MOHAI V. LAJOS
 
Édes csábítások, Hrabal életrajzok
 

Egyelőre sajátos életrajzi utazásoknak mutatkoznak azok a monográfiák és egyéb, Esterházy Péternél például a regény köntösébe öltöztetett irodalmi kísérletek, amelyek valamiképp a Hrabal-jelenség bemutatására vállalkoznak. A nagy világámítóról készült portrék, elemzések és könyvfeldolgozások az életrajz különösségében, azok hihetetlennek látszó vonásaiban lelik meg iránytűiket, s mivel a művekhez valóban kulcs a biográfia, a Jalta utáni Közép- és Kelet-Európa - hrabali gyűjtőlencsén keresztül látott fantasztikus történeti topográfiája, ezért a kritikai értelmezők keze nyomán is jobbára Hrabal-rájátszás születik. Úgy látszik: egyelőre csak egyféle csábításnak enged a cseh író életműve, mégpedig saját magáénak.
     Bohumil Hrabal tavaly előtti rejtélyes, és „világámító” legendát tovább tápláló halála után még nem érett meg az idő arra, hogy munkásságáról teljes és főleg (pozitív) elfogultságtól mentes képet alkosson az irodalomtörténet-írás; az mindenesetre már most látszik, hogy könyvtárat fognak megtölteni a róla szóló monográfiák, tanulmányok, visszaemlékezések. A tavaly áprilisi könyvfesztivál egyik szenzációja volt például az az életrajz, amely egy barcelónai emigrációban élő cseh írónő tollából született meg. A fanyar gyümölcsök kertében című kötet utolsó három oldala foglalkozik a bulovkai kórházban bekövetkezett tragédiával, noha a biográfus furcsak mód az író életét és halálát jelölte meg a kettőszázötvenhat oldalas könyv témájául; csakhogy Hrabal végzete „véres” legendákkal és mítoszokkal övezett életútjának jelképes utolsó állomása, óhatatlanul is megmozgatta hódolóinak fantáziáját szerte a világon, és sokan azon vették észre magukat, hogy Hrabal-képüket a végzetes tényhez igazítják. Teszik ezt azért, hogy kedvencüket, akinek a könyveit rongyosra olvasták, a földi halandóétól elváló másik dimenzióban szemlélhessék. Ezért nem meglepő, hogy a Hrabal életműnek tükröt tartó Monika Zgustova az öngyilkosság-verziót ébreszti újra, ez felelne meg szerinte ugyanis a „tükrök árulásáról” bölcselkedő Hrabal-féle jellem titokzatos szerkezetének, de a testi gyötrelmek által megszomorított írón eluralkodó pesszimista világlátással magyarázza egy másik értelmező Radko Pylík is a végzetes délután eseményét, és eleve elveti a hivatalosan képviselt álláspontot. A rendőrségi magyarázat aligha állhat helyt azért a mozaikszerűen összeilleszthető képért, mely azt igyekszik mindenáron kimutatni, hogy Hrabal készült a halálra s az öngyilkosság ténye sokszor foglalkoztatta látomásokban, sőt beszélt is róla. Radko Pylík Hrabal-emlékkönyvében erős hangsúllyal van jelen az a feltételezés, hogy Hrabal maga számára aviatikus halálmódot választott. A hazai könyvesboltokban kapható Hrabal-életrajzok céhbeli szerzői tehát makacsul kitartanak az élet elmúlásának átpoétizált értelmezése mellett.
     Magától értetődően történhet ez, mivel Hrabalhoz korán hozzátapadt az irodalmi szent képzete, amit ő is élesztgetett azokkal a fiktív, sajátkezével írt olvasói levelekkel, amelyek hol égbe emelték, hol kiátkozták őt az irodalomból. Igaz, hogy már elmúlt negyven éves, amikor első művei a széles nyilvánosság előtt megjelentek. Ideológiai (és politikai, társadalomlélektani) okokból késleltetett pályakezdése, majd a hatvanas évek nagy kulturális fölfutása a 68-as szovjet invázióhoz közeledő Prágában hízlalta azt a legendát, hogy Jaroslav Hasekhez a Svejk írójához és Franz Kafkához hasonló formátum érkezett általa a világirodalomba. Egyik korai, és a cenzúra által meglehetősen szelídre fazonírozott történetéből (Szigorúan ellenőrzött vonatok) Oscar-díjas film készült Jiri Menzel zseniális rendezésében. Ez a találkozás nem elég, hogy megpecsételte Hrabal és a filmezés kapcsolatát, egycsapásra ismertté tette a nevét távol hazájától. Szinte előzmény nélküli fejlemény az, hogy Hrabal egyidejűleg válik a cseh próza titokzatos reprezentásává és hamisítatlan közép-európai íróvá, akire később Magyarországon is apafiguraként tekintenek. Mivel ezt első könyvei után sokan érezték, elmondható, hogy Hrabal a posztsztalinizmus aléltságából rázta föl a szovjet tömb alkotóit, aktivitásra sarkallta őket, a Nyugatot pedig az élményeknek azzal a gazdag tárházával ajándékozta meg, amelyből készleteket sehol másutt, csak Európa elzárt keleti felén tároltak. Hrabal különleges helyzetére utal az, hogy mítoszába integrálhatók olyan események, amelyek majdhogynem véletlenszerű epizódnak tekinthetők. Jellemző esete ennek az, hogy Henrich Böll éppen az ő oldalán látta meg a bevonuló csapatokat arany Prágában.
