KOVÁCS LAJOS
 
Megkésve (és) felejtésre ítélve
Drasche-Lázár Alfréd,
a romantika megcsalt unokája
 

Már a neve is kuriózum: németalföldi származást bizonyító hangzás az egyik oldalon, ismert erdélyi család(ok) nemesi jogait sejtető második előnév a kötőjeles kapcsolat másik felén. Abban minden lexikon megegyezik, hogy író, politikus. Ritka párhuzam egy életpályán.
     A születést követő anyakönyvi bejegyzést Dorogon, a Szent József Plébániatemplomban találjuk. Az sem akárki, aki kalligrafikus, szépen döntött írással bejegyezte az adatokat: Grundl Ignác plébános urat Bécsben is ismerik, hiszen ott publikálja botanikai megfigyeléseit, s 1861 óta Dorogon látja el hívei lelki gondozását. A megszületett gyermek keresztneve Alfredus (továbbá Arthur és Béla, de ezeket soha sehol sem használja). Apja ugyancsak Arthur, földmérő a bányánál, anyja Lázár Helena (Ilona), vallása szerint katolikus és evangélikus a házaspár, s lakhelyük is Dorog. Mindjárt egy meglepő, párját ritkító eseményt sejtet a születés és a keresztelés ideje között eltelt hosszú időszak. Alfréd 1875. június 15-én látta meg a napvilágot, s bevett szokás a feljegyzések szerint, hogy még aznap, legfeljebb 24 órán belül megkapja az első szentséget az újszülött. Ám Alfrédet keresztvíz alá csak július 25-én tartotta keresztapja, dr. Drasche Henrik (Heinrich, Henricus), aki nélkül talán másfelé ívelt volna több férfi pályája is a családban.
     Az sem érdektelen azonban az anyakönyvben, hogy a megjegyzéseknek szánt rovatban, immár Sztupiczky Béla plébános szálkás latin betűivel (a botanikus papot 1878-ban helyezték örök nyugalomba a dorogi temetőben) újabb érdekesség olvasható: királyi engedéllyel 1883-tól a család nevét felvették a nemesi jegyzékbe.
     S ugyancsak az új plébános teszi zárójelbe a gyermek apjának Grundl által vaskosan fölrajzolt nevét, fölébe írva a javított adatot: Drasche-Lázár Arthúr nobilis de Thorda. Fia majd úgy említtetik lexikonjainkban, mint thordai Drasche-Lázár Alfréd.
 

Honnan ez a családi indíttatás?

Már jeleztük, a Drasche família flamand származású. Hosszú az út Dorogig. 1650 körül bukkannak fel vándorútjukon Csehországban, kendő- és vászonmanufaktúrát működtetnek. Közülük Georg Jakob az 1700-as évekre elismert üzletember és gyáros.
     Henrik 1811. április 11-én Brünnben született, apja, Josef Drasche kereskedő öt gyermeket nevel, közülük Gustav ugyancsak fontos szereplője a család Dorog környéki tevékenységének.
     Henrik a brünni gimnáziumból 1826-ban kerül Bécsbe, ahová nagybátyja, az örökös nélküli kapitalista, Miesbach Alajos hívja tanulni a tehetséges fiatalembert. A nagybácsi maga is brünni születésű, apja jó nevű professzor, s Alajos testvérét vette feleségül Henrik apja. Miesbach tipikus példája a tehetséges és szorgalmas polgárnak. Előbb megtanulja egy hercegi uradalomban a gazdasági tisztviselőség és a diplomácia minden tudományát (mellesleg beutazza a herceggel fél Európát), majd önállósulva téglagyártással kezd foglalkozni. A jó üzleti érzék vezeti a szénkutatások megkezdéséhez: fogy a tüzelőanyag az ausztriai gyárak közelében. Beutazza Angliát, Skóciát, de jár Belgiumban, Francia- és Németországban is, hogy a gyenge színvonalon álló bányászatot talpra tudja állítani a Monarchiában is. Sikeres vállalkozó: vagyonát meghúszszorozta. Fénykorában 30 bányát és 9 téglagyárat működtetett a monarchiában, Henrik mellett még mintegy 40 fiatal tehetséget küldött ösztöndíjakkal a bányászati akadémiákra és külföldi tanulmányutakra. A világkiállítások állandó résztvevője volt, nagydíjak és aranyérmek sora jelezte sikereit a 19. század közepén Pesttől Párizsig.
