GAZDA ISTVÁN
 
 
Szakképzettsége: nincs
 
 
 
Ha megkérdezzük az ünnepeltet, hogy inkább orvosnak vagy irodalomtörténésznek, művelődéstörténésznek, tudománytörténésznek vagy erdésznek tarja-e önmagát, akkor először is meg fog kérni bennünket, hogy ne ünnepeljük, s lehetőleg ne tartsuk se ennek, se annak – most már könyvtárosnak se –, elvégre személyi igazolványa tanúsága szerint: szakképzettsége nincs. Ezt még évekkel ezelőtt a rend őre átlapította meg róla, midőn régi személyi igazolványa helyett újat mert kérni, s a belügyi íróasztal hithű őrzője az igazolvány tulajdonosa egykori egyetemi docensi rangját nem volt hajlandó a segédkönyvtárosira átjavítani, mondván: ilyen váltás nincs. Ez nyilván csalás. Ez a jóember át akarja vágni őt. Rögvest be is véste személyi igazolványába: szakképzettsége nincs. 

Vekerdi László ettől kezdve tartotta magát a rendőri előíráshoz: hivatalt nem vállalt – ha nincs szakképzettsége, nyilván nem is vállalhatott –, s csak mint afféle írogató kalandozgatott Galilei, Descartes, Hooke, Huygens, Newton, Pascal, Leibniz világában, hangsúlyozván, hogy ő nem galileiánus, nem kartéziánus, nem newtoniánus, elvégre az ezek műveléséhez szükséges szakképzettséggel nem rendelkezik. Nem is írt meg róluk mindent, hanem csak azt, ami őt mint kívülállót érdekelte: írogatott a Pascal matematikájában fellelhető infinitezimális módszerekről és a newtoni infinitezimális analízis kialakulásáról, a végtelen sorokról és fluxiókról, Newton Principiája születéséről, Galilei mechanikájáról, Descartes azon infinitezimális eljárásáról, amely alkalmas volt a cikloisterület meghatározására, azután differenciálási algoritmusa születéséról és érintőszerkesztési módszeréről, Leibniz fizikájáról és hasonlókról. Ami úgy egy szakképzetlen útjába esik. Szép témák ezek: az ezekről közreadott cikkeket – a világon mindenütt – többnyire a szerzőn és a szedőn kívül kevesen olvassák. 

Így hát ünnepeltünk élvezetesebb területekre is merészkedett: írt a tudománytörténet-írás történetéről, arról, hogy mit is jelent a diszciplinaritás és interdiszciplinaritás a tudománytörténet-írásban, milyen volt a természettudomány az újkorelőn, körüljárta a Galilei-pört, felvázolta a matematikai absztrakció történetét, kokettált a matematikai múzsával, s külön szólt Kolmogorovról, meg a Bolyaiakról, sőt a kvantummechanika történetéről is. Aztán írt az anyagismeret kezdeteiről, a természetkép változásairól, az alkémia históriájáról és a kémiatörténeti űrről. A kívülállók ekkor már bizonyítottnak látták: egy olyan matematikatörténésszel van dolguk, aki még a fizika és a kémia történetében is el tud igazodni, s írásai még emészthetőek is. 

Aztán publikált a biológia kialakulásáról és a kórház történetéről, egy nagy járványról, a molekuláris biológia történetéről, a matematikai biológiáról, a környezeti krízisről, a klinikai gondolkodásról, a mesterséges és természetes értelemről, a kettős spirálisról, az evolúciókutatás frontvonalairól, tanulmányt írt az embriológia és genetika kapcsolatáról, no meg mesteréről, Sántha Kálmánról. Amikor 1980-ban válogatás készült az Egészségügyi Dolgozó legérdekesebb cikkeiből, a válogatásban természetesen az ő írásai is olvashatók voltak a szívsebészetről, meg a genetikáról. Aztán írt A biológiai szabályozás kötetben a szabályozás alapelveiről. A kívülállók már úgy vélték, hogy mégis inkább egy élettudomány-történészről van szó, aki elsősorban a biológia és az orvoslás történetében szeret kalandozni, ennek ellenére el tud igazodni a matematika, fizika és kémia históriájában is, ami nem megszokott. 

