BOLDIZSÁR ILDIKÓ  
 
A mese mint gyógyító erő 
 
 
Amikor először léptem a gyerekkórház kórtermébe azzal a szándékkal, hogy mesélni fogok az ott lévő beteg gyerekeknek, még nem tudtam: minden beteg gyereknek „megvan” a saját meséje, s ha a gyereket és a mesét sikerül egymásra ismertetnem, megkönnyítem a gyógyulás folyamatát. Hittem ugyan a mese erejében, de csak hónapok múlva értettem meg, hogy a népmese életkortól függetlenül képes olyan rejtett üzeneteket közvetíteni, amelyeket csak az adott beteg ért és használ fel gyógyulása érdekében. A gyerekkórházban tanultam meg, hogy lázas gyereknek nem szabad sárká-nyos, sárkányölős meséket mondani, mert a mese hatására feljebb mehet a láza; a műtétre várakozó gyerek viszont épp az efféle mesékből kap báto-rítást az előtte álló nehézségek leküzdéséhez. Természetesen a mesék nem csupán a beteg vagy a lelkileg megzavart emberek számára szolgálhatnak kapaszkodóként vagy segítő erőként; mindannyian találhatunk bennük <%-2>olyan életvezetési tanácsokat, intelmeket és felszólításokat, amelyek<%0> „gyógy-írként” hatnak az életünkben előforduló problémákra vagy átmeneti, netán tartósnak ígérkező kibillentségekre. Régen a mesének és a mesélésnek fontos szerepe volt az emberek mindennapi életében, sőt a balti népek egyes csoportjainál a meséknek mágikus erőt tulajdonítottak a növények és az állatok fejlődésével kapcsolatban is: azt tartották, hogy a vetés gyorsabban nő, az állatok szaporábbak, ha mesélnek nekik. Számos történetben szerepel az a valóságból táplálkozón motívum is, hogy a vándorok mesemondással hamarabb kapnak szállást, a koldus könnyebben jut adományhoz, s egy jól elmondott tanító mese a vitás kérdéseknél is perdöntő lehet. 
A régi mesemondók számára a mese mindig is megtörtént eseménynek számított, amelyet meg kellett őriznie és tovább kellett adnia. A mesei szerkezetben rejlő hasonlóságok ellenére nincs két egyforma mese: ugyanazon problémát mindegyik történet másként dolgoz fel. A probléma-feldolgozás során azonban egy valamit nem lehet szem elől téveszteni. Azt, hogy a történet elején megbomló egyensúlyt (pl. valaki meghal vagy elrabolják; valamit ellopnak; a hősben ellenállhatatlan vágy ébred valami vagy valaki iránt stb.) helyre kell állítani. A mese egyik terápiás értéke abban rejlik, hogy minden történet az egyensúlyhoz (egészséghez) vezető utat mutatja meg, mégpedig azzal a felhívással, hogy nem megszenvedni kell az egyensúly megbomlását, hanem helyreállítani. A történetekben megtalálhatók a gyógyuláshoz és a testi folyamatok egyensúlyának fenntartásához szükséges tanítások. A „mesei utat” végigjáró mesehősök (és a gyógyulást keresők) legfontosabb feladata épp az, hogy elpusztítsanak valamit a világból (a szervezetükből), ami nem odavaló, vagy visszaszerezzék azt, ami valaha odavaló volt. Eme küzdelem szimbolikus formája az égitestrabló (vagy nőket zsákmányoló) sárkányok meséje: a hősnek vissza kell hoznia a Napot, a Holdat és a csillagokat a helyükre, és ezzel egy időben el kell pusztítania az égitesteket veszélyeztető sárkányokat. Vagyis a mese nem azt állítja, hogy azt, amit elveszítettünk, elég visszaszerezni, hanem azt, hogy maradéktalanul le kell számolni azzal, ami veszélyezteti „egész-ségünket”. Ha megkegyelmezünk az utolsó feje épségéért könyörgő sár-kánynak, kiengedjük a kezünkből életünk fonalát, s úgy járhatunk, mint a próbák teljesítése közben hibát vető két nagyobb testvér, akiket a bo-szorkány kővé változtat, azaz cselekvésképtelennek nyilvánít, megfosztva őket az „út” bejárásának lehetőségétől. 