     Esztergom környékén is szénbányák nyitásának szándékával jelent meg. 1838-ban vette bérbe a csolnoki Miklós-hegyi és mogyorósi kőszénbányákat, s a termelést hamarosan a hétszeresére emelte. Dorogon 1851-ben szerzett jogot a bányászkodásra, ekkor már tokodi bérlőként jegyzik a nevét. Ő maga nincs jelen azonban a tárgyaláson, a szerződést már unokaöcscse, Drasche Henrik mint megbízott ügyvéd írja alá. A fiatalember karrierje szépen ível fölfelé. Van dolga éppen elég. Szinte folyamatosan perben áll a káptalannal, s a Bécsből ki sem mozduló Miesbach tökéletesen megbízik benne.
     1857. október 3-án Badenben meghal a tulajdonos, s Drasche Henriket teszi örökösévé. Henrik azonnal bányakoncentrációt hajt végre, a vasúton megközelíthetetlen bányáit eladja, s tíz év alatt olyan fejlesztéseket hajt végre, hogy az 1867-es párizsi világkiállításon a Monarchia legjelentősebb széntermelőjeként jelenik meg: 15 bányatelepe és 14 tégla- és agyagedénygyára van. Munkásait, kitűnő szakembereit bányakolóniákon telepíti le.
     Dorog környéki harcait 1868-ban feladta. Esztergom vidéki bányáit eladta a vállalkozásaiból alakult Kőszénbánya- és Téglagyári Társulat Pesten elnevezésű részvénytársaságnak. A szerződést a család képviselője, Drasche Gusztáv (korábban már említettük) és Görgey Arthur, a társulat első elnöke írta alá. A részvénytársaság Ódorogon bányát nyitott, sőt még 1889-ben is szerzett szénjogot a vidéken. Drasche Henrik kétszázezer forinttal vett részt a kétmilliós vállalkozásban. Dorogon azonban – a keresztelőt kivéve – már nem fordult meg. Így válik érthetővé, mi is lehetett az oka a hosszan elnyúló keresztelési ceremóniának. Az elfoglalt, főleg Bécsben élő keresztapa – ekkor már a Ferenc József-rend lovagja – csak hetekkel később tud megérkezni a szép eseményre. Fontos volt a jelenléte, nyilván ezért vártak rá ennyit. A Dorogon élő Arthur és felesége még nem tudják (de már reménykednek), hogy a nemesi előnévre (nobilis de Thorda), a névmódosítási (névegyesítési) engedélyre alig pár évet kell csak várni. Henrik keresztapa ezt már nem éri meg, 1880-ban meghal az ausztriai Reichenauban, üdülés közben, 69 évesen.
     A keresztfiú, Alfréd pedig nem halad a vállalkozó ősök nyomdokain.
 

Katonaság, diplomácia – katonadiplomácia

Az élet első, nagyobbik fejezete – a befejezést leszámítva – formális, zavartalan folyású karriertörténet. Szerencsés ember: Bécsben, a Teréziánumban tölti középiskolai éveit. Katonai pályára készül, sikeresen be is fejezi tanulmányait, s huszártiszti pályára lép. Egy váratlan baleset miatt azonban nyugdíjaztatnia kell magát. Nem esik kétségbe: Budapesten, később Bécsben jogot hallgat. Széll Kálmán alatt kezdi a miniszterelnökségen diplomáciai pályafutását 1900-ban mint fizetéstelen segédfogalmazó. Már ekkor nagy hasznát veszik diplomáciai tudásának és nagy nyelvismeretének. 1904-ben emiatt csalják át a külügyminisztériumba is, ahol hamarosan sikeres diplomáciai vizsgát tesz, s ekkor véglegesítik. Tesz azonban egy kitérőt, mert 1906-ban átkéri magát a pénzügyminisztériumba. 1908-ban már újra a miniszterelnökségen találjuk, s karrierje folyamatosan ível fölfelé. 1913-ban miniszteri tanácsosként az elnöki osztályt vezeti, 1914-ben pedig rábízzák a sajtóirodát is, és a miniszterelnökség képviseletében a hadfelügyeleti bizottságba osztják be.
