SZENTMÁRTONI JÁNOS
 
„Függőhíd”
 
Filip Tamás második verseskönyvéről
 
 
 
 
 Minden embernek van egy választott és egy kiméretett útja. Szerencsés 
esetben: a kettő egybeesik. De vannak, akik a két útvonalon párhuzamosan 
közlekedve maradéktalanul egyeztetni tudják lelkükben, életvitelükben a 
különböző tájakat, tapasztalatokat. Ilyen költő Filip Tamás is. Civilben 
jogász. Ugyanakkor, és elsősorban, született lírikus… (folytathatnánk a 
mondatot így:) aki a szakmájában őt ért élményeket is magas fokon képes 
kamatoztatni a költészetben (de nem lenne igaz ez az állítás, legalább is 
ebben a formájában). Mert a jogászi pálya mint témacsokor, vagy esetleg 
mint egy halvány, de kivehető háttér még csak szikrájában sincs jelen Filip 
Tamás verseiben, meglehet: egyelőre.Két okból azonban mégis meg kellett 
említenem. Az egyik, hogy a költészettel való érintkezés és az alkotás 
lélektani folyamata segíthet kilépni a szerzőnek a hétköznapok megle- 
hetősen racionális világából, illetve: túllépni azon a transzcendenciába – 
hiszen az alkotás mégis csak valamiféle kegyelmi állapot, még ha nem is 
várjuk meg mindig az agyoncsépelt és ma már agyonhallgatott ihletet, mely 
az embert az idő múlásával egyre ritkábban látogatja meg. A másik ok 
pedig, amiért megemlítettem a jogászi hivatást, hogy a vele együtt járó 
precizitás és rendszeretet viszont nagyon is jelen van a Filip-versekben, 
szervezi és összetartja azokat 
   Filip Tamás költeményei majdnem mindig valamikonkrét élményből, 
emlékből fakadnak – távol áll tőlük a filozofálás, az absztrakció. Vers- 
beszéde első olvasatra talán kissé száraz, monoton. Mindazonáltal a helyük- 
ről kimozdíthatatlan (mert helyüket megtalált) szavak, képek feszes lánco- 
lata komplex és intenzíven átélhető mitológiát teremt. 

Filip Tamás első verseskönyvét még egyetemista éveiben jelentette meg az 
ELTE. Tavaly látott napvilágot új, Függőhíd című könyve a Tevan Kiadó 
jóvoltából. 
   A kötet öt ciklusba rendeződik – jóllehet, záróverséből (Én nem aka- 
rom), amely egyfajta ars poetica, épp az derül ki, hogy a szerző nem akar 
elbújni ciklusokba, s hogy mindegyik verse legyen külön, sőt: különb a 
többinél. Továbbá ugyanez a vers a következő sorral indít: „Én nem akarom 
mindig ugyanazt/a verset írni”. Ezzel persze lehet vitatkozni, hogy a művész 
mint olyan vajon mennyire képes túllépni saját korlátain, mennyiben egyez- 
het vágya, elképzelése lehetőségeivel, a lehetőségekkel. Vagy Filip Tamás 
épp ama örökzöld közhely ellen lázad, hogy az író egész életében egyetlen, 
azt a bizonyos könyvet írja, amit végül is nem ír meg sohasem? Nem tudni. 
Egy biztos: amit mond, amit akar, az úgy van: minden verse külön van, és 
az alkotás természetes igényéből adódóan lelkében valószínű különb is a 
többinél. 
   Filip Tamás alázattal nyúl minden témájához, és alázattal nyúl a nyelv- 
hez, amit nem rángat és rombol, hogy életre keltse, mint annyian, hanem él 
vele, mert tudja: nélküle a nyelv (legalább is az a szelete, amit éppen 
aktuálisan használ) halott. Nincs benne póz, sem illúzió. Ismeri a határait, 
melyek keretében megteremti azt a csak rá jellemző világot, amely nem 
körbejárható, mint a műtárgyak, csak átélhető – az ember vagy belenéz, 
vagy nem. Versei nem akarnak összefoglalni, mind egy-egy pontba fóku- 
szálnak, s általuk ezek a pontok fényt kapnak, és úgy írják körbe a költőt, 
mint partmenti lámpasor a tavat. 
   Filip Tamás operatőr. Lelkének függőhídján egyensúlyoz, vállán ka- 
mera, és amit bemér, azt örökkévalósítja. De soha nem dől be a puszta 
látványnak, mindig megvárja, vajon mi sül ki belőle. Alkatából adódóan 
inkább egy visszafojtott bergmani fegyelem jellemzi, mint a fellinis rob- 
banások; inkább ferrerisen szöszmötöl, rendez, összeállít, mint hogy gree 
neaway módra pompázatos montázsokat készítsen – hogy csak óriásokat 
említsek. (Nem véletlenül kerestem filmes párhuzamokat – Filip nagyon 
szereti a filmeket, sokat tanul belőlük; több verse is bizonyítja ezt:  
Tarkovszkij-parton, Mephisto Nyírmadán.) Mindez elsősorban inkább a 
munkamódszerét jellemzi – verseinek tartalmi megközelítése jóval több 
réteget fed föl. Míg a Függőhíd első ciklusában (Az élmény súlya alatt) a 
költő gyerekkori emlékeiről és valóságközeli benyomásairól készített látle- 
letei transzponálódnak élménnyé, vagy esetleg filozófiai kérdéssé – addig 
a második ciklus verseiben („…búcsúzkodnak a víz alatti őszben…”) éppen 
az élmény az, amely visszaváltozik objektív(nek látszó) felvétellé. A to- 
vábbi három ciklusban elhunyt és élő mestereket, barátokat szólít meg 
(„…arca már szelíd…”); beszámol érzelemvilágának, lélekállapotának 
legapróbb történéseiről is, már-már mikroszkopikus pontossággal („…csak  
dől a tiszta súly az égből…”); s végül poétikai-esztétikai problémákat 
feszeget („…ha szembe úszna Nessie…”
   Az operatőri munka dokumentatív jellegéből adódóan mindennek egy- 
szerre több oldalát is megvizsgálja. A viszonylagosságról valló töprengés 
mindjárt a kötetnyitó versben megkezdődik, amely Filip költői attitűdjéről 
és technikájáról (is) képet ad az olvasónak (A másik gyűjtemény): 

