ZSITVAY TIBOR
 
Tények és találgatások
Teleki Pál halála körül
 

Zsitvay Tibor jogi doktor a Magyar Nemzetgyűlés Elnöke, igazságügyminiszter, Horthy Miklós bizalmasa, a két háború közötti időszak fontos, sokak szerint leginformáltabb politikai személyisége.
     1919-ben a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának szervezője, kecskeméti kormánybiztos. 1922-től tagja a Nemzetgyűlésnek, 1924. III. 20.– 1926. X. 19. között második alelnöke, 1926. X. 19. – 1927. I. 28. között elnöke, 1927. I. 31. – 1929. II. 5. között képviselőházi elnök, majd 1929. II. 4. – 1932. X. 1. között igazságügyminiszter, mindvégig a kormánypárt egyik meghatározó alakja.
     Zsitvay feljegyzéseit eredetileg a Magyarországról való távozását követően C. A. Macartney professzor (All Souls College, Oxford) számára készítette, Adatok Magyarország politikai történetéhez címmel.
     Zsitvayt – miként csaknem az egész országot – megdöbbentette Teleki Pál, Magyarország miniszterelnökének halála 1941. április 2-ról 3-ra virradóan. Nem fogadja el a hivatalos közleményt az öngyilkosságról.
     Teleki köztudottan hívő katolikus. Április 2-án részt vett a Magyar Cserkész Szövetség Szent István Bazilikában rendezett lelkigyakorlatán, el is végezte dr. Witz Bélánál, a Bazilika plébánosánál, (egyben bizalmas barátjánál) húsvéti gyónását. Még az nap, a halál előestéjén Zsitvay telefonon beszél a miniszterelnökkel, aki kiegyensúlyozottnak tűnik számára. Zsitvay Tibor vallja – jól lehet a történelemtudomány jelenlegi álláspontja szerint ebben nincs igaza – : Teleki Pál politikai gyilkosság áldozata lett.

*

Az alábbi részlet dr. Zsitvay Tibor 1945 utáni emigrációban írt naplóját, feljegyzéseit tartalmazó – a Ráday Gyűjtemény és a Palatinus Könyvkiadó közös kiadásában a közeljövőben megjelenő (szerkesztette: Sipos Péter és Csiffáry Tamás) – forráskiadványból származik. Közlésünkben magyarázatként Zsitvay eredeti jegyzeteit olvashatjuk.

 Csiffáry Tamás

[…]
Teleki Pál a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntő jelentőségű ülését követő napon, április másodikán, vége lévén az izgalmas bizonytalanságnak, üdítő kikapcsolást keresett a maga számára az idegeit próbára tett, kínosan ránehezedett közügyek terhe alól. Kapóra jött számára a szívéhez közelálló Magyar Cserkész Szövetség aznap délutánra a Szent István Bazilikába kitűzött lelkigyakorlata, amelyet így húsvét közeledtével évente rendezni szoktak és amelyen ő is rendszerint résztvett. A Cserkész Szövetség elnöke akkoriban Witz Béla dr. volt, a Bazilika plébánosa és Teleki bizalmas barátja meg egyben rendszeres gyóntatója is. A válságos napok megrázkódtatásai után igen érthető volt, hogy ezúttal is, sőt most még inkább rávágyódva, odakívánkozott maga is a cserkészei körébe, hogy az Isten házában és vigaszában találjon rá megint a lelki megnyugvás jótékony állapotára. Részt is vett hát a lelkigyakorlaton és utána, mint hívő katolikus, el is végezte Witz Bélánál az egyház parancsában előírt húsvéti gyónását. A közös áldozás másnapra – április 3-ra –, a reggeli mise folyamán volt tervbe véve, amelyen ő maga is cserkész egyenruhában készült megjelenni. Ki is adta inasának a parancsot, amint este hét óra után visszaérkezett a Sándor-palotában lévő lakására, hogy készítse ki még az este a cserkészruháját és keltse fel őt idejében.
 

Telefonbeszélgetés Telekivel halála előestéjén

Idáig terjed az általános ismeret Teleki Pálnak a legutolsó estéjéről, amelyet követőleg nemsokára életét vesztette. Én azonban – a véletlen közbejötte révén – abban a helyzetben vagyok, hogy még ugyanannak az estének mintegy másfél órával későbbi időpontjáról is hiteles adatokat szolgáltathatok Telekivel kapcsolatban. Ui. 1941. április 2-án este, fél kilenc óra tájban személyesen is váltottam vele telefonon néhány szót, amikor ő felhívta az Országos Kaszinót és a kéznél éppen nem lévő, általa keresett Karafiáth Jenő volt kultuszminiszter, közös barátunk helyett, annak odaérkezéséig én vettem fel a kagylót.
     A röpke néhány szó, a kurta beszélgetés betű szerinti értelme egészen jelentéktelen, mégis a körülmények, amelyek között megtörtént, alkalmassá teszik arra, hogy betekintést nyerjünk Teleki lelki állapotába a halálát egy-két órával megelőző időszak alatt. Szerintem határozottan segítségünkre válik a halálát fedő titokzatosság megfejtéséhez. Nem hiábavaló tehát, ha a legmesszebbmenő részletességgel számolok be erről az élményemről.
     1941. április 2-a szerdai napra esett. Egész éven át, a nyári hónapok kivételével, minden szerdán este félkilenckor szokta – előadással egybekötött – társasvacsoráját tartani az Országos Kaszinó Semmelweis utcai épületében a közérdekű problémák – magas szintű – megvitatása céljából alakult „Országos Nemzeti Klub”1
     Teleki Pál a Klub megalakulása óta igen gyakori résztvevője volt ezeknek az összejöveteleknek, többször tartott ott előadást és nem ritkán vett részt a – kurta ötperces hozzászólást engedő – élénk vitákban. Határozottan kedvelte ezt a válogatott társaságot, amelynek soraiban Bethlen István is meg-megjelent és sokan mások az első vonalból. Erre a – később végzetessé vált – szerda estre különösen illusztris előadó: Herczeg Ferenc, a nagy író Rákóczit méltató értekezése volt kitűzve és – természetesen – igen nagyszámú résztvevőre lehetett számítani. A klub előrelátó elnöke ezért az Országos Kaszinó földszinti, nagy „sárgatermében” teríttetett és Teleki miniszterelnöknél telefonon egy nappal előbb közvetlenül érdeklődött az iránt, hogy személyes megjelenésére lehet-e számítani? Az igenlő válasz után még azt is megkérdezte, hogy kellemes lesz-e, ha számára az előadó jobbján lévő helyet tartja fenn? Sőt, nagyon is! – volt Teleki válasza.