     Mondjuk ki világosan: ő lett a főcenzor. De ezt a feladatot – kortársai véleményét idézzük ismét – páratlan hozzáértéssel és olyan tapintattal végezte, hogy még a legélesebb ellenzéki sajtónak is megnyerte rokonszenvét. Krúdy Gyula, a kortárs, érzékeny író a Magyarország 1917. január 17-i számában – a Tűzpróba című regényt dicsérő élménybeszámolójában – ezzel fejezi be ajánlásait (s fejezi ki tiszteletét): „D. L. A. magas állami hivatali funkcionáriusa[…] e példátlan elfoglaltságában, országos gondokban[…] az ellenzéki sajtóval való örökös küzdelemben[…] soha egy szempillantásra sem árulta el, hogy fáradt, ideges, vagy türelmetlen[…] Előkelő szolgálatkészséggel, a magyar úri férfi született nobilisságával intézte nagyfontosságú teendőit. És ez időben[…] írt egy jó regényt. Regénye éppen oly nemes, mint egyénisége.” (Erről a műről még ejtünk néhány szót.)
     Az egész világháborút Tisza István oldalán szolgálta így végig. Tisza lemondásakor ő is elhagyta a sajtóosztályt. Az őszirózsás forradalom idején a minisztertanács (a Károlyi-kormány) a szervezés alatt álló önálló magyar külügyminisztériumhoz államtitkári beosztásba nevezi ki. Amikor azonban megalakul a Tanácskormány, megbízását visszaadja, s csak 1920-ban bukkan fel újra a neve a diplomáciai életben.
     Tragikus feladattal bízzák meg. A Párizsból hazatért és lemondott magyar delegáció jelentése után napokig tart a bizonytalanság. A Pesti Hírlap május 30-án még Soós Károly honvédelmi minisztert nevezi meg a trianoni békediktátum aláírójaként. Ám ő a megbízatást visszaadta. Június 1-jén már arról ad hírt a lap, hogy „Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter az aláírással megbízottak.” Az események gyorsan peregnek. A karrier „csúcsa” Párizs. Drasche és minisztertársa június 3-án reggel érkeztek Párizsba az Orient expresszhez kapcsolt szalonkocsival. Június 4-én délután 4 óra 15 perckor autókon fordultak a Nagy Trianon-palota bejáratához. 4 óra 30 perckor vezették a delegációt a ceremónia színhelyére. Millerand elnök rövid bevezetés után felszólította a magyar megbízottakat a szerződés aláírására. A szerződés a terem közepén felállított asztalon feküdt. Az aláírók pecsétje már az előző napon rákerült. Benárd Ágoston után (aki állva írt alá) Drasche-Lázár Alfréd a székre leülve látta el kézjegyével a dokumentumot.
     Nyugodtan kijelenthetjük: ezzel véget ért a diplomáciai pályafutás. Akik nem vállalták az aláírást (Apponyi gróf, Teleki külügyminiszter stb.), hasonlóan jártak volna. Drasche pályája a szolgálat kevésbé látványos ívét járta be. Nem volt nagyformátumú politikus. Képességei szerint mindent elért, amit elérhetett. Egyéni tragédiája, hogy 45 évesen az ország kudarcát egyéni kudarcként kellett megélnie. Fegyelmezett diplomata volt. 1922-ben – szép csendben – a diplomáciai életből is nyugdíjba vonult. Tudott veszíteni.
 

„Mellesleg” – művész?

Mindez szokványos kudarc- vagy balszerencse-karrier is lehetne. Drasche-Lázár Alfréd azonban „kettős életet” élt. S ebben a párhuzamosságban bizonyosan párját ritkító jelenség, akár a diplomácia, akár a művészvilág felől közelítünk hozzá.
     Mint író meghökkentő sikerek és viták kereszttüzében él. Nem túl zajos, nem botrányos ez a kereszttűz. De figyelemre méltó.