A mese gyógyító hatásmechanizmusában nagyon fontos szerepe van annak az epizódfüzérnek, hogy mielőtt a hős megküzd a sárkánnyal, végig-járja a föld, a víz, a levegő és a tűz elemhez kapcsolódó tanulóutakat, egy éhező állatot megetet (föld), egy partra vetődött halat visszavisz a vízbe (víz), szövetségre lép a levegőben „gondolatnál és szélvésznél is sebesebben” mozgó táltossal (levegő) és a sárkányküzdelem előtt kipuhatolja a sárkány erejének (tűz) titkát. Ha mindezen „próbákat” sikerrel teljesíti, azaz megteremti az elemek közötti egyensúlyt, sor kerülhet az utolsó harcra. Ez a harc azért figyelemre méltó, mert nem egyértelmű fényes diadalmenet (miként a gyógyulás sem minden esetben az), az első menetben nem egyszer a sárkány győz, s a hőst táltosa ragasztja össze „élőhaló” füvekkel, vagy pedig csodás segítséggel dől el a harc a hős javára. 
Azonban a mese csodás motívumai is jól érzékelhető energiaforrásként hatnak a betegekre. Ők ugyanis pontosan értik, hogy a mesét mozgató csodák nem a természeti törvények megsértését jelentik, hanem a tökéletlen tökéletesítését, azaz annak lehetőségét, hogy az ismert dolgok ismeretlennel összekapcsolódva bármikor váratlan, új formákat teremthetnek. A beteg erőt nyer abból a tudásból, hogy a megszokott ok-okozati viszonyok, rutineljárások felfüggeszthetők (indifferens, hogy ki vagy mi függeszti fel ezeket), és ezáltal „bármi megtörténhet”. 
Mivel valóban minden testi, lelki és szellemi betegségnek van egy (vagy több) gyógyító vagy a gyógyulást segítő meséje, a „mesegyógyászat” célja az lenne, hogy a megfelelő mesét eljuttassa a beteghez. Vízi Péter és Vízi Pál meséje például egyfelől azoknak ajánlható, akik énük valamelyik részét tartják tartós elfojtás alatt, s emiatt megbetegszenek, másrészt hasznos lehet minden olyan betegségben, amelyet a szervezetben túlsúlyra jutó víz elem okoz. 
Vízi Péter és Vízi Pál 

 „Volt egy öreg király, aki egy éjjel valami csudálatos álmot látott. Azt álmodta, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger: elborította az ő országát, de nem csak azt, elborította az egész világot.” 

A király álomfejtői megfejtik az álmot: a két korsó víz két vitéz fiút jelent, a király leendő unokáit. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, nevezetesen azt, hogy a két fiú elfoglalja majd az öreg király országát, s azután pedig az egész világot. A király roppantul megijed az álomtól, és hogy megakadályozza az álom beteljesedését, az ország bölcseinek tanácsára a legmagasabb hegy tetején egy kis vasházat építtet, és odazáratja tulajdon leányát. A vasajtón se ajtó, se ablak nincs, csak éppen egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér beférjen rajta. De hiába zárják vasházba a királykisasszonyt, a vasház földjéből egyszer csak forrásvíz buggyan elő, s miután a királykisasszony boldogan iszik belőle, másnap két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte. Az erőszakra és a bánkódásra a víz szimbolizálta termékenység, születés, szülés és gondoskodás érkezik válaszként, s íme: „Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rossz-kedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett”. 