Gyorsan rácáfolván a kívülállókra, tanulmányt tett közzé az információ fontosságáról, s áttekintette a nyelvészet útját a historizmustól a strukturalizmusig, választ adott az absztrakt filozófia és a nyelv kapcsolatára. Társszerzője volt egy nyelvtudományi kötetnek, amelyben egy szerény tanulmánya jelent meg The heel and the complement címmel. Ezek afféle modern nyelvtudományi kalandozások, szemiotikai és szemantikai kirándulások; esetleg belefér a róla kialakított eddigi kategóriákba. Akárcsak írásai a két kultúráról. Vagy az anyanyelvű oktatás korszerűsítéséről. S nyilván e sorba illik önálló kötete Vigh Tamásról. 

De hogy még jobban összezavarja elemzőit, írt a falszifikációs módszerről, a tudományfilozófia alapjairól (hadd örüljenek Kuhn, Popper, Feyerabend, Lakatos, Polányi hívei), a tudás születéséről, a tudomány hasznáról, a tudomány növekedéséről és a tudományszervezés kezdeteiről; az alapkutatások fontosságáról, a tudományok önállóvá válásáról, s arról, hogy megírható-e a tudományok története. (Nyilván nem, de egy jó tudománytörténész, ha nem akart éhen halni, az elején ezt azért nem vallotta be. Ezért is eveztek át a külhoniak a tudományfilozófia vizeire. Nincsen ebben semmi kivetnivaló.) A külhoni nagyokhoz kötődő írásai mondandóját talán annak a dolgozatának a címe világítja meg legjobban, mely így hangzik: Minerva és a tudományfejlődés, avagy a modern tudományfilozófiák historiográfiai relevanciája. Így már a kívülállók és kételkedők számára is minden világos. Ha mégsem, hát íme egy másik összefoglaló írása címe: Róka fogta csuka, csuka fogta paradigma, avagy az anarchista tudományfilozófia csapdája. Így már mindjárt más. 

Aztán közölt pár tanulmányt az Annales történetszemléletéről, a prehistória aktualitásáról (lásd a Véges végtelent!), a régi idők művészetéről. Írt a magyar tudóstársaságokról, a 16. századi előzményekről, az Akadémiáról, a Természettudományi Társulatról, az ellentmondásos Bugátról, a honi reáltudományi iskolák nagyjairól. És külön is: a magyar matematika históriájáról. Aztán az Akadémiai Könyvtár történetéről kiadott munkában arról, hogy e könyvtár milyen csodálatos gyűjteményt őriz a reáltudományok és a matematika alapműveiből. (És hogy e gyűjtemény napra kész, modern maradt, az nem kis részben épp ünnepeltünknek köszönhető. Akit ezért az elmúlt években senki sem ünnepelt.) 

És lefordította Jacobot (afféle biológiatörténetet). A Courant-Robbins matematikai monográfiát (alapmű). Dörrie művét (alcíme: Száz híres probléma két évezred matematikai műveltségéből). És Kárteszi Ferenc nagy könyvét Bevezetés a véges geometriákba címmel, magyarról angolra. És Weisskopf fizikai esszéit. És Duby kötetét Emberek és struktúrák a középkorban címmel. És Panofsky munkáját, Az emberi arányok stílustörténetét. 

És lektorált. Lényegében minden alapművet. Simonyi Károly csodálatos fizikatörténetét. Sain Márton matematikatörténetét. Staar Gyula matematikai esszéit. A Magyar Életrajzi Lexikont. Kofler magyarra fordított matematikatörténetét. A Discorsi magyar kiadását. Fehér Márta Newton-fordítását. A Kulturális Kisenciklopédiát. T. Tóth Sándor és Szabó Árpád értékes kötetét, a Matematikai műveltségünk kereteit. Bevezető tanulmányt írt az Új Forrás repertóriumához. Utószót Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsomához. 

Szerkesztette a “Gyorsuló Idő” köteteit. Részben lektorálta, részben szerkesztette az MTA Könyvtára Közleményeit. (Ezek közül is kiemelendő Fráter Jánosnénak a Bolyai-gyűjteményről készült katalógusa.) Remek interjúkat készített a Magyar Tudomány számára. Segített és segít a Természet Világa szerkesztésében. És segít másoknak is. 