     Politikai, diplomáciai sikereivel párhuzamosan fokozatosan nevet szerez magának az irodalmi életben is. S nem álnéven (Gulyás álnévlexikonában egyetlen D. L. monogram jelzi csak, hogy – inkább szerényen – megbújt egyszer-egyszer a majdnem névtelenségben). Pedig a korabeli lexikonok szerint „szubtilis, éles megfigyelésen alapuló tárcái, finom, jóízű humorról tanúskodó novellái éveken keresztül állandóan szerepeltek a legelső fővárosi napilapokban…” 1906-tól valóban publikált a Budapesti Hírlap, az Újság, a Magyarország, a Magyar Hírlap, a Pester Lloyd no és a Hadsereg hasábjain. Esetenként már olyan írásai is megjelentek, amelyek majd jóval később aratnak – regénnyé duzzadt változatban – látványos könyvsikereket. Emellett 1908-ban Pozsonyban bemutatták első színművét, a Viharos múlt című 3 felvonásos vígjátékát. Két év múlva Pesten is sikert arat a mű. 1913-ban pedig Békéscsabán a Tevan nyomda elkészíti a Rózsavölgyi Kiadó számára A nő és a kígyó és egyéb elbeszélések című kötetét. Úgy tűnik, beérett az első évek hosszú, szívós munkája. A harmincnyolc éves férfi íróként is nevet szerzett magának.
     Ám a könyv megjelenésével lezárul egy korszak. Az irodalmi pályafutást – nehezen tagadhatóan – a háború kettétöri. Az ok nyilvánvaló: a háborús években elvállalja a főcenzori tisztet. Hogy ezt a tevékenységét hogyan ítélték meg kortársai, már idéztük Krúdy szavaival.
     Ha azt hisszük azonban, hogy mindez a teljes visszavonuláshoz vezetett, tévedünk. Drasche-Lázár Alfréd egészen különleges helyet talál képességei kipróbálására. A háborús évek alatt indul fejlődésnek – s egyben jó üzleti vállalkozásnak is – a filmkészítés. A magyar némafilm nagy korszaka ez, évről évre növekszik a bemutatók száma, s vele a filmiparban foglalkoztatott művészeké is. Nemeskürty István A képpé varázsolt idő című munkájában jegyzi meg: a tízes évek mozgóképipara mintha tudatosan igyekezne közönségével a magyar irodalmat megismertetni. Tiszteletet ébresztő névsort állíthatunk össze. A klasszikusok mellett ott a kortársak, köztük Drasche-Lázár Alfréd neve is.
     A „sikeres filmíró” igazán egyik utolsó munkájával érdemelte ki az utókor figyelmét is. A Tűzpróba 1917 (más adatok szerint 1918) filmsikere lett, s egy mellékesnek látszó adalékkal igazolja, hogy Drasche népszerűségére támaszkodni lehetett. A film rendezője az a Lázár Lajos, aki ügyvédből vált a Lux filmvállalat alapítójává, filmjeit maga rendezte (főleg operetteket vitt sikerre – némafilmen), s olyan második generációs hivatásos rendező volt, akiről tudni illik, hogy ő rendezte az utolsó néma- és a legelső (egész estét betöltő) hangosfilmet.
     Az persze alig felkutatható adat, hogy összesen hány film szövegkönyvét írta Drasche, hiszen a filmművészetnek mindig a rendezők, a színészek az igazi hősei. De a néhány éves kitérő így is fontos része az életműnek. Ez pedig különösen a fentebb említett Tűzpróba miatt van így. A film úgy aratott sikert, hogy addigra már ismét a könyvíró Drasche volt az igazi kedvence a közönségnek. Ahogyan elmerül az ország a világháború iszapbirkózásában, Drasche úgy lép vissza kezdeti sikereinek terepére, az irodalomba. Nyilvánvaló, hogy folyamatosan dolgozott, s hogy elővette a háború előtt írt munkáit is. 1917-ben robbanásszerű sikert arat. A cenzori „munka” már alig bír befolyással abban, hogy vállalni merje nevét, témáit, kitaposott ösvényét. Egyszersmind újrakiadások özönével állunk szemben. Regényét Az az átkozott pénz címen 1920-ig négyszer, az Enyém vagy! címűt 1918-ig háromszor, A kutyabőr és egyéb történetek című novelláskötetét kétszer, végül a bombasikerű Tűzpróbát 1923-ig hétszer adták ki!