     A túldimenzionáltság ellenben sokszor csalja lépre még a tudós olvasót is, mivel Hrabal magánmitológiáját motívikusan visszatérő elemek, egymásra kopírozódó képek uralják: ami azonban művészi szövegben világképteremtő erőt sugároz és megvalósítja az írói célt, értelmező jellegű dolgozatban szegényes tudásanyag. Hrabal áradó retorikája, szinte magamagát fölfaló mondattana sokszor nem szolgál mást, mint az írói maszkok fölvillantását.
     Hrabal rejtőzködő alkat.
     Nála a két háború közti cseh kisvilág édesbús, melodramatikus antropológiája legtöbbször a családtörténeten, a légszomjas ötvenes éveké a kladnói kohó vasmunkásainak demoralizált értelmiségi galériáján keresztül rögzül és elevenedik meg, Prágáé pedig „a nagyvárosi kollázson” át, mely egyidejűleg ábrázolási technikát és világszemléletet kölcsönzött neki, ehhez jött még a különös, önrombolásig ható groteszk és tragikomikumba oltódó kocsmai humor, hogy mindezek eredményeként egy személy, aki költőként éli át a nyomasztó politikai rendszer ránézve hátrányos konzekvenciáit, csakis önmaga hiábavaló erőfeszítéseit észlelje óhajtásainak és vágyainak legalján. Az egymással összeegyeztethetetlen biográfiai tények és lélektani momentumok színes kavalkádja lényegileg benne van az életműben, s olyan erős a kísértése, hogy szinte előre megköti az irodalomtörténész kezét. A korábban említett két, már-már írói beleérzéssel íródott könyv is értelemszerűen az életrajz eme rétegeibe kíván elsőül behatolni, a Hrabal-próza ugyanis ezen a szinten is kínálja a gyöngyöt, föltárja „a vágy belső modelljét”, ahogy azt az írótól sokszor ars poeticaszerűen olvashatták hívei. Támpontja a hétköznapok karneválja, a kistörténelem lüktető tapasztalata.
     Hrabal szemfényvesztő fantasztikumának hihetetlenül erős a szívóhatása.
     Ugyanis azzal, amit az irodalomban ténylegesen véghez vitt, szinte a markában tartja elemzőit, kortársai között csak a legnagyobbakéhoz, például a filmrendező Fellinihez mérhető újszerű világlátása, írói jellemének titokzatos szerkezete egyelőre még nehezen enged a kívülállónak. De így volt ez Franz Kafka esetében is, akinek ő egyenesági leszármazottja, s így volt - annál az ugyancsak prágai - Jaroslav Haseknél is, aki leggyakrabban emlegetett literátor erőforrása a Hrabal-féle humornak, a cseh kisember világát homéroszi magasságba emelő groteszknek, iróniájának, a Svejk-féle „hülyeségnek”, melynek mentalitástörténeti gyökere az Osztrák-Magyar Monarchiába nyúlik vissza. Ezzel együtt is joggal írhatta le a 68-as megszállás után Párizsba emigrált szintén világhírűvé vált Milan Kundera azt a nevezetes kitételét, mely szerint „ha valaki egyszer nevet akar adni Csehszlovákia szovjet megszállás utáni időszakának, Hrabal-korszaknak kell majd elnevezni.” Tény, hogy az egymással hol hézagtalanul összeegyező, hol pedig még az írás automatizmusával sem igen elfogadható fantasztikus motívumok, történeti események, lélektani momentumok és filozófiai-bölcseleti szembesülésre érett köznapi tapasztalatok forgó színpada, karneváli bősége benne van az egész életműben, vonzása elől - olvasó, író, elemző - ember legyen a talpán, aki képes kitérni. Ismerői szerint élet és mű egybeesésének spontán föltárulkozása még szakmai, irodalomtechnikai-poétikai fogásokat is háttérbe szoríthat: Hrabal személyisége és a kor találkozása mindent elsöprő hatásúvá vált, ezért szinte szó szerinti nagykorúsítója lehetett a szocialista realizmus rozsdás béklyójába vert íróknak. Noha a Hrabal-világ minden ízében polgári változat, egy aspektusa, a munkástematika kicselezte a cenzori szemet - ahhoz, hogy viszonylag korán, a hatvanas évek közepétől Hrabal jelen lehessen a magyar irodalomban, a bohemista Bojtár Endre ügyessége kellett, aki a kladnói vaskohó mellett született Szép Poldi-történetekkel csempészte át a cseh írót a „szigorúan ellenőrzött” ideológiai és esztétikai határokon. (Ne feledjük, hogy ez a kádári konszolidáció korai periódusa volt, nagyjából az az időszak, amikor Örkény Istvánnak is véget ért a forradalmat követő szilenciuma.)
