. Sok konfliktusa volt az amúgyis meglehetősen fegyelmezetlen társasággal.
     Most kéne visszatérnem a másik két főhősre. Bem apót ott hagytuk, hogy felszabadította Erdélyt, majd pedig nem sokkal később az erdélyi hadsereg értékesebb részével a Vaskapun keresztül benyomult a Bánságba, és ott bizony alaposan fölborította az ott állomásozó császári-királyi csapatok számításait. Az ott ide-oda grasszáló császári-királyi különít- mények fejvesztve menekültek be a temesvári erődbe, amikor pedig a Puchner parancsnoksága alatt a Havasalföldre kiszorított császári-királyi katonaság immáron Malkowski altábornagy vezetésével Orsovánál megpróbált újra betörni, akkor Bem megint megmutatta, hogy ki a legény a háznál. Malkowski uram is kénytelen volt visszatakarodni a semleges területre, ha nem akart még nagyobb veszteségeket szenvedni.
     Görgey a tavaszi hadjárat végzetével választhatott, hogy a seregével megindul-e Bécs ellen és megpróbálja bevenni a császárvárost, vagy inkább visszatér Buda alá, amely akkor egy császári tábornok, Hentz – aki egyébként svájci származású, de debreceni születésű volt a magyarság nagyobb dicsőségére –, tehát Hentz tábornok tartott megszállva.
     A Bécs elleni támadásra azt lehet mondani, hogy sok esélye nem volt. Görgeynek Komárom alatt volt vagy 26000 embere, 107 ágyúja. Az ellenségnek pedig, amelyik visszavonult Bécs alá, több mint 50000 ember volt csak az ütközetképes létszáma s az ágyúk száma is elérte a 230 darabot. Ne feledjük el azt sem, hogy a tavaszi hadjárat minden egyes győzelmét úgy aratták a magyar csapatok, hogy sikerült az ellenséget elválasztani egymástól, tehát részenként megverni. A tavaszi hadjárat egy helyre pofozta ezt a sok megvert hadtestet, hadosztályt, amelyek azért nem voltak olyan nagyon rossz állapotban. Még az utolsó, az április 26-i komáromi csatában is Schlik tábornok lovassága majdnem legázolta Klapka hadtestét. Így tehát lettek volna komoly problémák egy Bécs elleni támadásnál. Görgey elsősorban ezért vonult vissza Buda alá s tizenhét nap alatt bevette a várat. Ez volt a szabadságharc egyik legszebb győzelme. Az ozorai után itt szenvedte az ellenség a legnagyobb veszteséget. Több mint 5000 fő esett el vagy került fogságba, és több száz löveg került a magyar hadsereg kezére.
     Ekkor azonban már egy olyan ellenfél közeledett, ami ellen a magyar vitézség nem bizonyult elegendőnek. Ez a cári Oroszország hadserege volt. I. Miklós orosz cár úgy gondolta, hogy neki akkora hadsereget kell küldenie a magyar szabadságharc leverésére, amelyik az osztrákok nélkül, önmagában is meg tud birkózni ezzel a fegyveres erővel.         200 000 katona masírozott Magyarország felé s több mint         80 000 állt készenlétben az orosz-lengyelországi, illetve a román fejedelemségek területén. Hogyha nem lenne elég a 200 000, hát küldenének még 80 000-et. Ekkor mutathatta meg ez a két tábornok, Bem és Görgey, hogy mire képesek. Túlerővel szemben, egy reménytelennek látszó küzdelemben derül ki az, hogy ki igazán jó katona.
     Bem amikor Erdélybe visszatért és megindult az ottani orosz intervenció, nem volt igazából nagyon jó helyzetben, mert értékes csapatai kint maradtak a Bánságban illetve Gyulafehérvárat, meg a románok által megszállt havasokat vették körbe. A határokon pedig csupa frissen fölszerelt és kiképzetlen zászlóalj állomásozott. Bemnek volt körülbelül 40 000 embere s ennek a fele volt nagyjából használható. Az ellenséges támadó hadsereg 50 000 fő volt és bizony, mind első vonalbeli katonák. Ezért Bem úgy gondolta, hogy neki nem egy nagy csatát kell vívni Erdélyben, hanem azt kell megakadályozni, hogy ez az 50 000 ember kijusson a magyar Alföldre a magyar fősereg hátába. S valóban két hónapig tartott, amíg Lüders orosz tábornok az ottani intervenciós erők fővezére meg Clam-Gallas osztrák tábornok végre megtalálta valamilyen módon az utat. De mindig, amikor azt hitték, hogy most már végleg elintéztük a vén lengyelt meg a székelyeit, meg a többieket, akkor mindig bekövetkezett valami szerencsétlenség. Például Bem betört a hátuk mögött Moldvába, akkor vissza kellett menni, mert Moldvát mégsem lehet ott hagyni a magyaroknak. Mire odaértek, Bem kijött Moldvából. Akkor Segesvárnál megint jól megverték az öreget. Most már megint meg lehet indulni a magyar Alföld felé. Akkor Bem egyszer csak fogta magát, és hipp-hopp, elfoglalta a hátuk mögött Nagyszebent, ami az orosz és osztrák erők egyik fő támaszpontja volt. Tény az, hogy két hónapon keresztül macska-egér játékot játszott Erdélyben az orosz és osztrák fősereggel, és gyakorlatilag egészen augusztus közepéig, tehát a magyar fősereg fegyverletételéig sikerült megakadályozni azt, hogy az ellenség erdélyi erői kijussanak az Alföldre.