És írt Illyés történetszemléletéről, Bartók és Kodály kora utáni népzenekutatásról, Kodály történelemszemléletéről, Veres Péter történetfilozófiájáról, a fiatal Fülepről, s elemzett néhány korproblémát Fülep Lajos írásaiban. Aztán, oly sok mindent megírt Németh Lászlóról. És nem feledkezett el az 1944-ben fiatalon elhunyt íróról, Szépkúti Miklósról sem. 

És írt művekről. És művek százairól. És gondolkodó írókról. Elgondolkodtatóan. 

Írt esszét, irodalomtörténetet, művelődéstörténetet, fizikatörténetet, matematikatörténetet, orvostörténetet, biológiatörténetet, intézménytörténetet. Mit nem írt Vekerdi? Kérvényen és feljelentésen kívül mindent. 

Ő soha nem kért. Őt oly sokan kérték, hiszen nem sokan vannak, akik ilyen könnyedén és ilyen szinten tudnak eligazodni mind a reáliák, mind a humaniorák birodalmában. 

Be nem sorolhatóságára Benedek István is felfigyelt, midőn ezt írta róla 1969-ben: Vekerdi “nem egyféle szakmából veszi témáit, szinte valamennyi esszéje a tudománynak más-más területére pásztázik. De olyan alapossággal, olyan átfogó tárgyismerettel, hogy az olvasó esküdne rá: csak ez lehet a szakmája.” Később így folytatta: Vekerdi “nem a részt látja, hanem az egészet, van a tudományos gondolkodásnak egy óriási halmaza, amelyben keresztül-kasul minden összefügg mindennel – és ő ezt az összefüggést megtalálja. Ez a zsenialitása.” És 1970-től kezdődően néhány összefüggésre már együtt próbáltak rálelni a “Hiúzok”: Benedek István és Vekerdi László, Antall József és Birtalan Győző, Szállási Árpád és Lambrecht Miklós, no meg csendes kisfiúként: a jelen sorok szerzője. 

A “hiúzi” diskurzusokból kitűnt: nem könnyű az élete. Németh Lászlóról írt kötete vérlázítóan tisztesnek bizonyult, amelynek a párt bértollnoka egy megrendült (bocsánat: megrendelt) írásban hangot is adott. Írt nagy sikerű ifjúsági műveket (azokat csak kicsit szerkesztették át). Papírra vetette gondolatait a véges végtelenről, de a Minerva kéziratban felejtette. Nem csak azt írta meg, hogy hogyan élt Newton (mellesleg csodálatos olvasmány), hanem azt is, hogy hogyan élt Galilei, de az utóbbira a kiadó fura urai nem voltak kíváncsiak. Kötetet írt a “Magyarország felfedezése” sorozat számára a magyar tudomány szociográfiájáról, egy-két fejezete közre is adatott folyóiratokban, de a nagy mű nem váltotta ki a cenzor egyértelmű tetszését. (Így annak kiadása az utókorra marad.) Az MTA felkérésére 1975-re megírta az Akadémia reáltudományi kutatásainak történetét. Sajnos igaz történetét, valódi adatokkal, valódi karrieristákat tárva a leendő olvasók elé, a lektorok azonban nem kívánták a leendő olvasókat ily lehangoló adatsorokhoz juttatni. Így a nagy mű csak megnyírbáltan jelent meg – az Akadémiához szabott stílusban. 

Ha egykori főnöke és segítője, Rényi Alfréd tovább élt volna, Vekerditől más műveket is olvashattunk volna. Így azonban valódi kalandozóvá lett, nem csak úgy, ahogyan korábbi műve címében ígérte, ezt követően már egyetlen szaktudomány sem vonhatta szűkebb körébe, már nem mondhatták, hogy ő csak az újkori tudományok történetének legnagyobb tudója, csak az orvoslás históriájának legalaposabb ismerője, csak a tudományfilozófusok gondolatai első honi értője, a nyelvtudományi irányzatok biztos követője, az evolúció-elméletek láttatója. 

Ő mindenhez csak hozzászólt, ami számára kedves volt, s amelyről úgy érezte, hogy szólnia kell, magyaráznia kell, amikkel és akikkel perlekednie kell, miközben írt és tanított, a Gólyavárban és a televízióban, a rádióban és az ismeretterjesztő előadásokon, a konferenciákon és vitakörökön, a tudományegyetemen és a szerkesztőségekben, könyvekben és folyóiratokban, napilapokban és gyűjteményes művekben, egyetemi jegyzetekben és konferencia-kiadványokban, sorozatokban és egyedi művekben, kicsikben és nagyokban, sokszorosított irományokban és szép kiállítású monográfiákban, lexikonokban és bibliográfiákban, mindenütt, ahol szükség volt a tudására. És szerencsére sok helyütt vélték szükségesnek. 