     Szerda este, csakugyan száznál is többen gyűltünk össze nyolc óra után és csoportokba verődve, társalogva vártuk a gongütést, amely a félkilencet jelezve, az asztalhoz hív bennünket. Herczeggel és Karafiáthtal hármasban ott álltunk már a kijelölt helyeink mögött – középen az elnök, tőle jobbra az előadó, balra én –, amikor a kaszinó főlakája engedélyt kért Karafiáthtól, hogy a gongot megszólaltathassa.
      „Várjunk még egy-két percet, amíg megjön Teleki kegyelmes úr is! – hangzott az elnök válasza.”
     Erre valaki, aki velünk szemben állt a patkó-alakú asztal belső oldalán, megjegyezte:
     „Mindig pontosan szokott megjelenni. Bizonyára fenn van a kaszinó társalgójában és nem sikerül a társaságtól egykönnyen megszabadulnia.”
     „Jó, hogy mondod – kiáltott fel Karafiáth –, már volt ilyen eset. Felszaladok és lehozom!”
     Gyors léptekkel körülkerülte a nagy asztalt és alig tűnt el a szemközti kijáraton, hozzám rohant a főlakáj és izgatottan jelentette: 
     „Kérem tessék a telefonhoz jönni. Teleki őexcellenciája Karafiáth kegyelmes úrral szeretne beszélni, de őt nem találom. Könyörgöm, tessék odajönni, kegyelmes úr!”
     A főlakájt felküldtem a társalgóba az elnök után, én pedig a terem észak felé nyíló kijáratán át a szomszédos helyiségben lévő telefonhoz siettem és bemondtam nevemet a telefonba.
     „Te vagy az, Tibor – hallottam Teleki Pál jól ismert hangját –, nagyon kedves, hogy idejöttél, de sajnálom, hogy idefárasztottalak, hiszen én Karával akartam beszélni. Ugyanis kissé késni fogok ...”
     Ebben a pillanatban megérkezett Karafiáth, amire én már csak ezt mondtam be a telefonba:
      „Már itt is van, átadom neki a kagylót!”
      Karafiáthot, persze, egyedül hagytam a telefonnál és visszasiettem a fehér asztalhoz Herczeg Ferenc mellé. Alig néhány perc múlva már megszólalt az asztalhoz hívó gongütés is, amire csak az elnök adhatta meg a jelet. Úgy is volt, már jött Karafiáth és engem Herczeg Ferenc jobbjára tessékelt, miközben a Teleki nevét hordozó kartonlapot onnét elvette és az én névkártyámat tette a helyébe.
     „Mindjárt megmagyarázom – jegyezte meg, látva kérdő tekintetünket és az én vonakodásomat –, csak foglaljunk helyet, hiszen már úgyis nagy késésben vagyunk!”
      „Teleki maga kívánta így – mondotta, miután helyet foglaltunk. – Téged kéretett, Tibor, hogy foglald el az ő helyét illusztris előadónk jobbján, hogy ott ne tátongjon a vacsora alatt, amelyre közbejött kényszerítő körülmények miatt már nem tud megérkezni, föltűnő űr. Téged pedig – fordult szavaival Herczeg felé –, arra kér, ne tekintsd a nem rajta múlott késését figyelmetlenségnek, hiszen, amikor az előadásodat megkezded, ő már mindenesetre itt lesz. Ő majd igyekszik feltűnés nélkül besurranni a terembe és Tibor eredeti helyét elfoglalni, itt, tőlem balra.”
     Ilyen minuciózus figyelmet szentelt Teleki ebben az utolsó telefonbeszélgetésében minden apró körülménynek, hogy valahogyan csak rendet ne bontson és érzékenységet ne sértsen a késésével. Ilyesmi csak tökéletesen nyugodt lelkiállapotban képzelhető el még a legkeményebb férfinál is, hát még őnála, aki törékeny testtel bírt.
     A hangja teljesen mindennapian csendült, abban a közvetlen kedélyességet árasztó, baráti tónusban, ahogyan megszoktuk nála és az izgalomnak a legkisebb jelét sem árulta el.
     Sohasem tapasztaltunk nála alakoskodást, csak abszolút őszinteséget, vagy – ha tapintatlan kérdezősködővel állt éppen szemben – mély hallgatást. Ha tehát ő azt mondta, hogy Herczeg előadása elejére megérkezik azon az április másodiki estén a körünkbe, akkor nem lehetett kétség abban, hogy ő ezt abban a pillanatban, este fél kilenckor, valóban így szándékolta és hogy e velünk közölt tervének a kivitelében csakis olyan váratlan, külső körülmény akadályozhatta meg, amelyre egyáltalán nem gondolhatott. Az természetével, sőt a jellemével nem fért volna össze, hogyha neki kétségei lettek volna a megjelenési szándékának kivihetősége tekintetében, mégis az előadás kezdetére való biztos megérkezésével – nála sohasem tapasztalt – félrevezető módon hitegessen minket. Ennek a józan ész is ellentmond, mert hiszen a közlésének a tényleges tartalmával, csak azt érhette el, hogy a vacsora megkezdésével csakugyan nem várakozunk rá, de annál inkább megvárjuk őt az előadással! Azt pedig ő nyilván nem szándékolhatta, hogy fél kilenckor ne várakozzunk a megjelenésére, de negyed tízkor már igen, mert akkor okvetlen ott lesz!
