SALAMON NÁNDOR
     
Az évszázadban utoljára…
Országos érembiennálé Sopronban
   
   
  
Az idő haladtával mind sűrűbben emlegetjük az évezredtől búcsúzkodás közelgő pillanatait. Szóban, írásban növekvő gyakorisággal szerepel az „évszázadban utoljára” kitétel különféle rendezvényekkel kapcsolatban. Szorongva, várakozással telve tekintgetünk előre, közben – nem feledve az alaprakás kötelességét a jövőnek! – meg kell vonnunk a mögöttes évtizedekben végzettek mérlegét.
A művészeti élet napi sodrásában, rendjében most éppen a soproni országos – 12. – érembiennálé története „érkezett” e fontos állomáshoz. Amikor – 1977-ben! – megálmodói útjára bocsátották, országos fórumot teremtve a tenyérnyi domborművek alkotóinak, kevesen hitték, hogy sikerül évtizedeken át megőrizni életképességét. A mércét magasra helyezték: Borsos Miklós éremművészeti teljesítménye a „sor elején”, a Ferenczy Béni nevével fémjelzett fődíj nem hagyott kétséget a vállalkozás komolysága iránt. Majd negyed század, tucatnyi seregszemle, ugyanannyi külön kiállítás a díjazottak műveiből vitathatatlanul bizonyította: a kétévenkénti tárlatok hozadékaikkal teljesítették hivatásukat. A szobrászművészet specialistáinak nemzeti találkozójává váltak, nemzedékek szakmai „eszmecseréjére” adva lehetőséget. Támogatók, díjalapítók gesztusai ösztönözték a tradíciókat őrző korosabb és a kifejezés új ösvényeit kereső fiatalabb generációk békés együttlétét. Az elfogadott művek, a kiosztott díjak mindig biztosították az egyensúlyt, miközben lassú, szükségszerű nemzedékváltás tanúi lehettünk.
„Alkotóink komolyan vették az invitálást, s mai napig elmélyülten, az éremművészet sokféleségének szellemében, változatos anyaggal mutatkoztak be” – állapította meg az idei katalógus zárszavában az elköszönő Baranyi Judit, aki kezdettől gondos szakmai kurátorként vitte az ügyeket, számos segítőjével egyetemben. Csak két elképzelést nem sikerült tető alá hozni: a biennálé kiszélesítését regionális (nemzetközi) méretűvé s az Éremmúzeum kapunyitását. Maradt hát tennivaló „éremügyben” a jövő századra is.

Az 1999. évi biennálé különben is ezt a „jövőbe vetett hitet” erősítette meg. A korábbi jubileumi tárlatot – 1995-ben – a „konszolidált” jelzővel minősítettük, míg a következő már inkább hiányérzetünket növelte. Főként, mert a halál érzékenyen súlyosbította a veszteséglistát. Sajnos, a fekete keret most sem hiányzott a katalógusból, a vitrinekből. A köztes időben távozott el Herczeg Klára, Osváth Mária és legutóbb Szabó Iván. Mindhárman kezdettől részt vettek a soproni szemléken. A legérzékenyebb veszteséget a nemzedékeket nevelő, egyetlen alkalommal sem hiányzó főiskolai mester kidőlése jelenti. Noha díjakat inkább tanítványai nyertek, realista felfogású érmei nélkül szegényebbek lesznek az eljövendő lábasházi tárlatok.
Szép gesztusa a rendezőknek, hogy kiemeltek néhány művet az éremmúzeum gyűjteményéből s besorolva azokat a tárlókba, lehetővé tették főhajtásunkat, búcsúzásunkat e hűséges kiállítóktól.
A továbbélés reményét a helyükre lépő tizennégy új szereplő élteti, közöttük ígéretes fiatalok s másutt már bizonyító érettebb korúak egyaránt találhatók. A díjak negyede is az övék (12 alkotó kapott elismerést!), amelyeket 92 kiállító 361 érmének kiválasztása után osztott ki a zsűri. A színvonalas anyag rangját növelte az előző Ferenczy Béni-díjas jogán önálló kamaratárlattal jelentkező Budahelyi Tibor 120 munkája. Bizonyítékát nyújtotta annak, hogy az újító akarat, a kor technikájához igazodó formanyelv és a magvas gondolat nem egymást kizáró fogalom az ezredvég művészetében. Ráadásul, Budahelyi művei csiszolt tisztaságukkal nem elidegenítenek, inkább vonzalmat ébresztenek az anyagok szépsége, a kivitelezés tökélye iránt.