Ha meg akarjuk ismerni Vízi Péter és Vízi Pál meséjének segítő „gyógyerejét”, mindenekelőtt a következő kérdésekre érdemes válaszokat keresni a meséből: Milyen ország az, amelyben vasházzal kell védekezni a víz ellen, s egyáltalán: lehet-e, hatásos-e védekezni vassal a víz ellen egy ilyen birodalomban? Mitől és miért fél a király? Milyen minőségeket jelöl a két fiú „áradása”, „víztermészete”, amely aztán elborítja az egész világot? Meddig tekinthetjük „gyógyítónak” ezt az áradást, s mikortól jelent ve-szélyt? Ha valóban igaz, hogy a mesék gyógyító ereje a hős azon törek-vésében rejlik, hogy helyreállítsa azt az egyensúlyt, amely szükséges a világ és az ember harmonikus kapcsolódásához, akkor mit jelent ebben a mesében a vas és a víz egyensúlya, illetve valamelyik elem túlsúlya? Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés. 
A vasnál is erősebb minőségeket magában hordozó két fiú világgá indul tehát (az út kezdete), s amikor először megpihennek, épp „a világ jósfája” alá telepednek. Aki e fa alatt valamit kíván, annak minden kívánsága teljesül. A vasházból alighogy kiszabadult testvérek csupán mindenféle jó ennivalót (szilárd tápanyagokat) kívánnak maguknak, majd – miként a mellékágat fakasztó forrásnak – kétfelé válnak útjaik. Mielőtt elindulnának, beleszúrják a fába a késüket, hogy amelyikük előbb visszaér a fához, a kés kihúzásával kapjon jelet a másik sorsáról: ha fehér víz folyik ki a fából, a másik él, és jó dolga van, de ha piros vér folyik, az a másik halálát jelenti. 
Vízi Péter fekete gyászposztóval bevont városba érkezik először, ahol éppen „vízprobléma” van. Egy tizenkét fejű, vízőrző sárkány lakik a kútban, aki csak akkor ad vizet, ha minden nap egy tizennyolc esztendős leányt kap cserébe. Épp a király leánya van soron. Vízi Péter megküzd a vörös, kék és zöld lángot fúvó sárkánnyal. Úgy tudja megölni, hogy a sárkány kipeckelt száján át leszalad a gyomrába, ott megtalálja a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak keresztülszúrja a szívét, mire a tűzokádó elpusztul. Ez nem a mesékre oly jellemző tüzes, fejlevágós sárkányküzdelem, ilyen módon csak egy „vízi” ember harcol. A harc végeztével azonban elalszik, ébersége csökkenését vetélytársa, a vörös herceg kijátssza és megöli őt. Ám hiába támasztják föl forrasztófűvel segítő állatai, s hiába kapja feleségül a sár-kánytól megmentett királylányt, valami még mindig hiányzik a teljes-séghez, azaz nem lehet még vége a vándorútjának, ahogyan a mesének sincs vége. De mi hiányzik az „egész-séghez”? Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt ellenfelével, de útja elején elveszített vala-kit, sőt elkövetett egy hibát is: a világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan „kívánni”. További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő „kőszikla” még nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol „csak úgy nyüzsögtek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is.” Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a poklok országába jut, de – ahogyan a mese mondja – „nem idevaló” lévén a forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a „levegős kaland” és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt egyensúlyt, még mindig nem tudja, „hová is való”, ezért a mese újabb leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán: hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a boszorkány megragadja és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul megválasztott útirányért és a kont-rollálatlan indulatokért a mesében mindig kemény büntetés jár! 
Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit csinált eddig, de az tudható, hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi Pál elindul, hogy megtalálja testvérét – és a testvér szimbolizálta másik felét. Az ő „technikái”, „stratégiái” mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív, befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit akar, s mindezt hogyan valósíthatja meg. Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte. Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán esedezve feltámasztja Vízi Pétert. A két fiú most már együttes erővel, minden kibillentséget megfékezve „országról országra jár és elfoglalja az egész világot”. Ebben a mesében nem arról van szó tehát, mint általában a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal kell újra egyesülni, mert csak így lehet elfoglalni az egész világot. Amit ezenkívül még megtanulhatunk hőseinktől: a „vas” és a „víz” arányát mindennapi életünkben. 
(A mese megtalálható: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Bp. 1995. 516. p.)