     Így hát csakugyan félóra késéssel került csak sor Herczeg előadására, miután Teleki megjelenésére mindaddig hiába várakoztunk és a közönségünk sürgető „halljuk”-ozása egyre türelmetlenebb lett. Ami érthető volt, mert nem tudták, hogy mi okozta a késést és a közönségünk zöme ahhoz szokott, hogy az összejöveteleinkről legkésőbb 11 órára hazaérhet.
     Jó is volt, hogy nem vártunk tovább, mert Teleki, bizony nem jött el ezen az estén az Országos Nemzeti Klubba ...
     Hogy mért nem, azt másnap hitetlenül olvastam a zűrös huzavona után nagy nehezen megjelent hivatalos közlésben:
     „Teleki Pál miniszterelnök az 1941. április másodikáról harmadikára forduló éjjel a miniszterelnökségen lévő hálószobájában agyonlőtte magát. A kormányzó úr Ő Főméltóságához és a családjához intézett búcsúleveleket hagyott hátra ... ”
     Ez a megdöbbentő közlés – az előző estén részemről tapasztaltak után – teljesen valószínűtlennek tűnt fel számomra. Szilárd meggyőződésem, hogy este fél kilenckor még esze ágában sem lehetett, akárcsak a halála lehetőségére is gondoljon, annál kevésbé, hogy öngyilkosságra készüljön.
     A további részletek, amelyek lassanként kiszivárogtak, csak megerősítettek abban, hogy öngyilkosságról szó sem lehetett.
    Azt terjesztették, hogy Telekit április másodikán teljesen kiforgatta a lelki egyensúlyából a londoni követünk, Barcza György jelentése, amelyről a délután folyamán értesült és amely szerint Anglia hadat üzen, ha szövetségesével, Jugoszláviával szemben katonai akciót kezdünk. Hogy ez a jelentés végzetesen lesújtó hatással lett volna rá, azt több ismert tény zárja ki. Mindenekelőtt az a kijelentése, amelyet a hír vételekor tett – (és amelyet célzatosan csak az első felében szoktak terjeszteni).
     Megbízható külügyi forrásom szerint Teleki megnyilatkozása szó szerint a következő volt:
     „Tudtam, hogy ez lesz a vége” –, volt az első megjegyzése. Ez pedig arról tanúskodik, hogy nem érte meglepetés, következésképpen nem volt mért izgalomba jönnie, vagy éppen kétségbeesnie. Hogy a „lelki egyensúlyát” csakugyan nem borította fel a neki nem meglepő hír, azt a folytatólagos – (a vonatkozó közlésekben rendszerint elsikkasztott ) – szavai vitán kívül helyezik:
      „No, de nem eszik a levest olyan forrón, ahogyan tálalják! Hiszen az ősszel is ugyanígy fenyegetőztek, amikor a német csapatok átvonulása Románia felé megkezdődött és az egész csak üres fenyegetés maradt, úgy-e? Most is így lesz ... Legalább is remélhetjük ...”
     Ha Teleki így intézte el a részéről előrelátott angol intervenciót, akkor – minden izgalom nélkül fogadta. Nem is történt ezután semmi változás az az napi késő délutáni tervében. Nem sokkal a londoni hír vétele után bement a Bazilikába, hogy a cserkészekkel együtt részt vegyen a lelkigyakorlaton. Meg is gyónt, ami – a vallását az ő módján komolyan vevő férfinál – kizárja, hogy a lelkének bármilyen titkát is elhallgatta volna a lelkiatyja előtt. Az is kétségtelen, hogy nem kaphatott volna föloldozást, ha viszont meggyónta volna, hogy öngyilkosságra készül. Azt, hogy a feloldozást megkapta, tudjuk teljes bizonyossággal, hogy másnap reggel áldozni készült. És ugyan lett volna-e valami értelme annak, hogy a másnapi áldozás alkalmára még este kikészíttesse a cserkészruháját, ha nem akart volna másnap csakugyan elmenni reggel a Bazilikába, hanem ehelyett ekkor már öngyilkosságra készült volna?
     Ha londoni közlés után nem mutatkozott nála semmi jele a lelki egyensúly megbomlásának, még kevésbé idézhette elő a gyónása! Sőt, ellenkezőleg: ha lett is volna benne bizonyos mértékű lelki nyugtalanság, azt is meg kellett szüntetnie nála a lelki fürdő újjávarázsoló, felpezsdítő és kiegyensúlyozó hatásának!
     Hogy pedig Teleki a gyónása után csakugyan ilyen abszolút nyugodt lelkiállapotban volt, azt nemcsak a másnapi áldozásra való készülésével kapcsolatos intézkedése, hanem Karafiáth Jenő és a magam – kétségbe nem vonhatóan szerzett – tapasztalata is bizonyítja. Ui. április másodikán este fél kilenckor vele lefolyt telefonérintkezésünk során észlelt magatartásából: az apró, szinte jelentéktelen körülményekre is kiterjedő, éber körültekintéséből, a tapintatos figyelmességéből és a hangja mindennapian nyugodt, szokottan kedélyes megnyilatkozásából csakis az ő normális kedélyállapotára vonhattunk le következtetést. Mindebből nyilvánvaló, hogy a velünk való érintkezése idejében még semmi esetre sem foglalkozhatott öngyilkossági gondolattal. Arról, hogy még ez után az időpont után történt volna a nap hátralévő mintegy három órája alatt valamilyen olyan végzetes esemény, amely Teleki egyensúlyát megbontotta és őt kétségbeesésbe sodorta volna, soha senki semmiféle adattal nem szolgált! Ha lett volna ilyen váratlanul a nap utolsó óráiban lesújtó esemény, az nem maradhatott volna titokban, hiszen nyilván az egész országot súlyosan érintő csapásnak kellett volna annak lennie!
     Mindezek alapján kétségbevonhatatlan az a józan logikával levont, lélektanilag is egyedül elfogadható következtetés, hogy Teleki Pálnak a tényleg bekövetkezett erőszakos halála előtt az utolsó két-három órában semmi oka sem volt és a lelkiállapotában semminő jel sem utalt a küszöbön álló – állítólagos – öngyilkosságára. Ha pedig így van, akkor az ő halálát külső erőszak idézte elő.
     Külső tények is ezt igazolják.