      Sokfelől jössz, de mindig rossz 
      irányból, mikor hívatlanul belépsz 
      mások közé egy térbe. Máskor meg te  
      vagy a háttér, s oly természetesen  
      tartozol az utcaképhez, hogy nemhogy  
      nem zavarsz, de szinte továbbsegíted  
      a cselekményt
   A belső dokumentum-készítés jó értelemben vett egyhangúságán (ez 
alatt azt értem, hogy FilipTamás nem játszik el többféle hanggal, módszer- 
rel – versnyelve szikár, pontos, pátoszmentes; építkezése következetes, 
egyszerű) újra és újra átszíneződik és számos helyenintenzíven fölerősödik 
a már említett személyes mitológia, misztikusság, amely átlépteti a verset 
a transzcendencia világába, ahol az emberi paraméterek csupán vízjelekként 
funkcionálnak. Így válik az operatőr egy felsőbb világ közvetítőjévé is. Ez 
a folyamat a „…búcsúzkodnak a víz alatti őszben…” és a „…csak dől a  
tiszta súly az égből…” ciklusokban a legerőteljesebb, melyekben a költő 
egyben a legközvetlenebb szereplő is. 
   Az előbbi verseiben minden oly bizonytalan: hol álomszerűen emel- 
kedők, hol kísértetiesen félelmetesek. A szerző hagyja lebegni őket, mint 
egy víziót. Eltagadhatatlanul: megélt, sokszor mindennapi konkrétumok a 
forrásaik, de úgy csúsznak és ütköznek át egymáson bennük idő- és él- 
ményrétegek, hogy azok egy új valóságot hoznak létre, melyben a legbizal- 
masabb hangon vallhat aköltő bizonytalan emlékeiről, gyötrő félelmeiről, 
lírai álmairól. (Tudjuk, ez az örök igény József Attilával nevesült meg.) 
   Hol a nagyapa alakja tűnik fel: egy háborús lövészárok buckái közt 
„spirituszfőzőn melegít valamit” (Áthallások); hol – egy monumentális 
képben – „a holtak léghajója” bontakozik ki szemünk előtt: 
      lassan úszik, horgonya verődik  
      végig a városon, csak horzsol  
      mindent, de nem tud megakadni 
              (Éjvíz idején)
   Lehet sorolni tovább a példákat: a Fürdőváros című verstől kezdve – 
amely talán Greenaway Számokba fojtva című filmjének medencés jele- 
netére rímel vissza – a Most vers tengeralattjáróján át – mely „kihunyt 
fényekkel” lebeg, „legkisebb reménye nélkül annak, / hogy valaha még” 
megmozdulnak a benne élők – egészen a Káprázatig, melyben az „arany 
seregben” érkező lovasok kivehetetlen arca mindvégig homályban marad. 
Ezekben a versekben minden mozgás – és valahogy minden éjszaka tör- 
ténik, mikor az árnyak elindulnak. A legletisztultabb kicsengése e sornak 
talán A vak című vers: 
        Fülünkbe súgja 
        emlékeit a vak. 
        S mintha múltja  
        végtelen erdejébe  
        most látó szemekkel  
        sétálna vissza:  
        elhajtja arca  
        elől a lombokat.
   Az általam kiemelt utóbbi ciklus verseiben viszont épp a mozdulatlan- 
ság dominál. Nagyobb a fegyelem, több a hallgatás. Az ember mintha 
Magritte kővilágában járna Az utazás emléke képen. És mintha a költővel 
együtt éreznénk, hogy Itt már valaha jártam. Az álom mozgásterében 
vagyunk továbbra is. S legbenső halkan kibomló szövetén felismerni véljük 
saját lábnyomainkét. Ott, hol „jobbról-balról ég/a gyermekkori erdő” (A  
toronyban). Ott, hol „…a völgyben/gépekkel őrlik a havat” (Álomkorszak  
jön). Ott, hol „a múlt leve sötét és sűrű,/és sokáig tart minden baleset” 
(Ideges táj). Ott, hol „A viharok emlékezete üres” (Üres). 
   Az északi tájon zátonyra futott hajó örök szimbóluma, és e szituációban 
megnyilatkozó emberi viselkedés – főleg pátoszmentes rögzítése révén – 
nemcsak belső élménykivetítés, mindannyiunk tünet- és korképévé is válik. 
Innen talán már egyenes (bár hosszú és nehéz) út vezet az egyetemesség 
felé.