      Hrabalt értelmezői - szerte a világon - rabelais-i szemfényvesztőnek, világámítónak tartják, aki jelentős, bár a nagyközönség számára unalmas és ezoterikus, posztmodernista és neoavantgarde próbálkozások után visszaadta az irodalom örömét az olvasónak. E kopernikuszi tett magyarázatára - ha nem is egy az egyben kimondva, a sorok között azonban bizonyosan, műfajváltozatait, írói módszereit, irodalmi szótárát, a hagyományhoz való kapcsolatát kutatva - kísérletet tesz értelmezőinek többsége. A Hrabal-értelmezések egyik szembetűnő vonása viszont az, hogy a művekben ábrázolt világ az író életének tényeivel egybemosódik, és az önéletrajzi tematika hömpölygése kerül középpontba. A Zgustova tollából született életrajz bizony egyfajta Hrabal-parafrázis. A fanyar gyümölcsök kertjében című biográfia egyenesen a hrabali fogásokkal dolgozik; ötvözi a filológiai kollázst, a biográfia tényeit, a kultusszá hatalmasodott Hrabal-sztorit saját krónikási szerepével. Biográfiájának egyik tartóeleme azokra a közvetlen benyomásokra épül, amelyek az idős íróval kocsmákban töltött órákból származnak. Életrajzában tehát nem is igen igyekszik kilépni Hrabal bűvköréből, így még az a gyanú is fölmerül, hogy - noha természetszerűleg Zgustova szövegét olvassuk - valójában mégis Hrabal monológját olvassuk. Eszerint Zgustova narratívájának hőse akár még költött alak is lehetne, hiszen abban az esemény- és gondolatkörben mozog otthonosan, ahol Pepin-bácsi vagy a Kafkaland című elbeszélés mű-szubjektuma, aki nagyjából egy Bohumil Hrabal nevezetű cseh íróval azonosítható. A magyar irodalmi hagyományban az írói életrajznak két paradigmatikus megvalósulása létezik: Mikszáth Jókai-biográfiája az egyik, Illyés nagy hatású Petőfi Sándora a másik. Ez a két életrajzi regény jelképes értelmű, mert a vállalkozás eleve választás elé állította Mikszáthot és Illyést, hiszen ők közvetlen elődjüket, művészileg és gondolatilag is folytatható eszményt láttak ideáikban. Hrabal munkássága, telt idividuma, különös írói, esztétikai léte magában rejti a művészi életrajz lehetőségét, hiszen sorsa - Kunderát idézve - nem egyszerűen művészi sors, de politikai, történelmi is, olvasójának pedig elevenébe vágott írásaival, közönsége ezért eleve kortársként is történettel bíró emberként képelte el, olyasvalakinek, akiről egyszer könyv íródhat, mert élete maga „könyv”.