Nyakszirtlövés oltotta ki az életét. Ezt az ember saját magán végre nem hajthatja! Aki megpróbálja, annak legfeljebb csak könnyen súrolhatja a nyakát, az elferdült irányból érkező golyó. Teleki koponyájába azonban merőlegesen hatolt be! Őt ágyban fekve találták holtan: márpedig fekvő állapotban még kevésbé lehetséges az öngyilkos nyakszirtlövés sajátkezű végrehajtása. Az aránylag kevés vérnyom az ágyban, komoly gyanút kelt arra nézve, hogy a lövés nem az ágyában érte Telekit. Viszont sebesülése olyan súlyos volt, hogy a lövés után ő maga nem tudhatott már elhelyezkedni az ágyában! De sem a hálószobájában, sem máshol a lakásában nem is találtak vérnyomokat. Végül az a körülmény is az öngyilkosság feltételezése ellen vall, hogy Telekit reggel az őt felkelteni készülő inasa koromsötét szobában találta. Az ablak – szokás szerint – el volt fedve, villanylámpa nem égett a szobában. Már pedig egészen valószínűtlen, hogy valaki, ha öngyilkosságra készül, azzal tegye bizonytalanná a kívánt eredményt, hogy tette elkövetése előtt eloltja a villanyt és aztán a sötétben keresi meg a pisztolyát és tapogatózva illesztgeti azt a testéhez. Viszont az az eset, úgy-e, hogy takarékosságból a lövés eldördülése után oltotta volna el a lámpát, nyilvánvaló abszurdum. Csak egyetlen feltevés állhatja meg a helyét, az hogy a pisztolyt is, meg a lámpát is a meghalttól eltérő személy kezelte. Vagyis: Teleki Pál gyilkosság áldozata lett!
      Ki tehette? Mint mindig, az, akinek ez az érdekében állott! Ezt pedig igen könnyű felismerni Hitlerben, illetve az ő parancsára cselekvő hóhérgarnitúrában. Pályafutása alatt sohasem tűrt ellentmondást, még kevésbé ellenállást, hanem az első ilyen jelre, vagy ilyesmire való elszántság puszta feltételezése esetén is már eltétette az illetőt a láb alól. Számtalan példája van ennek, köztudomású ez a gátlástalan elvetemültség az ő minden emberi tulajdonságból kivetkőzött rendszerében. Akitől Hitler félt, mert akárcsak megérezte az illetőről, hogy megveti, hogy adott esetben kész vele szembefordulni, azt az ő diktatórikus módján halálra ítélte. Ez a sors érte pl. Borisz bolgár királyt és Horthy István kormányzó-helyettest, mert nem csináltak titkot Hitler-ellenes nézeteikből.
      Hogy Teleki Pál nem volt németbarát, az nem volt titok, sőt szinte köztudomású. Hitler nem felejtette el neki, hogy meg merte tagadni a német csapatok hadi felvonulását a velünk baráti Lengyelország ellen; tovább ingerelte a féktelen diktátort, hogy Teleki a román ügyben is „nehézségeket” támasztott neki, legutóbb pedig a jugoszláv vonalon „akadékoskodik”. Neki nem tetsző feltételeket tűz ki, ragaszkodik a Bánáthoz, amelyre ő maga vetette rá a szemét. De betelt a pohár, amikor Teleki március végén Legfelsőbb Honvédelmi Tanács ülésén kemény szavakkal kelt ki Hitler hadvezetőségének a magyar kormány háta mögött immár ismételten bekövetkezett, közvetlen rendelkezései ellen a magyar honvéd vezérkar irányában. Nem kétséges, hogy az az erélyes fenyegetés, amelyet Teleki e háta mögötti eljárás megismétlése esetére bekövetkezendő megtorlás kíméletlensége tekintetében Werthhez intézett, a németeknek is szólt, hiszen ennek a divatba jött alattomos eljárásnak és jogtalan hatalmaskodásnak a végét jelentette. Az sem kétséges, hogy a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács titkos ülésén történtekről a német diplomácia – tehát e réven – Hitler is – késedelem nélkül értesült. E Tanácsnak ui. az összes miniszterek is tagjai; márpedig a magyar miniszterek között – (elképesztően szégyenletes!) – akadt már ekkor is egy: Reményi-Schneller Lajos – (az Imrédy kiválasztotta és a többé el nem bocsájtható!) – pénzügyminiszter, aki, mint idővel kiderült minden budapesti német követnek a rendszeres hírvivője volt!
     Elképzelhető, hogy azt a Hitlert, aki Jugoszlávia pálfordulása, különösen pedig a diktátor képének Belgrád nyílt terén történt bemocskolása óta az őrjöngő dührohamok egyikéből a másikába esett, milyen mód felett felingerelhette Teleki kifakadása és fenyegetése. Kimondotta rá, amit az előbb Jugoszláviára: el kell pusztítani, tiporni, megsemmisíteni!
     Hát negyvennyolc órán belül meg is tette! A tettes fölbujtója csakis ő lehetett! Minden adat cáfolja az „öngyilkosság” lehetőségét – minden adat bizonyítja a hitleri parancsra végrehajtott gyilkosság tényét!
     De a nácik magatartása a gyilkosság éjjelét követő napon el is árulta az ő rossz lelkiismeretüket! Éppen abban a pillanatban, amikor délelőtt összegyülekezőben voltak a Sándor-palotában a hirtelen egybehívott minisztertanács tagjai, eszeveszett dübörgő zaj viharzott el az épület felett. Szinte súrolta az a német légiraj, amely felette többször is – egészen mélyen szállva –, elrepült, majd a Duna-hidak, végül Pest felett ismételte meg különös csendzavarását. Arra, hogy ez a repülőegység, amely – állítólag – úton volt Jugoszlávia felé, Budapest felett megszakítsa útját és ott ilyen zene-bonát rendezzen, se repüléstechnikai, se valamilyen stratégiai ok nem volt, az egész tüntetésnek tehát csakis politikai oka lehetett! Meg akarták félemlíteni a kormányt és a magyar főváros egész népét, hogy valahogyan ne merészeljen hangot adni a Teleki meggyilkolására vonatkozó, széles körben lappangó gyanúnak és Hitler ellenes tüntetésekben kitörni, illetve ismeretlen tettes ellen éppen hogy magát a bűnvádi eljárást meg is indíttatni. Hát ez el is maradt, mert a kormány is így fogta fel ezt a figyelmeztetést. Erre kétségtelen bizonyíték van!
      Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, aki mint rangidős, ideiglenesen átvette a kormány vezetését, a miniszterelnöki dolgozószobából a minisztertanács terme felé tartott. A titkár szobáján áthaladva, abba a minisztertanács termét megelőző helyiségbe ért, ahol audienciára várakozók szoktak tartózkodni. Most néhány újságíró lappangott ott, hírszerző alkalomra lesve. Látszik, hogy az épületben zűrzavar uralkodott, mert minisztertanács idején ide senkit sem szoktak beengedni. Keresztes-Fischer meglátva a szokatlan várakozókat, igen idegesen kiáltott rájuk:
      „Mit keresnek itt az urak? Tessék lemenni a sajtóirodába, majd ott megkapják a kommünikét ...”
      Ebben a percben éktelen „égzengés” zaja dübörgött el az épület felett, amelynek az ablakai megreszkettek. Keresztes-Fischer ott termett a Dunára letekintő terasz ajtajánál és kinyitva, kitekintett rajta. A német hadi repülőraj ott fordult meg a szeme láttára, hogy még mélyebben dübörögjön el a magyar kormányhatalom székhelye felett. Ez a manőver, bizony, félreérthetetlen célzatot árult el. Éreztetni akarta a magyar kormánnyal a német diktatúra mindenre kész túlerejét!
      Keresztes-Fischer, aki erősen náciellenes érzelmű volt, izgalmában és fölháborodásában valósággal reszketve fordult vissza a küszöbről és – a jelenlévőkről megfeledkezve – őszinte kifakadást hallatott:
      „Még ezt is!” – kiáltotta, de meglátva a jelenet alatt még mindig ottlévő újságírókat, a szavai folytatását elharapta. Indulatos mozdulatot kanyarított le a jobbjával, majd nála szokatlan nyers hangon rákiáltott a nagy zaj hallatára utána sietett elnökségi titkárnak:
      „Hívd fel azonnal a német követséget! Beszélni akarok velük! Tűrhetetlen ... Mi az? Az urak még mindig itt vannak?!”
     Ez már a kijárat küszöbén még mindig ott leselkedő újságíróknak szólt. El is tűntek azok abban a pillanatban. Így aztán a következő részletekről nem is szivároghatott már semmi sem ki a nyilvánosság számára, amelynek meg kellett elégednie a minisztertanács hosszúra húzódó ülése után kiadott hivatalos közleménnyel, amely Teleki halálát öngyilkosságnak minősítette, mégpedig azon az egyedüli alapon, hogy búcsúleveleket hagyott hátra.
     Mintha, bizony, ilyenek hamisítása nem lett volna könnyű feladat a mindenre felkészült náci „bűnszövetkezet” számára!
     Ezeket a leveleket nem tették közzé, sőt meg sem vizsgáltatták írásszakértővel! Amit a szövegből utólag – töredékesen – megtudott a nyilvánosság, két árva szón kívül semmi elfogadható okot sem hoz fel öngyilkosság elkövetésére. Ez a két szó Horthy Miklós kormányzó Emlékiratai 217. oldalán olvasható és így szól: „... gazemberekkel szövetkeztünk...” Ez bizony, olyan kifejezés, amilyennel Teleki Pál finom egyénisége nem szokott élni! És – ne felejtsük el! – az ő halálát megelőző 2-3 órában nem is történt semmi olyan, ami ilyen kifejezés kiváltására késztethette volna. Ami pedig a magyar kormány háta mögött való, tehát álnokul alattomos eljárást illette, arról Telekinek már 1940 szeptembere óta tudomása volt és annak a megismétlődését, amely 1941. március vége felé tudódott ki, ő maga már akkor felszámolta a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács ülésén. Azóta, hogy akkor, bizonyos feltételek mellett – beleegyezett mégis a kormány háta mögött előkészített akcióba –, és ezzel felmentést adott a kifogás alá eső előzményekre vonatkozóan – semmi olyasmi sem történt, amely azt a kifakadást, hogy „gazemberekkel szövetkeztünk”, aktuálissá tette volna. Valószínűnek látszik, hogy a hamisító azért írt a levélbe ilyen drasztikus szavakat, hogy megelőzze a levél közzétételét!
      A hivatalos kommüniké hitelét nem erősítette, hogy a közzétételével nem várta meg a hullaszemlén részt vett orvosszakértők véleményének végleges kialakulását, amely a déli lapok szerint a délelőtt folyamán még nem jött létre. Nem is csoda, hiszen, amint kiderült, tőlük azt kívánták, hogy a gyilkosság gyanújának már önmagában is tápot adó boncolás nélkül foglaljanak állást. Ebben pedig már feszélyező sugalmazás is volt a számukra, hogy az öngyilkosság megállapítása a kívánatos!
      A véletlen úgy hozta magával, hogy a szakértők egy nevezőre hozásának a nehézségéről szinte közvetlen tudomást szerezhettem.