     Görgeynek szintén nehéz dolga volt, egy újjászervezett császári-királyi hadsereggel és az északról benyomuló cári fősereggel kellett szembenéznie. Először támadásokkal próbálkozott a Vág mentén, ekkor azonban már nem volt olyan ez a beosztott tisztikar, tehát a tábornokok, hadosztály- parancsnokok, mint amilyen a tavaszi hadjáratban. Damjanichot, egy horvát származású tábornok, Knezić Károly váltotta föl, aki nemcsak a szó valós, hanem képletes értelmében is csak a derekáig ért, tehát kitűnően tudta mások parancsait teljesíteni, de az a fajta öntevékenység, ami Damjanichban megvolt, nem volt meg benne. Így ez a hadjárat magyar vereséggel ért véget. Július 2-án Komáromnál egy óriási védelmi ütközetben Görgeynek még sikerült vereséget mérnie az ellenséges főseregre. Ebben az ütközetben maga is megsebesült. Személyesen vezetett egy lovasrohamot és egy ellenséges gránátszilánk az agyvelejéig felhasította a koponyáját. Két-három napig teljesen eszméletlen volt, ennek volt köszönhető, hogy ígérete ellenére nem tudott levonulni Szeged környékére, az ottani magyar összpontosítás színhelyére. Amikor Görgey megindult, akkor beleütközött az orosz főerőbe valahol Vác környékén. Látta, hogy áttörni nem tud rajtuk, hiszen elállták a délre vezető utat és ezért úgy gondolta, hogy megismétli téli bravúrját és kisebb körben megpróbálja előbb elérni a Tiszát, mint az oroszok és ilyen módon egyesülni a Délvidéken lévő erővel. Ez valóban sikerült is neki, s ez egy olyan haditett volt, ami a 19. század hadjáratai közül Napóleon hadjáratai közé illik. Görgeynek volt körülbelül 30 000 embere, Paszkevicsnek volt 120 000 és minden egyes ponthoz közelebb állt, mint Görgey. Görgey mégis mindenhova előbb ért oda, mint ő. I. Miklós cár, aki nem volt nagyon okos ember, imádta a katonásdit, és szerette tologatni a hadosztályait, meg a hadtesteit a határon, mindig nézegette a térképet és írta Paszkevicsnek a leveleket, hogy kedves atyai parancsnokom, biztos el fogod nekem magyarázni, hogy az hogy van, hogy te tíz versztára voltál Miskolchoz, Görgey pedig 15-re és mégis ő volt ott előbb és még jól meg is verte a többieket. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy Paszkevics herceg, aki az 1830-31-es lengyel felkelés leverésében szerezte babérjait, járt mindenfele, volt Jereván hercege meg háborúzott a törökökkel, s úgy gondolta, hogy ezeket a babérokat nem szabad kockáztatni, biztosra kell menni. S ezért mindig és mindenhol szeretett volna egyforma erős lenni. Állandóan ide-oda meneteltette a hadosztályait, és persze lehetőleg mindig onnan küldött el egy hadosztályt, ahova Görgey éppen megérkezett, és mindig lehetőleg oda küldte, ahova a magyaroknak eszük ágában sem volt menni. Így például a Cseodajev tábornok vezette 4. hadtest négyszer tette meg a Miskolc és Gyöngyös közötti útvonalat, úgyhogy a helyi lakosság egy idő után már régi ismerősként üdvözölte a mindig máshonnan bevonuló orosz katonákat.