     A Tűzpróba minden elképzelhető sikert elér. Már említettük: a filmipar is szép haszonnal használta fel nyersanyagként. Draschenak kijut a „végzetből”, írja Az Est tudósítása, a könyvsiker nyomán „sorsát nem kerülhette el – színdarab lett belőle”. A budapesti Magyar Színház tűzte műsorára 1920-ban, de addigra már a dráma is olvasható volt könyv alakban. A Pesti Napló kritikusa (Losonczy Zoltán) nem igazán elégedett a regény adaptációjával, amely túlságosan hű akar maradni az eredeti, bonyolult cselekményű, nagyívű epikához. Alapjában mégis sikeres előadásról tudósít. „Az előkelő világnak, amely itt felvonul előttünk, a szerző jó ismerője s ezért sok-sok igaz színnel dolgozik[…] Hogy nem hatolt nagyobb mélységekbe, úgy történhetett, hogy – érthetően beleszeretvén a regénykönyvébe – nagyon sok volt a meséje, de kevesebb sokkal több lett volna.” A közönség persze „zajosan tapsolta népszerű íróját és a színészeket”, köztük Törzs Jenőt, Jankovich Magdát, Urai Tivadart, Komlóssy Ilonkát – csupa nagy sztárját az akkori (meg a későbbi) magyar színházi életnek.
     Külön érdekessége ennek a „sok mesének”, hogy két évvel korábban – a sikerévben – Drasche A boldogság című – ugyancsak vígszínházi – bemutatójának kritikusa, Ignotus egészen más írói felfogást fedez fel szerzőnknél: „Meséje erősen lélektani mese, melyben kívülről kevés történik, viszont az a kevés egészen bravúros, vagyis drámai és színpadi természetű kicsattanása annak, ami belül történik.” (Világ, 1918. január 2.) A szerelmi háromszög lélektani boncolgatásának útján ezért is hiányolja a cselekményt: „Ez tudatos és színpadi színpad, csak az útnak, mely idáig visz, valamivel több történésbe kellene beleöltöztetve lennie.” A közönség azonban ezt a darabot is szereti, mint ahogy „a Vígszínház is szerető gonddal adja”, olyan később naggyá nőtt ifjú tehetségekkel a színpadon, mint Makai Margit vagy Gombaszögi Ella. Draschenak a színházzal is nagy szerencséje van.
     Pedig egyéni tragédia zúzhatná össze mindezeket a sikereket. A Tűzpróba című regény még ezzel az ajánlással jelenik meg: „Neked, aki mindig megértettél, még akkor is, ha mások nem értettek, neked, édes feleségem, ajánlom a könyvet. A háború előtt írtam…” Valóban van adat arra, hogy 1913-ban már megjelent egy részlete a regénynek, aktuálisabb azonban itt azt elmondani, hogy 1918-ban a feleség, Iklódy-Szabó Irma meghal. Drasche talán többet él meg ebben a néhány évben, mint népszerű hősei együttvéve. Zajos sikerek az irodalomban, a film és a színpad világában, összeomló karrier a diplomáciai pályafutásban, elveszített feleség és hamarosan új házasság Ángyán Arankával…

Kimondhatjuk: a siker nem részegíti meg. A fiókban őrzött művek megjelenése után – mintegy tizenöt éven át – évente egy-két munkáját adja közre. Az új kiadások is alig észrevehetően gyérülnek. Az olvasottság, a népszerűség hosszú ideig nem változik, de újabb bombasiker már nem születik. Témái változatlanok, ahogy Schöpflin Aladár írja A kutyabőr… novelláiról: „Kellemes, könnyed hangon elbeszélt történetek a magyar úri társaság életéből és annak hangján, fordulatokkal, derült, gondtalan jókedvvel elbeszélve.” Legtömörebb, legpontosabb helymeghatározását valószínűleg Benedek Marcell készítette el, amikor Irodalmi lexikon című munkájában 1928-ban ezt írta róla: „Tárcákat, regényeket ír. A színpadon is volt sikere. Szórakoztató műveit szívesen olvassa a közönség.”
     Nem mellékes kérdés, mit gondolt vagy mondott róla a szakma. Hogyan ítélték meg – tudjuk: emberként elismerték kortársai – az írót, a művészt?