      Én ui. 1933. március óta ismét gyakorló ügyvéd voltam és ebben a minőségemben felkerestem a budapesti kir. ügyészség elnökét, Baróthy Pált április 4-én. Egészen kivételes eset volt és halaszthatatlanul sürgős. Akkor már működött az a nem éppen szigorúan törvényes szerv, amelyet Keresztes-Fischer hatalmaskodása hozott létre, a belügyminisztériumba berendelt kir. ügyészi csoport, amely besúgások, benyálazások, sőt ilyen tartalmú levelek alapján is elindította a bűnvádi nyomozást. Egy abszolút korrekt ügyvédtársam, régi barátom kapott ehhez a titokzatos fórumhoz idézést a következő napra. Az ő védelmében akartam haladéktalanul beszélni a Budapesten működő kir. ügyészek egyetlen törvényes főnökével, Baróthyval, hogy felvilágosítást kérjek tőle az ügy mibenlétéről és közöljem vele, ha ezt meg nem kapom és a kihallgatás helyét át nem teszik törvényszerű színhelyére, a Markó utcai ügyészség helyiségébe, én egyedül fogok elmenni a belügybe az idézésnek megfelelően, de magához a belügyminiszterhez, hogy az idéző szerv léte és működése, tehát idézése ellen is tiltakozzam. Mielőtt azonban a Teleki-tragédia miatt most miniszterelnöki gondokkal túlterhelt Keresztes-Fischert felkeresni próbálnám, előbb nála kísérlem meg az ügy „törvényes útra” terelését. Ezt a kínos ügyet semmiképpen sem lehetett másnapra halasztani, így hát, amikor ifj. Boronkay Dénes, Baróthy titkára azzal fogadott – nagy bocsánatkérések között –, hogy az ügyészségi elnök úr ezen a délelőttön senkit sem fogadhat, mert perceken belül igen fontos értekezlet lesz nála, amelynek az időtartama kiszámíthatatlan, én bizony azzal hökkentettem meg, hogy helyet foglalván, tudtára adtam, hogy meg fogom várni az értekezlet végét, bármeddig is tartson, mert az én dolgom halaszthatatlan és ha annak elintézésére a nap folyamán sor nem kerül, súlyos következményei lennének. Boronkay ezt jelentette és azzal jött vissza, hogy ha van bizonytalan időre kiterjedő türelmem, az ügyészségi elnök úr az értekezlet végeztével mindenesetre rendelkezésemre fog állani. Miközben újságokat és szivart tett elém, nyílt az előszoba ajtaja és hat-hét férfi jött be rajta, akik előtt a titkár nyomban kitárta az ügyészségi elnök szobája ajtaját. A csoport élén Bakay sebészprofesszor haladt. Róla olvastam az újságban, hogy a Teleki halála okát kivizsgáló orvosszakértői triumvirátus tagja. Ezzel aztán megvilágosodott előttem, hogy miféle értekezletről van szó. Az erőszakos halállal elhaltak eltemetése előtt ügyészségi engedélyre van szükség, vagyis annak az előzetes eldöntése mellőzhetetlen, hogy fel kell-e boncolni a hullát, vagy sem? Bűncselekmény gyanúja esetén az ügyészség a boncolás elrendelésének az indítványozásától tehát el nem tekinthet. Ezt a kérdést rendszerint a napos ügyész intézi el, mégpedig az iratok alapján, minden tanácskozás, sőt tűnődés nélkül. Így hát ez a tömeges fölvonulás ilyen hasonló kérdésben már maga nyilvánvalóvá tette, hogy legalábbis nem egyöntetű a szakértők véleménye a döntő kérdésben. Ez nagyon is érthető, hiszen a laikus is tudja, hogy a lövés irányát csak a felboncolt testrészben talált seb irányából lehet megállapítani és hogy a boncolás adhat alapot csak arra is, hogy a lőfegyver távolságát a meglőtt testtől kikövetkeztetni lehessen. Eszerint – kétség esetén – egyedül boncolás döntheti el a problémát, hogy idegen vagy saját kéz sütötte el a gyilkos fegyvert. A gyakorlat az volt, hogy a legkisebb kétség esetén sem szabad mellőzni a boncolást.
      Már maga az a körülmény, hogy a boncolás mellőzéséhez vezető értekezlet több mint másfél órát vett igénybe, nyilvánvaló, hogy nem volt egyöntetű vélemény a jelenvoltak között, hanem igenis: szakszerűen indokolt kétségek merültek fel, ami bizony, kötelezővé tette volna a boncolás elrendelését. Az ettől való eltekintést megmagyarázza az a körülmény, hogy az értekezleten Radocsy igazságügyminiszter képviselője is részt vett, ami teljességgel szokatlan volt, de nem törvénytelen, mert a kir. ügyészségek nem függetlenek, mint a bíróságok, hanem az igazságügyminiszter utasításait kötelesek követni. A gyakorlati szokástól eltérő döntés tehát nyilván az igazságügyminiszter részéről, tehát elsősorban – úgy látszik – politikai meggondolásból jött létre… Mert bizony, olyan vizsgálóbíró – ha az ügyészség a kétségre tekintettel indítványozta volna a boncolást – nem akadt volna, aki annak az elrendelését mellőzze! Bírói döntés nélkül semmi okunk sincs, hogy a gyilkosság gyanúját elhárító állásfoglalásnak – az ennek ellentmondó számos körülmény semmibe vételével hitelt adjunk.
     Ellenkezőleg: a boncolás mellőzésével kapcsolatban észlelt körülmények egyenesen megerősítik – legalábbis bennem – a soha meg nem ingott feltevést, hogy Teleki Pál nem akart az ő annyira szeretett cserkészeinek a lelki összeomlásból nemkívánatos példát adni… Még hozzá: alig egy-két órával a velük együtt végzett lelkigyakorlat és szentgyónás után…
     A szélsőjobboldali sajtóban megjelent akkoriban egy túlbuzgó, tehát gyanús fejtegetés arról, hogy már csak azért sem képzelhető el a gyilkosság lehetősége, mert a miniszterelnöki palota kapujában éjjel-nappal rendőrőrszem áll és a belépőket a portás is ellenőrzi. Ezzel azt kívánta a cikk írója elhitetni, hogy idegen személy sem be nem hatolhatott oda észrevétlenül, sem ugyanúgy el nem távozhatott. Nos, ez az állítás nem helytálló! A Sándor-palotának még három bejárata van, mégpedig olyan, amelyet ugyan zárva tartanak, de ellenőrzés alatt nincsenek. Ezek: a Szent György térre nyíló, második nagy kapu, a Duna-felé néző emeleti terasz alatt a bástyára nyíló ajtó és a Várszínház épületébe vezető átjáró. Fejlett technikai eszközök birtokában bármelyiken könnyen behatolhatott gátlástalan személy, vagy akár több is teljesen észrevétlenül.