     Görgey tehát elérte a Tiszát, s így sikerült feltartóztatnia az ellenséget, majd pedig viszonylag gyorsan levonulni Arad térségébe, hogy ott egyesüljön a Dembinski parancsnoksága alá bízott magyar déli főerőkkel. Amikorra odaért azonban, már nem volt kivel egyesülnie, egyrészt mert Dembinski nem a magyar kézen lévő Arad, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár felé vezette a katonáit, másrészt pedig mert augusztus 9-én a hadsereg a temesvári csatában gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Görgey tehát egyedül maradt körülbelül 30 000 emberrel, s ebből 5 000 fegyvertelen újonc volt. Ekkor már nem volt sok esély: vagy föloszlatja a hadseregét, vagy nekivezeti az oroszoknak vagy az osztrákoknak, aminek a szimbolikus jelentőségén kívül sok értelme nem lett volna, vagy pedig megpróbálja megmenteni azt, amit még meg lehet menteni, és leteszi a fegyvert. Az osztrákok előtt nem akarta letenni a fegyvert, hiszen ezzel elismerte volna, hogy Ausztria győzte le a magyar szabadságharcot. Nem voltak illúziói, hogy itt milyen megtorlás következhet, ha az osztrákoké a teljes győzelem. Az oroszok szintén feltétel nélküli fegyverletételt követeltek, de érzékeltették Görgeyvel és a tisztikarával, hogy ha a büntetlenségüket nem is, az életüket biztosítani tudják. A Görgey által összehívott haditanács augusztus 11-én úgy döntött, hogy az oroszok előtt teszi le a fegyvert. Az ellenállás folytatása szóba sem került, a hadsereg feloszlatása sem. S valóban, augusztus 13-án ez következett be. Ez nem volt szégyenletes cselekedet, ez megesik a világtörténelemben más, szerencsésebb népek történelmében is. S hogy mennyire nem úgy gondolták akkor a katonák, hogy árulásról van szó, arra nagyon jó példa az, hogy amikor Görgey augusztus 13-án ellovagolt a III. hadtest, a legvitézebb hadtest, Damjanich és Leiningen hadteste előtt, akkor a katonák még utoljára megéljenezték, ami még ennek az embernek is sok volt. Zokogva borult a lova nyakába. Abban reménykedett, hogy ő lesz az osztrák megtorlás első és utolsó áldozata, hiszen ő volt a fővezér, sőt, ő volt egy ideig a diktátor is; Kossuth augusztus 11-én kinevezte. Nem ez történt, az oroszok ragaszkodtak Görgey életének megóvásához, és úgy gondolták, hogy akkor a többiek is kegyelmet fognak kapni. De ezt nem kötötték ki. Az osztrákok pedig a maradék elv alapján – 
már elnézést a tiszteletlen megfogalmazás miatt – gondolkodtak, és azt mondták, ha Görgeyt nem lehet fölakasztani, akkor majd fölakasztjuk a többieket, akik beosztott parancsnokai voltak. És valóban ez történt október 6-án és az azt követő napokban. Annyi előnye azonban mégis volt az oroszok előtti fegyverle- tételnek, hogy amikor a magyar hadifoglyokat átszolgáltatták az osztrák hadsereg kezébe, addigra Haynau már olyan utasításokat kapott Bécsből, amelyek lehetetlenné tették a rögtönítélő eljárással való ítélkezést. Ha ez következik be, akkor nem október 6-án és nem 13 vértanúról emlékeznénk meg, hanem mondjuk augusztus 15-én és ezer magyar vértanúról, hiszen Haynaunak feltett szándéka volt, hogy valamennyi, a magyar hadseregben szolgáló volt császári-királyi tisztet rögtönítélő eljárással kivégeztet. Bem apó pedig az erdélyi hadjárat és a temesvári csata után kénytelen volt ismét külföldre távozni, ismét gazdagabban néhány haditapasztalattal és jó néhány sérüléssel. A szabadságharc végén leginkább már csak az egyenruha tartotta össze szegényt, annyi sebesülést sikerült Magyarországon is összeszednie. Belépett a török hadseregbe és Kis-Ázsiába vezényelték. Utolsó haditette az volt, hogy megmentette Aleppo városát a fellázadt beduinok rabló hadjáratától és néhány héttel később részben a kor, részben pedig valamilyen lázas betegség végzett vele.
     Nehéz valamiféle összefoglalót mondani ennek a szándékaim ellenére kicsit hosszúra sikeredett előadásnak a végén. Talán azt lehet elsősorban elmondani, hogy a magyar szabadságharcban az a szép, hogy nem csak magyar nemzeti vállalkozás volt, hanem a világszabadság vállalkozása volt a világ zsarnokságai ellen, ahogy Görgey is mondta az április 29-i komáromi kiáltványában; ez a legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. És ebben a harcban Magyarország segítségére siettek olyanok is, akik korábban talán nem is hallottak arról, hogy ez az ország létezik, és az ország segítségére siettek olyanok is, akiket nem a születés kötött ide, hanem valamifajta családi kapcsolat, vagy éppen csak az, hogy egy magyar alakulatban szolgálták le az életük korábbi tíz vagy tizenöt évét. Erre a teljesítményre méltán lehetünk büszkék, hiszen 1848-49-ben Magyarország volt az egyetlen ország Európában, ahol egy forradalom meg tudta szervezni a saját önvédelmét és ahol nem a belső ellentmondások miatt bukott el, hanem két nagyhatalom fegyveres ereje kellett ahhoz, hogy leverhessék és vérbefojtassék. Végül tizennyolc évvel később, 1867-ben nem a szlovákokkal, nem a románokkal vagy a horvátokkal egyezett ki Ausztria, hanem kénytelen volt Magyarország állami létét helyreállítani, és ezzel azt ismerte el, hogy Magyarország megszerezte azt a jogot, hogy ha nem is független, de a birodalmon belül önálló legyen.
 
 

*Az előadás elhangzott 1997 tavaszán a Magyar Hősök Arcképcsarnoka Egyesület előadás-sorozatán Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. Az Egyesület Somogyi Győző festőművész 100 jeles magyar hadfiról festett sorozatának gondozását, a magyar katonai hősi kultusz ápolását tekinti fő feladatának.