Aztán végre előkerülhettek a megjelent és meg nem jelent írások, egy kötetnyi tudás és tudomány, a naprakésszé tett véges végtelen, újra élni kezdett Galilei, elmondatott, hogy a tudománynak valóban háza vagyon (vagy csak volt?), aztán kötetbe gyűjtettek a Németh László-tanulmányok, s remélhetőleg még sok-sok minden követi mindezt. 

A jelen sorok szerzőjének megadatott, hogy hallgassa őt éveken át a Tudományegyetemen, a Gólyavári estéken, a nem kötelező előadásokon, a “Hiúzok” körében. A jelen sorok szerzője is egyfajta tanú és tanúság volt, amint azt egyik irodalomtörténetünk hirdeti, s megadatott néki a büszkeség: kulloghatott egy olyan szakképzetlen személy után, aki után érdemes volt kullogni. Utolérni úgysem lehetett, úgysem lehet, elvégre Akhilleusznak sem sikerült találkoznia kedvenc teknősével, de jó, ha a kullogó tudja, hogy az előtte haladó még a végtelen sor ókori összegezhetőségének rejtélyét is magának tudja, s évtizedek óta büszkén vallja, mint tán az öreg Bolyai, hogy ez nem véletlen, hiszen a’ mathézis, az a gyertya. 

Ilyet egy tisztes bölcsész soha nem mondana, de Vekerdi más fából faragtatott: ő nem ragadhat le a tudomány egyik szerény ágánál sem, neki röpködnie kell ágról-ágra, hadd egye a fene a felfelé bámulókat. Nem vágyott rangokra, magas posztokra, s ebbéli kérését maradéktalanul teljesítették is. Nem ácsingózott professzori címre, így ennek lehetősége fel sem merült a hivatalosokban. Nem óhajtott magának tudományos fokozatokat, nem is kapott. (Tisztes nyugdíjat ennek ellenére adhattak volna neki.) 

Nem tülekedett, nem akart a fix bérből és fix fizetésből élő tollnokok sorába emelkedni, bár úgysem engedték volna előre a sorban. Utóbb már csak könyvtároskodott. Míg ki nem húzták alóla ezt a széket is, a könyvek alól meg az utolsó polcot is. Ő volt ugyanis a Magyar Tudós Társaság legbensőbb könyvtitkainak utolsó tudója. A könyvek lelkének ismerője. Ő tudta, hogy melyik könyvnek milyen lelkülete van, melyek szeretnének egymás mellé kerülni, melyek azok, akiknek ide kell jutniuk a már itt lévőkhöz, mert együtt többet fognak érni. A felső polcokon ücsörgő árva könyvek szomorkodnak, magukra hagyta őket nagy támogatójuk, a még felsőbb polcokon ücsörgő tudósocskák azonban nem szomorkodnak, mert fogalmuk sincs arról, mi a különbség könyv és könyv, tudás és tudós, igazi tudás és igazi tudós, betű és betű között. 

Aki bír a tudás hatalmával, az érzi a betűk mágiáját. Az egyes korok illatát. A régmúlt idők gondolkodói lelkületét. Ismeri a nyelvek zamatát. Az egykori tudósok mágiáját. És messziről kerüli napjaink karrierista, alig tudogató, zérói figuráit. 

Tudja, hogy hogyan vonz Galilei és Newton, Pascal és Fermat, Leibniz és Descartes, Németh László és Fülep Lajos, Sántha Kálmán és Fodor András, Bretter György és Benedek István, Rényi Alfréd és Juhász-Nagy Pál. Nem csoda hát, hogy e nagy gravitációs térben szívesen kalandozik gondolkodótól gondolkodóig. 

Bretter hivatkozott egy helyütt Pascalra, mondván: Az ember gondolkodó nádszál. 

Nem kellene a rendszertanokban külön fejezetet nyitni a gondolkodó, szakképzetlen nádszálaknak?