     A Hrabal-életmű és az olvasó közé iktatott értelmezésnek lehet másféle örökségen nyugvó formája is, mint Zgustováé: a tavalyi másik magyar nyelven megjelent önálló földolgozás, a jelentős Hasek-filológus Radko Pylík emlékkönyve ilyen. Módszerében - melyet korábban többször sikeresen alkalmazott a Svejk szerzőjének bemutatásakor - a klasszikus portréfestés dominál, életrajzi, történelmi körítéssel, gondos filológia aprómunkával. Pylík az életrajzból és a regények világképéből, egymásba kapcsolódó motívumaiból, az irodalmi rokontendenciákból kikövetkeztethető karaktert formázza meg, és - Zgustovával ellentétben - a szokatlan költői én mintázása közben óvatosan a héttérben marad, portréjának hitelét pedig a művek interpretációjára bízza. Ebben a tükörben Hrabal a cseh irodalmi kánon egyik, közmegegyezésen alapuló klasszikusa, akinek elképzelt olvasóközönsége a legnagyobbakéval, de mindenekelőtt Hasekével és Kafkáéval lehet azonos. Pylík az irodalom történeti folytonosságát tekinti alapelvének, ezért van az, hogy Hrabal helyét valamely irodalom, értelemszerűen a cseh, tágabban pedig a közép-európai kánonban keresi, és olyasféle megfeleléseket talál nála, amelyek eredete a Monarchia két meghatározó géniuszánál fedezhetők föl. Az ún. prágai irónia összeköti Haseket és Hrabalt - állítja, és e hatástörténet kiaknázása több fontos fölismeréssel kecsegteti az elemzőt; így például Hrabal fantasztikus alakteremtő képességének vizsgálatakor vehető figyelembe az a tény, hogy Pepin-bácsi valóságos életrajzi személy volt, Svejk ellenben kitalált figura. Mindenesetre a hóbortos nagybácsi irodalmi alakká történt átlényegülése kulcs a Hrabal-féle világérzés olvasói (értelmezői) beméréséhez, az az elem pedig, amely a Svejkkel való kapcsolattörténetre tesz ajánlást, kijelölheti az élmény kiterjesztését az életmű szerves előzményeire. Ha Pepin-bácsi a haseki tradíció hírnöke és kiteljesítője, akkor Zgustova - a szerző egyik szóban elhangzott kijelentésére támaszkodva - joggal nevezheti meg Hantát, a Túlságosan zajos magány történetmondóját a kafkai fantasztikum megtestesítőjének: „azért éltem, hogy ezt a könyvet megírjam” - árulja el az író. A két nagy tradíció közötti sajátos munkamegosztásban létrejött életmű darabjait Pylík szívesebben helyezi Hasek, Zgustova pedig szívesebben helyezi Kafka erőterébe és vonzásába. Épp a Kafka hatástörténet aktualizálásakor fejti föl Zgustova saját műfaji variánsát, amelyet az életrajz megírásakor követett: voltaképp annak az öregembernek a portréja áll könyvének képzeletbeli tengelyében, akiben beszélgetőtársát ismerhetné föl az olvasó a kocsmaasztalnál: az amúgy is stilizált életrajzi utazás - ő maga mondta el egy budapesti interjúban, hogy méltánytalannak tartotta volna az unalmas opuszt Hrabalhoz, ezért ítélkezés helyett szövegének olyan formálást adott, amely közelebb esik a regényesszéhez, mint az értekező prózához - legköltőibb fejezetét rendeli Édenkert a föld alatt címmel a „Kafka szellemében” fogant regényhez, e fejezetben pedig azzal a sejtetésnél is erősebb, kontúrosabb képpel, melyben Han'ta helyére folyvást Hrabal áll: „Han'ta söröskannával a kezében járja a pincéket, az összes Hrabal-hős közül ő hasonlít leginkább a szerzőre, szinte az alteregója és bizonyos fokig az öregember jövőbeni arcképe.” Az e jegyben fogant életmű-bemutatás előállítása Hrabal szent közhelyeinek újraírása persze, de azért eredeti teljesítmény, jó szöveg.