     Tekintélyes, bár nem parttalan az életmű. Írt 14 regényt, 7 elbeszéléskötetet, 2 színművet, egy drámai költeményt, s szerzője-főszerkesztője volt Tolnaiéknál egy profi színvonalon létrehozott négynyelvű „utazási könyv”-nek Magyarországról. Kiadói a legismertebb hazai könyvészek, a Franklin egymaga a kötetek felét gondozta (13 könyv), emellett a Tolnai, az Atheneum, a Singer-Wolfner, a Glórai (Merkantil), a Rózsavölgyi és a Lampel osztoztak a könyveken. Az üzlet ugyan mindenek feletti lehet a kiadói tervekben, de aki ennyi könyvsorozatban kapott helyet, az jól ismerhette a kiadói és olvasói ízlés közös nevezőjét, s benne is megbízhattak üzletfelei. A Tolnai regénytára sorozatban három kötetét is kiadták, de helyet kapott a Magyar könyvtár (Lampel), az Egyetemes regénytár (Singer-Wolfner), a Korunk mesterei (Atheneum) és az Értékes könyvek (Glória -Merkantil) sorozatokban.
     A kritika sem maradt közömbös írásaival szemben, korántsem tapasztalható az az elhallgatva lenéző kritikusi magatartás, amely az utóbbi évtizedek „kritikátlanságát” a népszerű irodalommal kapcsolatban jellemezte. Drasche aligha panaszkodhatott a visszhangtalanságról. A rövid recenziótól a mélyre ásó elemzésig mindenben része volt. Mint ahogy a lelkes tapstól a fanyalgó vagy keményen elmarasztaló bírálatig is mindent megkapott ítészeitől. S a névsor sem akármilyen! A Kelet Népe, a Napkelet, Az Est, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, a Világ, a Magyarország, az Új Nemzedék, a Budapesti Hírlap, a Magyar Figyelő, a Magyar Kultúra, az Erdélyi Szemle, az Irodalomtörténet és a Nyugat – teljes felsorolás nélkül – ugyanúgy vette a fáradságot, hogy közönségét tájékoztassa az éppen aktuális Drasche-kötettel kapcsolatos véleményéről.
     S köztük vannak a rendszeres és jeles bírálók. Schöpflin Aladár neve külön kiemelkedik a sorból, a Vasárnapi Újságban szinte rendszeresen recenzálta az új köteteket. 1930-as Színházművészeti lexikonjában is jelentős szócikket szentel a színműíró Draschenak, ahol még jubileumot megélt sikerét, a Zágon István-Ángyán Béla által átdolgozott Délibáb hercege című operettjét is fontos eseményként említi (mellesleg ezzel nyitották meg a Blaha Lujza Színházat). Már idézett kritikájából ilyen megértő sorokat lehet mindenütt idézni műveiről: „Van bennük bizonyos elegancia, könnyű életű, életörömmel teljes emberek mozognak bennük, akiknek élete egy-egy szerelmi komplikáció, egy-egy futó kaland körül forog, s akikre az író bizonyos mosolygó fölénnyel néz le, játszik velük, kedve telik bennük, nem veszi túlságosan komolyan őket, ahogy ők maguk se veszik magukat komolyan –, tulajdonképpen anekdotákat mond el róluk a jó társaságban verzátus ember derült, szórakoztató hangján.” Ez is a dolgok lényege! A 19. század végének még romantikus, de már inkább anekdotázó, csipkelődő „ideája” ez a stílus.
     Ignotus a Boldogság 1918-as bemutatójáról írt részletes méltatását már idéztük, de tegyük hozzá a tényekhez, hogy a Vígszínházban játszott darab bekerült az Akadémiai Értesítő „Jelentés a Vojnits-jutalomról” című értékelésébe is.
     Krúdy Gyula a legnagyobb könyvsiker, a Tűzpróba lelkes kritikusa. Sorozata, a Könyvtáramból a Magyarországban „szatirikus regényként” ajánlja az olvasók figyelmébe Drasche hatalmas sikerét. „Ez a finom, mondhatnám: szalon-szatíra oly érdekessége a könyvnek, hogy nagyon kellene gondolkoznom, hogy emlékezzek hasonló nobilis és elegáns gúnyolódásra az írók műveiben.” Meg is leli az iskolát, ahová leginkább sorolhatónak tartja Drasche írói világát: „lebilincselő meséje leginkább az alapos és bővérű[…] angol írókra emlékeztet, amely rokonság D. L. A. részére a legnagyobb kitüntetés lehet[…] A mélyenlátó és szatirikus Thackeray-egyetemhez közeledni” nem kis elismerés – valószínűleg kedves túlzás is a pályatárs részéről. De Krúdy vállalta merész következtetését.
