KISS VENDEL – KÖVESDI MÓNIKA
 
„A magyar Kapisztrán”
Stech Alajos csataképe
 

A kecskeméti piarista rendház őrzi a múlt századi piarista atya és festőművész, Stech Alajos egy festményét, amely a branyiszkói csata híres jelenetét, Erdősi Imre atya hőstettét örökíti meg. Ez a festmény ama kevés tatai kötődésű műalkotás közé sorolható, amely a szabadságharcnak állít emléket.
     A kép alkotójára, Stech Alajosra vonatkozó adataink meglehetősen gyérek, jórészt a halála után megjelent nekrológ1 adataira támaszkodnak. Mivel nem hagyott hátra kimagasló értékű festői életművet, az eddigi művészettörténeti kutatás nemigen szentelt figyelmet neki.2 Ki is volt ez az elfeledett festőművész? Mesterünk 1813-ban született a Nyitra megyei Sasváron. Fiatalon belépett a piarista rendbe. A szegedi, nagybecskereki, váci, pesti piarista iskolákban tanított latint, németet, földrajzot és rajzot. 1865-ben helyezték Tatára, ahol a piarista gimnázium tanára, majd 1870-től 1879-ig a társház házfőnöke és a gimnázium igazgatója volt. Az iskolai szünidőkben kizárólag festőművészetének szentelte magát. A kor szokása szerint tanulmányutakat tett az ország területén, és szerte Európában, és útjai során kitartóan festett. Önálló tájképei, csendéletei és portréi mellett másolatokat készített nagy mesterek számára hozzáférhető, híres alkotásairól. Halálakor (1887) a tatai rendházban lévő műtermében mintegy 150 műalkotás maradt hátra, részben önálló alkotások, részben másolatok. Ezeket a rendház megbecsülte, „házi képtár”-ként tartotta számon3, később a helyi, 1912-es alapítású Piarista Múzeum katalógusába is felvették néhány darabját4. A tetemes nagyságú, és igazából gondozatlan gyűjtemény lassacskán persze szétszóródott, részben megsemmisülhetett, főként a rend felszámolása (1950) és a rendház ingóságainak Kecskemétre költöztetése során. Stech Alajos munkái – ahogy fennmaradt művei alapján5 ez megítélhető – a biedermeier aprólékos, részletező, életképszerű stílusához kapcsolódnak, az alakrajznak és a perspektívának szinte minden elemi szabályát alávetve a mesélő ábrázolásnak. Stech Alajos művészete a korszak – a múlt század közepe, második fele – átlagos, közepes festői színvonalához közelít, tekintetbe véve azt is, hogy a korban irányadó akadémiai, tanultságra nem tehetett szert, hanem megmaradt a műkedvelő, dilettáns festői modornál.6
     Elfeledett mesterünkben becsülnünk kell a kitartó odaadást a festőművészet iránt, a töretlen alkotókedvet, amely – ha csonkán is – páratlan dokumentatív értékű anyagot hagyott ránk a korra vonatkozóan, s meg kell őt becsülnünk, mint az első tatai festőművészt, akinek ha nem is a nagyok, de az egyre fontosabbá váló kismesterek között biztos helyet ígér a művészettörténet.
     A rendház vagyonának mentése, költöztetése során kerülhetett Kecskemétre Stech Alajos egyetlen ismert történelmi festménye, egy csatajelenet az 1848/49-es szabadságharcból. A kép a branyiszkói csatának azt a mozzanatát örökíti meg, melynek egy piarista atya, Stech Alajos rendtársa és kortársa volt a főszereplője.
     Az 1848/49-es magyar szabadságharc legendáriumának egyik legszebb jelenete a honvédsereg branyiszkói győzelme. A történetnek – a képhez hasonlóan – központi alakja Erdősi Imre piarista szerzetes.
     A Görgey Artúr vezette magyar feldunai hadtest 1849. januárjában a Garam és a Vág völgyében vonult vissza az őt üldöző császári és királyi seregtestek elől. A több, mint egy hónapig tartó visszavonulás végén, fárasztó menetekkel és általában vereséggel végződő kisebb összecsapások után a honvédsereg előtt két út kínálkozott kijutni a hegyek közül: a Hernád völgyén vagy a Szepes és Sáros vármegyéket elválasztó Branyiszkó hegygerincén át. Mindkét kijáratot – a magyar seregvezér tudomása szerint – erős osztrák kötelékek szállták meg. Görgey a nehezebb utat választva Branyiszkó előtt egyesítette seregeit, a szoros elfoglalását pedig a Guyon Richárd ezredes vezette hadosztályra bízta. Guyon hadosztálya jórészt újonc alakulatokból állt, melyek az eddigi összecsapások során nemigen tüntették ki magukat. A hadosztályparancsnok a hegy lábánál fekvő Korotnok község kocsmájában ütötte fel fődhadiszállását 1849. február 5-én, ahol reggel pálinkát osztatott ki a csapatok között, majd a következő ékes szavakkal küldte támadásra honvédeit: „Vorwärts dupla lénung, rüchwärts kartács schiessen!” azaz: ha előre mennek, dupla zsoldot fizet, ha meghátrálnak, beléjük lövet. Mindkét ígéretét betartotta.