     De nem hallgathatom el, hogy amióta tudom, hogy a kormányzó mellett éveken át testőrző szolgálatot teljesített m. kir. államrendőrségi detektív bebizonyítottan a nácik fizetett ügynöke volt, hajlandóbb vagyok elhinni inkább azt is, hogy ugyanilyen személy Teleki környezetében is akadt, mintsemhogy öngyilkosságát hihetőnek tartanám…
     Minden esetre van két koronatanúm, akiknek a hasonló meggyőződésére hivatkozhatom, mégpedig – Serédi Jusztinián bíboros hercegprímásra és Witz Béla pápai prelátusra, Teleki gyóntatójára. A katolikus egyház ui. öngyilkosoktól megtagadja az eltemetésükben való részvételt, tiltja a szokásos szertartás megtartását. Ez alól kivétel csakis akkor tehető, ha feltehető, hogy az öngyilkos be nem számítható állapotban követte el a tettét. Telekinél, ugyebár igazán szó sem lehet ilyen állapot feltételezéséről? És lám: Witz Béla prelátus (főpap!) megtartotta az Országház kupolatermében – tehát a legdíszesebb helyen (! ) – a gyászszertartást, amelyen részt vett Magyarország hercegprímása is, így tevén mindkettő tanúbizonyságot afelől, hogy Telekit nem tekintik öngyilkosnak! Holtteste meg is kapta a hívőket megillető beszentelést a parlamenti ravatalán csakúgy, mint a Kerepesi díszsírhelyén, ahová honfitársainak ritka méretekben és megrázóan őszintén megnyilvánuló, országos részvéte kísérte…3
 

Jegyzetek

1 Kissé messze, egészen 1906 őszére kell visszatérnem elbeszélésemben, ha az Országos Nemzeti Klub keletkezésének az előzményeit akarom feltárni. Fentebb bemutattam a Rákóczi „nemes apródai csapatát”, amelyet Rákóczi és Thököly hamvai hazaszállítása ünnepségeire – megbízásból – én állítottam össze az egyetemi és főiskolai diákegyesületek aktív és nem régen volt vezetőiből, mint „apródkapitány”. A felemelő élményekben gazdag, hosszantartó együttutazásunk vége felé Karafiáth Jenő azt a gondolatot vetette fel, hogy az egyetemről való távozásunk után is együtt kellene tartanunk a diákkorban összeforrott társaságunkat valamilyen megszervezett formában. Ebből a kezdeményezésből született meg 1908 elején a Magyar Jogász Sport Egylet, röviden M J S E, amely név a közszájon M i s é-vé alakult. Karafiáth készítette az alapszabályát, Kelemen Kornéllal kettesben hitelesítettük az alakuló ülés jegyzőkönyvét. Mi hárman döntöttünk a tagok meghívásáról kezdetben úgy mint később is. Karafiáth lett az elnök, Kelemen Kornél a főtitkár. Egyelőre csak turista-, céllövő- és vadász-szakosztályt állítottunk fel, a tervezett tenisz-szakosztály felállítására sohasem került a sor. A M i s e főként a fiatalkorból származó baráti körünk egybetartását és közéleti ideáljaink szolgálatát tűzte ki céljául. A szabadkőmívesség által eltorzított liberalizmus helyett a keresztény-nemzeti eszmények érvényesülését – a társadalmat megbontó, tudatosan szított osztályelkülönülés helyett a demokratikus nemzeti egység megvalósulását –, és a magyar politikai életbe egyre inkább irányadóan behatoló gazdasági hatalmasságok nem kívánatos befolyásának a megszűntetése mellett, a közélet tisztaságának a biztosítását tűztük ki célul – egyenlőre – e baráti kör életprogramja számára. A M i s e keletkezésekor – 1908 elején. Ezek az emelkedett célkitűzések az akkori körülmények között merész ábrándozásoknak tűnhettek volna a nyilvánosság előtt, ha ugyanakkor valaki is tudomást vett volna mintegy két tucatnyi fiatalember szellemi és erkölcsi „nyújtózkodásáról”! És lám, ezek az eszmék Trianon után a magyar politikai pártok zászlajára kerültek és – bizony nem egy zászlóhordozó – éppen a M i s e törzsökös tagjai sorából került ki, mint pl. Zsitvay Tibor, a nemzetgyűlés és a képviselőház elnöke, igazságügyminiszter, Darányi Kálmán a képviselőház elnöke, miniszterelnök, Tasnádi Nagy András a képviselőház elnöke, igazságügyminiszter, Karafiáth Jenő és Hóman Bálint kultuszminiszterek, Lázár Andor igazságügyminiszter, hogy csak a legfelsőbb pozíciókat elért, alapító M i s e-tagokat említsem. Hozzánk már mint belügyminiszter csatlakozott Keresztes-Fischer Ferenc. Megjegyzendő, hogy Hóman Bálint a történettudós, úgy került be a jogászok közé, hogy bátyja: Hóman Ottó kir. járásbíró, a mi alapító tagtársunk az I. világháborúban hősi halált halt és a megürült helyére rendkívüli tagnak bevettük. Mint minden sportklubnak, nekünk is volt néhány orvos tagunk, így Barla-Szabó József, az Országos Társadalombiztosítási Intézet igazgató-főorvosa, Darányi Gyula egyet. tanár stb. Taglétszámunk az I. világháború végéig még csak megközelítette az ötvenet, nem, mintha nem lett volna jelentkező nagy számmal, hanem mert igen magas követelményeket támasztottunk tagjainkkal szemben. A nívóra jellemző, hogy kilenc hősi halottunk volt 1914-18-ban – (Dr. Hóman Ottó, kir. járásbíró, Dr. Császár Elemér, Dr. Imrédy Károly és Dr. Serényi Jenő ügyvédek és a többi öt, akinek a nevére nem tudok emlékezni) – ez pedig a be nem töltött ötvenes létszám 18 %-át jelenti!!! A M i s e 1909-ben nagyszabású céllövőversenyt rendezett Pestszentlőrincen, amelynek védnökéül felkértük Károly Ferenc főherceget (a későbbi IV. Károly