     Sík Sándor viszont a folytatás, a Tűzkereszt rosszkedvű, sőt kíméletlen ítésze volt. „Általában a véletlen a legfőbb irányítója az egész mesének” – jegyzi meg epésen elemzései közben. S bizony ebben is sok igazság van. Elég a hosszas boncolgatás végét idekapcsolnunk, hogy az esztétikát és műelemzést komolyan véve milyen következtetésre jutott a bíráló: „Beszélhetünk sok egyébről, a mellékes alakokról, a lelki elemzésekről, a párbeszédekbe beillesztett angol mondatokról (mintha nem tudnók, hogy az amerikaiak angolul beszélnek!), a germanizmusairól stb., de talán már eddig is nagyon sok szót vesztegettünk erre a naiv és nagyon kevés értékkel bíró regényről. Ennyit is csak azért mondtunk, hogy hívebb képet festhessünk a regényíró Drasche-Lázárról, mint a Tűzpróba magasztalói: Drasche-Lázár igen csekély költői érrel megáldott dilettáns, akinek feltűnése a magyar regényirodalom terén semmi, de semmi nyereséget nem jelentett.” Ez bizony minden elismerést megkérdőjelező, súlyos ítélet.
     Mint ahogy Illés Endre a Nyugatban is hasonló rosszkedvvel kóstolgatta az Amyr ízeit 1930-ban: „A regény kidolgozása? Naiv bonyolultságában zavarosan átlátszó történet. Mulatságossá a szerző akarata ellenére – a bonyodalmaktól is független epizódok teszik[…] – Semmi, semmi élet sincs ebben az Amírban. S még ennél is kevesebb irodalom. Igazság. Vagy valami efféle. Ami érték volna.” Vitriolos kíméletlenség.
     Ez a kettősség művei megközelítésében végigkíséri életét. A Tied az élet!-ről Az Est publicistája így ír: „Új regényében Drasche-Lázár Alfréd új feladatot is tűzött maga elé: szórakoztató bonyodalmú mesén kívül korképet is igyekszik nyújtani s a regény szerelmi kettősét a forradalmi idők véres és fekete kulisszái közé állítja. A nehéz feladatot egészében sikerrel oldja meg…” Ugyanerről A(lszeghy) Z(solt) az Irodalomtörténetben egészen másként vélekedik: „D-L. A. a főúri körökben játszatja le bonyodalmas cselekményű regényét, kissé gyors menetben végigvezetvén bennünket a közelmúlt fájó rázkódásain, anélkül, hogy maga az író is elmélyedne akár alakjaiban, akár a kor festésében.” Kosztolányiról bizony lelkesebb méltatások készültek.
     Ám a jellemző írói jegyek megismétlődnek minden írásban, véleményben. Drasche már életében megkapta a maga skatulyáit: szórakoztató, bonyodalmas, fordulatos cselekményesség, érdekes meseszövés, lüktető dialógusok, naivitás és véletlenszerűség… Semmi kétség, mindennek valóban kevés köze van a magas irodalomhoz. A haragos elmarasztalás azonban akkor lenne méltányos, ha az író a magas irodalom babérjaira törne. Ennek kevés nyomát leljük Drasche ambícióiban.
     Az Amyrral a folyamatos publikációk sora meg is szakad. Három év múlva még kiadja Az egyenes út című regényét, aztán már nincs folytatás.
     Az ok most is kézenfekvőnek, s ismét csak racionálisnak tűnik. 1930-ban elnöke lett az IBUSZ Részvénytársaságnak. Távol az irodalomtól új, másféle a feladat, ahol csak az üzleti világ veszi körül. 1932-ben ráadásul a budapesti napilapok szindikátusának is igazgatója lett. Immár a tekintélyes üzletember szerepköre következik.