     Guyon hadosztályában szolgált ekkor tábori lelkészként Erdősi Imre, aki szemtanúként számol be az ütközetről. A csata február 5-én de. 10 óra tájban kezdődött, mikor az első ágyú megszólalt. A német sereg az erdő sűrűjéből előbújva a Branyiszkó-hegynek két-harmadnyi magaslatán foglalt állást sűrű tömegekben. Előcsatárjai egészen a hegy alsó magaslatára ereszkedtek, hol egy közel álló csűr kedvező védelmül kínálkozott nekik[…] Az osztrákok ágyui a hegy közepén valamivel felül voltak elhelyezve, honnét az első lövés a zólyomi 2-ik zászlóalj újonczhonvédei közé csapott, kik erre részben csakugyan megfutamodtak, és Guyon, midőn őket sem bátorítással, sem jó példával nem lehetett visszafordulásra bírni, ezek közé lövetett[…] A hegyre vezető kanyargós utakat egészen a hegy tetejéhez közel álló Mária-képig szuronyszegezve kellett bevennünk.”
     Erdősi a szövegben szemérmesen hallgat saját szerepéről a győzelem kivívásában. A csatáról szóló legtöbb visszaemlékezés azonban megemlíti Erdősi atyát, amint kereszttel a kezében a rohamozók előtt haladva buzdította a honvédeket. „Ezen lelkes pap még a csatárlánc előtt is elül járt a kereszttel és a legénységet folyton lelkesítette.” Más helyen: „…a kezében tartott feszületet magasra emelve, mindig elöl lenni igyekezve, a nagyrészt tót nyelvű honvédséget a csata hevében előre rohanásra ezen szavakkal buzdította: Na predah za mni tu je pam Boch (Előre utánam, itt az Úristen).”8 Maga Guyon is nagyra becsülte Erdősi szerepét az ütközetben: „Egy ezredért nem adnám ezt a papot. Neki köszönöm a branyiszkói győzelmet.”9
     De hogy kerül egy piarista szerzetes a csatamezőre?
     1849. január elején Guyon hadosztályával Selmecbányán állomásozott. Mivel alakulatai közül a frissen felállított második zólyom-besztercei önkéntes zászlóalj szlovák nemzetiségű legénységből állt, a selmeci piaristáktól a katonák nyelvét jól értő lelkészt kért tábori papnak. Erre a felkérésre jelentkezett önként képünk nyitrai születésű hőse, aki ekkor a selmeci piarista iskola retorikatanára volt.10 Tábori lelkészként a szabadságharc végéig szolgálta a honvédsereget.
     Alakja már Branyiszkó után legendássá vált, a kortársak a „branyiszkói pap”, „branyiszkói hős pap” néven, „magyar Kapisztránként” emlegették. A személye körül – a rendben és a közvéleményben egyaránt – kialakult kultuszt jól érzékeltetik az egykori tanítvány és későbbi rendtárs rajongó sorai a hőstettről: “Istenbe vetett hittel és magasra emelt kereszttel rohant a meredek hegynek. Az ágyúbömbölés, puskaropogás és a haldoklók jajkiáltásai közül mennydörögve hallatszik ki buzdító szava: »Utánam fiuk! Velünk az Isten!« […] A jeges úton félig csúszva haladhatnak előre, de ha legurul egy-egy, újra kezdi, mert látja, hogy a lelkész keresztje mindig feljebb-feljebb halad […] gyorsan vezeti a hadat előre s a mint végerőfeszítéssel megközelíti a sánczokat, felmagaslik nyúlánk termete, megcsóválja feje fölött a keresztet s a sánczok mögé vonult ellenség közé vágva dörgő hangon szól vissza a legényeknek: »És ti ott hagynátok az ellenség kezében Isteneteket?!«11
     Erdősi Imre kultuszának másik páratlan értékű dokumentuma a rendtárs Stech Alajos festménye.