Még nem töltötte be negyvenedik évét, amikor először jelentkezett Sopronban zenei tárgyú, az érem elfogadott funkcióit tágító, anyagát és formai jegyeit egy más értelmezési tartományba helyező munkáival. Az „új hang” rögtön díjat vonzott s azóta részvétele rendszeres, az út pedig megérdemelten vezetett a nagydíj elnyeréséhez. Talán ő képviseli legkövetkezetesebben az újkonstruktivizmus felfogását, így okkal tekinthető a biennálé meghatározó egyéniségének. Világos felépítésű, kör majd később háromszögre váltó érmei racionalitásukkal minden esetben izgalmas élményt kínáltak. A vas, acél és más anyagok megmunkálása végtelen leleményességet árul el. A furatok, csavarok, áttörések, vájatok váltogatásával, a különféle kezeléssel, színezéssel varicáiók sokaságát éri el. Anyagkészlete a későbbiek során további természetes (fa, gipsz) és mesterséges anyagokkal bővült (plexi, üveg), sőt eszközei közé sorolta a festést, a pigmenteket is. Címválasztásai találóak, konkretizálják az adott műben sorozatban rejlő „hang” fogalmát (Fél hang, Zengő hang stb.), vagy a technikai fogásra utalnak (Bronz furatok, Húros hang).
Az önálló bemutató 1980-tól (Apám borotvája) az 1998-as Háromszög-sorozatig vonultatta fel a legjellemzőbb munkáit. A „hangérmek” sokaságában újra láthattuk a lamellás, csavros, húros változatok mellett az Életmű-sorozatot, a Debussy-érmeket (Holdfény I-III., A tenger I-III.), a Torzó-sort. A felületi és formai struktúrák változatossága ragadott meg a Bartókra emlékező Kottázott acél-sorozaton. Még az sem volt meglepő, hogy a tradíciókkal szakító szobrász a maga átgondolt rendszerén belül az emlékező-tisztelgő gesztusra is talált megoldást  (Rekviem Csiky Tiborért).
Az idei biennálé kiírásából tudható, hogy sugallták – az általános célkitűzéseket nem feledve – az államalapítás és Szent István évforduló tematikus feldolgozását. Könnyű volt megítélni, hogy a történelmi évforduló, az emlékállítás igénye nem váltott ki euforikus érzelmi hullámzást, alkotó indulatokat. Tucatnyi művész negyedszáz munkája szerény hozzájárulás csupán az ünnepi fényekhez. Ez még akkor is igaz, ha három díjazott művei színvonalasan valósították meg e nemes célt. Kótai József Civitas Fidelissima-díjas sorozata Szent István életének hat jelenetét idézte meg érzékenyen mintázott magas domborzatú, elbeszélő érmein. Másodszor nyerte el a „legjobb vert érem”-díjat Kiss György (Szabó Géza ötvös alapítása!) végletekig finom kidolgozású ezüstjeivel (Honfoglalás). Lugossy Mária 1000 esztendő erodáló erőit ragasztott, rétegelt üvegkubusok csonkításával szemléltette. Az „átalakítás” műveleteit a hasábok belsejében homokfúvással végezte, tág teret hagyva a nézőnek az amorf alakzatok értelmezésére (Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének különdíja). A koronázási jelenetet választotta ki Fekete Géza, Kubisch János. A nemzetközi sikerekkel büszkélkedő Lebó Ferenc több István-érme közül mutatta be a legújabb változatot. Ifjú Palkó Géza kicsit groteszk, archaizáló munkái közül a védő és igazságosztó jó királyunkat ábrázolókra figyeltünk fel. Szent István a kettős kereszttel című plakettje kapott helyet Meszes Tóth Gyula letisztult formákból szerkesztett kollekciójában. Szórádi Zsigmond prizmákra bontott, kemény élű portrékon idézte meg Stephanus Rex arcvonásait. Bobály Attila és Hadik Gyula dolgozta még fel a témát.
Maradva a tematika kérdésénél, érdemes emlékeznünk arra, hogy a korábbi biennálékon jelentős számban szerepeltek a „művész-érmek”. Statisztikailag alighanem Van Gogh vitte el a pálmát, de mindig akadt „emlékező” a művészettörténet más nagyjaira is. Mára – úgy érzékeljük – megfogyatkozott az „érdemesek” köre, de még mindig fedeztünk fel szép munkákat, újszerű megoldásokat. Bohus Áron Rodin-érmein a fejprofil síkban tartott, mélyített és kiemelkedő, fényezett foltját helyezte egymás mellé. Kelemen Kristóf Fellner Jakab arcmását övezte szép felirattal (Egy vert ezüstön a tatai templomot mintázta meg tárgyi hűséggel). Kaubek Pétert ugyancsak Rodin arcvonásai foglalkoztatták, a fejnek szenvedélyes mintázással „adott életet”. Rembrandtja ugyancsak hasonló felfogásban készült. Csikai Márta a vásárhelyi Németh József karakteres fejét és Fiú gereblyével című ismert festményét adaptálta szép érmére. Rippl-Rónai ismert képeit írta át kis domborműveire Fűz Veronika. Szabó Gábor realisztikus portréi közül Szabó Iván- és Schulek Frigyes-ábrázolása emelkedett ki. Láttunk érmen még Tizian, Michelangelo, Rembrandt, Massaccio és Bonnard arcmásokat. M. Szűcs Ilona lendületes Picasso-érmet mutatott be. Néhány író (Jókai, Gyurkovics Tibor), muzsikus (Mahler) művészete kapott még figyelmet s érmet.