királyt), aki egyben a M i s e állandó védnökségét is vállalta. Ezt a tisztét, amikor a szarajevói tragédia után trónörökössé lett, öccsére : Félix főhercegre ruházta át. 1924 tavaszán én (akkor a nemzetgyűlés alelnöke ) tartottam a M i s e hősi halottai emlékére alapított serleggel az évente szokásossá vált ünnepi beszédet. Ez volt az első alkalom, amikor M i s e-összejövetelen közéleti személyiségek nagyobb számban megjelentek – így Scitovszky Béla, a nemzetgyűlés elnöke, Klebelsberg Kúnó gróf kultusz-, Csáky Károly gróf honvédelmi miniszterek és sok képviselő. A védnök Félix főherceg képviseletében vitéz Dr. József Ferenc m. kir. herceg jött el, aki ekkor, mint politikai doktor, be is lépett rendes tagjaink sorába és a következő beszédet már ő mondotta a hősök serlegével. – A M i s e tagjai minden hétfőn délután szoktak társalgó összejövetelekre gyűlni a Belvárosi Kávéház félemeleti különtermében, havonként egy szer pedig társasvacsorára az Országos Kaszinó emeleti „zöldtermében”, mindig szerdai napokon, 1922-ben a márciusi társasvacsoránk éppen 15- re esett, a nemzeti ünnepünkre, hát Karafiáth felkért, hogy – mivel Klebelsberg miniszter és több képviselőtársunk is jelen lesz – tartsak ünnepi beszédet az alkalomnak megfelelő tárgykörben. Ez iskolát csinált: A szabadságjogok reformja című előadásomat – (amely a Magyar Gazdák Szemléjében meg is jelent ) – rendszertelen időközökben ugyan –, de egyre sűrűbben tartottak egy-egy aktuális politikai vagy közgazdasági témából előadást tagjaink a szerdai estéken. Érdeklődő közönségünk állandóan nőtt, a vendégeink már meghaladták tagjaink létszámát és kiváló vendégelőadók is kínálkoztak. Az így, de facto kifejlődött, állandó társaság alapszabályszerű megszervezéséből jött aztán létre az Országos Nemzet Klub, amelynek az elnöke Karafiáth, főtitkára pedig Kelemen Kornél lett, a M i s e hasonló tisztségeinek a viselői. Ezentúl a szerdai „vitaestét” – a nyári hónapok kivételével – az év minden szerdáján megtartottuk. Tagdíj helyett jelenléti díjat (1 pengő) szedtünk, ami lehetővé tette az előadások és az azt követő – legfeljebb ötperces hozzászólásokból álló – vita gyorsírói lerögzítését és kinyomtatását. A M i s e-be ezentúl nem vettünk fel újabb tagokat. 1933-ban Balatonkenesén ünnepeltük meg a 25 éves jubileumot, amely alkalommal – felkérésre – én mondottam az ünnepi emlékbeszédet. A törzsökös M is e-tagoknak emlékezetemből csak hiányosan felbukkanó névsorát a következőben próbálom összeállítani: Markos Olivér kereskedelmi és közlekedési miniszter (a Lakatos-kormányban) Zsitvay Géza kir. kúriai tanácselnök, Senn Ottó a MÁV elnöke, Szájbely Jenő MÁV igazgató, Krúdy Andor kir. kincstári jogügyi igazgató, rónaszéki Trux Lajos kir. kincstári jogügyi igazgatóhelyettes, Trux Húgó min. osztályfőnök, Horváth Dénes kir. kincstári főügyész, Zsembery István országgyűlési képviselő (1918 előtt) főispán, Magánalk. Biztosító Intézet elnöke, Hindy Zoltán ugyanott jogtanácsos, országgyűlési képviselő (1918 előtt) , Battlay Imre és Géza kormánybiztos- főispánok, Egyed István, Kuncz Ödön egyet. tanárok – a következő min. osztályfőnökök : Szukováthy Imre (Testnevelési Főiskola igazgatója), Haász Aladár, Kruchina Károly báró, Gorondy-Novák Lajos – a következő min. tanácsosok: Kelemen Imre (a Gödöllői Koronauradalom igazgatója,) , Prém Lóránd (az Országos Testnevelési Tanács főtitkára), Lux Béla, Cottely Ernő, vitéz Juhász Jenő – Porkoláb Zoltán kir. közigazd. bíró; Lázár Ferenc felsőházi tag, a székesfőv. th. biz. örökös tagja, kir. közjegyző; Balogh Géza Kispest polgármestere; Goszleth Ernő sz.főv. ker. elöljáró; és a következő ügyvédek: kovásznai Gócs József (MÁV ügyész), Günther Ferenc (a sz. föv. Elektromos Művek vezérig., tiszti ügyész), Kelemen Kornél (országgyűlési képviselő, az Országos Tesnevelésügyi Tanács elnöke), Kelety Géza, Deseö Zoltán (1924-26-ban irodatársam), Ludinszky Lajos (a Rádió jogtanácsosa, 1948-tól emigráns Zürichben). A felsoroltak valamennyien doktorok, részben még szigorló korukban, részben pályájuk kezdetén léptek be a M i s e-be.
2 Horthy: Emlékirataim 263. oldala 2. bekezdése végén : „Német kívánságra […] Reményi-Schnellernek és Jurcseknek benne kellett maradniok a kormányban, s ők aztán Veesenmayert pontosan tájékoztatták a minisztertanács és a koronatanács ülésein történtekről.” (A kormányzó ezt a Lakatos-kormány 1944 augusztusában történt kinevezésével kapcsolatban említi.)
3 Baróthyval – természetesen – egy szót sem váltottunk az előbb lezajlott értekezlet tárgyáról, amikor végre bejutottam hozzá. Panaszomat a zaklató idézés tárgyában megértően fogadta és még a nap folyamán értesített telefonon, hogy a védencemnek szóló idézés az ő közbelépésére tárgytalanná vált. Azt is megtudtam, hogy a feljelentés gyanúsnak találta barátom angliai ügyfelével való levelezését, amelyet annak Magyarországon lévő anyagi érdekeltségével összefüggő jogi kérdésekben folytatott. Szomorúan jellemző, hogy erre nyomban rájöhettek volna, ha a levelet előbb lefordíttatatják, mielőtt idézést bocsájtottak ki!