     Az öregember portréja állhat a megközelítések képzeletbeli tengelyében - nincs ezen csodálkozni való. Ehhez a megkésett indulás és hatvannyolc sötét elszíneződése ad komor hátteret. 1968 homogenizálta az egyéni, családi tragédiát a nemzetivel: Zgustova életrajza lehorgonyoz '68-nál, a létező szocializmus apokaliptikus pontjánál; onnan árad szét a világvége hangulat a cseh szellemi életen, a monográfus nyilván az írótól hallott kifejezéssel „prágai spleenről” beszél: „a hetvenes évek közepéig tartott, amíg a politika új, neosztalinista urainak sikerült a kultúrát húsz évvel visszavetniük.” Hrabalt (ahogy illik) azon nyomban betiltják, hét éves szilenciuma pedig egy kétes hitelességű interjúval szűnik meg, melyet aztán az öregedő író fejére olvasnak, és meghasonlottságának, politikai ambivalenciájának emlékművévé avatnak a kortársai. Hogy Hrabal hozzájárult volna a Husak-korszak totalitárius diktatúrájának elfogadtatásához olyan hazugság, amelyre ép ésszel bárkinek fölösleges szót vesztegetni. Mára kiderült, hogy az 1975-ös interjú szövegét bepiszkították és meghemisították - ez a politikai és morális ízléstelenség az elnyomó hatalom szükségleteit fejezte ki. Azért történhetett meg, mert ő - sokszor fájlalt - emberi gyengeségéből sem volt képes a belső disszidensi létre, mint a '89 után nemzeti hőssé avanzsált, többször börtönbe vetett avantgarde drámaíró Václav Havel, de nem volt képes vállalni a száműzetéssel egyet jelentő emigrációt sem, mint Milan Kundera vagy Josef Skvorecky.
     Zgustova és Pylík munkája beleszövődik a cseh nemzeti kultúra hálójába, e háló részesei pedig átélték, megszenvedték azt a drámát, amelyet koruk tartalmazott. Mindenesetre a Hraballal foglalkozó könyvek szerzői előfeltételeket szabnak az olvasónak, az író „legendájának”, vagy legalábbis e legenda valamely részletének az ismeretét. Ehhez alkalmasint egyetlen elolvasott Hrabal-sorra sincs feltétlenül szükség, hiszen a Hrabal-jelenség hazájában egyet jelentett a passzív ellenállás képzetével, mivel a Husák-féle önkény időszakát otthon vészelte át. Zgustova tollába ovidiusi sorsot mondott, telitalálatként magára vonatkoztatva, krónikási szerepében pedig az írás shakespeare-i kalandját választotta, amivel olykor túlment a hivatásos ellenállás határain; tudvalevő, hogy számára közölhetetlen remekművek erősen megcenzúrázott szövegeiért is tízezrek álltak sorba Prágában. Közép-Európában az ellenzéki lét határán egyensúlyozó író fogalmát Hrabal jelenítette meg, akit Magyarországon is nagy nimbusz övezett: életműve gyötrelmes élményközösség érzetét keltette föl. Esterházy Péter, az áthallások és áthasonlítások hazai nagymestere, aki - tudvalevőleg - eredeti stílusművész és önálló világképpel rendelkező alkotó, Hrabal Könyve című regényében mégis a magyar Hrabal-recepció egyik talányos megnyilvánulását hozta létre. Könyve nem aratott átütő sikert. 1990, a megjelenés éve már túl volt a cseh mester iránti érdeklődés csúcsán, s ez az év az, amelytől kezdve az Esterházy-hívők is várják kedvencük belső megújulását. A mű azonban még így is jóval több „alkalmi együttlétnél”, mellyel Esterházy megerősítette saját világképének Hrabalig nyúló mentalitásbeli szálait, gyöngíti viszont regényének hatását az a vonás, mely sokszor csalta és csalja lépre az olvasót. A kulturális hagyományok között magabiztosan kiigazodó és a tradícióból mindig mindent a maga javára fordító Esterházy igen fondorlatos regényszerkezetet eszelt ki arra, hogy rákapcsolódjék a hrabali fényforrásra, hogy a maga meglévő és elismert művészi tekintélyével (nevéhez a magyar próza egy korszaka kapcsolódik) a magyar nyelvű irodalmi kánonba integrálja a cseh mestert, ezzel mintegy honosítsa is - de nagyravágyó tervvel, magát is odamérhetőnek gondolta, képzelte hozzá. A Hrabal köré szőtt textus azonban nem hozta létre igazából azt a ráismerésszerű élményt, azt a regényszerűséget, amelyet a mintául választott Sörgyári capriccio hordoz. A másodlagos jelentéseket, gesztusokat, célzásokat, az imitációt alapul vevő írásmód csakis a beavatottságra épülhet - de sem a Hrabal magánmitológiájából visszatérő motívumok, sem a Hrabal-prózához tapadó közép-európai érzések, hangulatok egymásra kopírozása nem elégséges a későbbiekben már a Hrabal-jelenség ismétlődések nélküli magyarázatához, történjék az regényben, életrajzban.
     Ez az öncsaló remény azonban még egy darabig a Hrabalt birtokbavevő elemzőké marad; hiába a nagy író nemcsak az olvasás örömét adja, hanem zsebcseleivel megbabonázza az utókorát.