Ám, a biennálé összképe sokkal változatosabb volt, mint a fentiekből következnék. Széles skála rajzolható az alkalmazott anyagokból a hagyományos bronztól a narancshéjig(!). Közbül megfért a márvány, a fa, a papír, a toll és a tégla is. A megmintázott gondolatok ugyancsak sokrétűek: a természeti képek, jelenségek, az idő és tér kérdései, némely filozófiai kategóriák, emberi sorskérdések, jelképpé formálható fogalmak sorozatokban és egyedi darabokban nyertek kifejtést. A különféle irányzatokra ugyancsak érvényesek a fentiek.
A Ferenczy Béni-nagydíjat például a vörhenyes márvánnyal dolgozó, Parajelenségeket megjelenítő Holdas György sorozata nyerte el. A minden korongon megjelenő testes, gömbfejű figura köti össze az egyes darabokat. Körülötte helyezkednek el a görbe kanalak, önállósult kalapácsok, a nehézkedéssel dacoló régi vasalók, a törött létra. Nagyvonalúan kezelt formák, lecsiszolt felületek, vonalas diszítmények jellemzik munkáit.
Merőben más felfogást képviseltek a megosztott díjban részesült (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma) Gáti Gábor és Friedrich Ferenc sorozatai. Utóbbi minimal artos, kevés szellemi erőfeszítést követelő, de az anyag szépségét érvényesítő dolgaival keltett figyelmet. Gáti Gábor magában is egész díjat érdemelt volna. Szellemes, olykor csúfondáros, groteszk szituációkat rögzítő, az érem formai kereteit igencsak áthágó kisplasztikákkal rukkolt elő. 1979-ben – Csiky Tibor mellett – ő jelentkezett először „kísérleti”-érmekkel, rögtön nyert is egy díjat. Aztán visszatért a hagyományokhoz, vagy éppen nem küldött anyagot. Most újra elkápráztatta a publikumot vérbő fantáziára utaló munkáival (Klapanciák a Barbár-etűd sorozatból). Címei fedik a látványt (Három félszeg köszönti a hajnalhasadást – meghajló vasszögek, horizont, a „hasadás” könnyen felismerhető!) vagy keresnünk kell a gondolattársítás eszközeit (Vérmalom hazai tájban – malomjáték, húsdaráló kés, szétmarcangolt amorf massza). Más darabokon csaknem valódi táj (Új Hold vaskori tájban) vagy „igazi” tárgyak állnak össze művé (Háromszögek – alapból kiálló vasszögek hármas csoportokban). A Kis magyar szélhámozó nem egyéb, mint egy bronzkorong kontúrjába beleharapó kés, míg a Negyedóra a villanegyedben talányosságát egy középre helyezett kis óra meg egy negyed körből kiálló, nyelüket vesztett villák segítik megfejteni.
A „legtehetségesebb fiatal” elismerés (Kótai József díja) Pucsek Viktornak jutott. Még tanulóéveit töltő ifjú tréfás felfogása összhangba állt a felhasznált anyagok talmi voltával. Nagymama diófáiba, lecsiszolva a téglányok felületét, száraz narancskarikákat süllyestett, míg Csörgőit zsugorított lopótök és száraz narancshéj kombinációjából állította elő. Hogy érmek-e? – Nem könnyű eldönteni! Hogy tehetség rejtőzik-e a művek között? – Annak igazolása a jövőre vár.
Szabó György éremsorozata (Kaori elfelejtett levelei I-VI. – Magyar Éremművészeti Alapítvány díja) már nem támaszt kételyeket. Átgondolt formai rend fogja egybe textil- és fonalstruktúrák lenyomatait vonzóan alkalmazó kis bronzait. Hasonló technikával (viaszveszejtés) készült Jószay Zsolt rejtélyes, kifejezően mintázott kollekciója (Kísérlet I-V.). A textil és a kötél nála is szerepet kapott. A megbéklyózott ember küzdelme érzelmileg felfokozott formákban nyert kifejezést (MAOE díja).