     A kép a festő lehetőségeihez mérten mozgalmas csatakép. A helyszín egy kopár hegyoldal. Az előtérben népi viseletben, szűrben, kiegyenesített kaszákkal rohannak előre a 2-ik zólyom-besztercei zászlóalj tót honvédei, a rohanók között elesettek és elbukók. A kép középpontjában, a nézőknek háttal a jelenet főhőse, Erdősi Imre tábori lelkész, reverendában, egyik kezében kivont karddal, másik kezében felemelt kettős kereszttel. A háttér hegyvonulatai mögül tüzel rájuk az ellenség, feléjük indul Erdősi és csapata. A kissé esetlenül megkomponált kép a romantika csataképeinek és történetábrázolásának hagyományát követi, ám a témából adódó drámaiságot nélkülözi, olyan, mint egy ügyesen beállított élőkép. A jelenet megfogalmazása arra utal, hogy valószínűleg a festő késői alkotása a kép, annál is inkább, mivel Erdősi kultuszát csak 1867 után ápolhatták nyilvánosan, és ábrázolhatták.
     A kép hátterében a piaristák nemzeti szellemű nevelői munkája áll, ennek folytán vállalták fel oly büszkén e kultuszt és hagyományt12. Saját rendtörténetükben is jelentős eseménynek tartották az ábrázolt témát, ezért kerülhetett sor arra, hogy – a házi képtár többi darabját hátrahagyva – Stech festményei közül éppen ezt a képet menekítették a tatai rendházból.
 

Jegyzetek

1  A nekrológ megjelent: A Magyarországi Kegyes Tanítórend Tatai Algymnasiumának Értesítője, Tata, 1887.
2 Az első és máig egyetlen, jelentős publikáció a Művészet Magyarországon 1830-1870. c. katalógusban, Budapest, 1981.
3 Ambuszter Sándor: A tatai kegyesrendi ház és gymnasium története. A Magyarországi Kegyes Tanítórend Tatai Algymnasiumának Értesítője, Tata, 1895. 19. p.
A tatai piarista rendház és múzeuma. Szerk. és bev. Révhelyi Elemér és Balogh Jolán. Bp. 1938.
5 A tatai Kuny Domokos Múzeum őrzi 10 hiteles festményét (portrék, csendélet, oltárkép, önarckép, műterembelső), egy általa festett porcelántányért, és két hiányos akvarellalbumot. A Nemzeti Galériában van egy csendélete. Szülőhelyén, Sasváron is maradtak fenn munkái, jónéhány szétszóródott képe pedig tatai magángyűjtőknél van.
6 Maguk a rendtársak is kétkedéssel fogadták Stech Alajos dilettáns művészetét illetve művészi öntudatát. Az idősebb piarista atyák még emlékeznek a rendházban ezzel kapcsolatban fennmaradt anekdotákra.
7 Vasárnapi Újság, 1880. 12. sz. 186. p.
8 Treskó János visszaemlékezése. Vasárnapi Újság, 1880. 9. sz. 138-139. p. (További Erdősire vonatkozó visszaemlékezések ugyanitt, 139-140. p., továbbá 1891. 7.sz. 106-107. p.), valamint Jankula Antal visszaemlékezése, közli Zakar Péter: A honszeretet szent tüzétől áthatva… in: Egy küzdelmes év katonái, Gyöngyös, 1998.
9 A szabadságharc Kapisztránja. Budapesti Hírlap, 1890. 41. sz. 239. p.
10 Erdősi Imre 1814. november 4-én született Nyitrán, eredeti családi neve Poleszni volt. 1832-ben lép a rendbe s 1840-ben szentelték pappá. Nevét Erdősire 1849 márciusában változtatta. A szabadságharc bukása után a rend iskoláiban több helyen is tanít. 1862-től a rend kecskeméti iskolájának és házának vezetője 18 évig. 1878-tól a rendi kormányzó tanács tagja. 1888-ban lemond tisztségeiről s saját kérésére a nyitrai rendházba kerül – itt halt meg 1890. február 9-én. Életrajzához: Ambrus József: Az 1848 és 49. évi szabadságharcban résztvett római és görög katholikus pap honvédek albuma. Nagykikinda 1892.; Allekker Lajos: Erdősi Imre, a branyiszkói hős pap emlékezete. Nyitra, 1894.
11 Allekker i. m. 22-23. p.
12 Valamivel későbbi adalék a piaristák nemzeti szellemű neveléséhez: „Dicső szabadságharczunk után történt[…] Az absolut kormány intézeteinket II. Józsefként germanizálni akarta, azért Tatára is leküldött 1854. január 1-én egy rendeletet, amelyben a tanári karnak meghagyja, hogy három nap alatt véleményt adjon, mely tárgyakat lehetne a jövő tanévben a gymnasiumban német nyelven előadni? A beküldött vélemény így hangzott: Miután a tatai ifjúság közt csak három német ajkú van, a többi 84 pedig magyar szülőktől származik, semmiféle tantárgyat német nyelven előadni nem lehet, vagy legfelyebb a negyedik osztályban a német nyelvet, aszerint mint valaha a latin nyelvet latinul.” Ambruszter, i.m. 23-24. p.