     Még egy utolsó regényre futja – az erejéből?, a tehetségéből? Ez az évtized azonban már nem az ő világa. A romantikus meseszövés és a naiv fantáziajátékok ideje végleg elmúlóban. Ridegebb, kevésbé főúri már a közönség is, érezhetően elavul a technika, a nyelvezet, ami eddig sikereit éltette. Nem csak arról van szó, hogy elfogyott az írói muníció. Nincsenek újrakiadások sem, csalódás és rezignáció veszi körül a tegnapi sikerek alkotóját. A tízes-húszas évek csődbe vittek s elsöpörtek sok mindent, ami addig értéknek látszott. Szétmorzsolódott vele a közönség is. Nemeskürty Istvánnal kell egyetértenünk, amikor ezt mondja a korról: „Siker és érték sokáig egyet jelentett: Petőfi, Ady, Móricz sikeres írók, egyszersmind nagy művészek. A húszas évektől ez a két fogalom egyre inkább elkülönül, hogy aztán egymást szinte kizárja. Mindig is voltak persze sikerre törő iparosok, Lisznyaitól Szomaházyig és Drasche-Lázár Alfrédig, ők azonban egyértelműen a betűvetés és a könyvnyomtatás szolgálatában álló mulattatóknak számítottak.”
     Idejük azonban közönségükkel együtt elmúlt. Értékeik porossá váltak, maga az életmód is végleg a perifériára sodródott, s nincs többé igény, várakozás a felfrissítésükre. Nem a lektűr tűnik el, hanem a századelő századvégbe hajló nosztalgiája. Drasche-Lázár Alfréd is egyre hátrál előlünk, korunk lexikonjaiban a szerencsétlen sorsú diplomata, a történelmi Muszáj (de nem Herkules) figura válik belőle. A csalódás lehet az, ami megtöri lendületét. Az írástól 58 évesen vesz búcsút. Egy újabb végzetet kell átélnie. Ezt is túléli.
 

A vég

A felgyorsult történelmi események már meg sem érintik. Az előző háború drámai sorsú szereplője csak elnöki-igazgatói székeiből figyeli kor- és sorstársai vergődését.
     A második világháború frontját már nem várta meg Budapesten. 1944 augusztusában – betegen – Ausztriába költözött. A nagybácsik után indult? 1949. augusztus 28-ig élt Meyerhofenben, 74 évesen végezte be befejezetlen „kettős” életét. Véglegesen nyugalomba vonult a drámai, szelíd humorú és – látszólag – elégedett epizodista. Illés Endre találóan jegyzi meg róla: „Vannak fényképek, melyeken a lefényképezett alak mellett virágos asztalon egy másik fénykép áll. Azon is meg lehet ismerni az ünnepeltet. Fénykép a fényképben. Ez Drasche-Lázár… pontosabb műfaja.” De árnyék is volt: mindig másoké, ritkán haladt előre a maga érdekei szerint. Rendkívülinek mondták tudását, tapintatát. Ebben sem volt erőszakos korának gyermeke.
     Ha mégsem ilyen volt, azt tökéletesen el tudta leplezni. Sikerei láthatók voltak, csalódásai csak megsejthetők. Azokkal mindig visszavonult. Mint egy tragikus évszázad sokat vert nemzetének erőteljes egyénisége kereste a bukásokból kivezető utakat.
     Még azt is jelképesnek érezzük, hogy nem érte meg a század közepét. Ő a századforduló jelleme maradt.
 

Felhasznált irodalom

1 Dr. Kövess Gyula: Miesbach-Drasche érdekeltség és szerepe a hazai barnaszénbányászat fejlődésében - Bányászati és Kohászati Lapok 1981. 10. sz. 708-704. l.
2 Budainé Mosonyi Klára: Dorogról a dorogiaknak – Dorog, 1971.
3 Nagy Iván: Magyarország családi címerekkel és nemzékrendi táblákkal – Pest 1860. Kiadja Ráth Mór
4 Galántai József: Háború és békekötés, 1914-1920 – Budapest, 1992. IKVA
5 Nemeskürty István: A magyar film története – Budapest, 1965. Gondolat Kiadó
6 Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő – Budapest, 1984. Magvető Kiadó
7 A Pesti Hírlap, a Valóság, Az Est, az Irodalomtörténet, a Nyugat, a Vasárnapi Újság kritikai írásai.
8 Dr. Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái VI. kötet – Budapest, 1944.
9 A Révai Nagy Lexikona, a Pallas Nagy Lexikona, az Új Idők Lexikona, a Tolnai Világlexikona, a Magyar életrajzi lexikon és a Komárom-Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék múltja és jelene D. L. A. szócikkei.