A Rendező Bizottság Koleszár Arany ötvösművész mellett tette le voksát, aki rézlemez-forrasztással alkotott sort, Máté Evangéliumának ismert textusait fordítva át a plasztika nyelvére. A „boldogsághoz” vezető utat a lépcső jelképezte, minden korongon máshol elhelyezve, hol hangsúlyosabb méretben, hol meg csak jelzésszerűen. Visz a mélybe, a mélység mellett, a szélről a közép felé vagy csak kis körcikket foglalva el a felületből. Ellensúlyként körszelők, keresztező vonalak, enyhén megemelt részletek tagolják a síkot. Az értelmezéshez azonban szükséges az illő idézetek ismerete (A rendezők is gondoltak erre!). Péter Ágnes amorf, lecsiszolt vagy pontozással, karcolással megbontott, amolyan „öntvénycsurgatások”-ból rétegelte újabb érmeit, nem tisztelve különösebben a körforma határait. Teljesítményét a Szobrász Társaság illette elismeréssel. Tovább tart Soltra F. Tamás sikeres menetelése is. Pilótasors című történelmi beszámolójához a spirálisra fűzött noteszlap ötletét használta fel. Helyszínekhez és dátumokhoz kötve (olvashatók az egyes „lapokon”!), tíz tételben mondja el Horthy István tragédiába torkolló sorsát. Szellemesen utal az egyre szakadozottabb lapok mintázásával a múló időre, amely a hősöket sem kíméli (Roisz vásárlási díj).
Ám, a díjak száma véges, nem így a kiállított jó művek sora. Utaltunk már az anyagok sokféleségére, a technikai megoldások változatosságára, az irányzatok szabad helyfoglalására. Könnyen találtunk művészileg rangos példákat erre is, arra is. Benedek József egy folyamat ábráit mintázta meg a bronz alapból kiszakadó, kalligrafikusan kígyózó szalag segítségével. Hasonló formai gondolat olvasható le Bíró Lajos érméről (Szalagfonatos kövek). Erőteljes plasztika és nyitott komponálás jellemzi Blaskó János munkáit (Krisztus). Czinder Antal látványelemekből szerkesztette természetközeli érmeit (Tavaszi bokor). E törekvésben nincs egyedül. Halassy Csilla lombos faágak szövetét mintázta meg nagy érzékenységgel. Révész Napsugár tiszai hangulatoknak adott szobrászi kifejezést. Sz. Egyed Emma történelmi személyiségek, jeles muzsikusok arcvonásait örökítette meg, de hasonló kvalitással tűnt ki Fonó című néprajzi ihletésű szép kompozíciója is. Ragaszkodásának adott formát újabb, soproni motívumokat ábrázoló sorozatával Kutas László. B. Laborcz Flóra számára is „súgott” a stílustörténet, noha látomását felhők fölé álmodta (Felhőkapu I-II.). Ígéretes munkák Szunyogh László győri kötődésű vert érmei is (Öveges Kálmán).
A konstruktív érem híveinek kis csapata is elszántan kitart eszméi mellett. Ézsiás István acél-króm variációi egyszerűek, világos szerkezetük érvényesülni engedi az anyagot. Horváth László négyzetes kis reliefjein ugyancsak az anyagok eltérő tulajdonságait ütközteti (Ritmus). A gyermekkor kedves motívumait idézi meg papírt és aranyat (meg egyebeket) felhasználó „hajtogatásain” Kalmár János (Csákó). Kovács Tamás László is a minimal art végletei felé mutató munkákat állított ki.
Szokatlan vagy éppen természetesnek ható anyagok alkalmazói között láttuk Huber András „hordalék-érmeit”. Nagy Sándor alaktalan kőtömböcskékből igyekezett „kiszabadítani” figuráit. Ifj. Szlávics László az ősi kultuszoknak áldozott „Őspénzeinek” megszerkesztésével. Ő a toll, a csont mellett a terrakottát szerepeltette, Schorno Heini földrajzi fogalmakat, „telefon-érmeket” egyenesen égetett, közönséges téglából faragott ki, olykor cementtel, plexivel gazdagítva különös hatású munkái artisztikumát. Szemelgetésünket tovább lehetne folytatni, de ennyi bőven elegendő a kiállítás jellegzetességeinek érzékeltetésére. Számos jelét véltük felismerni a megújulási készségnek. A soproni – e században utolsó – érembiennálé kétségtelenül magában hordozza a továbbélés ígéretét, energiáit. Az új évezred kezdetén talán végre megvalósul az éremmúzeum s egy-egy friss elemmel gazdagítva (pl.: elhunyt érmészek emlékkiállításainak sorozata) további lendületet nyerhet a magyar éremművészet kétévenkénti ünnepélyes seregszemléje – a következő évezredre is.